Ha a közügyek felszíne mögé tekintünk, egy alapvető tényt fedezhetünk fel - nevezetesen a hatalom nagy újraelosztását a társadalom és az Állam között. Ez az, ami igazán fontos és érdekes annak, aki a civilizációt tanulmányozza. Számára másodlagosak az olyan kérdések, mint az árszabályozás, a bérszabályozás, az infláció, a bankpolitika, a mezőgazdasági szabályozások és a számtalan hasonló állami intézkedés, amelyekkel megtöltik az újságok hasábjait és a publicisták meg a politikusok száját. Ezek az intézkedések mind ugyanabba a tárgykörbe tartoznak. Átmenetileg és pillanatnyilag fontosak, így monopolizálják a közfigyelmet, de a lényege és az eredménye mindnek ugyanaz: az állami hatalom növekedése és a társadalom hatalmának ennek megfelelő csökkenése.
Sajnos kevesen értik, hogy ugyanúgy, ahogyan az Államnak nincsen saját pénze, nincsen saját hatalma sem. Annyi hatalommal rendelkezik, amennyit a társadalom átad neki - plusz amennyit időről időre elkoboz tőle ezzel vagy azzal az ürüggyel - az Állam semmilyen más forrásból nem juthat hatalomhoz. Tehát az Állami hatalom mindennemű növekedése – történjen a hatalom elajándékozásával vagy elmarásával – annyival kevesebb hatalmat eredményez a társadalom kezében; az Állami hatalom soha nem erősödhet, és soha nem is erősödik meg a társadalom hatalmának párhuzamos és hozzávetőleg megegyező mértékű gyengülése nélkül.
Ebből következik ráadásul, hogy amikor az Állam gyakorolni kezdi valamilyen hatalmát, akkor ettől nem csak a társadalmi hatalom csökken az adott irányban, hanem még a puszta hajlandóság is arra, hogy abban irányban a társadalom hatalmat gyakoroljon. Gaynor polgármester New York teljes lakosságát megdöbbentette azzal, amikor egy, a rendőrség hasznavehetetlenségéről szóló panaszra azt felelte, hogy minden polgárnak jogában áll letartóztatni és a magisztrátus elé vinni a gonosztevőket. „Angliának és ennek az országnak a törvénye – írta – nagy figyelmet fordított arra, hogy ebben a tekintetben ne ruházza fel több joggal a rendőröket, mint a többi polgárt.” Az Állam annyit gyakorolta ezt a jogot a rendőrökön keresztül, hogy a polgárok nem csupán vonakodtak élni vele, de tízezerből jó, ha egy tudott arról, hogy van ilyen joga.
Ezidáig a hirtelen sorscsapásokra és krízisekre ebben az országban a társadalmi hatalom mobilizációjával reagáltak. Ami azt illeti (néhány kivételt leszámítva, például az öregek otthonát, az elmegyógyintézetet, a városi kórházat és a szegényházat) a nélkülözés, a munkanélküliség, a „válság” és a hasonló sorscsapások sosem képezték az Állam hatáskörét - a társadalom hatalma által orvosolták őket. Viszont Mr. Roosevelt elnöksége alatt az Állam átvállalta ezeket a feladatokat, és kihirdette a tant – vadonatúj jelenség a történelmükben – mely szerint az Államnak megélhetést kell biztosítania a polgárainak. Aki értett a politikához, az úgy látta, hogy pusztán az Államhatalom növelésének ravasz módjáról van szó - arról, amire James Madison 1794-ben úgy hivatkozott, mint: „a régi trükk, amivel minden vészhelyzetet erőforrássá alakítanak és arra használnak, hogy több hatalmat összpontosítsanak a kormány kezébe”; az idő múlása pedig bebizonyította, hogy igazuk volt. Teljesen világos, hogy ez milyen hatást gyakorolt az Állami és a társadalmi hatalom egyensúlyára - mint ahogyan az is világos, hogy ez belesulykolta a társadalomba, hogy az ilyen krízishelyzetekben az ő hatalmának nincsen többé hely.
Ilyesformán válik elfogadhatóvá és elfogadottá a társadalmi hatalom fokozatos átalakítása az Állam hatalmává. Amikor a Johnstown-árvíz történt, azonnal mobilizálták, majd bölcsen és erélyesen alkalmazták a társadalmi hatalmat. Olyan bőségesen tették – csak pénzben mérve – hogy miután mindent rendbe hoztak, még közel egymillió dollár megmaradt. Ha most történne egy hasonló katasztrófa, nem elég, hogy a társadalomnak talán nem is maradt elég hatalma ahhoz, hogy hasonlóképpen gyakorolja, az általános reakció is az volna hogy majd az Állam elintézi. Nem csupán a társadalmi hatalom sorvadt el, hanem még a hajlandóság is arra, hogy az adott az irányba gyakorolják. Ha az Állam magára vette az efféle ügyeket és a megoldásukhoz szükséges társadalmi hatalmat, hagyjuk őket rá. Magunk is meggyőződhetünk erről az általános visszafejlődésről, amikor odalép hozzánk egy koldus. Két éve talán készek lettünk volna adni neki valamit; ma hajlamosak vagyunk az Állam segélyezési központjához irányítani. Az Állam azt mondta a társadalomnak: vagy nem gyakorolsz elegendő hatalmat a probléma megoldásához, vagy a véleményem szerint inkompetens módon teszed, ezért elkobzom és a saját kedvem szerint gyakorlom a te hatalmadat. Így amikor egy koldus aprót kér tőlünk, első reakciónk azt válaszolni, hogy az Állam már elvette tőlünk a neki szánt aprót, menjen, kérje onnan.
Hasonló hatást gyakorol az iparba és a kereskedelembe történő minden Állami beavatkozás. Amikor az Állam beavatkozik, hogy rögzítse a béreket vagy az árakat, hogy megszabja a verseny feltételeit, gyakorlatilag azt mondja a vállalkozónak, hogy ,,helytelenül alkalmazod a társadalmi hatalmadat, ezért elkobzom tőled és úgy használom, ahogyan jónak látom.” Így a vállalkozó első reakciója azt válaszolni, hogy akkor bizony a következményekről is gondoskodjon az Állam. Ezt illusztrálandó, a minap azt mondta nekem egy textiliparos, hogy öt éven keresztül veszteséggel üzemeltette a gyárát, mert nem akarta ilyen nehéz időkben az utcára küldeni a munkásait - de most, hogy az Állam közbelépett előírni neki, hogyan üzemeltesse a saját vállalkozását, vállalja csak át a felelősségeket is.
A társadalmi hatalom Állami hatalommá alakításának folyamata talán ott látható a legegyszerűbb alakjában, ahol az állami beavatkozás közvetlenül kompetitív. Az Állami hatalom növekedése olyan gyorsan és szerteágazóan történt a különböző országokban az elmúlt húsz évben, hogy az Államot olyan szerepkörökben láthatjuk, mint távírász, telefonkezelő, gyufaárus, rádiókezelő, ágyúöntő, vasútépítő és vasúttulajdonos, nagykereskedelmi és kiskereskedelmi dohányárus, hajóépítő és hajótulajdonos, vegyész, kikötőépítő, házépítő, pedagógus, újságtulajdonos, élelmiszer-szállító, biztosító, és így tovább a hosszú, hosszú listán.
Nyilvánvaló, hogy ezeknek a vállalkozásoknak a magán formája szükségszerűen megfogyatkozik, ahogyan az Állami szerepvállalás nő, hiszen az Állami hatalommal szembeni versenyben mindig hátrányt szenved a társadalmi hatalom - mivel az Állam úgy alakíthatja a versenyfeltételeket, hogy önmagának kedvezzen, és akár be is tilthatja a társadalmi hatalom bárminemű gyakorlását az adott területen: más szóval teremthet magának egy monopóliumot. Erre az eljárásra számtalan példát találhatunk; a legismerősebb talán a levélkézbesítés állami monopóliuma. A törvény nyers erejével tiltják meg, hogy ebben a formában alkalmazzák a társadalmi hatalmat, függetlenül attól, hogy a társadalmi hatalom sokkal olcsóbban és – legalábbis ebben az országban – sokkal jobban el tudná látni ezt a feladatot. […]
Így tehát az Állam „minden vészhelyzetet erőforrássá alakít”, hogy több hatalomra tegyen szert, és mindig a társadalmi hatalom kárára.
[…]
Ha figyelembe vesszük az Állam elsöprő fizikai erejét, és hozzávesszük a mögötte álló, hatalmas szellemi befolyást, feltehetjük a kérdést: hogyan akadályozható meg, hogy az Állam tovább növelje a hatalmát? Egyszerűen - sehogy.
Leszámítva a reménnyel teli ábrándozást a megvalósíthatatlanról, a civilizáció kutatója semmilyen konklúzióval nem szolgálhat – csak annyit mondhat, hogy nincs mit tenni. Olyannak látja a civilizáció haladásának irányát, mint egy evezős csónakba szorult ember haladásának irányát a Niagarán – egy példának arra, hogy a Természet nem viselheti el azt, ami ellenkezik a rendjével, és végül példának arra a büntetésre, amit a Természet ró mindazokra, akik megpróbálják felborítani a rendjét. Hogy a civilizációnk kezdetben tudatosan vagy tudatlanul vállalta-e a jelenlegi államizmus kockázatait; a legkevésbé sem számít. A Természetet egyáltalán nem érdeklik az indítékok vagy a szándékok; egyedül a rend érdekli - kizárólag arra ügyel, hogy a rendetlenség állapota véget érjen és a rend diadalmaskodjon.
„Ez – jegyzi meg Ortega y Gasset professzor – volt az ősi civilizációk szomorú végzete.” Tucatnyi birodalom járta már be előttünk azt az utat, amelyen a mi civilizációnk háromszáz évvel ezelőtt elindult. Mindössze maradványok maradtak fenn azokból városokból, amelyek fénykorukban éppen olyan hatalmasok és méltóságosak voltak, mint a mieink – Tadmur, Perszepolisz, Luxor, Baalbek. Némelyiket valóban elfelejtették és csak évezredekkel később emelték őket vissza az emlékezetbe a régészek, mint a Maják városait vagy a Góbi homokja alatt szunnyadó városokat. A mostani Narbonne és Marseilles területén már négy korábbi civilizáció is élt, mindegyikük – ahogyan Szent Jakab fogalmazott - pára, amely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik. Mindegyik ezt az utat járta be.
Hódítás, vagyonelkobzás, az Állam felállítása; aztán azok a mozzanatok, amelyeket a saját civilizációnkban végigkövethettünk; majd egy mindent megrázó sokk, amellyel a társadalom legyengített szerkezete nem képes megbirkózni, és ami akkora káoszt teremt, hogy nem tud belőle kilábalni többé - ezután pedig a vég.
A büszkeségünk berzenkedik a feltételezés ellen, mely szerint New England széles országútjai egyszer mélyen, számos réteg növényzet alatt szunnyadnak majd, akárcsak az Ősi Britannia római útjai tették nemzedékeken át; és hogy mindössze néhány növény-fedte dombocska marad majd belőlük, ami esetleg felhívja a régészek figyelmét az összedőlt felhőkarcolóink rejtett maradványaira. Mégis tudjuk, hogy pontosan ez vár a civilizációnkra; azért tudjuk, mert soha sem volt, soha nincs, és soha nem lesz zavar a természet rendjében – és mi tudjuk, hogy a dolgok és a tettek azok, amik, tehát a következményeik is azok lesznek, amiknek lenniük kell.
De szükségtelen gyászolnunk a távoli jövő valószínű kimenetelét. Nekünk és közeli leszármazottainknak a katonai despotizmusig fokozódó kollektivizmus jutott. Központosítás; terjeszkedő bürokrácia; az államhatalom és az államhatalomba vetett hit erősödése, a társadalmi hatalom és a benne való bizalom elsorvadása; az Állam a nemzeti jövedelem egyre nagyobb hányadát éli fel; elapad a termelés, melynek ürügyén az Állam az egyik „elengedhetetlen iparágat” ragadja magához a másik után, egyre nagyobb korrupcióval, hatékonytalansággal és pazarlással üzemelve őket, legvégül pedig a kényszermunka bevezetéséhez folyamodik. Majd ennek a folyamatnak egy pontján az állami érdekek összetűzése olyan súlyos ipari és pénzügyi zavart eredményez, amellyel nem tud megbirkózni a társadalom erőtlen szerkezete; onnantól pedig nem vár más az Államra, mint a „masinéria rozsdás halála”, és győzedelmeskednek a bomlás névtelen, kauzális erői.
De joggal kérdezhetjük: ha a Nyugat olyan mélyen gázol az Államizmusban, hogy elkerülhetetlen a kimenetel, mi haszna van mégis írni róla egy könyvet? A könyvben tárgyalt hipotézis alapján semmi. Épp a benne foglalt bizonyítékok mutatják, hogy a kötet valószínűleg senki politikai meggyőződésén sem fog változtatni, senki nem fogja a segítségével felülbírálni azt, ahogyan az Államhoz viszonyul; és ha mégis - a könyv premisszái szerint ugyan mit érne vele?
Ami engem illet, a legkevésbé sem számítok arra, hogy ez a könyv bárki politikai véleményén változtatni fog, mert nem ezzel a céllal írtam. Néhányan itt-ott talán kedvet kapnak önállóan is elmélyedni a témában, s ezáltal valamelyest lazul vagy szilárdul a véleményük, de ez a legtöbb, ami várható. Általánosságban is én lennék az első, aki elismerné, hogy egy efféle kötettől semmi gyakorlatinak nevezhető változás nem várható – hiába fogalmazna meg akár százszor nyomósabb érveket, semmi olyat nem eredményezhetne velük, ami csak egy lépéssel is hátráltathatná az Államot hatalmának kiterjesztéséhez - és annak kikerülhetetlen következményeihez – vezető útján. Van azonban két indok – egy általános és egy speciális – ami mindezek ellenére elfogadhatóvá teszi egy efféle könyv kiadását.
Az általános indoklás az, hogy amikor valaki a bölcselet bármely területén tisztán látja a dolgok rendjét – vagy legalábbis ezt gondolja magáról – helyénvaló, hogy feljegyezze és közreadja a nézeteit, tekintet nélkül ennek gyakorlati következményeire vagy épp azok hiányára. Tekinthetjük ezt egyfajta absztrakt kötelességnek, amit az ember nem azért teljesít, hogy keresztes hadjáratot indítson, terjessze a nézeteit, vagy netán másokra próbálja kényszeríteni őket – távol álljon tőle! – ehelyett arról van szó, hogy egyáltalán nem foglalkoztatja, elfogadják-e mások a gondolatmenetét vagy sem. Mindössze feljegyzi őket. Úgy gondolom, ezt tekinthetjük a természetes igazság iránti kötelezettségnek – de mindenképpen az illető jogában áll; tehát megengedhető.
A speciális indok azzal a ténnyel függ össze, hogy minden civilizációban - legyen az általánosságban bármilyen érdektelen, bármilyen szűk látókörű – akad néhány idegen szellem, akik - noha látszólag megfelelnek a körülöttük levő civilizáció követelményeinek – továbbra is elfogulatlan figyelemmel fordulnak a dolgok érthető törvényei felé, tekintet nélkül azok gyakorlati hasznára. Ők szellemi kíváncsiságtól – és néha érzelmektől – vezérelve vizsgálják a természet nemes rendjét; megérinti őket, amikor elmélkednek róla, és szeretnének a lehető legtöbbet tudni és érteni még olyankor is, amikor a világ működése oly nyilvánvalóan szembemegy azzal, amire vágynak vagy amiben reménykedtek. Számukra egy ilyen könyv, noha nem kifejezetten praktikus, nem is teljesen haszontalan - és akiket elér, azok tudni fogják, hogy nekik, és csak nekik íródott.
