Olvasási idő: ~ 31 perc

Tartalomjegyzék

Ami nem az Állam

Ami az Állam

Ahogyan az Állam fenntartja magát

Ahogyan az Állam felülmúlja saját korlátait

Amitől az Állam fél

Ahogyan az Államok egymáshoz viszonyulnak

Történelem, mint verseny az állami hatalom és a társadalmi hatalom között

 

Ami nem az Állam

Az Államot szinte egyhangúan a társadalmi szolgálat intézményének tartják. Néhány gondolkodó a társadalom kvintesszenciáját tiszteli benne, mások egy szeretetre méltó, bár a társadalmi célok elérésében gyakran eredménytelen szervezetnek látják; viszont szinte mindenki az emberiség céljainak eléréséhez szükséges eszköznek tartja – egy eszköznek, ami a “magánszektor” ellen utasítható, és amely gyakran megnyeri a versenyt az erőforrásokért. A demokrácia felemelkedésével egészen odáig fajult az Állam és a társadalom összemosása, amíg mindennapossá nem vált olyan véleményeket hallani, amelyek megsértik tulajdonképpen az értelem és a józan ész összes elvét, mint “mi vagyunk az Állam.” A “mi” hasznos kollektív kifejezés elősegítette, hogy egy ideológiai álca vetődjön a politikai élet valóságára. Ha “mi vagyunk az Állam,” akkor nem csupán jogos és zsarnoktalan minden, amit az Állam cselekszik egy egyénnel, hanem “önkéntes” az érintett egyén részéről. Ha az Állam önmagát óriási államadósságba verte, amelyet az egyik csoport megadóztatásával kell kifizetni a másik csoport javára, homályba merül a teher valódi mivolta azzal a kijelentéssel, hogy “önmagunknak tartozunk ezzel;” ha az Állam besoroz vagy disszidens véleménye miatt börtönbe vet valakit, akkor azt “önmagával teszi,” tehát semmi kellemetlenség nem történt. Ebből az érvelésből kiindulva a náci állam által meggyilkolt zsidókat nem meggyilkolták, hanem inkább bizonyára “öngyilkosságot követtek el,” mivel ők voltak az Állam (amelyet demokratikusan választottak), tehát az ő részükről önkéntes volt bármi, amit az Állam tett velük. Az ember nem tartaná fontosnak, hogy túl sokat beszéljünk erről az érvről, mégis elsöprő tömegek vallják többé-kevésbé ezt a téves következtetést.

Tehát ki kell hangsúlyoznunk, hogy “mi” nem az Állam vagyunk, az Állam pedig nem “mi” vagyunk.  Az Állam semmilyen pontos értelemben nem “képviseli” az emberek többségét.1 Viszont még ha így is volna, ha az emberek 70 százaléka úgy is döntene, hogy meggyilkolja a maradék 30 százalékot, ez még mindig gyilkosság volna, nem pedig önkéntes öngyilkosság a lemészárolt kisebbség részéről.2 Semmilyen szervezeti metafora, semmilyen „egymás részei vagyunk”-hoz hasonló irreleváns közhely sem fedheti el ezt az alapvető tényt.

Micsoda tehát az Állam, ha nem “mi” vagyunk, ha nem “az emberi család”, amely összegyűl, hogy közös problémákról döntsön, ha nem egy társasházi közgyűlés vagy egy klubház? Röviden: az Állam az a szervezet a társadalomban, amely arra törekszik, hogy fenntartsa a kényszerítés és az erőszak használatának monopóliumát egy bizonyos terület felett; kiváltképpen pedig a társadalom egyetlen szervezete, amely bevételére nem a szolgálataiért kapott önkéntes hozzájárulás vagy fizetség formájában tesz szert, hanem kényszerrel. Míg más egyének vagy intézmények javaik és szolgáltatásaik előállításával illetve önkéntes értékesítésével szerzik a bevételüket, addig az Állam erőszak használatával, azaz a börtön és a bajonett használatával és fenyegetésével jut a bevételéhez.3

Miután bevételhez jutott erőszak és kényszer használatával, az Állam általában tovább halad az alattvalók cselekvésének szabályozására és előírására. Az ember azt gondolná, hogy a történelem és a földkerekség összes Államának egyszerű vizsgálata elegendő bizonyítékul szolgálna ezekre az állításokra, de a mítosz miazmája olyan sokáig szunnyadt az Állam tevékenységén, hogy szükségessé vált a részletezés.

 

Következő oldal>>

Lábjegyzetek

  1. Ebben a fejezetben nem kerülhet kifejtésre a „demokrácia” számos problémája és hibája. Legyen elég annyi, hogy az egyén igazi megbízottja vagy „képviselője” mindig az egyén parancsainak alárendeltje, bármikor elbocsátható és soha nem cselekedhet felettese érdekeivel vagy kívánságaival ellentétesen. Nyilvánvaló, hogy a „képviselők” a demokráciában soha nem tölthetnek be ilyen, a libertárius társadalommal összeférő szerepet.
  2. A szociáldemokraták erre sokszor úgy válaszolnak, hogy a demokrácia – az uralkodók többség által történő megválasztása – logikusan magába foglalja azt, hogy a többség tiszteletben tartja a kisebbség bizonyos szabadságjogait, mivel a kisebbség egyszer többséggé válhat. Más problémáktól eltekintve ez az érv nyilvánvalóan nem érvényes ott, ahol a kisebbség nem válhat többséggé, mint például amikor a kisebbség más rasszból vagy etnikai csoportból áll.
  3. Joseph A. Schumpeter, Capitalism, Socialism, and Democracy  198. o.:

    „A magán és állami szféra közötti viszályt vagy ellenségeskedést a kezdetektől fogva felerősítette az a tény, hogy […] az Állam olyan bevételen él, amelyet a magánszféra termelt magáncélokra, és amelyet politikai erővel kellett elvonni ezektől a céloktól. Az adóztatást klubtagsági díjhoz vagy például egy doktor szolgáltatásaiért adott fizetséghez hasonlító elmélet csak azt bizonyítja, mennyire távol áll a társadalomtudományok e része a tudományos gondolkodástól.”

    Lásd még: Murray N. Rothbard – A közszektor-tévedés.