Olvasási idő: 31 perc
Olvasási idő: ~ 31 perc

Tartalomjegyzék

Ami nem az Állam

Ami az Állam

Ahogyan az Állam fenntartja magát

Ahogyan az Állam felülmúlja saját korlátait

Amitől az Állam fél

Ahogyan az Államok egymáshoz viszonyulnak

Történelem, mint verseny az állami hatalom és a társadalmi hatalom között

 

Ahogyan az Állam fenntartja magát

Miután megalapították az Államot, a hatalmi csoport vagy “kaszt” hatalma fenntartásának problémájával szembesül.1 Míg számukra az erőszak a modus operandi, a fő és a hosszútávú probléma ideológiai természetű, hiszen bármilyen kormánynak (nem szimplán egy “demokratikus” kormánynak) alattvalói többségének támogatásával kell bírnia ahhoz, hogy hatalmon maradhasson. Megjegyzendő, hogy ennek a támogatásnak nem kell aktív lelkesedésnek lennie, elég a passzív beletörődés, mint a meghajlás a természet elkerülhetetlen törvényei előtt. De valamiféle támogatásnak minősülő elfogadás elengedhetetlen – különben az Állami uralkodók kisebbségét előbb vagy utóbb felül fogja múlni a nyilvánosság többségének aktív ellenállása. Mivel a kizsákmányolás a termelési többletből merít, szükségszerűen igaz, hogy az Államot alkotó osztály – a teljes munkaidős bürokrácia (és nemesség) – egy viszonylag apró kisebbségből áll, bár – természetesen – lehetőségében áll szövetségeseket vásárolni a populáció fontos csoportjai közül. Tehát az uralkodók legfőbb feladata mindig biztosítani a polgárok többségének aktív vagy rezignált elfogadását. 2 3

Természetesen a támogatás biztosításának egyik módszere az anyagi érdekeltségek létrehozása. Tehát a Király önmaga képtelen uralkodni; szüksége van a követők egy jókora csoportjára, akik hasznot húznak az uralkodás privilégiumaiból, például az államapparátus tagjaiként a teljes munkaidős bürokrácia vagy a nemesség alakjában.4 De ez még mindig csak a lelkes támogatók egy kisebbségét biztosítja, a pénzügyi támogatásokon és egyéb privilégiumokon keresztül megvásárolt támogatás pedig – bár lényeges – továbbra sem nyeri el a többség beleegyezését. Az elengedhetetlen elfogadáshoz a többséget ideológián keresztül kell meggyőzni, amely szerint a kormány jó, bölcs, minimum elkerülhetetlen, és biztosan jobb, mint bármilyen elképzelhető alternatíva. Az „értelmiségiekre” hárul a feladat, hogy elterjesszék ezt az ideológiát. Mivel a tömegek nem alkotnak saját eszméket és nem gondolják függetlenül végig őket, így passzívan követik azokat az ideákat, amelyeket az értelmiségiek csoportja elfogad és terjeszt. Az értelmiségiek tehát a társadalom “véleményformálói”. És mivel pontosan a vélemény formálása az, amire az Államnak a legelkeseredettebben szüksége van, nyilvánvalóvá válik az értelmiségiek és az Állam közötti ősrégi szövetség alapja.

Világos, hogy az Államnak szüksége van az értelmiségiekre; az viszont annyira nem nyilvánvaló, hogy miért van szükségük az értelmiségieknek az Államra. Egyszerűen fogalmazva azt válaszolhatnánk, hogy az értelmiségiek megélhetése sosem garantált a szabadpiacon, mivel a szabadpiacon a tömegek értékítéletétől és választásaitól függ a jövedelmük, a tömegekre pedig nem jellemző az intellektuális témák iránti kíváncsiság. Az Állam viszont kész biztos és permanens állást nyújtani apparátusában; tehát biztos bevételt és a presztízs vértezetét. Az értelmiségieket így bőkezűen megjutalmazzák a fontos feladatért, amit az Állam vezetőségének végeznek – amely tagjává válnak szolgálatukkal.5

Ékesen szimbolizálja az értelmiségiek és az Állam közötti szövetséget az a mohóság, amivel a tizenkilencedik századi Berlini Egyetem professzorai törekedtek “a Hohenzollern-ház értelmiségi testőrségének” felállítására. Napjainkra térve érdemes megemlíteni egy sokatmondó megjegyzést, amit egy prominens marxista tudós fűzött Wittfogel professzor az ősi orientális despotizmusról írt kritikai tanulmányához: “A civilizáció, amelyet Wittfogel professzor olyan keserűen támad egy olyan világ volt, amely hivatalnokokká tett költőket és tudósokat.”6 A megszámlálhatatlan példa közül megemlíthetjük a stratégia “tudományában” tett új keletű fejlesztéseket az Állam legfőbb erőszakgyakorló ágának szolgálatában, a katonaságéban.7 Egy nagytiszteletű intézmény továbbá a hivatalos vagy “udvari” történész, aki azon munkálkodik, hogy előállítsa az uralkodók véleményét saját és elődjeik tetteiről.8

Az Állam és annak értelmiségi csoportja számos különböző érvvel vette uralma támogatására az alattvalóit. Lényegében a következőképp foglalható össze az érvek fonala: (a) az Állami uralkodók hatalmas és bölcs emberek (akik “isteni joggal uralkodnak”, akik az emberek “arisztokráciája”, ők a “tudományos szakértők”), sokkal hatalmasabbak és bölcsebbek mint a jó, de inkább egyszerű alattvalók, illetve (b) a hatalmas állam uralma elkerülhetetlen, abszolút szükségszerű, és sokkal jobb, mint a leírhatatlan gonosz, amely a bukását követné. Az Állam és az Egyház szövetsége volt az egyik legrégebbi és a legsikeresebb ideológiai eszköz. Az uralkodó vagy Isten felkentje volt, vagy – mint számos orientális despotizmus abszolút-uralma esetén – ő maga volt Isten; tehát istenkáromlásnak minősült bármilyen módon ellenállni az uralmának. Az Állam papsága töltötte be azt a létfontosságú értelmiségi szerepet, amely elősegítette a nép támogatásának megszerzését és az uralkodó imádatát.9

Egy másik sikeres eszköz a lassú félelemkeltés bármilyen alternatív uralmi vagy uralommentes rendszer irányába. A jelenlegi uralkodók – mondják – olyan nélkülözhetetlen szolgáltatást nyújtanak a polgároknak, amelyekért a leginkább hálásnak kellene lenniük: a szórványos bűnözők és martalócok elleni védelmet. Az Állam, hogy megtartsa a kizsákmányolás monopóliumát, valóban mindig ügyelt arra, hogy a minimumon tartsa a privát és rendszertelen bűnözést; az Állam mindig féltette saját területét. Az elmúlt évszázadokban az Állam felettébb sikeresen keltett félelmet más Államok vezetőivel szemben. Mivel a bolygó földterületeit felosztották egymás között a különböző Államok, az Állam egyik alapvető doktrínája önmagát az általa kormányzott territóriummal azonosítani. Mivel a legtöbb ember szereti a szülőföldjét, az Állam önmaga javára fordította az emberek természetes patriotizmusát azzal, hogy a földet és az ott lakókat önmagával azonosította. Ha “Ruritániát” megtámadja “Walldávia,” az Államnak és értelmiségi csoportjának első feladata az, hogy meggyőzze Ruritánia lakosságát arról, hogy a támadás igazából ellenük, nem pedig egyszerűen az uralkodói kaszt ellen irányul. Ezúton az uralkodók közötti háború átalakul az emberek közötti háborúvá, ahol minden ember az uralkodója védelmére siet azon hibás hit által vezérelve, hogy az uralkodóik védik őket. A “nacionalizmus” ezen eszköze a Nyugati civilizációban csak az elmúlt évszázadokban vált sikeressé; nem is volt olyan régen, amikor az alattvalók tömegei a háborúkat a nemesség különféle csoportjai közötti irreleváns harcoknak tekintették.

Az Állam az évszázadok során számos szövevényes ideológiai fegyvert forgatott. Az egyik kiváló fegyver a hagyomány volt. Minél tovább volt képes egy Állam fenntartani hatalmát, ez a fegyver annál erősebbé vált, mivel így X Dinasztia vagy Y Állam az évszázadok hagyományainak látszólagos súlyát tudta maga mögött.10 Az egyén őseinek tisztelete így válik az egyén ősi uralkodóinak nem túl leplezett tiszteletévé. Az Államra a legnagyobb veszélyt a független szellemi kritika jelenti; nincs jobb módja e kritika elfojtásának, mint bármilyen elszigetelt hangot, az új kétségek megfogalmazóját azzal támadni, hogy az ősei bölcsességének pogány gyalázója. A másik hatásos ideológiai erő az egyén elítélése és a társadalom kollektívájának magasztalása. Mivel bármilyen uralom magába foglalja a többség elfogadását, bármi, ami ideológiailag veszélyezteti az uralmat, kizárólag egy vagy pár függetlenül gondolkodó egyéntől indulhat. Az új gondolatoknak, vagy ami még ritkább, az új kritikus gondolatoknak így egy elenyésző kisebbség véleményeként kell kezdeniük; tehát az Államnak le kell metszenie ezeket a nézeteket azzal, hogy kigúnyol bármilyen vélekedést, amely szembeszáll a tömeg véleményével. A “csak a testvéreidre hallgass” vagy az “igazodj a társadalomhoz” frázisok így ideológiai fegyverekké válnak, melyek elfojtják az egyéni véleményeltérést.11 Így a tömegek sosem fogják meglátni, hogy az Uralkodó meztelen.12 Az Állam számára úgyszintén fontos, hogy elkerülhetetlennek tüntesse fel az uralmát; ha rosszallják is a hatalmat, az csupán passzív beletörődést eredményez a “halál és az adók” ismerős frázisa mellett. Ennek az egyik módszere a determinista történelemszemlélet népszerűsítése az egyéni akarat szabadságával szemben. Ha X Dinasztia ural minket, annak oka az, hogy a Történelem Kérlelhetetlen Törvényei (vagy az Isteni Akarat, vagy az Abszolút, vagy az Anyagi Produktív Erők) így döntöttek, és az apró egyén semmit sem képes tenni, hogy megváltoztassa ezt az megmásíthatatlan döntést. Az Államnak az is fontos, hogy belenevelje az alattvalóiba az irtózást mindennemű “történelmi összeesküvés-elmélettől”; hiszen az “összeesküvések” keresése nem más, mint az indítékok keresése és a felelősség tulajdonítása a történelmi bűnökhöz. Ha viszont bármiféle Állam zsarnokságát, megvesztegethetőséget, vagy erőszakos háborúit nem az Állami vezetők okoztak, hanem titokzatos és misztikus “társadalmi erők” vagy a világ tökéletlen állapota, vagy valamiféleképp mindenki felelős (“Mindannyian Gyilkosok Vagyunk” hirdeti egy szlogen), akkor nincs értelme az embereknek felháborodniuk vagy felkelniük az efféle bűnök ellen. Továbbá az “összeesküvés-elméletek” elleni támadás azzal jár, hogy az alattvalók hiszékenyebbek lesznek és könnyebben elfogadják, hogy az Állam a “közjó” érdekében folyamodik a despotikus tetteihez. Egy “összeesküvés-elmélet” úgy zavarhatja meg a rendszert, hogy a nyilvánosságban kételyt ébreszt az Állam ideológiai propagandájával szemben.

Egy másik jól bevált módszer, amivel az Állam engedelmességre bírja az alattvalóit, a bűntudat gerjesztése. Azzal támadják a magán jólét bármiféle növekedését, hogy az “lelkiismeretlen kapzsiság”, “materializmus”, vagy “túlzott bőség”, a profitteremtést “kizsákmányolásnak” és “uzsorának” nevezik, a kölcsönösen hasznos csereüzletet pedig “önzésnek” hívják, és valahogyan mindig az a konklúzió kerekedik ki ebből, hogy több forrást kellene elszívni a magánszektorból a “közszektorba”. A gerjesztett bűntudat sokkal befogadóbb közeget teremt ahhoz, hogy ezt meg is tegye az Állam. Hiszen amíg az egyének csupán “önző kapzsiságukat” elégítik ki, addig az, hogy az Állam vezetői képtelenek a kereskedelemre, eszerint éppen azt jelenti, hogy ők egy magasabb és nemesebb cél hívei – a parazitikus kizsákmányolás úgy tűnik erkölcsileg és esztétikailag magasabb rendű a békés és produktív munkánál.

A jelenlegi, sokkal világibb korban egy új istennel igazolják az Állam isteni jogát: a Tudománnyal. Azt tartják, az Állam uralma immár ultratudományos, mert szakértők végzik a központi tervezést. De amíg napjainkban többször hivatkoznak az “értelemre”, mint az előző évszázadokban, ilyenkor nem az egyén valós értelméről és a szabad akaratának gyakorlásáról beszélnek; amiről szó van, az még mindig kollektivizmus és determinizmus, a passzív alattvalók holisztikus összegyűjtése és kényszerrel történő irányítása.

A tudományos zsargon egyre népszerűbb használata megengedte az Állam értelmiségi csoportjának, hogy obskúrus védőbeszédeket mondjanak az Állam uralma mellett, amelyeket a köznép egy egyszerűbb korban csak kacagással fogadott volna. Egy rabló, aki úgy igazolja tettét, hogy azt mondja, ő igazából segítette áldozatát, mivel költekezése fellendítette a kiskereskedelmet, kevés hívőt találna; de amikor Keynesi egyenletekkel ruházzák fel az elméletét, és megnyerően hivatkoznak a “multiplikátorhatásra”, sajnos jóval meggyőzőbbé válik. Így folytatódik tehát a józan ész elleni hadjárat, amelyet a maga módján minden kor megvív.

Az ideológiai támogatás tehát elengedhetetlen az Állam számára, így szüntelenül arra kell törekednie, hogy lenyűgözze a nyilvánosságot a “legitimitásával”, hogy megkülönböztesse tetteit egyszerű útonállókétól. Nem véletlen, hogy az Állam szüntelenül kitart a józan ész ellen vívott hadjárat mellett, mint ahogyan azt Mencken élénk szavakkal bemutatja:

“Számtalan hibája ellenére az átlagember legalább tisztán látja, hogy a kormány önmagán és embertársain kívül esik – hogy az egy különálló, független és ellenséges erő, mely felett csak részleges hatalommal bír, és amelynek módjában áll hatalmas károkat okozni. Vajon semmi fontossággal nem bír az a tény, hogy egy kormány kirablását mindenki jóval kisebb nagyságrendű bűnténynek tartja, mint kirabolni egy egyént vagy egy céget…? Úgy gondolom, ennek az oka egy mélyen gyökerező, alapvető ellenségesség a kormány és a kormányzott emberek között. A kormányra nem úgy tekintenek, mint a polgárok egy bizottsága, akik az egész populáció közösségi ügyeit hivatottak megoldani, hanem mint egy különálló és autonóm cég, amely főként arra hivatott, hogy kizsákmányolja a népességet a saját tagjai javára…. Amikor egy magánszemélyt kirabolnak, egy kiváló embert fosztanak meg szorgalma és takarékossága gyümölcsétől; amikor a kormányt rabolják ki, a legrosszabb, ami történik az, hogy bizonyos gazemberek és léhűtők kevesebb pénzzel játszhatnak, mint előtte. A gondolattal, hogy pénzüket kiérdemelték, senki sem játszik el; a legtöbb értelmes ember számára ez nevetségesnek tűnne.”

Következő oldal>>

Lábjegyzetek

  1. A „kaszt,” – azaz egy privilégiumokkal vagy terhekkel bíró csoport, melyeket kényszerítő erővel adományozott vagy rótt ki az Állam – és a marxista „osztály” társadalmi fogalmai között húzódó fontos különbségek kapcsán lásd, Ludwig von Mises, Theory and History, 112. o.
  2. Ez az elfogadás természetesen nem jelenti azt, hogy az Állam uralma „önkéntessé” válik, mivel ez a támogatás még akkor sem egyhangú, ha a többségi elfogadás aktív és buzgó.
  3. Azt, hogy minden kormánynak szüksége van az ilyesfajta támogatásra, függetlenül attól, hogy milyen „diktatórikus” az egyének felett, olyan éleslátású politikai gondolkodók demonstrálták, mint Étienne de la Boétie, David Hume és Ludwig von Mises. David Hume, “Of the First Principles of Government,” az Essays, Literary, Moral and Political c. kötetben, 23. o.; Étienne de la Boétie, Anti-Dictator, 8–9. o.; Ludwig von Mises, Human Action, 188. o.. La Boétie, további államanalíziséért lásd Oscar Jaszi és John D. Lewis, Against the Tyrant, 55–57. o.
  4. La Boétie, Anti-Dictator, 43-44. o.: „Amikor egy uralkodó diktátorrá teszi magát, köré gyűlnek és támogatják őt mindazok, akiket megrontott a rendkívüli kapzsiság lángoló ambíciója, hogy osztozkodhassanak a zsákmányon és a piti tolvajok bandáját alkothassák a nagy zsarnok körül.”
  5. Ez semmiképp nem jelenti azt, hogy minden értelmiségi az Állam mellé áll. Az Állam és az értelmiségek közötti szövetségről lásd Bertrand de Jouvenel, The Attitude of the Intellectuals to the Market Society és Schumpeter, Imperialism and Social Classes.
  6. Joseph Needham, Review of Karl A. Wittfogel – Oriental Despotism. Needham azt is írja, hogy “az egymást követő [Kínai] császárokat minden korszakban a mélységesen emberséges és elfogulatlan tudósok nagy hada szolgálta.” Wittfogel megjegyzi, hogy az a Konfuciánus tanítás eredményezte a tömegeknek parancsoló hivatásos uralkodókat, mely szerint az uralkodó osztály dicsősége a tudós-bürokrata hivatalnokokon nyugodott.
  7. Jeane Ribs, The War Plotters: “A stratégák kitartanak amellett, hogy foglalkozásuknak kijár a tisztelet, mint a katonasági szakma akadémiai szárnyának.” Lásd még Marcus Raskin The Megadeath Intellectuals 6-7. o.
  8. Ebben a szellemben érvelt a történész Conyers Read amellett az elnöknek címezett beszédében, hogy el kell fojtani a történelmi tényeket a „demokratikus” és nemzeti értékek szolgálata érdekében. Read kijelentette, hogy a „totális háború, legyen az hideg vagy forró, mindenkit besoroz, és mindenkit arra kötelez, hogy részt vállaljon. A történész épp annyira nem mentesül e kötelesség alól, mint a fizikus.” Read, The Social Responsibilities of the Historian. Read és az udvari történészet egyéb aspektusainak kritikájáért lásd Howard K. Beale, The Professional Historian: His Theory and Practice, Herbert Butterfield, Official History: Its Pitfalls and Criteria, és Harry Elmer Barnes, The Court Historians Versus Revisionism.
  9. Wittfogel, Oriental Despotism, 87-100. o. Az ősi Japánban és Kinában fellelhető ellentétről az Állam és a vallás között lásd Norman Jackobs, The Origin of Modern Capitalism and Eastern Asia 161-194. o.
  10. De Jouvenel, On Power 22. o.:

    „Az engedelmesség fő oka az, hogy fajunk szokásává vált. A hatalom számunkra természeti tény. A jegyzett történelem hajnalától uralta az emberek sorsát. Az ősi idők hatalmasságai nem tűntek el anélkül, hogy utódjaikra hagynák a kiváltságait, és nem tűntek el anélkül, hogy nyomot hagynának az emberek elméjében, ezeknek a nyomoknak pedig egyre fokozódott a hatása. Tehát tekinthetünk az évszázadokon át ugyanazt a társadalmat uraló kormányok öröklődésére, úgy mint egyetlen, folyamatosan növekvő kormányra.”

  11. A kínai vallás ilyesfajta használatáról lásd Norman Jacobs.
  12. H.L. Mencken, A Mencken Chrestomathy 145. o.:

    “Egy eredeti gondolatban az állam kizárólag a potenciális változást, és ebből fakadóan a kiváltságai ellen irányuló támadást látja. A legveszélyesebb ember bármilyen kormányra nézve az, aki képes önállóan átgondolni a dolgokat, figyelmen kívül hagyva az uralkodó babonákat és tabukat. Ez a gondolkodó majdnem elkerülhetetlenül arra a következtetésre jut, hogy a kormány, amely hatalma alatt él, tisztességtelen, őrült és tűrhetetlen, így tehát ha romantikus szellem, megpróbálja megváltoztatni azt. És ha nem is romantikus szellem, még akkor is igen hajlamos lesz terjeszteni az elégedetlenséget azok között, akik azok.”