Olvasási idő: 18 perc
Olvasási idő: ~ 18 perc

A libertárius mozgalomra a legnagyobb veszélyt nem az államisták, a kommunisták, a szofisták és a demagógok, de még csak nem is a minarchisták vagy az utilitáriusok, hanem az intellektuálisan elhízott emberek jelentik.

Mostanában annyiszor hozott velük össze a balsors, hogy idejét látom felhívni rájuk és a pusztító hatásukra a figyelmet. De hogy elmagyarázzam, mit nevezek intellektuális elhízásnak, előbb tennünk kell egy nagyobb kitérőt, fel kell állítanunk egy, a probléma megértéséhez elengedhetetlen premisszát, és gyűjtenünk kell hozzá néhány empirikus, történelmi bizonyítékot.

 

1.

“A történelem menetét végső soron az eszmék határozzák meg – legyenek azok igazak vagy hamisak – és az emberek, akiket az inspiráció cselekvésre buzdít.1 Minden pozitív változást, minden szabadságot, amelyet a jelenben az emberek élvezhetnek a világ bármely táján, olyan embereknek köszönhetünk, akik hajlandóak voltak kitörni a komfortzónájukból és küzdeni az államizmus ellen.

Azokban az országokban, ahol a közvélemény – vagy legalábbis annak egy jelentős része, jellemzően a jobboldal – magasra tartja és óvja a magántulajdon, a szabad vállalkozás, a kapitalizmus eszméjét, először olyan írók, filozófusok, gondolkodók, mozgalmárok, aktivisták és államférfiak terjesztették el a szabadság gondolatát, akik nem riadtak vissza a keserves áldozatoktól.

A klasszikus liberális – avagy libertárius – eszme egyik legkorábbi képviselői a Levellerek voltak az angol forradalom idején. John Lilburne, Richard Overton és William Walwyn vezetésével ők teremtették meg a történelem első libertárius mozgalmát. Kitartóan terjesztették a szabadság eszméjét: az öntulajdonláshoz való jogot, a magántulajdonjogokat, a vallásszabadságot, az állam minimalizálását és a gazdaság felszabadítását. Úgy tartották, hogy ezek a jogok természetes jogok. Nem az állam ruházza őket az alattvalóira, hanem minden embert természeténél fogva megilletnek, és semmilyen hatalom nem foszthatja meg tőlük jogszerűen a népet.

Noha mozgalmuk elsöprő támogatást élvezett, a Levellerek mégis keservesen megfizettek a Hatalom elleni lázadásukért. John Lilburne élete jelentős részét börtönben töltötte, 1645-ben bebörtönözték az írásaiért. 1649-ben megpróbálták elítélni hazaárulásért, de tárgyalása végén ártatlannak nyilvánították. Az ítélet kihirdetésére a publikum olyan hangos üdvrivalgással reagált, hogy csak fél óra múlva lehetett hivatalosan lezárni a tárgyalást. Két hét múlva kiengedték a börtönből. Később ismét bebörtönözték, az utcákat pedig ellepték a tömegek, akik hangosan követelték Lilburne szabadságát. Olyan súlyos szavakkal írtak petíciókat a Leveller vezető pártján, hogy a szerzőiket bebörtönözték. Az állam katonákat rendelt London utcáira, és amikor kihirdették Lilburne felmentését, még a katonák is hangos kiabálásokkal és trombitaszóval üdvözölték az ítéletet. A Hatalom ennek ellenére nem engedte szabadon Lilburne-t, börtönből börtönbe szállították, egészsége pedig úgy megsínylette a fogságot, hogy egy éven belül meghalt.

Hasonló áldozatokat hozott a Levellerek két másik vezetője. Richard Overton újra meg újra megjárta a börtönt kiadványaiért. Bebörtönözték 1646-ban, aztán a mozgalom két másik vezetőjével 1649-ben (ugyanebben az évben bebörtönözték feleségét és testvérét is), majd 1659-ben, aztán 1663-ban. Mindennek ellenére sosem hátráltak meg. Lilburne-nek halála előtt felajánlották a szabadságát, ha felhagy a Hatalom elleni szervezkedéssel, amit elutasított. Tovább terjesztették a szabadság eszméjét, tovább publikálták az írásaikat, tudva, hogy a szabadságukkal, és akár az életükkel kell fizetniük ezért.

Hugo Black – aki 1937-től az 1971-ben bekövetkezett haláláig az amerikai legfelsőbb bíróság tagjaként szolgált – gyakran idézte John Lilburne műveit, és az Encyclopædia Britannicába írt cikkében úgy nyilatkozott, hogy véleménye szerint az ő művei szolgáltak az amerikai alkotmányban és az amerikai Bill of Rights-ban lefektetett jogok alapjául.

A Levellerek libertárius lobogóját ezután John Locke emelte a magasba. Ahogy Murray Rothbard fogalmaz An Austrian Perspective on the History of Economic Thought c. kötetében:

Ashcraft professzor bemutatja, hogy Locke és Shaftesbury elkezdtek felépíteni – méghozzá tudatosan – egy neo-Leveller mozgalmat, és a Leveller nézetekhez nagyon hasonló tanokat dolgoztak ki. Locke elgondolásainak teljes szerkezete – melyet az 1681 és 1682 között megírt Két értekezés a polgári kormányzatról kötetében fektetett le mint a Stuartok elleni, közelgő Whig forradalom igazolása – a Leveller tanok kidolgozása és kreatív továbbfejlesztése volt – kezdve az öntulajdonlással, az ebből kikövetkeztetett tulajdonláshoz és a szabad kereskedelemhez való jogokon át addig, hogy az állam igazolását abból nyeri, hogy ezeket a jogokat védelmezi, és az embereknek jogában áll megdönteni azt az államot, ami megsérti vagy pusztítani kezdi ezeket a jogokat. Az egykori Leveller vezető, John Wildman közel állt a Locke-hoz és Shaftesbury-hez az 1680-as években.

De a klasszikus liberális/libertárius mozgalom forradalmi lendületét nem a Levellerek és nem John Locke adták meg, hanem azok a szerzők, akik közérthetőbb, radikálisabb, szenvedélyesebb formában alkalmazták a szabadság eszméjét a mindennapi politikai ügyekre. Ismét Rothbard szavaival:

Ezek közül az írások közül „Cato Levelei” voltak a legfontosabbak: az újságcikk-sorozat, amelyet a korai 1720-as években Londonban publikált az Igazi Whig John Trenchard és Thomas Gordon. Míg Locke a forradalmi nyomásról írt, ami joggal gyakorolható, amikor a kormány a szabadság pusztítójává válik, Trenchard és Gordon rámutattak arra, hogy a kormány mindig pusztítani kezdi az egyéni jogokat. „Cato Levelei” szerint az emberi történelem a Hatalom és a Szabadság közötti elfojthatatlan konfliktus, amelyben a Hatalom (a kormány) mindig készen áll kiterjeszteni hatókörét az emberek jogainak megsértésével és szabadságuk eltiprásával. Ebből következően – jelentette ki Cato – a Hatalomnak mindig gyengének és aprónak kell lennie, a népnek pedig örök éberséggel és ellenségességgel kell viszonyulnia hozzá, hogy az mindig szoros kötelékei között maradjon.

[…]

Az amerikai telepesek buzgón megszívlelték ezeket a figyelmeztetéseket, és sokszorosan újranyomtatták „Cato Leveleit” szerte a gyarmatokban, egészen a Forradalom idejéig. Ez a mélyen gyökerező mentalitás vezetett ahhoz, amit a történész Bernard Bailyn találóan az amerikai forradalom „transzformáló radikális libertarianizmusának” nevezett.

És ahogy a történész Clinton Rossiter fogalmaz:

Senki sem tanulmányozhatja a gyarmati Amerika újságjait, könyveit és röpiratait anélkül, hogy ne döbbenne rá, hogy nem Locke írásai, hanem Cato Levelei voltak a politikai eszmék legnépszerűbb, legtöbbször idézett és legtiszteltebb forrásai a gyarmati időkben.

Szóval aktivizmus, mozgalmak, szenvedélyes passzusok a Hatalom ellen és radikális agitáció a szabadság pártján olyan szerzőktől, akik a saját életüket és szabadságukat kockáztatták; ezek voltak elengedhetetlenek ahhoz, hogy az amerikai kultúrát áthassa a libertárius szellem. A helyes eszmék, és az eszmék által felbuzdult hősök kellenek ahhoz, hogy egy nemzet kivívja magának a jogos szabadságát. A Levellerek, John Locke és Cato levelei által felbuzdult amerikai telepesek az életüket adták azért, hogy az amerikai függetlenségi háborúval megalakíthassanak egy szabadabb társadalmat. A szabadságban fogant új államformának, írja Rothbard,

nem engedték meg, hogy adókat vessen a népre; és hatalmának bárminemű alapvető kiterjesztése megkövetelte minden tagállami kormány egyöntetű beleegyezését. Mindenekfölött, a nemzeti kormány haderejét tilalom és gyanú korlátozta; hiszen a tizennyolcadik századi libertáriusok tudták, hogy a háború, a felállított hadseregek és a militarizmus régóta az államhatalom kiterjesztésének fő módszere.

Sok-sok idő eltelt azóta, és korunk libertáriusai csak vágyakozhatnak egy olyan berendezkedés után, amit az amerikai forradalmárok kivívtak maguknak. A tizenkilencedik század végétől látszólag megállíthatatlanul előretört az államhatalom, míg mára normálissá vált az a zsarnokság és az államizmus, ami elképzelhetetlen volt akkoriban. De még mindig nem élünk egy totalitárius világállam rabságában. A megmaradt szabadság minden morzsáját annak köszönhetjük, hogy mind a mai napig vannak olyan emberek, akik a rendelkezésükre álló módszerekkel és jelentős személyes áldozatokkal küzdenek a hatalom ellen. Vannak képviselők, akik küzdenek; akik ellenzik és leszavazzák az újabb kormányprojekteket, akik tiltakoznak a központosítás ellen. Talán a svájci szövetségi államnak nem áll érdekében az egyre nagyobb központosítás? Talán az osztrák érdekcsoportok nem vágyakoznak egy olyan rendszerre, mint a magyar: az állami támogatások és az őket előnyben részesítő szabályozások végtelen áradatára? Minden állam arra törekszik, hogy kiterjessze a hatalmát, és minden nemzet érdekcsoportjai azt akarják elérni, hogy az állam elhalmozza őket kiváltságokkal.

Az államizmus mégsem tör előre mindenhol egyformán.

Miért? Mert vannak, akik küzdenek. Vannak, akik életben tartják a közvélemény viszonylagos kapitalizmuspártiságát. Vannak, akik küzdenek az oktatás módszerével, az aktivizmus módszerével, a demokratikus eszközökkel, szavakkal és tettekkel a folyton lesben álló totalitarizmus ellen, és ezért néhány nemzet – amennyire ezeknek a bajnokoknak az ereje engedi – szabadabb marad.

 

Olvasd el ezt is:  Isten halott

2.

Szóval kik azok az intellektuálisan elhízott emberek?

Ők azok, akik minderre azt mondják: ó, de hát ez felesleges.

Akik azt mondják: nézd. A szabadság nem akkor fog eljönni, ha az emberek küzdenek érte, ha az emberek mozgalmakat építenek, aktivizmusba fognak, terjesztik a helyes eszméket és szabadságpárti képviselőket juttatnak a parlamentekbe. A szabadság akkor fog eljönni, ha nem csinálsz semmit. Elég a saját kicsinyes kényelmünket biztosítani, rágódni az intellektuális ügyeken, kritizálni a jelenlegi közfelfogást és simogatni a nagyra nőtt egónkat. De pártot alapítani! Meggyőzni másokat! Mozgalmat szervezni! Szavazni…! Az maga a megveszekedett gonoszság!

Az egyik ilyen, intellektuálisan eltunyult figura mondta nekem a minap:

Én hosszú ideje úgy látom, hogy maga a mozgósítás gonosz dolog.

Szerencsés esetben nem gonosz, csak értelmetlen. Én is elkövettem azt a hibát, hogy részt vettem értelmetlen mozgósításokban.

Pedig már évtizedek óta csak az egyéni cselekvésben és példában hiszek.

És egy másik szavaival:

Határozott véleményem, hogy a választástól való távolmaradás az egyetlen helyes viselkedés.

Az intellektuálisan elhízott emberek azok, akik már a kezdetekkor megjelennek, hogy negativizmusukkal kiskanálba fojtsák egy libertárius mozgalom momentumát és lelkesedését. A szavazás erőszak, mondják. A mozgósítás gonosz. A mozgalom vagy a pártba, szervezetbe tömörülés kollektivizmus. Aki pártba lép, szükségszerűen korrumpálódik. A demokráciát nem lehet a demokratikus módszerekkel eltörölni. Teljesen figyelmen kívül hagyják azt a tényt, hogy mind a történelem, mind a tiszta elmélet ezerszeresen megcáfolja az összes ellenvetésüket, ahogy azt fentebb is láthattuk.

Szóval akkor mit ajánlanak az intellektuálisan elhízott emberek libertárius stratégia gyanánt? A válaszuk olyan kényelmes és problémamentes, hogy szinte már gondolkodóba kéne esniük. A személyes példamutatás és az államtól való függetlenedés az intellektuálisan elhízott emberek mottója. Ne szervezkedj, ne alapíts mozgalmat vagy pártot, de még az eszméket se terjeszd: próbálj meg példát mutatni és próbálj te, személyesen függetlenedni az államtól és a saját, személyes, anyagi jólétedet megteremteni.

Ahogy az egyik szellemben elhízott mondta:

Neked magadnak kell függetlenedned az államtól, amennyire lehetséges, és erre rávenni minél többeket.

Te személy szerint akkor leszel szabad, ha függetlenedsz az államtól.

A saját viszonylagos szabadságát mindenkinek magának kell megteremtenie. Ez leginkább fejben dől el.

Szóval érthető. Annak a 260 millió áldozatnak, akiket lemészárolt a saját állama a 20. században, csak jobban kellett volna példát mutatni és függetlenedni. Az ötéves kisgyermeknek, akinek kötelező óvodába mennie, és minden reggel könyörög a szüleinek, hogy hadd maradjon velük, csak önállóan függetlenednie kellene az államtól. Nem rabolna el a Hatalom minden egyes fiatal életéből 17 000 órát, ha azok fejben úgy döntenének.

Az intellektuálisan elhízottak szemében az államnak nincsenek áldozatai, tehát az állam tulajdonképpen nem is agresszor. Aki valahogy mégis az állam áldozatává válik, azt szánjuk-bánjuk, de tulajdonképpen magára vessen, miért nem függetlenedett hatékonyabban.

A passzivitás és a függetlenedés stratégiájával annyi probléma van, hogy az ember alig győzi sorolni őket.

Egy: Soha egyetlen eszme sem valósult meg ezzel a stratégiával, és minden valaha megvalósított eszme az ellenkező módszerekkel került megvalósításra.

Kettő: Attól, hogy többé senki sem terjeszti és próbálja megvalósítani a helyes eszméket, a gonosz eszme terjesztői és megvalósítói ugyanúgy – csak épp most már a jó emberek szabta korlátok nélkül – folytatják a munkálataikat.

Három: Egyetlen összetett gazdaság sem tud függetlenedni az államtól. Nem lehet az államtól függetlenül vállalatokat, cégeket, üzleteket üzemeltetni. Ha lehetne, azok a vállalatok, akik így termelnek, már rég kiszorították volna az államilag megkötött termelőket jobb és olcsóbb termékeikkel és szolgáltatásaikkal.

Négy: Amint jelentős számú ember próbál egy adott módszerrel függetlenedni az államtól, a Hatalom betiltja és eltiporja azt a módszert. Ez azt jelenti, hogy a függetlenedés sosem lehet egyetemesen preferálandó viselkedés. Pontosan az teszi lehetővé azt, hogy valaki bizonyos téren függetlenedjen (például hogy aranyban tartsa a megtakarításait), hogy csak egy statisztikailag elhanyagolható kisebbség teszi ugyanazt. A történelem ezt, ismét, ezerszeresen bebizonyította. Amikor például az emberek aranyat vásároltak, hogy védelmezzék magukat az inflációtól, az állam egyszerűen betiltotta, hogy magánszemélyek aranyat birtokoljanak, és házkutatásokkal elkobozta azt.

Öt: A közvélemény mindaddig támogatni fogja a “függetlenedési” próbálkozások betiltását, amíg államista. Az állam és értelmiségi csatlósai elhitetik a nyilvánossággal, hogy valamelyik adott katasztrófa annak az eredménye, hogy egyre többen az adott függetlenedési módszerhez folyamodnak. A közvélemény így a legvadabb erőszakossággal követelni fogja a függetlenedni próbálók elnyomását.

Hat: A függetlenedők ilyenkor azt mondják, hogy akkor el kell menekülni abból az országból és szabadabb helyre kell menni. Ez a hozzáállás az erkölcsi korrupció mintapéldája. Miután a filozófiájuknak köszönhetően kibírhatatlanul elnyomóvá válik a felettük regnáló állam, azok, akik minden szervezkedést és a szabadságért meghozott minden áldozatot céltalannak tartanak, egy másik országba költöznek, ami pontosan annak köszönheti a szabadságát és az élhetőségét, hogy az ottani szabadságpárti emberek szervezkedtek és áldozatokat hoztak – hogy pontosan a stratégiájuk ellentétét gyakorolták. Az intellektuálisan elhízott emberek megérkeznek ezekbe a szabadabb, élhetőbb országokba, majd azt hangoztatják, hogy befogadó nemzetük ősi és jelenkori szabadságharcosai mind hiába hozzák meg az áldozatokat, hiába adták gyakran az életüket is a szabadságért – elég lett volna személyesen függetlenedniük. Ha sikeresen megfertőzik a többieket is a nézeteikkel, az új otthonukban is ki fog hunyni a szabadság lángja, és ismét menekülhetnek.

Ezt a hozzáállást szebb korokban gyávaságnak nevezték, de az erkölcsi relativizmus korában mindenki úgy gondolja, hogy a logika és a filozófia megkötése nélkül bátorságnak nevezheti a gyávaságot, gonosznak az önkéntes társulást, és egyetemesen preferálandó viselkedésnek minősítheti azt a szabályt, amit csak azért gyakorolhat, mert az elsöprő többség nem tartja egyetemesen preferálandó viselkedésnek.

Szóval miután mind a történelem, mind az erkölcsfilozófia terén abszolút elbukik az intellektuálisan elhízott emberek stratégiája, egyedül a pszichológiához fordulhatunk, ha meg akarjuk érteni a jelenséget.

Az intellektuálisan elhízott ember tesped, és erényt kovácsol a tespedéséből – ugyanúgy, ahogyan egy fizikailag elhízott ember tenné. Ürügyeket, okokat, kifogásokat keres. Racionalizálja, hogy egyre jobban kerüli a kihívásokat, a megerőltetést – és azokat, akik tenni, mozdulni akarnak. Szívesen elcsámcsog egy-egy elméleti, filozofikus vitatémán, de csak és kizárólag addig, amíg az nem kíván tőle valódi, gyakorlati konfrontációt vagy aktív cselekvést. A tettrekészség, a bátorság, a motiváció látványa frusztrálja, szorongást kelt és kételyeket ébreszt benne, ezért amikor konkrét stratégiai tervekre terelődik a szó, siet megosztani, mennyire hiábavalónak és korruptnak tartja a próbálkozást – majd felajánl egy javaslatot, ami véletlenül sem igényel küzdelmet, kihívást vagy erőfeszítést.

Javaslatai legtöbbször gyanúsan összecsengenek azzal, ami neki kényelmes, vagy amiből neki érzelmi, esetleg ráadásul anyagi haszna van. Noha elméleti vizeken szívesen sodródik a libertárius mozgalommal, egyetlen alkalmat se szalaszt el arra, hogy elsorvassza a mozgalom izmait, letörje tüzét, tettvágyát, és önmagához tegye hasonlóvá azt – tele önzéssel és lustasággal.

Az intellektuálisan elhízott ember életfilozófiájának központja a kényelem. Az erőfeszítések kerülése. Amit valójában szeretne, az az erőfeszítések nélkül kiérdemelt jutalom. Nem akar erényes lenni – nem akar ténylegesen küzdeni a gonosz ellen – viszont szeretné learatni az erény gyümölcseit: az önbecsülést és a hitet, miszerint ő bizony egy jó, erényes, hősies ember, aki tesz az elveiért. Így újra definiálja azt, “ami kényelmes” azzá, “ami helyes”.

Mivel abban a pillanatban lemondtak a rációról és a logikáról, amikor elkezdték erényként definiálni a tunyaságukat, észérvekkel nem lehet meggyőzni őket. Ezeknek az embereknek a problémája nem filozófiai, hanem önismereti – és nem lehet érvelni azokkal, akik nem érvekkel jutottak el a meggyőződésükhöz. Az egyedüli, amit tehetünk, hogy rájuk mutatunk és a leghatározottabban kitaszítjuk őket minden libertárius kezdeményezésből, mivel nem segítenek, csupán bomlasztó, posványosító és hosszú távon pusztító hatással vannak a céljainkra, hiszen gyakorlatilag az ötödik hadoszlop szerepét töltik be.

A legjobb, amit az intellektuálisan elhízott emberek kapcsán tehetünk, hogy Stefan Molyneux szavait idézzük:

Hasonlítsd össze azt, amit tőled követel a szabadságharc azzal, amin az őseidnek kellett keresztülmennie. Amit ők tettek, az nem mindennapi volt. Ha szerinted ez, amit tőlünk megkövetel az erény kicsit bosszantó, kicsit nehéz – akkor menj, tölts egy napot azzal, amit az őseidnek kellett a civilizáció védelmében véghezvinnie! Utána talán másképp vélekednél egy kevés társaságbeli kényelmetlenségről. Ha nem vagyunk képesek honorálni azokat a vérrel és izzadtsággal keveredő könnyeket, amiket az őseink ejtettek azért, hogy ilyen szabadságot hagyjanak nekünk örökül; ha nem tudjuk megbecsülni az erőfeszítéseiket és az áldozatukat, akkor nem érdemeljük meg a szabadságot, amit kivívtak nekünk – és egészen biztosan nem fogjuk megőrizni sem.

Lábjegyzetek

  1. Hans-Hermann Hoppe – Demokrácia: Egy hamis és gonosz eszme