Minden érdeklődő találkozott már a konszenzusra való hivatkozással, amikor a globális klímaváltozással kapcsolatos kérdésekre kerül a sor. A kutatók elsöprő többsége egyetért bizonyos alapvető állításokban a témával kapcsolatban, mondják, és néhányan egészen odáig is elmennek, hogy összeesküvéshívőnek vagy tudománytagadónak bélyegzik azokat, akik vitatni merik az állításokat, amik kapcsán állítólag tudományos konszenzus uralkodik. Hogy pontosan micsodák is ezek az állítások, az gyakran változik, de a legnépszerűbb, hogy a klímakutatók 97%-a egyetért abban, hogy a globális klímaváltozást főként az emberi tevékenység okozza.

A következőkben szeretnék utánajárni ennek a bizonyos konszenzusnak. De előtte szeretném megvizsgálni magának a tudományos konszenzusnak a természetét, rávilágítva néhány fontos problémára annak kapcsán, amiket, ha figyelembe veszünk, jelentősen gyengítik a tudományos konszenzusra való hivatkozás érvelő erejét.

 

I.
A tudományos konszenzus természete

Mindenekelőtt látnunk kell, hogy a tudományos konszenzus említése ezekben az esetekben magába foglal egy érvelési hibát. Ez a tekintélyre való hivatkozás klasszikus formája, aminek az általános képlete:

  • Adott X állítás.
  • XY személy, aki a téma világhírű, elismert kutatója, egyetért X állítással.
  • X állítás tehát igaz.

De azonnal látnunk kell, hogy egy állítást soha nem az tesz igazzá, hogy valaki egyetért vele. Egy állítás akkor igaz, ha megfelel bizonyos szükségszerűen igaz axiómáknak, az empirikus valóság tényeinek és a logika törvényeinek. A tények megállapítása során végső soron irreleváns, hányan és kik hisznek benne; a tényeket egyedül a valóság tükrében lehet kiértékelni, mert az igazság definíciója az, ami megfelel a valóságnak, nem pedig az, ami megegyezik mások nézetével.

Persze egyetlen délelőtt alatt beleőrülnénk, ha minden tekintélyre való hivatkozásra mélységes szkepticizmussal tekintenénk. A legtöbb hétköznapi esetben egyszerűen elfogadjuk a témában tekintélyesnek vélt személyektől származó érveket. De látni kell, hogy ahhoz, hogy egy beszélgetésben érvényes legyen a tekintélyre való hivatkozás, szükséges az a rejtett premissza, hogy a diskurzus minden résztvevője legitim és megbízható információforrásnak tartja a szóban forgó tekintélyt. Amint azonban valamelyik fél vitatja a tekintély megbízhatóságát – vagy vitatja azt, hogy a hivatkozott tekintély valóban véli az elhangzottakat – a másik fél érvelési hibát követ el, ha továbbra is a tekintélyre való hivatkozással követeli, hogy elfogadják az állítást.

 Tételezzük most fel, hogy egy beszélgetésben valaki az elsöprő mértékű tudományos konszenzusra hivatkozik, illetve hogy a kutatók többsége valóban egyetért az állítással. Mi oka volna bárkinek kétségbe vonni azt? Talán nem jobban tudják azok, akik az egész életüket a téma kutatásának szentelték? Talán nem az intellektuális arrogancia és hübrisz magasfoka kétségbe vonni a terület képviselőinek szinte egybehangzó véleményét?

Mindenekelőtt, ezek a kérdések hallgatólagosan előfeltételeznek egy olyan állítást, amit, úgy gondolom, aligha van okunk elhinni, nevezetesen, hogy a tudósok az adott téma pártatlan kutatói, akikre semmilyen ösztönző nem hat, akiket semmilyen szándék nem vezérel, csupán az igazság felderítése. Ez egy romantikus kép a tudósokról, de a valóságban a tudósok épp úgy emberek, mint bárki más, épp olyannyira gyarlók és megronthatók, épp úgy lehetnek presztízsszomjasok és pénzéhesek, épp úgy lehetnek fogékonyak a nyájgondolkodásra és az ideológiai megszállottságra, mint bárki más. Sőt, lehet hogy éppen ezek a késztetések indítottak el valakit a tudomány útján!

Ez pedig hatványozottan igaz olyan kérdésekben, mint az éghajlatváltozás. Játsszunk el azzal a gondolattal egy pillanatra, csupán az érv kedvéért, hogy az éghajlattal minden rendben és semmi ember-okozta katasztrófa nem történt az elmúlt évtizedek-évszázad során. Emellett tételezzük fel, hogy a tudósok csupán az igazságot követik, vezessen bárhova. Azonnal látjuk, hogy azok az emberek, akik a területen jelenleg világhírű sztártudósok, akik millió példányszámban adnak el könyveket, akik tízezerszámra adnak el jegyeket a beszédeikre, meghívásokat kapnak a legnagyobb televíziókba és a legnépszerűbb folyóiratokban cikkezhetnek, ebben az esetben az ismeretlenség homályába veszett gyakorlati matematikusok volnának. A modelljeik azt mutatnák, hogy viszonylag minden rendben. Ha megkérdeznék őket, azt nyilatkoznák, hogy semmi ok a pánikra. A könyveiket, ha egyáltalán lenne miről publikálniuk, egy szűk tudományos körön kívül senki nem venné meg. Az újságoknak és a tévéknek más módon kellene szenzációhajhász címekkel magukra vonzani az aggódó tekinteteket. Nem volna helyük a politikusok tanácsnokai között. Felszívódnának a dollármilliárdos támogatások, amikben a klímaváltozással foglalkozó szervezetek részesülnek. Röviden, elveszítenék mindazt a pénzt és presztízst, amit ma élveznek.

Ez persze nem jelenti azt, hogy az érveik így hamisak volnának. De ahogyan azt Hans-Hermann Hoppe megjegyezte a hatalmat kiszolgáló értelmiség kapcsán, „kétségtelenül segíti a „helyes” konklúziók kialakítását, ha az ember ráeszmél, hogy az állam nélkül esetleg nem lenne munkája – sőt lehet, hogy a kézi pumpa működtetésével kellene szerencsét próbálnia ahelyett, hogy olyan sürgető kérdésekkel foglalkozna, mint az elidegenedés, az egyenlőség, a kizsákmányolás, a nemi szerepek dekonstrukciója vagy az eszkimók, a hopik és a zuluk kultúrája.”

A tudomány egybehangzó véleménye kapcsán úgyszintén kétségeket kell ébresztenie annak, ha felidézzük, milyen sokszor derült ki, hogy a tudományos konszenzus a valóság teljes ellentéte. A flogisztonelmélet mintegy száz éven át tudományos konszenzust élvezett a kémia területén. A kozmológia művelői megannyi évszázadon át a ptolemaioszi földközpontú világképet vallották. 

Ami azt illeti, a tudományok történelmét pontosan az a tény jellemzi, hogy tudományos konszenzus uralkodott egy adott témában, majd egy forradalmi paradigmaváltás keretein belül az ágazat művelői elfordulnak a sokáig igaznak hitt mítoszoktól. Ez volt Thomas Kuhn meglátása A tudományos forradalmak szerkezete című világhírű művében. Ahogyan Murray Rothbard összefoglalja Kuhn elméletét:

Kuhn elmélete lényegében egy kritikus kihívás az ellen, amit a „tudománytörténelem Whig elméletének” nevezhetünk. Ez a „Whig” elmélet – ami egészen Kuhnig a terület kihívó nélküli ortodoxiája volt – egy fokozatos, folyamatos, folyton felfelé törekvő folyamatnak látja a tudomány fejlődését; a tudományos ismeretek korpusza évről évre, évtizedről évtizedre, évszázadról évszázadra fokozatosan növekszik és gyorsul a hipotézisek megalkotásának, azok empirikus tesztelésének, majd a helyes elméletek megtartásának és a helytelenek elvetésének folyamatán át. Minden kor az előző korok vállán áll, és messzebbre és tisztábban lát, mint az azt megelőző korok. A Whig nézet szerint továbbá semmilyen jelentős ismeretre nem lehet szert tenni azzal, ha az ember mondjuk tizenkilencedik századi fizikusokat vagy tizennyolcadik századi csillagászokat olvas; érdekesnek találhatjuk olvasni Priestley-t vagy Newton-t vagy Maxwell-t, hogy lássuk, hogyan is működnek és hogyan oldalnak meg problémákat a kreatív elmék, vagy hogy betekintést nyerjünk annak a kornak a történelmébe; de sosem olvashatjuk őket azért, hogy olyasvalamit tudjunk meg a tudományról, amit előtte nem tudtunk. Végtére is a hozzájárulásaikat szinte természetükből fakadóan belefoglalták a tudományterület legújabb tankönyveibe és értekezéseibe.

[…] De Kuhn professzor kellett ahhoz, hogy valaki megfogalmazza a tudományos hit elfogadásának és fenntartásának átfogó modelljét. Lényegében azt állítja, hogy a tudósok bármely adott területen elfogadják egy magyarázó elmélet alapvető vízióját vagy mátrixát – amit Kuhn „paradigmának” nevez. És akármi is legyen a paradigma, legyen az az atomelmélet vagy a flogisztonelmélet, ha egyszer elfogadták, a paradigma vezeti a terület minden tudósát anélkül, hogy megkérdőjeleznék vagy megvizsgálnák – ahogy azt a Whig modell megkövetelné. Amint elfogadták az alapvető paradigmát, többé nem tesztelik vagy vonják kérdőre, és minden további kutatás egyhamar a paradigma apró alkalmazása körül, az alapvető vízió környékén még megmaradt apró kiskapuk és anomáliák kigyomlálása körül kezd forogni. Éveken és évtizedeken át, vagy annál is tovább, beszűkül és szakosodik a tudományos kutatás, mindig az alapvető paradigma keretein belül maradva.

Aztán fokozatosan egyre több és több anomália kezd felhalmozódni; a rejtélyekre többé nem ad megoldást a paradigma. A tudósok azonban nem adják fel a paradigmát; épp ellenkezőleg, egyre elkeseredettebben próbálják módosítani az alapelmélet részleteit, hogy hozzáilleszkedjen a kellemetlen tényekhez, és hogy megőrizzék a paradigma által biztosított keretet. Csak akkor köszönt be a tudomány „krízishelyzete”, amikor addig halmozódnak az anomáliák, hogy megkérdőjeleződik maga a paradigma. És a paradigmát még ekkor sem vetik egyszerűen el egészen addig, amíg nem helyettesíthető egy új, versengő paradigmával, ami úgy tűnik, bezárja a kiskapukat és eliminálja az anomáliákat. Amikor ez megtörténik, lezajlik egy „tudományos forradalom”, egy kaotikus periódus, amikor az egyik paradigmát lecserélik egy másikra, és ami sosem zajlik zökkenőmentesen, ahogyan azt a Whig elmélet mondja. És az intellektuális érdekekhez ragaszkodó öreg tudósok még ekkor is gyakran ki fognak tartani az idejétmúlt paradigma mellett, az új elméletet pedig egyedül a fiatalabb és flexibilisebb tudósok fogják elfogadni. Ezért volt az, hogy az oxigén két felfedezője, Priestley és Lavoisier közül Joseph Priestley soha, halála napjáig sem fogadta el, hogy valóban az oxigént fedezte fel; az élete végéig bizonygatta, hogy amit felfedezett, az csupán a „deflogisztonizált levegő”, így maradva a flogisztonelmélet keretei között.

Így tehát, felfegyverkezve a tudományos elméletek történelmének Kuhn-i paradigmájával, ami épp átveszi a Whig nézet helyét, egy igen különböző kép bontakozik ki előttünk a tudomány folyamatáról. Ahelyett, hogy lassú és folyamatos fénybe menetelés volna, teszteléssel és felülvizsgálással a folyamat minden lépcsőfokán, a „forradalmi” ugrások sorozata tárul elénk, ahogy a paradigmák helyettesítik egymást temérdek idő, vesződés és ellenállás után. Továbbá […] világossá válik, hogy mivel az intellektuális érdekek dominánsabb szerepet játszanak a folyamatos, nyitott gondolkodású tesztelésnél, egykönnyen megtörténhet, hogy az egyik utódparadigma kevésbé helyes, mint az elődje. És ha ez igaz, akkor mindig nyitottnak kell lennünk az eshetőségre, hogy igazából kevesebbet tudunk egy adott tudományról, mint évtizedekkel, vagy akár évszázadokkal ezelőtt. Mivel a paradigmákat elvetik, és a feledésbe merülnek, megeshet, hogy a világ épp úgy elfelejtett a régmúltban ismert tudományos igazságokat, mint ahogy újakat adott a készletéhez. A régi tudósok olvasása most megnyitja annak a lehetőségét, hogy tanulhatunk valamit, amit nem tudtunk – vagy kollektívan elfelejtettünk – a tudományágról.

Láthatjuk tehát, hogy egyre kevesebb érvelőerővel bír a tudományos konszenzus. Gyanúval kell rá tekintenünk mind a tudományt művelők szándékai talaján, mind a tudománytörténelem talaján. Minél nagyobb jutalommal kecsegtethet a tudományág konklúzióinak bizonyos irányba terelése, annál nagyobb szkepticizmussal kell fordulnunk felé. Ennek ékes példája a közgazdaságtan. Ahogyan Henry Hazlitt írta a Közgazdaságtan egy leckében című könyvének bevezetőjében:

A gazdaságtant több tévedés kísérti, mint bármelyik ember által ismert tudományt. Ez nem véletlen. A tárgy természetéből fakadó nehézségek minden esetben súlyosak volnának, de ezerszeresen megsokszorozza őket a tényező, ami jelentéktelen mondjuk a fizikában, a matematikában vagy az orvoslásban: az önös érdekek elfogult érvelése. Míg minden csoportnak vannak olyan gazdasági érdekei, amelyek megegyeznek az összes többi csoportéival, olyan érdekei is vannak minden csoportnak – ahogyan azt látni fogjuk – amelyek ellentétben állnak a többi csoportéval. Míg bizonyos állami rendelkezések hosszútávon mindenkinek hasznot hoznának, más rendelkezések előnyt kovácsolnak egy csoport számára a többi csoport rovására. A csoport, amely haszonra tenne szert az efféle rendeletekből – mivel ilyen közvetlenül érdekelt bennük – megnyerően és kitartóan fog érvelni mellettük. Fel fogja bérelni a legjobb megvásárolható elméket, hogy minden idejüket az ügynek szenteljék. És végül vagy meg fogja győzni a nagyközönséget arról, hogy érve helytálló, vagy úgy összezavarja őket, hogy a témáról való világos gondolkodás szinte lehetetlenné válik.

Könnyen megérthetjük, hogy ugyanez az érvelés épp úgy érvényes az érdekcsoportokkal minden oldalról körülölelt klímakutatás területére.

Eleddig általánosságban, úgymond madártávlatból vizsgáltuk a tudományos konszenzus kérdését. De végül vizsgáljunk meg egy konkrét példát, ami jelentős vihart kavart a társadalomtudományok területén az elmúlt esztendőben, és ékes példája annak, hogy a tudományokat bizony tömegesen megszállhatják és a saját ideológiájuk képére formálhatják olyan aktivisták, akiket nem az igazság keresése, hanem valami egészen más motivál.

2017 augusztus 16.-án három akadémikus, James Lindsay, Peter Boghossian és Helen Pluckrose útjára indítottak egy projektet azzal a céllal, hogy feltérképezzék és kritikával illessék a problémákat, amik a társadalmi nemek tanulmánya (gender studies) és az azzal kapcsolatos akadémiai ágazatokban uralkodnak. „Sérelem-tanulmányoknak” keresztelték el ezeket a társadalomtudományos ágakat, mivel „ezek közül a területek közül sokan „[valami]-tanulmányoknak” nevezik magukat, és mivel főleg úgy működnek, hogy bizonyos identitáscsoportok sérelmeire fókuszálnak és felkorbácsolják azokat.” Így a csoport egy esztendő leforgása alatt megírt húsz fabrikált akadémiai tanulmányt olyan területek témakörében, amiket megfertőztek a „sérelem-tanulmányok”, majd elküldte azokat számos népszerű tudományos folyóiratnak.

A húsz tanulmány közül hetet elfogadtak.

Az egyik tanulmány a „Dog Park” (Kutyapark) nevet viselte, és a kutyák közötti nemi erőszakot vizsgálta. A tanulmány úgy érvelt, hogy a kutyaparkok „helyek, amelyek szentesítik a nemi erőszakot,” és ahol tombol a kutyák közötti nemierőszak-kultúra. A terület mélyebb tanulmányozása a fekete-feminista kriminológia alkalmazásával – írták – segíthet rávilágítani arra, hogy miként lehet a férfiakat elszoktatni a nemi erőszaktól és a bigottságtól, amire hajlamosak. A tanulmányt publikálta a Gender, Place and Culture nevű, feminista földrajzzal foglalkozó vezető folyóirat, ami egyike a tíz legrangosabb tudományos kiadványnak a társadalmi nemek tanulmánya területén.

Egy másik tanulmány amellett érvelt, hogy a tény, hogy a heteroszexuális férfiak ritkán hajtanak végre anális ön-penetrációt szexjátékok segítségével valószínűleg a transzneműek elleni bigottságuknak illetve annak köszönhető, hogy félnek, nehogy homoszexuálisnak tartsák őket. A tanulmány következtetése szerint ha arra buzdítják a férfiakat, hogy “ismételt penetratív anális eroticizmust gyakoroljanak,” azzal csökkenthető a transzfóbia és népszerűsíthetők a feminista értékek. Ennek publikálásával azt kívánták bizonyítani, hogy a tudományos folyóiratok hajlandóak nevetséges érveket is elfogadni, ha azok alátámasztják, hogy a heteroszexuális férfiak szexuális szokásai homofóbok, transzfóbok és anti-feministák.

Az egyik publikált tanulmány Adolf Hitler Mein Kampf műve I. kötete 12. fejezetének feminista átfogalmazását tartalmazta, egy másik pedig amellett érvelt, hogy az elhízás a testépítés egyik formája, és csupán az elnyomó kulturális normák miatt vélik az izmok építését remek dolognak a zsír helyett.

Azt bizonyítandó, hogy a tudományos folyóiratok készek publikálni tanulmányokat, amennyiben azok azt hivatottak bizonyítani, hogy a heteroszexuális férfiak vonzalma a nők iránt problematikus, az egyik publikált tanulmányban úgy érveltek, hogy a férfiak azért látogatnak vendéglőket, ahol a felszolgálónők szándékosan kirívóan öltöznek, mert nosztalgiával tekintenek a patriarchális dominanciára és élvezik, hogy vonzó nőknek parancsolgathatnak.

A legmegrázóbbnak mondható tanulmányukban amellett érvelnek, hogy az oktatóknak diszkriminációt kellene alkalmazniuk a diákok identitása szerint, és a legkevésbé privilegizált diákokat több figyelemben és pozitív visszajelzésben kellene részesíteniük, míg a legprivilegizáltabb diákok megszólalásait figyelmen kívül kellene hagyniuk, ki kellene gúnyolniuk a véleményeiket, szándékosan félbe kellene szakítaniuk a mondandójukat és a földre kellene ültetni őket láncokra verve – oktatási célzattal. A csapat szerette volna bebizonyítani, hogy a pedagógiaelméleti szaklapok el fogják fogadni a diákokkal való embertelen bánásmódot, ha azt úgy állítják be, mint lehetőség, hogy tanulhassanak a privilégiumokról. Bár ez a tanulmány nem került kiadásra, azonban a vezető feminista filozófiai szaklap, a Hypatia csupán azért küldte vissza, mert a szerkesztők azt javasolták, hogy némileg fogalmazzák át a tanulmányt, mert túl sok együttérzéssel viszonyul a diákokhoz, akik az abúzus áldozatai lennének, illetve mert fenn áll annak a kockázata, hogy kizsákmányolják az alul-privilegizált tanulókat, hogy azzal az elvárással terhelik őket, hogy tanítaniuk kell valamit a privilégiumról. 

Könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy romantizált lencsén keresztül tekintünk a tudományra és annak művelőire. Sokan hajlamosak ugyanezt a hibát elkövetni a politika területén. Azt feltételezik, hogy az ember tulajdonképpen szentté válik, ha a közszektor alkalmazottja lesz, és jellemük erényes mivoltából a „közérdeket” fogják a saját önös érdekeik elé helyezni. De az emberek ugyanazok maradnak mind az állam, mind a tudomány területén: gyakran gyarlók, gyakran romlott ideológiától vezéreltek, gyakran csupán több pénzre és népszerűségre vágynak.

A tudomány területén a korrupció egy idő után teljesen öngenerálóvá válhat. Az egyetemek alapvetően bürokratikus modell szerint működnek. Az előmenetel az ember feljebbvalóin múlik. Akik ellenszegülnek a domináns paradigmának, vagy elárulják a saját nézeteiket és álláspontjukat az előmenetel kedvéért, vagy más karrier után néznek; ha a domináns paradigma alapvetően téves, csak az ostoba és a korrupt kerülhet az akadémia soraiba, és csak az ostobák és a korruptak tanítják a tudósok következő nemzedékét. 

II.
A 97%-os konszenzus

Láthattuk tehát, hogy a tudományos konszenzus – ha létezik egyáltalán – sokkal kevesebb érvelőerővel bír, mint ahogyan az elsőre hangzik. Az igazság kiderítésének módszere nem a népszavazás. A tudósokat épp úgy elcsábíthatja a pénz, befolyás és presztízs, mint a politikusokat vagy bárki mást. A tudósok épp úgy áldozatai lehetnek a nyájgondolkodásnak, mint mindenki, ahogyan arra a tudományok történelme temérdek bizonyítékot biztosít, és mindig egy megkérdőjelezetlen, axiomatikus paradigmán belül folytatják a tanulmányaikat, végérvényes igazságként kezelve a később sokszor hamisnak bizonyuló elméleti előfeltevéseiket. És ahogyan azt láthattuk, az ideológiának hatalmas fertőző befolyása lehet és van is a tudományra.

A klímaváltozás kérdésére térve, gyakran halljuk tehát, hogy a tudósok 97%-a egyetért… miben is?

A 97%-os szám John Cook 2013-as tanulmányából származik („Quantifying the consensus on anthropogenic global warming in the scientific literature”), amelyben megvizsgálta mintegy 12 000 klímatudománnyal kapcsolatos tanulmány összefoglalóját. A 11 944 tanulmányból mintegy 4000-ben talált utalást a globális felmelegedés okára. John Cook arra jutott, hogy a 4000 tanulmány közül 97% nyíltan vagy hallgatólagosan egyetért azzal, hogy globális felmelegedés zajlik, illetve hogy hozzájárul ahhoz az emberi tevékenység. Tehát amit nem állít a tanulmány, hogy a témában született tanulmányok vagy a klímakutatók 97%-a az emberi tevékenységet okolná. Tovább azt sem állítja, hogy a 12 000 tanulmány közül a 4000, ami hallgatólagosan vagy nyíltan egyetért azzal, hogy az emberek hozzájárulnak a globális felmelegedéshez, egyetértene abban, hogy globális felmelegedés önmagában káros dolog volna.

De ahogyan arra David Friedman is rámutatott, a konszenzus akörül forog, „’hogy az emberek okozzák a globális felmelegedést,’ ami nem tisztázza, hogy az ’okozza’ vajon azt jelenti, hogy ’az egyik oka,’ ’a fő oka’ vagy ’az egyetlen oka.’ Hogy az olvasó felfedezze, hogy egyedül az előbbit jelenti, elegendően nagy figyelmet kell szentelnie a tanulmány részleteire, hogy meglássa, hogy a második táblázatban a kettes kategóriára adott példában az szerepel: ’hozzájárul.’”

A vizsgált tanulmányok besorolásához a szerzők megalkottak 7 kategóriát: az első háromba tartoznak azok, amelyek nyíltan vagy hallgatólagosan vélik, hogy az emberek szerepet játszanak a globális felmelegedésben, a 4. kategóriába tartoznak azok, amelyek nem foglalnak állást a kérdésben, és az 5-7. kategóriák tartalmazzák azokat, amelyek nyíltan vagy hallgatólagosan ellenzik a tézist.

A 11 997 tanulmányból 7970 nem foglal állást.

A maradék mintegy 4000 tanulmány 97%-a hallgatólagosan vagy nyíltan támogatja a tézist. Azonban – és itt a hangsúly – a 4000 közül csupán 64 állítja, hogy az emberek volnának a okai, azaz hogy az emberi tevékenység járul hozzá a felmelegedés legalább 50%-hoz. Azaz a mintegy 12 000 vizsgált tanulmány csupán 0,5%-a állítja, hogy az emberi tevékenység a globális felmelegedés okozója; és a mintegy 4000 tanulmány közül, amelyek említik a felmelegedés okát, csupán 1,6% állítja, hogy az emberi tevékenység a fő oka, míg az elsöprő többség, szám szerint 2910 vagy 72% csupán hallgatólagosan állítja, hogy az emberi tevékenység bármi szerepet játszik benne.

Friedman arra is rámutat, hogy maga John Cook hamisítja meg a saját állítását egy másik tanulmányban, amikor úgy hivatkozik a konklúziójára, hogy „A 4014 összefoglaló közül, ami álláspontot foglalt az ember által okozott klímaváltozás kérdésében, … több mint 97% támogatta a nézetet, miszerint a Föld felmelegedik és a fő oka az üvegházhatású gázok ember általi kibocsátása.” Ahogyan láthattuk, csupán 1,6% állítja, hogy az emberi tevékenység volna a oka. Így, mondja az ifjabb Friedman, „mivel Cook-ot, mint az álláspont prominens támogatóját, miszerint a melegedést elsősorban az emberek okozzák és nagyon komoly fenyegetést jelent, komolyan veszik és idézik a nézet más támogatói, az embernek a beléjük vetett bizalmat is csökkentenie kellene. Vagy ők is tisztességtelenek, vagy hajlandóak elhinni hamis állításokat, hogy alátámasszák a nézetüket.”1Az adat megerősíthető a Cook et al. (2013). Quantifying the Consensus on Anthropogenic Global Warming in the Scientific Literature. Environmental Research Letters tanulmányban megvizsgált dokumentumok adatbázisának ellenőrzésével. Az adatbázist egy kommentelő találta meg David Friedman blogbejegyzése alatt; az archívált verzió elérhető ide vagy ide kattintva.

A jelen esszé kezdetekor az annyit emlegetett 97% vizsgálatát tűztem ki célul, és nem is szeretnék annál tovább menni. Ez az írás nem szándékozott a klímaváltozással kapcsolatos érvek átfogó ismertetése vagy kritikája lenni, egyedül azt a számot kívántam megvizsgálni, amit olyan gyakran emlegetnek, hogy szinte mindenki ismeri. Hogy a klímaváltozás mennyire súlyos dolog, hogy a tudósok hány százaléka tulajdonítja azt elsősorban emberi tevékenységnek, az kívül esik ennek az esszének a hatókörén. Talán fontos kérdések, de nem vonatkoznak szorosan a tárgyalásunkra.

Immár azonban lehetőségünk nyílik az igazsághoz viszonyítani azokat az állításokat, amik a hírhedt 97%-ra vonatkoznak.

Lábjegyzetek