[Időnként még a legelszántabb libertáriusok is kétségbeesnek a szabadság jövője kapcsán. Albert Jay Nock esszéje megerősítést nyújthat a reményvesztett a pillanatokban.]

Az előző év őszének egyik estéjén az éjszakába nyúló órákon át üldögéltem egy európai ismerősömmel, miközben ő kifejtett nekem egy politikai-gazdasági tant, ami olyan igaznak hangzott, mint a kétszer kettő négy, és benne semmi hibát nem leltem. A végén azt mondta nagy szenvedéllyel: „Küldetésem van a tömegek számára. Úgy érzem, arra vagyok hivatott, hogy megszólítsam a népet. Arra fogom szentelni a hátralevő életemet, hogy elterjesszem a tanomat, hogy napkelettől napnyugatig mindenki meghallja. Mit gondolsz?”

Egy ilyen kérdés bizony minden körülmények között kínos, pláne ebben a helyzetben, mivel az ismerősöm egy felettébb tanult ember, az egyike annak a három vagy négy kimagasló elmének, amit Európa kitermelt az ő nemzedékében; én pedig – mint a tanulatlanok egyike – természetes módon hajlamos voltam csodálattal határos tisztelettel inni minden szavát.

Mindenesetre eltűnődtem azon, hogy még a legnagyobb elmék sem tudhatnak mindent, és egészen biztos voltam abban, hogy neki nem adatott meg ugyanaz a lehetőség, ami számomra, hogy megfigyelhessem az emberi tömegeket, ennélfogva valószínűleg jobban ismerem őket, mint ő. Tehát összeszedtem a bátorságomat, és közöltem vele, hogy semmi ilyen küldetése nincsen, és jobban tenné, ha egyszer ’s mindenkorra kiverné a fejéből ezt az ötletet; azzal fog szembesülni, hogy a tömegeket csöppet sem érdekli az üzenete, ő maga meg annál is kevésbé, mivel az ehhez hasonló esetekben a tömegek kedvence általában valamiféle Barabbás. Még odáig is elmerészkedtem, hogy azt mondjam (mivel a barátom zsidó), hogy az ötlete azt látszik bizonyítani, hogy nem ismeri elég jól a saját népe irodalmát. Ő pedig mosolygott az ugratásom hallatán, és megkérdezte, mire gondolok. Válaszként Ézsaiás próféta történetére hivatkoztam … amit most szeretnék köznyelvi formában elmesélni, mivel különböző forrásokból kell azt összeollózni. […]

A próféta karrierje Uzziás király uralma végén kezdődött, időszámításunk előtt körülbelül 740-ben. Ez az uralom szokatlanul hosszú volt, mintegy fél évszázad, és tudtunkkal virágzó jólét jellemezte. Az egyike volt azoknak a virágzó rezsimeknek – mint a római Marcus Aurelius, az athéni Eubulosz vagy a washingtoni Mr. Coolidge uralma – amikor is a prosperitás hirtelen véget ér, és a dolgok egy hatalmas összeomlással rosszra fordulnak.

Uzziás halálának évében az Úr megbízta a prófétát azzal, hogy menjen, és figyelmeztesse a népet a közelgő haragjáról. „Mondd el nekik, mennyire haszontalanok,” mondta. „Mondd el nekik, mi a baj és miért, és mi fog történni, ha nem változtatják meg és teszik rendbe a dolgokat. Ne kertelj. Fejezd ki világosan, hogy ez vitán felül az utolsó utáni esélyük. Mondjad meg nekik jól és keményen, és azután is egyre csak mondjad. Gondolom, talán közölnöm kellene veled – tette hozzá – hogy semmi haszna nem lesz. A hivatalnokok és az értelmiségük fanyalogva hátat fognak fordítani, a tömegek pedig meg se fognak hallgatni. Ugyanúgy fogják folytatni az életüket, amíg a pusztulásba nem visznek mindent, te meg szerencsés leszel, ha élve megúszod.”

Ézsaiás nagyon is hajlandó volt elvállalni a munkát – ami azt illeti, ő maga kérte – a kilátások azonban új fényt vetettek a helyzetre. Felmerült a nyilvánvaló kérdés: ha mindez tényleg így van – ha a vállalkozás a kezdetektől fogva kudarcra van ítélve – mi értelme belevágni?

„Ó – mondotta az Úr – egyszerűen nem érted. Odakinn van a Maradék, akikről te semmit nem tudsz. Ezek rejtett, szervezetlen, hangtalan emberek, akik próbálnak a lehető legjobban elboldogulni. Szükségük van a bátorításra és a felkészítésre, mert amikor minden teljesen a kutyák martaléka lesz, ők lesznek azok, akik visszatérnek és felépítenek egy új társadalmat; mindeközben pedig a te igéd fogja megerősíteni és erővel tölteni őket. A dolgod az, hogy vigyázz a Maradékra, szóval eredj és kezdjél is neki.”

Tehát úgy tűnik, ha adhatunk az Úr szavára – ezzel kapcsolatban nem foglalnék állást – a júdeai társadalom egyetlen eleme, amivel érdemes foglalkozni, a Maradék volt. Ézsaiás a jelek szerint végül megértette, hogy ez a helyzet; hogy semmi jóra nem lehet számítani a tömegektől, és ha akad valaha bármi jelentős tennivaló Júdeában, akkor azt a Maradéknak kell véghez vinnie. Ez egy roppant meglepő és szuggesztív gondolat; de mielőtt megvizsgálnánk, tisztáznunk kell a fogalmainkat. Mit értünk a tömeg alatt, és mit értünk a Maradék alatt?

Ahogyan a tömeget gyakran használják, a szegény és kiváltságtalan emberek agglomerációjára, a dolgozó emberekre, a proletárokra gondolhatnánk. Azonban közel sem ezt jelenti a szó; a tömeg egyszerűen annyit tesz: a többség. A tömegember az, aki sem a szellemi erővel nem rendelkezik ahhoz, hogy felfogja az elveket, amiket mi az emberséges élethez illő elvekként ismerünk, és a jellemerővel sem rendelkezik ahhoz, hogy magatartásában kitartóan és szigorúan betartsa őket; és mivel ezek az emberek alkotják az emberiség nagy, elsöprő többségét, őket nevezzük kollektíven úgy, hogy a tömeg. A határvonal, ami megkülönbözteti a tömeget és a Maradékot, a minőségben, nem pedig a körülményekben keresendő. A Maradék tagjai azok, akik szellemi erejükkel képesek felfogni ezeket az elveket, jellemük erejével pedig képesek – legalábbis mérhető fokig – betartani őket. A tömeg az, ami egyikre sem képes.

A kép, amit Ézsaiás a júdeai tömegekről festett, felettébb kedvezőtlen volt. A nézete szerint a tömegember szénája – legyen az előkelő vagy egyszerű származású, gazdag vagy szegény, királyfi vagy koldus – nagyon rosszul áll. Nem csak gyengeelméjű és gyenge akaratú, hanem következményként becstelen, arrogáns, kapzsi, züllött, gátlástalan és elvtelen. … Talán elismerhetjük, hogy Ézsaiás kissé elvetette a sulykot a profetikus szenvedély hevében; a valódi munkája végtére is nem az volt, hogy megtérítse a tömegeket, hanem hogy felkészítse és megerősítse a Maradékot, így valószínűleg úgy érezte, válogatás nélkül mindent beleadhat – ami azt illeti, ezt elvárták tőle. Mindenesetre a júdeai tömegférfi kétségtelenül a legkifogásolhatóbb személy lehetett, a tömegasszony pedig teljességgel kibírhatatlan…

De a dolgok állása szerint Ézsaiás pozíciója jelenleg, úgy tűnik, üresen áll. Mindenki, akinek van egy üzenete – mint a nagyra becsült európai barátom – alig várja, hogy a tömegek elé tárja azt. Az első, az utolsó és az egyetlen gondolata a tömegek elfogadása és támogatása körül forog. Azon szorgoskodik, hogy olyan formába öntse a tanát, ami megragadja a tömegek figyelmét és érdeklődését…

A fő probléma ezzel a hozzáállással az, amilyen hatást gyakorol magára a küldetésre. Megköveteli a tan opportunista finomítását, ami jelentősen megváltoztatja annak karakterét, és puszta placebóvá redukálja. Ha – tegyük fel – egy prédikátor vagy, szeretnéd a lehető legnagyobb kongregációt magadhoz vonzani, ami azt jelenti, hogy a tömegekhez kell szólnod; ez pedig annyit tesz, hogy meg kell változtatnod az üzenetedet a tömegek intellektusának és jellemének megfelelően. Ha egy oktató vagy – tegyük fel, egy főiskolán – szeretnél annyi diákot, amennyit csak lehet, így ennek megfelelően csökkented a követelményeidet. Ha író vagy, a lehető legtöbb olvasóra törekszel; ha kiadó vagy, számtalan vásárlóra; ha filozófus, megannyi tanoncra; ha reformer vagy, megannyi követőre; ha zenész vagy, számtalan hallgatóra; és így tovább. De ahogy azt minden esetben látjuk, ezeknek a vágyaknak a megvalósítása során minden egyes alkalommal olyan súlyosan felhígítják a profetikus üzenetet trivialitásokkal, hogy végül az egyetlen hatás, amit a tömegre gyakorol, hogy megerősíti őket a bűneikben. Eközben a Maradék, aki tisztán látja a hígítást és a vágyat, ami készteti, hátat fog fordítani a prófétának és messziről kerülni fogja őt vagy az üzenetét.

Ézsaiást azonban nem kötötték ilyen korlátok. Csak olyan értelemben prédikált a tömegeknek, hogy a nyilvánosságnak prédikált. Aki akarta, meghallgathatta; aki akart, tovább mehetett. Tudta, hogy a Maradék meg fogja hallgatni…

A Maradék a legjobbat akarja, amit csak nyújthatsz nekik, bármi is legyen az. Add meg nekik azt, és elégedettek lesznek; semmi más miatt nem kell aggódnod…

Ennek ellenére egy bizonyos értelemben, ahogy mondtam, ez nem egy javadalmazó munka. … A Maradék prófétájának nem fog dagadni a pénztárcája a munkájából fakadó bevétel révén, és valószínűleg nagy hírnévre sem tesz majd szert. Ézsaiás esete kivételt képez a második szabály alól, mint ahogy vannak mások is – de nem sokan.

Gondolhatnánk tehát, hogy míg a Maradékról való gondoskodás kétségtelenül jó munka, azonban érdekesnek nem túl érdekes, mert rendszerint csapnivalóan fizet. Ennek kapcsán vannak kétségeim. A pénzen és a hírnéven kívül más kompenzáció is származhat egy munkából, és némely elég jelentősnek tűnik, hogy csábítóvá tegye azt. Sok munka, ami nem fizet jól, ennek ellenére roppant érdekes, mint például a szóbeszéd szerint a tudományos kutatódiák munkája; és a Maradékról való gondoskodás munkája, én úgy látom, miután sok-sok éven át figyeltem a lelátóról, éppoly’ érdekes, mint megannyi más a nagyvilágban.

Ami főleg azzá teszi, úgy gondolom, az az, hogy a Maradék létszáma minden társadalomban javarészt rejtve marad. Nem tudsz, és soha nem is tudhatsz két dolognál többet róluk. Ezekben biztos – ahogy a szófordulatunk tartja, halálbiztos – lehetsz, bármi mást azonban még csak megtippelni sem tudsz. Nem tudod, és soha nem is fogod tudni, hogy kicsodák tartoznak a Maradékba, vagy hol is vannak, hogy mennyien vannak, hogy mit tesznek és mit fognak tenni. Kettő dolgot tudhatsz, és semmivel sem többet: egy, hogy léteznek; kettő, hogy meg fognak találni téged. Ezt a két bizonyosságot leszámítva a Maradéknak dolgozni azt jelenti, az áthatolhatatlan sötétségben dolgozni; és meg kell mondjam, ez az a körülmény, amiről úgy kalkuláltam, hogy a leghatékonyabban fogja felébreszteni bármilyen próféta érdeklődését, akit megáldottak a szakma űzéséhez elengedhetetlen képzelőerővel, belátással és intellektuális kíváncsisággal.

Az érdeklődés – és az elkeseredés – amivel a történész visszanéz Ézsaiás zsidóságára, Platón Athénjára vagy az Antoninusok Rómájára, annak a reménye, hogy fel fogja fedezni és tárni a „helyes gondolkodás és helyesen cselekvés szubsztrátumát,” amiről tudja, hogy ott kellett lennie valahol azokban a társadalmakban, mivel semmilyen kollektív élet nem folytatódhat nélküle. Itt-ott felleli a kínzó imitációit, mint a Görög antológiában, Aulus Gellius gyűjteménykötetében, Ausonius költeményeiben, vagy a rövid és megható kifejezésben: Bene merenti, amivel kegyelettel adóztak a római kripták ismeretlen lakóinak. De ezek csupán homályos töredékek; sehova sem vezetnek, amivel valahogyan mérni lehetne ezt a szubsztrátumot, csupán azt bizonyítják, amit már a priori tudott – hogy létezett valahol ez a szubsztrátum. Hol volt, mennyire jelentős volt, mekkora volt magabiztosságának és ellenállásának az ereje – ezekről semmit sem közölnek.

Hasonlóképp, amikor a történész kétezer vagy kétszáz évvel később át fogja nézni a civilizációnk minőségéről tanúskodó bizonyítékokat és megpróbál bármi világos, kielégítő bizonyítékot találni a helyes gondolkodás és a helyesen cselekvés szubsztrátumára, amiről tudja, hogy itt kellett lennie, roppant nehéz dolga lesz. Miután összeszed mindent, amit csak tud, […] sajnálattal fogja tudomásul venni, hogy az eredménye a nullával egyenlő. Itt volt a Maradék és épített egy szubsztrátumot, mint a korallbogarak; ezt tudni fogja, de semmit nem fog találni, ami rávezetné arra, hogy kik és hol és mennyien voltak, és min is munkálkodtak.

Mindezzel kapcsolatban a jelen prófétája pontosan annyit tud, mint a jövőbeli történész; és – ismétlem – ez teszi a munkáját annyira mélységesen érdekessé. A Biblia egyik legszuggesztívebb epizódja, amikor egy próféta megpróbálja – az egyetlen ilyen próbálkozás, úgy hiszem, amit valaha leírtak – megszámlálni a Maradékot. Illés a sivatagba menekült az üldöztetés elől, ahol az Úr kérdőre vonja, azt tudakolván, mit csinál ilyen messze a munkájától. Ő pedig úgy válaszolt, hogy nem azért menekült el, mert gyáva lenne, hanem mert rajta kívül az összes Maradékot megölték. Ő is csak éppen hogy megúszta, és mivel ő az utolsó a Maradék közül, ha megölnék, azzal annyi lenne az Igaz Hitnek is. Az Úr azt válaszolta, hogy emiatt nem kell aggódnia, mert az Igaz Hitnek, ha muszáj, valahogy még nélküle is sikerülne tovább döcögnie; „a Maradékkal kapcsolatos számaidról pedig” mondta, „hadd mondjam el, hogy Izraelben van még hétezer másik, akiről úgy tűnik nem hallottál, de a szavamat adom, hogy léteznek.”

Akkoriban Izrael népessége nem lehetett több egy milliónál; és hétezer Maradék egy millióból igen lelkesítő arány bármelyik próféta számára. Hétezer pajtással az oldalán Illésnek semmi oka nem volt magányosnak lenni; és mellékesen ez olyasvalami, amire érdemes a Maradék modern prófétájának is gondolni, amikor búslakodni kezd. De a fontos az, hogy ha még Illés próféta becslése is hétezerrel eltévesztette a számot, akkor mindenki más, aki a becslésre adná a fejét, csak az idejét vesztegeti.

A másik, amit a Maradék prófétája mindig biztosra vehet, hogy a Maradék meg fogja találni őt. Erre abszolút bizonyossággal támaszkodhat. Meg fogják találni őt anélkül, hogy bármit is tenne ezért; ami azt illeti, ha megpróbál bármit is tenni ezért, valószínűleg csak el fogja taszítani őket. Nem kell hirdetéseket feladnia vagy bármiféle publicitást hajszolnia, hogy megragadja a figyelmüket. Ha a próféta például egy prédikátor vagy egy szónok, nyugodtan viszonyulhat közönnyel aziránt, hogy a fogadásokon rá szegeződjenek a szemek, hogy az újságok kinyomtassák a fotóját vagy életrajzi anyagokat közöljenek róla. Ha író, nem kell azzal fáradnia, hogy teapartikra járjon, könyveket dedikáljon az áruházban, vagy bármiféle összeesküvésbe elegyedjen a kritikusokkal.

Mindez és az összes többi hasonló fondorlat az a szabályos és szükséges rutin, amit a tömegek prófétájának kell bejárnia. Mindez része annak a nagy általános technikának, amivel a tömeg figyelmét lehet megragadni. […] A Maradék prófétáját nem kötik ezek a technikák. Teljesen biztos lehet abban, hogy a Maradék meg fogja találni őt bármilyen fondorlat nélkül is; sőt, ahogy azt mondtam, ha ilyen fondorlatokhoz folyamodna, tíz az egyhez az esélye annak, hogy gyanakodni fognak és továbbállnak.

De annak ellenére, hogy biztos lehet abban, hogy a Maradék meg fogja találni őt, a próféta épp úgy a sötétben tapogatózik, mint azelőtt, épp olyan tehetetlen, mint azelőtt annak kapcsán, hogy bármiféle becslést végezzen a Maradékról; hiszen – ahogy az Illés esetén is történt – a próféta továbbra sem fogja tudni, hogy kik is ők, és hogy megtalálták-e őt, és hogy hol és mennyien vannak. Nem írnak neki és nem közlik vele úgy, ahogyan a Hollywoodi sztárok rajongói teszik, és nem is keresik meg, hogy rajta csüngjenek. Ők nem ilyen emberek. Úgy fogadják az üzenetét, ahogyan a sofőr fogadja az útmenti irányjelző-táblákat – azaz igen kevés gondolatot szentelve magára az jelzőtáblára, leszámítva a hálát aziránt, hogy ott volt, ugyanakkor igen komoly gonddal ügyelve magára az irányra.

A Maradék személytelensége csodálatosan felkorbácsolja a képzeletgazdag próféta érdeklődését. Néha-néha, csupán annyira gyakran, hogy az karban tartsa az intellektuális kíváncsiságát, a próféta véletlenül bele fog botlani saját üzenetének távoli tükörképébe egy nem várt helyen. Ez arra fogja késztetni, hogy szabad pillanataiban eltűnődjön azon, vajon milyen utat járhatott be az üzenete, mire eljutott oda, és vajon mi történt, miután odaért. Azok az esetek a legérdekesebbek mind közül – bárcsak vissza tudná vezetni őket az ember (de spekulálni mindig szabad róluk) – amikor maga a címzett sem tudja, honnan is jutott hozzá az üzenet – vagy, ami időnként megtörténik, elfelejtette, hogy hozzá jutott valahonnan, és azt képzeli, hogy ő maga gondolta ki az egészet.

Az ilyen esetek valószínűleg nem olyan ritkák, hiszen – anélkül, hogy a Maradék tagjainak feltételeznénk magukat – mi magunk is kétségtelen vissza tudunk emlékezni olyan esetekre, amikor hirtelen egy gondolat befolyása alatt találtuk magunkat, aminek a forrását nem tudtuk beazonosítani. „Utólag jutott az eszünkbe,” mondjuk; azaz, csak azután lettünk tudatában a gondolatnak, miután teljesen kifejlődött és megérett az elménkben, és nem igazán tudjuk, ki és mikor és hogyan ültette oda és hagyta kicsírázni. Nagyon valószínű, hogy a próféta üzenete gyakran hasonló utat jár be a Maradék esetén.

Ha például író vagy, netán szónok, esetleg prédikátor, megfogalmazol egy gondolatot, ami gyökeret ver és belekapaszkodik a Maradék egyik tagjának a tudattalanjába. Ideig-óráig mozdulatlan marad; aztán elkezd növekedni, végül hirtelen megszállja az ember tudatos elméjét, és úgymond megrontja azt. Eközben teljesen elfelejtette, hogyan is bukkant a kezdeti gondolatra, és talán még azt is fogja gondolni, hogy ő maga találta ki; és ezekben az esetekben a legérdekesebb dolog az, hogy sosem tudhatod, milyen tettekre fogja késztetni őt az a gondolat.