[Részlet a Mass Effect filozófiája című bejegyzésből.]

A Mass Effect világában a civilizációk felemelkednek, fejlődnek, majd a „dicsőségük csúcsán” – kihalnak. Visszatérnek a Kaszások, hogy elpusztítsanak minden fejlett szerves létformát. Az emberi történelemben a civilizációk úgyszintén fellendülnek, fejlődnek, majd „dicsőségük csúcsán” – romba dőlnek. Növekedésnek indul bennük az államhatalom, feléli mindazt a vagyont, amit a szabadság környezete megteremtett, és nem áll meg egészen addig, amíg maradt mit felélni. Miután kiszívta a civilizáció utolsó csepp vérét, az összeomlik.

Ezt a folyamatot beszéli el Albert Jay Nock Ellenségünk, az Állam című könyvében. Rámutat arra, hogy a felszín mögött egyetlen nagy küzdelem formálja minden civilizáció sorsát: a küzdelem a társadalmi hatalom és az állami hatalom között. Nock így fogalmaz:

Ha a közügyek felszíne mögé tekintünk, egy alapvető tényt fedezhetünk fel – nevezetesen a hatalom nagy újraelosztását a társadalom és az Állam között. Ez az, ami igazán fontos és érdekes annak, aki a civilizációt tanulmányozza. […] Sajnos kevesen értik, hogy ugyanúgy, ahogyan az Államnak nincsen saját pénze, nincsen saját hatalma sem. Annyi hatalommal rendelkezik, amennyit a társadalom átad neki – plusz amennyit időről időre elkoboz tőle ezzel vagy azzal az ürüggyel –  az Állam semmilyen más forrásból nem juthat hatalomhoz. Tehát az Állami hatalom mindennemű növekedése – történjen a hatalom elajándékozásával vagy elmarásával  – annyival kevesebb hatalmat eredményez a társadalom kezében; az Állami hatalom soha nem erősödhet, és soha nem is erősödik meg a társadalom hatalmának párhuzamos és hozzávetőleg megegyező mértékű gyengülése nélkül.

A történelem nagy civilizációi közül mindegyiknek az Állami hatalom korlátlan növekedése vetett véget. A minta mindig ugyanaz, és ahogyan a Mass Effect Fejedelme mondta: többször ismételte magát, mint azt fel tudnánk fogni. Kezdetben a Hatalom gyenge és inaktív. Az élősködőnek táplálékban gazdag gazdatest kell ahhoz, hogy burjánzani kezdjen. Az erőtlen állami hatalom környezetében lassan elindul a fejlődés. Noha a gazdasági folyamatok lassan fejtik ki hatásukat, a magántulajdon tiszteletére és a szabad kereskedelemre épülő társadalmi rend végül megteremti a civilizáció fénykorát. Példátlan életszínvonalat, műveltséget, művészeteket, technológiákat, és fejlődést eredményez. De amint a felélhető táplálék felhalmozódik a gazdatestben, szaporodásba kezdenek az élősködők, és kezdetét veszi az Állam nagy kiterjeszkedése: központosítás, adóztatás, infláció, szabályozások, háborúk. Ahogy a felemelkedés, úgy a hanyatlás is gyakran fokozatos: törvényről törvényre, adóról adóra, évtizedről évtizedre pusztítja el a civilizációt. Végül – írja Albert Jay Nock – „előtör egy mindent megrázó sokk, amellyel a társadalom legyengített szerkezete nem képes megbirkózni, és ami akkora káoszt teremt, hogy nem tud belőle kilábalni többé – ezután pedig a vég.”

Vizsgáljuk meg a mintázatot a számtalan közül a három legismertebb példán keresztül: ismerjük meg a görög, a római és a középkori keresztény civilizáció felemelkedésének és bukásának történetét.

A görög civilizáció a decentralizált városállamok – a poliszok – és az annál is kisebb közigazgatási egységek – a démoszok – politikai környezetében élte virágkorát. A decentralizáció mindig természetes korlátot állít az Állam hatalmának. Minél zsarnokibb egy Állam, az alattvalói – akik adófizetőként a jövedelemforrásai is – annál hajlandóbbak lesznek elköltözni vagy elmenekülni. És minél több független politikai egység él egymás mellett – tehát politikailag minél  decentralizáltabb a térség – a költözés annál könnyebb és költségmentesebb, így a népesség annál hajlamosabb lesz azonnal és hatásosan reagálni az Államhatalom növekedésére, és a szomszédos szabadabb városba költözni. A decentralizált görög városállamok ezáltal környezete megteremtette a művészetek, a tudomány és a filozófia aranykorát. A görögöknél kezdődik minden bölcselet és tudomány, mert nem szolgák, hanem szabad emberek voltak.

A decentralizált ókori görög fénykör körülbelül négyszáz évet ölel fel, időszámításunk előtt a nyolcadik századtól a negyedik századig. A történészek általában kettéosztják az ókori görög civilizációt az archaikus görög korra (Kr. e 8-6. század), és a klasszikus görög korra (Kr.e. 5-4.század), a görög civilizáció bukásáig.

 Miután időszámításunk előtt 1100 környékén összeomlott a végletekig központosított barterkommunista Mükénéi civilizáció, a háromszáz éven át tartó, éhínséggel, népességcsökkenéssel és gazdasági pangással járó Görög sötét kor végre elkezdtek megjelenni a görög városállamok. A nyolcadik századra visszatért a rend és beindult a kereskedelem, a megnövekedett termelékenység pedig több embert volt képes élelemmel ellátni, és megnövekedett a népesség. Ekkor érkezett el az archaikus görög kor.

A városállamok ekkor független, szabad városok voltak, akik békésen versengtek egymással. Lakóik új telepeket alapítottak a szélrózsa minden irányába, Dél-Itália területén, a jelenlegi Franciaország partjain, a Fekete Tenger körül. Ezek az új települések vagy független városállamok, vagy empórionok, külkereskedelmi központok voltak.

Számunkra Szókratész, illetve tanítványa, Platón, és Platón tanítványa, Arisztotelész neve a leginkább ismerős, amikor az ókori görög filozófusokra gondolunk. Valójában számtalan másik görög filozófus is élt és alkotott, akiket pre-szókratikusokként szoktak nevezni, azonban az ő műveikből csupán töredékek maradtak fenn, és nem ismerjük igazán a gondolataik mélységét. Mindenesetre a pre-szókratikusok közül sokan ebben a korban, a fejlődő, szabadpiaci, decentralizált görög poliszok korában éltek és alkottak. Ekkor élt Tálész, időszámításunk előtt 624 és 546 között, akit Arisztotelész az első görög filozófusnak nevezett, aki elsőként vizsgált tudományfilozófiai kérdéseket, talán az első ember, aki matematikai felfedezést tett. Valószínűleg Tálész tanácsa volt az „Ismerd meg önmagad,” amit felvéstek a delphoi orákulum templomára, és ami később Szókratész életének legfőbb alapelve lett.

Az archaikus korban íródott az Iliász és az Odüsszeia. Ennek a kornak a végén, körülbelül 570 és 495 között élt Püthagorasz, a tudós, matematikus, filozófus, csillagász és a püthagoreusok alapítója; ekkor élt Parmenidész és Hérakleitosz, akiket a filozófia metafizika vagy pontosabban ontológia avagy léttan ágának első gondolkodójaként tartanak számon.

Az athéni politikus, Kleiszthenész reformja az archaikus kor végén valójában tovább növelte az attikai terület politikai decentralizációját. Körülbelül 130-150 démoszra, apró közigazgatási egységre osztotta Athént és a környező területét. Ezek a démoszok jelentős politikai függetlenséget élveztek. A közösség ügyeiben maguk dönthettek. Saját rendőrségük volt. Minden démoszt egy démarkhosz vezetett, minden démosz maga szedett adókat és költötte el a befolyt összeget. A démoszok függetlenül és önállóand dönthettek a vallási ügyekről és ceremóniákról, így a teljes vallásszabadság atmoszférájában minden démosznak megvolt a maga helyi Pantheonja és az istenekkel kifejezett identitása. Röviden, Kleiszthenész 130-150 politikailag és vallásügyileg független egységre bontotta Athént és környékét. Minden démosz egy-egy mini-polisz volt, és egyik sem volt nagyobb Athén városának egy kerületénél vagy egy falunál.

Kleiszthenészt a demokrácia megteremtőjének tartják. A modern történészet azonban túl sok hangsúlyt fektetett Athénra, mint a demokrácia bölcsőjére, és szinte teljesen elhanyagolta a roppant méretű decentralizációt. Ez persze érthető. Ahogy fentebb láthattuk, az udvari értelmiség célja a hatalom kiszolgálása, a decentralizáció pedig természetes korlátok közé szorítja az állami hatalmat, míg a demokrácia lehetővé teszi a legnagyobb rablást és jogfosztást, ha azt a „kétharmad” vagy a tömeguralom egyéb jelszava alatt művelik.

A Perzsa Birodalom időszámításunk előtt 499-ben, majd ismét, 480-ban támadást indított a görög világ ellen. A történetírók a második perzsa támadást tartják az archaikus görög kor végének és a klasszikus görög kor kezdetének. Míg az archaikus kort a decentralizáció, a szabadság, a kereskedelem és a kulturális ébredés jellemezte, addig a klasszikus kor fő motívuma az állami hatalom nagy előretörése, a birodalomépítés, a zsarnokság, a háborúk és a hanyatlás volt.

Bár az ókori görög civilizáció teremtette meg a szabadság, mint az Államtól való szabadság gondolatát, ez a berendezkedés mégsem volt egy teljesen szabad társadalom. A kezdettől fogva a szívében szunnyadt az Állam intézménye, annak adóztatáshoz, szabályozáshoz, háborúzáshoz való hatalmával. És mivel minden Állam arra törekszik, hogy növelje a bevételét, így az Állam természeténél fogva hajalmos a birodalomépítésre és a központosításra, avagy a gyengébb közösségek meghódítására, hogy aztán sarcot követeljen a leigázott néptől.

Ez a kezdetektől fogva jellemezte a görög városállamokat, beleértve Athént. Athén azonban képtelen volt békeidőben birodalmat építeni. Sikerült az uralma alá gyűrni néhány környező települést, de a decentralizált környezetben a birodalomépítés túl nagy falatnak bizonyult. Azonban amikor a Perzsa Birodalom támadást indított a hellén világ ellen, megnyílt a lehetőség a birodalomalapításra.

A háborúban, írja Murray Rothbard,

az Állam a végsőkig feszíti a hatalmát, és a „védelem” és „vészhelyzet” szlogenjei alatt olyan zsarnokságot kényszeríthet a tömegre, melyet békeidőben nyíltan elleneznének. A Háború tehát számos haszonnal jár az Állam számára, mint ahogyan minden modern háború a társadalomra kényszerített megnövekedett Állami terhek visszavonhatatlan örökségét hozta el a háborúzó népeknek. A háború ezen felül csábító lehetőséget biztosít az Állam számára újabb területek elfoglalására, amely fölött gyakorolhatja az erőszakmonopóliumát. Radolph Burne-nek igaza volt, amikor azt írta: „a háború az Állam egészsége”, de bármely konkrét Állam esetén egy háború az vagy egészséget, vagy halálos sebet hoz.

Ez történt Athén esetében is. A görög városállamok koalíciója összefogott a perzsa invázió ellen és az összecsapások sorozata után a perzsák elveszítették a háborút. A végső csata után Athéni vezetéssel megalapították a Déloszi Szövetséget, egy katonai koalíciót azzal a céllal, hogy tovább folytassák a Perzsa Birodalom elleni háborút. Az Athéni vezetőség azonban jobbnak látta a Szövetség vagyonának egy részét Athén felújítására és felépítésére költeni, a haderejét pedig arra használni, hogy a Déloszi Szövetségből megalapítsák az Athéni Birodalmat, ami a hatalma alá gyűri és megadóztatja a tagállamokat. Azokat a városokat, akik ellenezték az athéni uralmat, erőszakkal leverték. Az Athéni Birodalom így uralma évei során megostromolta és legyőzte a szakadár Naxoszt és Thászosz városát, meghódította, kifosztotta és a Birodalomba kényszerítette Carystust, kiirtotta Szkírosz őslakosait és gyarmatokat telepített a szigetre, leverte Mytilene forradalmát, és így tovább a lázadók hosszú listáján.

Röviden: az Athéni Birodalom felszámolta azt a decentralizált görög világot, ami virágzó civilizációvá emelte a hellén kultúrát. Nem csupán bekebelezte, lemészárolta és megadóztatta a görög városokat, hanem a saját törvényeit is rájuk kényszerítette: a történelemtudomány atyja, Thuküdidész, beszámol arról, hogy az Athéniak megkövetelték, hogy Athénban tartsák a bírósági tárgyalások jelentős hányadát. Athén továbbá tiltotta, hogy halálbüntetéssel, száműzetéssel vagy a szavazati jog megvonással büntessenek valakit a Birodalom számos városában Athéni beleegyezés nélkül – nehogy valamelyik leigázott város büntetéssel sújtsa az athéni uralom támogatóit.1 Az egykori szabad poliszokból leigázott területek lettek, akik arra kárhoztattak, hogy egyre növekvő adókkal finanszírozzák az Athéni közmunkaprogramokat, fejlesztéseket és a birodalmi csatározásokat.

Az Athéni Birodalom előtt évszázadokon át viszonylagos béke honolt a görög világban – leszámítva a kisebb hódításokat, amik sosem voltak képesek teljes háborúvá kinőni magukat. A birodalomépítés azonban lehetővé tette a birodalmi méretű háborúzást. Látva Athén egyre veszélyesebb hatalmát, Spárta támadást indított Athén ellen és időszámításunk előtt 431-ben kezdetét vette a Peloponnészoszi háború. Ahogy azt Thuküdidész írta A peloponnesusi háború története című művében:

…miből származott ily rémítő háború a görögök között? A legigazibb, de szóval legritkábban pengetett okának én azt tartom, hogy az athéniek növekvő hatalma a lacedaemoniakba félelmet öntött, s ennélfogva ezek azon kényszerhelyzetbe kerültek, hogy háborút kezdjenek.

A Peloponnészoszi háború a görög világ bukását hozta magával. Thuküdidész megjegyzi, hogy

olyan szenvedések látogatták meg vele Görögországot, a minők máskor még soha ennyi idő alatt. Ugyanis annyi város nem pusztult el elfoglaltatása után, részint a barbárok, részint maguk a háborúskodó felek kezei alatt […]; továbbá nem fordult még az eddig elő, hogy annyi ember lett volna hontalan földönfutóvá, s annyi vér omlott volna részint maga a háború folytán, részint a párttusák miatt.

Ahogy a háború felemésztette a munkamegosztás rendszerét, felélte az erőforrásokat és a munkaerőt a békés termelés elől, sok helyen éhínség jelentkezett. A háborúzástól, a csökkent életszínvonaltól és az éhínségtől legyengült görögök immunrendszere utat adott a pestis terjedésének Athénban, majd szerte a görög világban.

A háború végül Athén vereségével és a Birodalom felbomlásával ért véget, miután a Spártaiak segítették a leigázott városokat fellázadni az athéni uralom ellen. A háború végére Athén, az egykori tündöklő város, a görög világ ékköve, a hataloméhes birodalmi központ elveszítette vagyonát, erejét és befolyását. A Birodalom és a háború szegénységbe taszította a hellén világot. Az állami hatalom példátlan terebélyesedése véget vetett a görög civilizáció aranykorának.

Ez tehát a civilizációk ciklusa. A civilizációk megszületnek, felemelkednek, fejlődnek. És a dicsőségük csúcsán kihalnak. Murray Rothbard szavaival:

A történelem folyamán az ember produktív és kreatív erői újabb és újabb utakat törtek, melyek a természet ember hasznára való átalakításához vezettek. Ezek az idők voltak azok, amikor a társadalmi hatalom az Állami hatalom fölé tört, és amikor a társadalomba történő Állami beavatkozás jelentősen csökkent. De egy hosszabb vagy rövidebb ideig tartó lemaradás után az Állam mindig új területekre lépett, hogy ismét megbénítsa és eltiporja a társadalmi hatalmat.

Miközben a civilizáció ciklusa a görög világban a végéhez ért, a körforgás ismét kezdetét vette a Római Köztársasággal. A Római Köztársaság is a decentralizált jogrendszer és a szabad kereskedelem égisze alatt emelkedett fel, majd az állami hatalom előretörése, a Köztársaság Birodalommá alakítása és a féktelen állami költekezés hozta el Róma bukását.

Mi ahhoz vagyunk szokva, hogy a jogrendszer alapja az állami törvényhozás: a törvényeket az uralkodó kaszt alkotja és fentről lefelé rákényszeríti a teljes lakosságra. A decentralizált jogrendszer azonban egészen más alapokon működik. A decentralizált jogrendszerben nem alkotják a törvényeket, hanem felkutatják és felfedezik őket. Röviden, a decentralizált jogrendszer a magánjog rendszere, ahol a vitákban szabadon választott bírók a hagyomány, a múltban meghozott és a közösség által igaznak és igazságosnak vélt bírói döntések és erkölcsi alapelvek alapján döntenek a rájuk bízott nézeteltérésben. A decentralizált jogrendszer bírói nem meghozzák, hanem felfedezik a törvényeket. Míg a törvényhozás döntése a birodalom minden alattvalójára érvényes és kötelező jellegű, addig a decentralizált jogrendszer bírói határozatai egyedül a konfliktus feleire érvényesek.2

A versengő és szabad bírói rendszer döntései így egy terebélyes jogi kódexet alkotnak, ami spontán, önkéntes módon alakul ki, mint a nyelv és a kultúra, és megfelel a közösség értékrendjének és  hagyományainak. Ez a jogrendszer uralkodott jelentős mértékben a görög világban annak felemelkedése idején, és ez uralkodott javarészt a Római Köztársaságban is a ciklusa elején.

A decentralizált jogrendszerben nincsenek törvényhozók, akik hirtelen és kedvük szerint megváltoztathatják a törvényeket és a teljes lakosságra kényszeríthetik az akaratukat, így jogbiztonság uralkodik. A jogbiztonság pedig csökkenti a szerződéssel és a vállalkozással járó kockázatokat, ösztönzi az értékteremtő gazdasági tranzakciókat és óvja a magántulajdont; röviden, termőtalajt biztosít a virágzó kereskedelem számára. Így született meg a római civilizáció az Appennini-félszigeten, ami az időszámításunk előtt második évszázadra a szabad vállalkozás fellegvára lett alacsony adókkal, gazdasági szabadsággal, pezsgő részvénypiaccal és magánbefektetések­kel.

De bármennyire is virágzott a római civilizáció, annak is a szívében szunnyadt az Állam intézménye az összes olyan tulajdonságával, amit a görögök esetén láthattunk. Elkerülhetetlen volt Róma hanyatlása. A római Állam egyre inkább felszámolta a decentralizált jogrendszert és törvényhozással helyettesítette a hagyományban gyökerező természetjogot. Ahogyan a történetíró Tacitus mondta ezzel kapcsolatban: Minél korruptabb a köztársaság, annál több a törvény. Az uralkodók a segélyezés eszközével próbálták fenntartani a népszerűségüket, ami egyre nagyobb teherrel nehezedett a költségvetésre és egyre fenntarthatatlanabbá vált. Ebből fakad a kenyeret és cirkuszt híres mondása, és ennek kapcsán mondta a filozófus és politikus, Cicero: A népnek újra meg kell tanulnia dolgozni ahelyett, hogy állami segélyekből él. Az elhatalmasodó állami kiadásokat – a hadakozás, a bürokrácia és a segélyezés költségét – inflációval próbálták fedezni. Ahhoz, hogy megküzdjenek az egyre elszabaduló árinflációval, a császárok beleavatkoztak a gazdaság minden területébe, hogy kordában tartsák a saját kezdeti beavatkozásaik elkerülhetetlen következményeit; felszámolták a gazdasági szabadságot, ami felemelte a római civilizációt. Az intervencionizmus végül olyan mély gazdasági hanyatlást hozott a Birodalomra, hogy a saját katonáit sem volt képes többé fizetni, és beözönlöttek a barbár népek, akit a római polgárok akkorra felszabadítónak láttak a totalitárius bürokrácia alól.

Athénhoz hasonlóan Róma is terjeszkedő külpolitikát folytatott. Caesar hódító hadjáratai után területe magába foglalta Európa jelentős részét, Észak-Afrika partmenti területeit, a Balkán-félszigetet és a Közel-Kelet területeit.3

Amíg az Állam területe apró és a politikai látkép decentralizált, az alattvalók mindig elmenekülhetnek a zsarnokok elől. Így volt ez a Római Köztársaság idején is. Egy alkalommal, például, amikor a plebejus – ami a katonaság jelentős részét képezte – azzal fenyegette meg az uralkodó osztályt: ha nem szólhat bele a politikai ügyekbe, mindannyian átköltöznek egy szomszédos hegyre. A patríciusok kénytelenek voltak behódolni a követeléseiknek és vétójogot biztosítani a köznép számára. Azonban egy központosított birodalomban, ahol sem az elvándorlás, sem a decentralizált jogrendszer nem szab korlátokat az államhatalomnak, a lakosság és a civilizáció egyetlen reménye, ha bölcs uralkodók kerülnek hatalomra, akik nem adóztatni, háborúzni és irányítani fognak, nem fogják használni a teljhatalmukat, hanem fenn fogják tartani a szabadság környezetét.

Ennek az eshetősége igen csekély. Ahogy a libertárius történész, Lord Acton megjegyezte: a hatalom megront, a teljhatalom teljesen megront. A csillagok állása és a szerencse azonban úgy rendelte, hogy az első római császár, Augustus mentora Marcus Tullius Cicero volt, a szabadság ókori filozófusa, akinek a gondolatai több mint ezer évvel később – a tizenhetedik és tizennyolcadik században – termőtalajként szolgáltak a Felvilágosodás politikai eszméjének, a klasszikus liberalizmusnak. Augustus így a vállalkozás szabadsága, a magántulajdon és a szabad kereskedelem pártján állt és fenntartotta a szabadság rendjét. Jelentősen csökkentette a Birodalom alá tartozó tartományokat sújtó adókat.

Augustus meggyőzte a népet arról, hogy a birodalom sokkal nagyobb jólétet képes teremteni a béke oltalma alatt, mint amit a további hódítás hozhat. Az egységes birodalom révén megszűntek a háborúk, és Athénnal ellentétben Rómát nem veszélyeztette külső ellenség. Augustus uralmával így beköszöntött a kétszáz éven át tartó pax romana, Róma békéje, és a provinciák szabadon, vámok nélkül – vagy elenyésző vámokkal – kereskedhettek egymással.

Az utakért, amik behálózták az egész Birodalmat és lehetővé tették a kereskedelmet, a színtiszta ivóvízért, ami a római vízvezetékrendszeren keresztül eljutott a Birodalom minden területére, a jogrendszerért, ami minden központosítás ellenére még mindig védelmezte a polgárok magántulajdonjogait, egy polgár csupán annyi adót fizetett, amennyit egy év két napján meg tudott termelni. Ehhez viszonyítva ma az adók olyan hatalmasak, hogy a magyar adófizető év 365 napjából 140 napot csak azzal tölt, hogy megtermelje az éves adóját. Másképpen szólva a magyar adófizető az év 365 napjából 140 napon át az Állam rabszolgája.

Ha azonban egy Birodalom tündöklése azon áll vagy bukik, hogy a sors szeszélyéből bölcs és igazságos vezető kerül-e az élére, az a Birodalom elkönyvelheti a saját pusztulását. Augustus 43 éven át uralkodott, és Róma a virágzó kereskedelem szabadpiaci légkörét élvezte. A soron következő császárok azonban lépésről lépésre felszámolták a gazdasági szabadságot és elhozták Róma hanyatlását.

Róma második császára, Tiberius, elrendelte, hogy hajtsák végre azt az uzsoratörvényt, ami eddig papíron bár létezett, a gyakorlatban figyelmen kívül hagyták. Az uzsora szó alatt a jelenben azt a hitelt érjük, amit szélsőségesen magas kamatokkal nyújtanak. Az ókorban és a középkorban azonban az uzsora szó egyszerűen a kamatos hitelezést jelentette.

Tiberius – és később a középkori keresztény gondolkodók sokasága – nem értette, hogy a kamatos hitel betiltása a gazdasági növekedés végét, az életszínvonal stagnálását vagy zuhanását jelenti.

A hitelezés a gazdasági élet fő hajtómotorja. A hitelezés lehetővé teszi, hogy azok, akik dolgoznak és megtakarítanak, kölcsönadhassák a pénzüket olyan vállalkozóknak, akik képesek azt értékteremtő módon felhasználni, hogy később, vállalkozásuk sikerével kamatosan visszafizethessék.

Kamat nélkül azonban semmilyen hitelezés nem fog történni. A hitelezőnek megtakarításokkal kell rendelkeznie, és aki kölcsönadja a megtakarításait, az lemond arról a lehetőségről, hogy a rendelkezésére álljon a megtakarítása fogyasztás céljából, és csak a jövőben nyílik lehetősége fogyasztani, ha az adós visszafizette a tartozását. De miért adná kölcsön bárki a megtakarításait, miért mondana le a fogyasztásról hónapokon vagy éveken át, ha aztán egy év múlva csupán ugyanazt az összeget kapja vissza, amit eredetileg kölcsönbe adott? Jobban járna, ha egész egyszerűen a párna alatt tartaná a pénzét, hiszen akkor egész idő alatt elkölthetné a megtakarításait, ha úgy támadna kedve. Röviden tehát, ha minden más tényező változatlan, az ember mindig nagyobbra értékeli a jelenleg elérhető javakat, mint a jövőbeli javakat, így a megtakarító csak akkor hajlandó lemondani a jelenleg elérhető javakról, ha a várakozása után, a jövőben többet fogyaszthat, mint előtte.

Kamat nélkül egyszerűen senkit sem késztet semmilyen ösztönző arra, hogy megtakarítsa és kölcsönadja a pénzét. Kölcsönök nélkül a vállalkozók nem juthatnak hozzá ahhoz a tőkéhez, amivel elindíthatják az üzletüket. A kamatos hitelezés betiltásával így halálos csapást mérnek a vállalkozásra, és ezáltal a  jólét növekedésére.

A hitelezés betiltásával így Tiberius Rómára szabadította a 33-as pénzügyi válságot.

A Tiberiust követő császárok alatt egyre növekedtek az állami kiadások. Ahelyett, hogy nyílt adóztatást alkalmaztak volna, inflációhoz folyamodtak. A modern világban, az aranystandard felszámolása után az infláció gyerekjáték: elég papírpénzt nyomtatni vagy beütni a kívánt számot a számítógépbe, és máris rendelkezésükre áll az elkölthető összeg. A fémpénzekkel bonyolultabb volt inflálni és költekezni. Be kellett olvasztaniuk az arany vagy ezüstpénzeket, és közönséges fémmel kellett hígítaniuk annak nemesfémtartalmát, hogy megnövelhessék a pénzkínálatot és szert tehessenek az állami kiadások finanszírozásához szükséges összegre.

A dénár ezüsttartalma így császárról császárra esett és megjelent az infláció elkerülhetetlen következménye, az általános áremelkedés. Augustus idején (i.e. 27 – i. sz. 14) a dénár szinte 100%-os ezüstpénz volt. Nero (54 – 68) volt az első császár, aki inflációval kísérletezett, és a dénár ezüsttartalma 90%-ra esett. Harminc évvel Nero uralma után Traianus császár (98 – 117) tovább inflálta a dénárt, ami így 85%-os ezüsttartalomra csökkent. Ahhoz, hogy finanszírozza a határmenti védelmi háborúit, a filozófus-császár Marcus Aurelius (161 – 180) is inflációhoz folyamodott, így a dénár akkora elveszítette ezüsttartalma 25%-át.

A történészek Marcus Aureliust tartják az utolsó jó császárnak. Halálával véget ért a pax romana korszaka és beköszöntött a Római Birodalom lassú hanyatlása.

A római gazdaságot a kezdetektől sújtotta a gabona szűkössége és hiánya. Ennek a kezdeti oka a gabonaosztáson keresztüli segélyezés volt. Ahogy Robert L. Scheuttinger és Eamonn F. Butler beszámol a római segélyezésről Forty Centuries of Wage and Price Controls (A bér és árkontroll negyven évszázada) című könyvükben:

A római kormány időszámításunk előtt a negyedik századtól fogva hiány idején felvásárolta a búzát és a kukoricát, majd alacsonyabb áron újra eladta a népnek. Caius Gracchus alatt elrendelték a Lex Sempronia Frumentaria törvényt, amely felruházott minden római polgárt a joggal ahhoz, hogy egy a piaci ár alatt jóval alacsonyabb hivatalos áron vásároljon egy meghatározott mennyiségű búzát. Krisztus előtt 52-ban „továbbfejlesztették” ezt a törvényt, hogy ingyen búzát kapjon minden polgár. Az eredmény természetesen nagy meglepetést okozott a kormány számára. A legtöbb gazda, aki még mindig a vidéken élt, egyszerűen Rómába költözött, hogy munka nélkül éljen.

A rabszolgákat felszabadították, hogy római polgárként eltarthassa őket az Állam. Krisztus előtt 45-ben Julius Caesar felfedezte, hogy szinte minden harmadik polgár az Állam kontójára kapja a búzáját. Sikerült körülbelül a felére csökkentenie ezt a számot, azonban egyhamar ismét megemelkedett; a századok során Rómát folyamatosan sújtotta a mestereségesen alacsony gabonaárak problémája, ami különböző gazdasági torzulásokat eredményezett.

Ezt az első császár is látta. Ahogy a római történész, Suetonius idézte Augustus császárt:

Erősen hajlottam arra, hogy örökre beszüntessem a gabonaosztást, mivel ahogy az emberek elkezdtek függeni attól, elhanyagolták a földművelést; azonban nem vittem végbe az akaratomat, mert biztos voltam abban, hogy a gabonaosztást egyszer újjáélesztenék a népszerűség iránti vágy végett.

A gazdaságba történő minden állami beavatkozás nem kívánt károkat okoz a gazdaság bizonyos területein. Az Állam ilyenkor dönthet úgy, hogy visszavonja a kezdeti beavatkozását, vagy megpróbálhatja új szabályozásokkal és beavatkozásokkal hatványozni a kezdeti problémát, ami azonban csupán újabb problémákat okoz újabb területeken. Így az újraelosztásból fakadó kezdeti gabonahiányt a római császárok különböző szabályozásokkal próbálták orvosolni, egyre csak súlyosbítva az ételszűkét. Korlátozták a gabona felhalmozását és üldözték a spekulánsokat; azonban pontosan a spekulánsok azok, akik bőséges termés idején felvásárolják a többlet egy részét, majd szűkös időkben eladják azt, így hosszútávon kiegyenlítik az árat és megszüntetik a kínálat heves fluktuációját.4

Árkontrollal próbálták korlátozni a gabona árát, azonban az árkontroll – a folyamatos inflációval elegyítve – csupán további hiányt idéz elő, hiszen a termelők a hatósági árak alatt veszteségeket szenvednek és idővel kénytelenek más szakma után nézni, esetleg tovább szaporítani a segélyen élők sorát.

Commodus császár (180 – 192) uralma alatt 190-ben gabonahiány lépett fel. Az ételhiány miatt így éhínség és lázongás tört ki Rómában. A kezdeti ételhiányt a hivatalnokok korrupciója okozhatta, akik elrabolták és későbbi eladás céljából felhalmozták a köz-gabonát. Miután a római eljárások szerint elbánt a hivatalnokokkal és a fejüket a tömeg elé vetette, Commodus árplafonokat vezetett be, hogy küzdjön az infláció ellen. És ahogy Ludwig von Mises írja Gazdaságpolitika: Gondolatok a jelennek és az utókornak című könyvében:

A római császárok nem voltak túl elnézőek, amikor érvényre juttattak egy törvényt; nem gondolták, hogy a halál túl enyhe büntetés annak az embernek, aki magasabb árat kért.

Az árkontroll egyetlen eredménye azonban szükségszerűen a hiányt az érintett árucikkek piacán, így Commodus jószándékú beavatkozása nagyobb hiányt okozott, mint a kezdeti probléma.

Az infláció eközben tovább dübörgött és a Marcus Aurelius óta eltelt kevesebb, mint két évtized alatt, Septimius Severus (193 – 211) császár idejére a dénár ismét veszített 25%-ot az ezüsttartalmából. A harmadik évszázad egy megállíthatatlannak tűnő válságot hozott magával – amit a történészek találóan a harmadik évszázad válságának neveznek – hiperinflációval, hatalmas adókkal, polgárháborúval és gazdasági válsággal.

A munkamegosztás rendszere teljesen összeomlott. A hiperinfláció, ami 258 és 275 között mintegy 1000 százalékos áremelkedést eredményezett ellehetetlenítette a gazdasági kalkulációt és a vállalkozói tervezést, elpusztította a kereskedelmet. A középosztályt megsemmisítették az adók. Az utazás és az árucikkek szállítása olyan veszélyessé vált a hatalmi harcok okozta polgárháborúból és a barbárok betöréséből fakadó erőszak miatt, hogy felbomlott a területek közötti kereskedelem és a gazdaság visszazuhant a primitív bartergazdaság szintjére.

Miután a pénzrendszer összeomlott, a kereskedőket arra kényszerítették, hogy az értéktelen érmék helyett javakban fizessék az adókat. Röviden, államosították a gazdaság jelentős részét és arra kényszerítették a kereskedőket és magántulajdonosokat, hogy bocsássák az Állam rendelkezésére a javaikat és az eszközeiket. Hogy a kézművesek és kereskedők ne tudjanak megszabadulni az állami rabszolgaság alól, megtiltották, hogy szakmát válthassanak és elrendelték, hogy haláluk után az utódjaikra száll a szakmájuk.

275-ben, Aurelianus császár idején az érmék ezüsttartalma csupán két százalékra esett.

Diocletianus császár (284 – 305) megfékezte a hatalmi harcokat és egyesítette a széthulló Birodalmat. A hanyatlás persze nem ért véget; Diocletianus jelentősen megnövelte a hadsereg és az állami alkalmazottak létszámát, felállította a Birodalom legnagyobb és legbürokratikusabb kormányát, az eddiginél is hatalmasabb adókat vetett ki, több mint ezer termékre kiterjedő árkontrollt vezetett be, inflációval próbálta finanszírozni a kiadásait – miközben az áremelkedésért, mint azóta minden inflációs kormány, a kereskedők kapzsiságát okolta – és óriási közmunkaprogramot indított, amit kényszermunkával vitt végbe.

I. Constantinus (308 – 337) tovább folytatta a gazdaság teljes államosítását. A Diocletianus utáni ötven évben megkétszereződött a római polgárokat sújtó adóteher. Az infláció tovább folytatódott: míg Diocletianus 301-ben 50 000 dénár értékben határozta meg egy font arany árát, 36 évvel később, Constantinus halálának az évében egy font arany 20 milliárd dénárt ért. Egyiptomban egyazon mérőegység búza 314-ben 9000 drachmát ért, 334-ben 78 000 drachmát ért, 344-re pedig meghaladta a 2 millió drachmát.

Diocletianus és Constantinus uralma alatt az Állam többé nem fogadott el az aranyon kívül más fizetséget az adófizetőktől. Az arany azonban megfizethetetlen volt a lakosság számára, akik zsebében napról napra értéktelenedett el a pénz, így el kellett adniuk a földjeiket és arra kényszerültek, hogy földönfutók legyenek. A földeket felvásárolták a nagy földbirtokosok – akik bürokraták és hivatalnokok voltak – az előző tulajdonosok pedig határozatlan idejű bérleti szerződést kötöttek az új birtokossal, ami az adott földterülethez kötötte őket és a családjukat. Ezzel a megállapodással az emberek feladták a szabadságukat, azonban művelhették a földet és előállíthattak maguknak és a családjuknak elegendő ételt, ha beszolgáltatják a termény egy részét a földtulajdonosnak. Ez volt a középkori jobbágyrendszer alapja.

Rómát végül az állami hatalom korlátlan növekedése semmisítette meg, ami felélte a civilizáció minden erőforrását, és nem hagyott mást hátra, csak a kivéreztetett, üres, halott vázat. A római Állam, miután elpusztította a gazdaságot az adóztatással, az inflációval és a gazdasági szabadság felszámolásával, egyszerűen kifutott a pénzből, amivel fizethette volna a seregét és képtelen volt ellenállni a barbárok támadásának.

A római népesség valójában üdvözölte a barbárok beözönlését. Úgy látták, végre valaki felszabadítja őket a római zsarnokság, az adók és a szabályozások alól. Ahogy az 5. századi keresztény író, Salvianus mondta, a római lakosságnak csak egyetlen kívánsága volt, miután meghódították őket a barbárok: hogy soha ne kerüljenek ismét a római bürokrácia uralma alá.

Ez tehát a civilizációk folytonos ciklusa. A szabad és decentralizált világ légköre életet ad egy virágzó civilizációnak és egy olyan kultúrának, ami addig sosem látott kincsekkel járul hozzá az emberiség szellemi és anyagi vagyonához. Azonban mindig ott szunnyad a mélyén az Állam intézménye, és készen áll felélni és a saját céljaira használni a szabadság által teremtett erőforrásokat. Az állami hatalom aztán egyre gyorsabb terebélyesedésbe kezd, az adóztatás, az infláció és a szabályozások elpusztítják a civilizációt, eluralkodik a háború, a szolgaság és a központi tervezés, végül az élősködő a gazdatesttel együtt meghal.

Ugyanezt az utat járta be a középkor nyugat-európai keresztény világa, amit a tizennegyedik században egy százötven éven át tartó hanyatlás sújtott, amit a történetírók a késő középkor válságának kereszteltek.5 A középkor nem élvezhetett olyan életszínvonalat, mint Róma, annak fénykorában. Ez részben a fejedelmek között vívott kisebb hatalmi háborúk miatt volt, amik felélték az erőforrásokat és a munkaerőt az értékteremtő erőfeszítések elől. Jelen volt továbbá a jobbágyság, illetve a középkorban bűnnek tartották, üldözték és tiltották az uzsorát – a kamatos hitelezést – így ellehetetlenítették a tőkeszerkezet kifejlődését és növekedését. Az 1179-es Harmadik lateráni zsinat kiátkozta azokat, akik hitelre adtak kölcsön. Tiberius római császár esetében már láthattuk ennek a következményeit: kamatos hitelezés nélkül az embereknek alig van okuk megtakarítani, és semmi okuk nincsen kölcsönbe adni a megtakarításaikat. Hitelezés nélkül pedig képtelenek a vállalkozók tőkéhez jutni, nem növekedhet a gazdaság, az emberi élet pedig változatlanul „szegényes, taszító, szörnyű és rövid” marad, ahol az ember egyetlen vagyona egy pár cipője, amit örökségül hagyhat gyermekének.

Végül pedig az egyházi cölibátus súlyosan korlátozta a középkori népesség átlagos intelligencianövekedését. Az elmúlt évek úttörő intelligenciakutatása feltárta, hogy az intelligencia körülbelül 80%-ban öröklődő variáns. Azzal, hogy az egyház eltiltotta a társadalom legintelligensebb tagjait a házasságtól és a gyermeknemzéstől, az átlagos intelligencia képtelen volt olyan magasságokba emelkedni, ami lehetővé teszi egy annyira intelligens társadalom kialakulását, amelynek a tagjai képesek innovációk, új termékek és szolgáltatások vagy hatékonyabb termelési módszerek kidolgozására. A mai világunkban egyedül a megtakarítások hiánya szab gátat a kreatív vállalkozói innovációk megvalósításának, az új termékek és szolgáltatások legyártásának, a termelési módszerek fejlesztésének – az erőforrások végesek, az ötletek és a kívánságok végtelenek. Először azonban az átlagintelligenciának el kellett érnie egy bizonyos szintet. Luther Márton és a reformáció eltörölte ezt a korlátot, felszabadította a szerzeteseket és az apácákat a családtalanság alól, így – kétszáz év alatt – az átlagintelligenciának sikerült olyan magasságokba emelkednie, ami elhozhatta nekünk az Ipari Forradalmat – amikor a népesség és az életszínvonal egyszerre és megdöbbentő mértékben kezdett növekedni – és az azóta tartó páratlan, az emberi történelemben korábban elképzelhetetlen gazdasági növekedést és bőséget.6

A középkor azonban mindennek ellenére is a fejlődés jeleit mutatta. Ez annak volt köszönhető, hogy jelentősen decentralizált és lényegében magánkézben volt az bíráskodás, ami a szokásjogot, illetve a skolasztikus természetjogot juttatta érvényre. Röviden, az érett középkor ugyanannak a decentralizált rendszernek köszönhette virágzását, mint Athén és Róma civilizációjuk hajnalán. Mint az előző esetekben, természetesen ez a rendszer sem volt tökéletes. Azonban sokkal nagyobb szabadságot biztosított, mint a jelenlegi központosított, törvényhozó rendszerünk.

Senkinek nem volt birtokában a végérvényes döntéshozatal monopóliuma, így a középkor számunkra elképzelhetetlen mértékben élvezhette az állami hatalom hiányát. A békét, a rendet, a magántulajdon védelmét az önként szerveződő társadalmi hierarchiák tartották fenn, és szinte alig létezett a társadalomra kényszerített törvényhozás.  A bírói szerepet betöltő földesurak, fejedelmek, királyok, püspökök, nemesemberek, helyi papok szabadon választott bírók voltak, akiket leválthattak, és akik ítéletét elutasíthatták, ha igazságtalannak, a hagyománnyal és a természetjoggal ellenkezőnek tartották őket. A bírókat a hírnevük, becsületességük és bölcsességük szerint választották, akik – ismét – kikutatták a törvényeket az igazságosság örökérvényű elveiből, illetve a közösség és az egyház által elfogadott erkölcsi alapelvekből, nem pedig megalkották őket.

Ennek a berendezkedésnek köszönhetően, és az összes hibája ellenére az érett vagy virágzó középkorban, a 11. és 13. század között Európa igen jól teljesített. Látszólag jó irányba haladtak a dolgok. Elérkezett az úgynevezett tizenkettedik századi reneszánsz. A népesség az életszínvonallal együtt növekedett. A skolasztikus filozófia jelentős tudományos lépéseket tett Arisztotelész – vagy ahogy akkor nevezték: A Filozófus – felfedezett műveire alapozva. Olyan egyetemek nyíltak a kontinens minden táján, mint az Oxfordi Egyetem, a Cambridge-i Egyetem, a Bolognai Egyetem, a Párizsi Egyetem, a Salamancai Egyetem és a Pécsi Tudományegyetem. Olyan technológiai innovációk jelentek meg, mint a szélmalom, a papírnyomtatás vagy az iránytű, a művészetben megjelent a romantika és a gótika, és virágzott a kereskedelem.

Ez volt a középkori értelem kora, a logika, a tudomány, a filozófia, a matematika kora, ahol a skolasztikus gondolkodók szenvedéllyel kezdték tanulmányozni a természet jelenségeit és törvényeit Arisztotelész és az arab tudós, Alhazen műveit követve. Ekkor élt Robert Grosseteste, aki lefektette a tudományos gondolkodás alapjait a modern világ számára és olyan fogalmakat vezetett be, mint a kontrollált kísérlet. Ekkor fogalmazta meg először Roger Bacon azt, ami később a tudományos módszerré fejlődött: miszerint a természetről szóló igazságokat a megfigyelés, a hipotézisalkotás, a kísérletezés és a verifikáció körfolyamatán át lehet megismerni.

Az érett középkorban, az ókori görög aranykorhoz hasonlóan a decentralizáció erősítette meg azt, amit Albert Jay Nock a társadalmi hatalomnak nevez. A már említett decentralizált jogrendszer mellett megjelentek a szabad városok, az alulról szerveződő kommunák, amik képesek voltak a lakosokból szervezett milícia segítségével kivívni a szabadságukat és függetlenségüket a földesurak ellen. A jobbágyok ezekben a hellén világhoz hasonló, decentralizált, politikailag független városokban leltek szabadságra, itt virágzott a gazdasági szabadság, ami magához vonzotta a kereskedőket és a kézműveseket, ez volt a környezet, ahonnan a híres német mondás származik: stadtluft macht frei, a városi levegő felszabadít.

Aztán ismét belefogott a nagy menetelésébe a Hatalom. Az állami hatalom nagy terebélyesedése alól csupán néhány itáliai város menekült meg – bár végül ők is oligarchák uralma alá kerültek és nem élvezhették azt a szabadságot, amit az érett középkorra kivívtak maguknak. Nyugat-Európa, elsősorban a Francia Királyság és Anglia azonban ennyire sem volt szerencsés. Az ő történetük az állami hatalom már ismerős előretörése, adóztatás, a kereskedelem megsemmisítése és a százéves háború.

Ahhoz, hogy finanszírozza a háborúit, IV. Fülöp francia király hatalmas adókat vetett ki szinte minden csoportra, akinél pénzt szagolt. Miután feleségül vette az észak-francia Champagne tartomány bárónőjét, lehetősége nyílt bekebelezni, majd adókkal és vagyonelkobzással elpusztítani a nemzetközi kereskedelem és a középkori kapitalizmus egyik nagy központját, a Champaigne-i vásárt, ahol előtte adók és szabályozások nélkül, a szabadság teljes környezetében, a hagyományban gyökerező Lex Mercatoria –kereskedők törvénye – és a decentralizált magánbíróságok oltalma alatt folyhatott a kereskedelem. IV. Fülöp adói megsemmisítették a templomos lovagrendet és felélték a belföldi megtakarításokat és tőkét. A Templomosokkal két legyet ütött egy csapásra, hiszen egyszerre tartozott nekik jelentős összegekkel, és egyszerre volt a lovagrendnek jelentős felhalmozott vagyona, így a feloszlatásukkal eltörölte a saját tartozását és elkobozta a rend vagyonát. Letartóztatta a longobárd kereskedőket – a vagyonuk elkobzása kíséretében – és kitiltotta a zsidókat a birodalmából, mivel mindkét csoportnak jelentős összegekkel tartozott.

Mint a római hatalom, végül ő is az inflációhoz folyamodott, amelynek folytán 1301-re tulajdonképpen teljesen eltűnt az ezüst az országból és hatalmas áremelkedés szabadult a Francia Királyságra. A király megtiltotta az engedély nélküli exportokat, nehogy valaki kimenekítse a vagyonát az omladozó országból.

A francia és angol király közötti háborút mindkét fejedelem történelmi léptékű adóztatással próbálta finanszírozni. A jövedelmek bezuhantak, a termelők és kereskedők csődbe mentek, és az életszínvonal meredeken romlásnak indult, miközben a királyok megadóztattak mindent, ami mozgott, és felélték az országaik megtakarításait.

Az államhatalom terebélyesedése, a hatalmas adók, az infláció és az annak nyomán fellépő gazdasági káosz, a százéves háború az 1300 után kezdődő hőmérsékletcsökkenéssel párosulva elhozta az éhínségek évszázadát. Angliát és a Francia Királyságot újra és újra tömeges éhínség sújtotta, miután a klímaváltozás miatt egyébként is megnehezedett termelésre végzetes csapást mért a kiolthatatlan királyi mohóság.

Hasonló események történtek Európa többi országában. A történelemírás a késő középkor kríziseként ismeri ezt a fejezetet, amit infláció, adóztatás, háborúk, az államhatalom előretörése, és válaszként parasztlázadások jellemeztek.

Ez volt az a politikai és gazdasági környezet, ami megágyazott a pestis számára. A középkori világra a halálos csapást a fekete halál, az emberi történelem legpusztítóbb pestisjárványa mérte, ami majdnem annyi embert ölt meg – a legnagyobb becslések szerint 200 milliót – mint az államok a huszadik században – ami körülbelül 260 millió. Az állami hatalom terebélyesedésének köszönhetően a fekete halál beköszönte előtti évtizedekben drasztikusan lezuhant az életszínvonal, gazdasági válság sújtotta a Francia Királyságot és Angliát, háborúk dúltak és folyamatos éhínségek uralkodtak. Mindez immungyengítő hatást gyakorolt a lakosságra, akik így fogékonyabbak lettek a betegségre, és a pestis könnyedén elterjedt az országban.

Nem véletlen, hogy az Apokalipszis négy lovasa a folklórban a pestis, a háború, az éhínség és a halál. Ezek jelennek meg akkor, amikor az állami hatalom a lehető legnagyobbra feszíti a saját kereteit és elpusztítja a gazdatestét, a teljes civilizációt. A pestis épp úgy tombolt Athén hanyatlásakor és Róma bukása idején, mint amikor elérkezett a középkor válsága. Minket is hasonló veszélyek fenyegetnek most, a saját civilizációnk ciklusának végén. Miután az Állam teljesen átvette a hatalmat az egészségügy felett, az államosított kórházak – mint minden államosított intézmény – olyan hatékonytalanul, korruptan és minőségen alul működnek, hogy a rendszer képtelen volna hatékonyan védekezni egy komoly járvány ellen.

Ez tehát a civilizációk ciklusa. A minta többször ismételte magát, mint azt fel tudnánk fogni. A civilizációk megszületnek, felemelkednek, fejlődnek. És a dicsőségük csúcsán kihalnak.

„A történelem folyamán – írja az amerikai történész, filozófus és közgazdász, Murray Rothbard Az Állam anatómiája című művében –

az ember produktív és kreatív erői újabb és újabb utakat törtek, melyek a természet ember hasznára való átalakításához vezettek. Ezek az idők voltak azok, amikor a társadalmi hatalom az Állami hatalom fölé tört, és amikor a társadalomba történő Állami beavatkozás jelentősen csökkent. De egy hosszabb vagy rövidebb ideig tartó lemaradás után az Állam mindig új területekre lépett, hogy ismét megbénítsa és eltiporja a társadalmi hatalmat.

Most a saját civilizációnk ciklusának végén találjuk magunkat. Az államhatalom olyan terebélyes méreteket öltött a világ minden országában, amekkorát csak a letűnt civilizációk végóráiban láthattunk – talán annál is hatalmasabbat.

A Mass Effect világában a helyzetünk allegorikus képével találjuk szembe magunkat. Ahogy egy Protián virtuális intelligencia fogalmaz:

A régi korok tanulmányozása alapján arra jutottunk, az idő ciklikus. Sok minta ismétlődik. Ugyanazon evolúciós csúcsok, ugyanazon mélypontok… Ugyanazon konfliktusok fejeződnek ki minden ciklusban, csak más módon.

Ugyanezt a gondolatot visszhangozza Albert Jay Nock, amikor sötét hangvételű szavakkal zártja az Ellenségünk, az Állam című művét. Miután felvázolta a civilizációk ciklusát, a társadalmi és az állami hatalom közötti háborút és rámutatott arra, hogy milyen elképesztő mértékben diadalmaskodott korunkban az állami hatalom, azt írta:

… „Ez – jegyzi meg Ortega y Gasset professzor – volt az ősi civilizációk szomorú végzete.” Tucatnyi birodalom járta már be előttünk azt az utat, amelyen a mi civilizációnk háromszáz évvel ezelőtt elindult. […] Mindegyik ezt az utat járta be.

Hódítás, vagyonelkobzás, az Állam felállítása; aztán azok a mozzanatok, amelyeket a saját civilizációnkban végigkövethettünk; majd egy mindent megrázó sokk, amellyel a társadalom legyengített szerkezete nem képes megbirkózni, és ami akkora káoszt teremt, hogy nem tud belőle kilábalni többé – ezután pedig a vég.

…De szükségtelen gyászolnunk a távoli jövő valószínű kimenetelét. Nekünk és közeli leszármazottainknak a katonai despotizmusig fokozódó kollektivizmus jutott. Központosítás; terjeszkedő bürokrácia; az államhatalom és az államhatalomba vetett hit erősödése, a társadalmi hatalom és a benne való bizalom elsorvadása; az Állam a nemzeti jövedelem egyre nagyobb hányadát éli fel; elapad a termelés, melynek ürügyén az Állam az egyik „elengedhetetlen iparágat” ragadja magához a másik után, egyre nagyobb korrupcióval, hatékonytalansággal és pazarlással üzemelve őket, legvégül pedig a kényszermunka bevezetéséhez folyamodik. Majd ennek a folyamatnak egy pontján az állami érdekek összetűzése olyan súlyos ipari és pénzügyi zavart eredményez, amellyel nem tud megbirkózni a társadalom erőtlen szerkezete; onnantól pedig nem vár más az Államra, mint a „masinéria rozsdás halála”, és győzedelmeskednek a bomlás névtelen, kauzális erői.

Számtalan civilizáció esett áldozatul a Kaszások mészárlásának, és egyikük sem volt felkészülve. Semelyikük sem látta előre a veszélyt. A Mass Effect univerzumának történelmében először történik az, hogy egy civilizáció megismeri a Kaszások fenyegetését, mielőtt azok megérkeznének, hogy végső pusztításukba kezdjenek. Mi ugyanebben a helyzetben találjuk magunkat. A görögök, a rómaiak, a középkoriak a civilizációjuk csúcsán sem értették meg a birodalmak felemelkedésének és hanyatlásának ciklusát. Mi látjuk a folyton ismétlődő mintázatot és megállíthatjuk a saját civilizációk hanyatlását.

Ezeket az érveket, igaz, csupán egy elenyésző kisebbség ismeri és fogadja el – mint ahogy Shepard is csupán egy elenyésző kisebbség a Mass Effect történetében, akinek újra meg újra figyelmen kívül hagyták a figyelmeztetését. A legtöbben az Állam bűvölete alatt élnek. Az infláció minden egyes kormány alapvető politikája. Az adóterhek ma magasabbak, mint a középkori jobbágyok terhei, akiknek a terményük egyharmadát kellett átadniuk, és magasabbak, mint a Római Birodalom hanyatlása idején, ahol a rabszolgaságnak és elnyomásnak számító adóteher a becslések szerint is csak húsz százalék lehetett.7 Ma ez a szám a negyven százalékot is meghaladja, és nem tűnik csökkenni: az államhívők egyetlen megoldása a társadalmi bajokra, a több adóztatás és vagyonelkobzás, a „gazdagok” elleni káini harag, az egyre nagyobb állami költekezés és a segélyprogramok.

Ugyanazok a konfliktusok fejeződnek ki minden ciklusban, csak más módon. Ma is inflációval – a pénzkínálat növelésével – finanszírozzák az államok a végtelen költekezési vágyukat. A demagógok épp úgy, mint Diocletianus, ma is a „kapzsi és pénzéhes spekulánsokat és kereskedőket” okolják az infláció elkerülhetetlen következményeiért: az áremelkedésért, és a modern központi bankrendszer esetén a gazdasági válságokért. A központosítás elképesztő méreteket öltött: az Egyesült Államok szövetségi kormánya és az Európai Unió egyre nagyobb hatalmat összpontosít a saját kezébe a tagállamok függetlenségének rovására, a nemzetek államai pedig ugyanezt teszik, a tartományok és a városok rovására. Ami azt illeti, teljesen eltűnt a közgondolkodásból a szabad városok és a decentralizáció fogalma vagy erénye; minden megoldást az állami hatalomtól várnak. Tízezerből valószínűleg egy sem ismer más jogot, mint a törvényhozás által előírt parancsokat; az igazságosság megmásíthatatlan természetjogi elveiben és a hagyományban gyökerező decentralizált magánjog és magánbíróság fogalma teljesen ismeretlen a modern elme számára. A gazdasági szabadság a tizennyolcadik század közepe óta csupán egy visszaszerezhetetlen, letűnt aranykor délibábja: korunk a bürokrácia, a szabályozás, az állami támogatás, a közmunkaprogramok, az inflációs papírpénz, a központi bank, az államosítás, az újraelosztás, az árkontroll és a bérkontroll kora. Senki sem gondolja, hogy a társadalmi problémákra képes megoldást nyújtani az önkéntes, erőszakmentes, békés közösségi szerveződés; minden megoldást a mindenható államtól várnak.

Ahogyan a klasszikus görög kor Athénja a birodalomépítés közepette is példátlan életszínvonalat élvezett, amíg tartott az elmúlt szabadság által megteremtett bőség és kultúra, úgy mi is egy látszólagos bőség korát éljük, ami megvakít minket a társadalmunkban működő folyamatokra – sőt, egyenesen azt hisszük, hogy az állami hatalom terebélyesedése a jólétünk forrása. Ahogy a Római Birodalom még akkor is példátlan életszínvonalat élvezett, amikor Cicero már a múlt időben beszélt arról, hogy „Róma […] a belső romlása miatt halt meg,” úgy mi is példátlan életszínvonalat élvezünk és nem látjuk, hogy a hanyatlás erői hosszú idők óta tevékenykednek a civilizációnk szívében.

A Mass Effect története arra tanít minket, hogy a dolgoknak sokkal rosszabbra kell fordulniuk, mielőtt megérkezhet a változás. Hasonlóan ahhoz, ahogy a tényleges, végső háború valósága kellett ahhoz, hogy a galaxis elismerje a Kaszások létét, úgy az indoktrinált államhívő közvélemény sem fog felszabadulni a bűvölet alól egészen addig, amíg tagadhatatlanná nem válik a hanyatlás. Ugyanakkor a Mass Effect arra is tanít, hogy a mi ciklusunk más, mint a számtalan eddigi hanyatlás. A megértés birtokában lehetőségünk nyílik véget vetni az emberi civilizációkat újra meg újra sújtó hanyatlás ciklusának egyszer s mindenkorra.

Lábjegyzetek

  1. Douglas Maurice MacDowell: The Law in Classical Athens, 227. o.
  2. A decentralizált és centralizált jogrendszerek közötti különbségről lásd Stephan Kinsella, „Legislation and the Discovery of Law in a Free Society”.
  3. Pontosabban a territoriális terjeszkedés csúcspontján, Traianus császár halálakor 117.ben a Római Birodalom magába foglalta a jelenlegi Anglia, Wales, Portugália, Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Ausztria, Svájc, Luxemburg, Belgium, Románia, Ukrajna, Líbia, Tunézia, Algéria, Marokkó, Egyiptom, Albánia, Görögország, Magyarország, Bosznia, Szlovénia, Horvátország, Bulgária, Törökország, Szíria, Libanon, Irak, Jordánia és Izrael területeit.
  4. Ahogy Henry Hazlitt írja Közgazdaságtan egy leckében című könyvében:

    Ezt az érvet nem támasztja alá se elmélet, se tapasztalat. A sokat gyalázott spekulánsok nem a gazdák ellenségei; létfontosságúak az ő jólétükhöz. Valakinek viselnie kell az ingadozó mezőgazdasági árak kockázatát; valójában modern időkben főként a hivatásos spekulánsok vették magukra ezt a kockázatot. Általában minél kompetensebben cselekszik az utóbbi önmaga érdekében, mint spekuláns, annál inkább segíti a gazdát. Hiszen a spekulánsok pontosan a jövőbeli árak előrelátásnak képességével megegyező mértékben szolgálják saját érdekeiket. De minél pontosabban látják előre az árakat, annál kevésbé lesz erőszakos vagy extrém az áringadozás.

    Tehát még ha a nagy tanyáknak teljes termésüket az év egyetlen hónapjában kellene a piacra ömleszteniük, annak a hónapnak az ára nem lenne szükségszerűen alacsonyabb bármelyik más hónap árainál (leszámítva a tárolási költségek díját). Hiszen a spekulánsok a profit reményében abban az időben vásárolnának a legtöbbet. Addig vásárolnának, amíg az ár fel nem emelkedik arra a szintre, ahol nem látják többé a jövőbeli profit lehetőségét. Akkor adnának el, amikor úgy gondolnák, hogy a jövő a veszteség lehetőségét hozza. Következményként pedig egész évben stabilizálódna a mezőgazdasági termékek ára.

    Pontosan azért nem kell a gazdáknak és a molnároknak viselniük ezeket a következményeket, mert létezik egy hivatásos spekuláns-osztály, akik megteszik helyettük. Az előbbi védelmezheti magát a piacokon keresztül. Normális körülmények között tehát, amikor a spekulánsok jól végzik a dolgukat, a gazdák és molnárok profitja főként mezőgazdasági és molnárképességeiken és igyekezetükön fog múlni, nem pedig a piaci ingadozásokon.

  5. A következőkről lásd Murray N. Rothbard, A gazdaságtudomány történelme az osztrák iskola szemszögéből, 1. kötet, 3. fejezet.
  6. Az intelligencia és az Ipari Forradalom közötti kapcsolatról lásd Hans-Hermann Hoppe, „A malthusi csapdától az ipari forradalomig: Gondolatok a társadalmi evolúcióról”.
  7. Lásd Andrew Wilson és Alan Bowman: Trade, Commerce, and the State in the Roman World, 47. o.