Olvasási idő: 31 perc
Olvasási idő: ~ 31 perc

Tartalomjegyzék

Ami nem az Állam

Ami az Állam

Ahogyan az Állam fenntartja magát

Ahogyan az Állam felülmúlja saját korlátait

Amitől az Állam fél

Ahogyan az Államok egymáshoz viszonyulnak

Történelem, mint verseny az állami hatalom és a társadalmi hatalom között

 

Ahogyan az Állam felülmúlja saját korlátait

Mint ahogyan arra Bertrand de Jouvenel bölcsen rámutatott, az emberek évszázadokon át próbáltak megalkotni olyan koncepciókat, melyek célja az Állam hatalomgyakorlásának ellenőrzése és korlátozása volt; az Állam pedig – az értelmiségi szövetségeseit használva – képes volt ezeket a koncepciókat egytől egyig az erény és a legitimitás intellektuális pecsétjévé változtatni, melyet saját rendeleteire és tetteire nyomott. Nyugat-Európában az isteni szuverenitás eredetileg azt tartotta, hogy a királyok kizárólag az isteni törvények alapján uralkodhatnak; a királyok viszont ezt arra használták, hogy az isteni helyeslés pecsétjével lássák el bármely tettüket. A parlamentáris demokrácia koncepciója azzal kezdődött, hogy népi ellenőrzés alá kívántak vonni az abszolút monarchikus uralmat – és azzal végződött, hogy a parlament az Állam esszenciális része lett, melynek minden tette teljesen szuverén. Mint ahogy azt de Jouvenel összefoglalja:

“A szuverenitás elméletének számos szerzője próbált kidolgozni efféle korlátozó módszereket. De előbb vagy utóbb minden egyes elmélet elveszítette az eredeti szerepét és csupán egy láthatatlan szuverén nagy hatalmú támogatását biztosította a Hatalom számára, amivel később azonosíthatta magát.”

Konkrétabb doktrínákkal is ugyanez történt: az egyén “természetes jogai” – melyeket John Locke és az Bill of Rights lefektetett – az államisták “munkához való jogává” vált; a haszonelvűség a szabadságpárti érvelésből egy olyan érvvé vált, melyet a szabadság Állami megsértésének korlátozása ellen használtak, stb.

Az Állam korlátozására tett legambiciózusabb próbálkozás minden kétséget kizáróan a Bill of Rights, illetve az Amerikai Alkotmány egyéb szabályozó részei voltak, melyek törvénybe iktatták a kormányra vonatkozó írott korlátokat, amiket egy a kormány többi ágától állítólag független bírói testületnek kell értelmeznie. Minden amerikai ismeri azt a folyamatot, amellyel az elmúlt évszázad során megállíthatatlanul fellazították az alkotmányba épített korlátokat. De kevesen láttak olyan tisztán, mint Charles Black professzor, hogy észrevegyék, hogy az Állam e folyamat közepette az alkotmánybíráskodást egy korlátozó eszközből egy újabb olyan eszközzé alakította, amely az Állam tetteit ideológiai legitimációval látja el. Hiszen ha az Állam felett irdatlan korlátozóerővel bír, amikor a bírók valamit “alkotmányellenesnek” kiáltanak, akkor az “alkotmányosság” implicit vagy explicit ítélete egy még erőteljesebb fegyver a még nagyobb államhatalom nyilvános elfogadásának elősegítéséhez.

Elemzése kezdetén Black professzor rámutat arra, hogy mennyire elengedhetetlen bármilyen kormány számára a „legitimitás” ahhoz, hogy fennmaradjon. Ez a legitimitás azt jelzi, hogy a többség alapvetően elfogadja a kormányt és annak tetteit.1 A legitimitás elfogadtatása kiváltképp problematikus egy olyan országban, mint az Egyesült Államok, ahol “független korlátokat építettek bele abba az elméletbe, amelyen a kormány nyugszik.” Ami szükséges, jegyzi meg Black, az egy eszköz, amellyel a kormány meggyőzheti a nyilvánosságot arról, hogy növekvő hatalma igenis “alkotmányos.” És – vonja le a következtetést – ez volt az alkotmánybíráskodás legnagyobb történelmi funkciója.

Black így illusztrálja a problémát:

“A legnagyobb kockázat [a kormány számára] a széleskörű elégedetlenség és felháborodás, illetve a kormány erkölcsi tekintélyének elvesztése, akármilyen sokáig is tartsa azt fenn erőszak, tunyaság, vagy a vonzó és közvetlenül elérhető alternatíva hiánya. Előbb vagy utóbb mindenki, aki korlátolt hatalmú kormány alatt él, olyan állami intézkedésekkel fogja szembetalálni magát, melyekről úgy gondolja hogy a kormány hatáskörén kívül esnek, vagy úgy látja, hogy kifejezetten tiltottak a kormány számára. Valakit besoroznak, bár semmit nem talál az Alkotmányban a besorozással kapcsolatban. Egy gazdának megszabják, mennyi búzát termelhet; ő pedig hisz abban – majd néhány tiszteletreméltó hittársa lel – hogy a kormánynak éppúgy nincs joga megszabni mennyi búzát termeszthet, mint ahogy neki sincs joga megszabni lányának, kihez házasodhat. Egy embert a szövetségi fegyházba küldenek, mert kimondta, amit ki akart, és cellájához lépked, miközben azt ismételgeti: “A Kongresszus nem alkothat szólásszabadságot korlátozó törvényt.” Egy üzletembernek megmondják, hogy mennyit kérhet, és mennyit kell kérnie a vajért.”

Fennáll annak a veszélye, hogy ezek az emberek (és ki nem tartozik közéjük?) az államhatalom korlátozásának elméletét (legalábbis ahogy azt ők látják) hozzávetik a korlátok vérlázító átlépéséhez, és levonják a legitimitással kapcsolatos nyilvánvaló következtetést.

A veszély viszont elhárul, amikor az Állam azt javasolja, hogy ruházzanak fel egy szervet az alkotmányosság feletti végső döntés hatalmával, és hogy ennek az szervnek végső soron a központi kormány részét kell képeznie.2 Hiszen bár a szövetségi bíróság látszólagos függetlensége létfontosságú szerepet töltött be abban, hogy tetteit Szentírásként tüntesse fel az embertömegek előtt, az éppúgy igaz, hogy a bíróság az államapparátus szerves részét képezi, és tagjait a törvényhozói és végrehajtói hatalmi ágazatok jelölik ki. Black beismeri, hogy ez azt jelenti, hogy az Állam önmagát nevezte ki bírónak saját ügyében, így szegve meg az igazságos döntések meghozatalához szükséges bírói alapelvet. Viszont szigorúan tagadja, hogy elképzelhető bármilyen alternatíva.3

Hozzáteszi:

“A probléma tehát egy olyan állami döntéshozó-eszköz megalkotása, amely [remélhetőleg] az elviselhető minimumra fogja csökkenteni annak az ellenvetésnek a súlyosságát, miszerint a kormány bíró saját ügyében. Miután ez megtörtént, csak remélni lehet, hogy az ellenvetés – bár elméletben még mindig jogos [kiemelés tőlem, M.R.] a gyakorlatban elég erőt veszít ahhoz, hogy a döntéshozó intézmény legitimáló munkája elfogadást nyerjen. “

Black végső soron „valamiféle csodának” tartja, hogy valahogyan mindig igazságosság és legitimitás kerekedik ki abból, hogy az Állam folyamatosan bíró saját ügyében.4

A Legfelsőbb Bíróság és a New Deal közötti híres konfliktusra alkalmazva a tételét, Black professzor szigorú megrovásban részesíti a New Deal mellett álló társait és kollégáit, mert szűklátókörűségükben kritikával illették a bírói obstrukciót.

“A New Deal és a Bíróság általánosan elfogadott története, mely – bár sajátos módján pontos – rossz pontra helyezi a hangsúlyt… A nehézségekre koncentrál; majdnem elfelejti, hogyan is végződött az egész helyzet. A történet kimenetele az volt, [és ez az amit szeretnék kihangsúlyozni] hogy körülbelül huszonnégy hónapnyi blokkolás után… a Legfelsőbb Bíróság – anélkül, hogy bármiféleképp megváltozott volna a Bíróság összetételéről szóló törvény, vagy akár a tényleges tagsága – egyszerűen rányomta a megerősítő pecsétet a New Deal legitimitására és ezzel egy teljesen új állameszmére Amerikában.”

Ezzel a Legfelsőbb Bíróság halálos csapást mért az amerikaiak egy nagy csoportjának véleményére, kiknek erős alkotmányos ellenvetéseik voltak a New Deal-lel szemben:

“Természetesen nem volt mindenki elégedett. Az alkotmányosan előírt laissez-faire ‘csinos Károly hercege’ még mindig izgatja néhány a valóságtól elrugaszkodott fanatikus szívét. De nincs már többé nagymértékű vagy veszélyes közösségi kétely azt illetően, hogy a Kongresszus alkotmányos erővel teheti azt, amit tesz a nemzet gazdaságával….”

Nem volt más eszközünk a Legfelsőbb Bíróságon kívül, mellyel legitimálhattuk volna a New Dealt.

Ahogy azt Black észreveszi, John C. Calhoun volt az egyike azoknak a politikaelméleti gondolkodóknak, aki – méghozzá javarészt előre – felfigyeltek a tátongó joghézagra a kormány alkotmányos korlátozásában, mely a végső értelmező hatalmat a Legfelsőbb Bíróság kezébe adja. Calhoun nem elégedett meg a “csodával”, hanem helyette az alkotmányos probléma mély elemzésébe kezdett. Az Értekezésében Calhoun bemutatja, hogy az Államnak természetes hajlama átszakítani az efféle alkotmányos korlátokat:

“Egy írott alkotmány bizonyára számtalan fontos előnnyel bír, de hatalmas hiba azt feltételezni, hogy a korlátozó és limitáló rendelkezések egyszerű közlése, anélkül, hogy felruháznánk azokat, akiknek védelméért megfogalmazták őket, a korlátozások betartásának kikényszerítéséhez szükséges eszközökkel, [kiemelés tőlem M.R.] elég lesz ahhoz, hogy meggátoljuk a nagyobb és dominánsabb párt hatalommal való visszaélését. Az államot birtokló kormánypárt – mivel tagjai nem különbek azoktól, akik miatt szükséges egy kormány, hogy megvédje a társadalmat – támogatni fogja az alkotmány által ráruházott hatalmat, és ellenezni fogja az alkotmányos megszorításokat, melyek korlátoznák őt… A kisebb vagy gyengébb párt pedig – ezzel ellentétben – a másik irányt választaná, és úgy viszonyulna hozzájuk [a korlátozásokhoz] mint amik elengedhetetlen védelmet biztosítanak számukra a másik párttal szemben… De ahol semmilyen módszerrel nem kényszeríthető egy nagyobb párt a korlátozások betartására, ott az egyetlen mentsvár az alkotmányos korlátok feszesítése… Erre a nagyobb párt egy szabadabb alkotmánnyal állna elő… És szerkesztés követne szerkesztést – az egyik, hogy összehúzza, a másik, hogy a leghatalmasabbra tágítsa a kormány erejét. De mi haszna volna a kisebbségi párt feszes alkotmányának a többségi párt szabadelvű alkotmányával szemben, amikor az egyik kezében ott az államhatalom az alkotmánya érvényesítéséhez, a másik pedig semmilyen eszközzel nem érvényesíthetné a sajátját? Egy ilyen egyenlőtlen verseny kimenetele nem kétséges. A megszorításokat támogató párt alulmaradna… A küzdelem kimenetele az alkotmány felborítása volna… a megszorítások azonnal érvényüket vesztenék, a kormány pedig korlátlan hatalom birtokosává válna.” 5

Professzor J. Allen Smith volt az egyike azon kevés politológusnak, akik elismerő szavakkal illették Calhoun alkotmányelemzését. Smith megjegyezte, hogy az Alkotmányt úgy tervezték, hogy fékeket és ellensúlyokat tartalmazzon, aztán mégis egy Legfelsőbb Bíróságot eredményezett, az értelmezés hatalmának monopóliumával. Ha a Szövetségi Kormányt azért hozták létre, hogy megfékezze a személyes szabadság elleni támadásokat a különböző tagállamokban, ki ellenőrzi a Szövetségi hatalmat? Smith szerint az Alkotmány fékek-és-egyensúlyok eszméjében egyidejűleg benne rejlik az a nézet, miszerint a kormány egyetlen ágát sem ruházhatják fel az értelmezés korlátlan hatalmával: “Az emberek úgy gondolták, hogy az új kormánynak nem engedhető meg, hogy ő határozza meg saját hatalma korlátait, mivel az a kormányt, nem pedig az Alkotmány tenné felsőbbrendűvé.”

A Calhoun által javasolt megoldás (amelyet ebben a században olyan írók is átvettek, mint Smith) természetesen, az “egyetértő többség” híres tana volt. Ha bármelyik lényeges kisebbség – főleg egy tagállam kormánya – úgy gondolja, hogy a Szövetségi Kormány hatalma túlterjeszkedik, és tolakodóvá válik a kisebbség irányába, a kisebbségnek jogában áll megvétózni a hatalom kiterjesztését, és jogában áll azt alkotmányellenesnek ítélni. Ez az elmélet azt jelenti, hogy a tagállamoknak jogában áll “hatálytalanítani” a szövetségi kormány rendeleteit a saját területükön belül.

Elméletileg ebben az alkotmányos rendszerben a Szövetségi Kormány gondoskodna arról, hogy a tagállamok ne kezdeményezzenek támadást az egyén jogai ellen, az államok pedig féken tartanák a Szövetségi hatalom túlharapódzását. És mégis, bár a korlátozások kétségkívül hatékonyabbak lennének mint most, a Calhoun-megoldás számos akadályt és problémát tartalmaz. Ha egy alárendeltnek joga van megvétózni minden őt érintő ügyet, miért áll meg a tagállamoknál? Miért ne adhatnánk vétójogot megyéknek, városoknak, községeknek? Sőt, nem csak területi érdekek vannak, hanem vannak foglalkozásokkal kapcsolatos érdekek, szociális érdekek, stb. Mi van a pékekkel vagy a taxisofőrökkel, vagy bármely más foglalkozással? Nekik nem kellene vétójogot adni, ha már a tulajdon életükről van szó? Ez elvezet minket ahhoz a fontos érvhez, hogy a hatálytalanítás elmélete a fékeket magukra a kormányszervekre korlátozza. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a szövetségi és tagállami kormányok, valamint az illetékes ágazataik még mindig államok, még mindig saját államérdekeiktől vezérelve, a magánember érdekeltségeivel szemben. Mi tartja vissza a Calhoun  rendszert az ellentétes működéstől – attól, hogy a tagállamok a lakosság fölött zsarnokoskodnak, és csak azokat a Szövetségi rendeleteket vétózzák meg, amelyek megpróbálnak beavatkozni és véget vetni zsarnokságának? Mi tartja vissza az államokat a szövetségi elnyomásba való belenyugvástól? Mi akadályozza meg a szövetségi és állami kormányokat, hogy kölcsönösen jövedelmező szövetségeket formáljanak a lakosság együttes kizsákmányolásának céljából? De még ha a foglalkozásokkal kapcsolatos magáncsoportok is kapnának valamiféle “funkcionális” képviseleti lehetőséget, mi tartaná vissza ezeket attól, hogy az Államot támogatások és egyéb speciális kiváltságok megszerzésére használják, vagy attól, hogy kötelező kartellbe kényszerítsék a tagokat?

Röviden, Calhoun nem megy elég messzire a beleegyezésről szóló, úttörő elméletében: nem jut el az egyén szintjére. Végtére is, ha az egyén az, akinek a jogait védelmezik, akkor a beleegyezés következetes elméletének magába kell foglalnia minden egyén vétóját; azaz valamiféle “egyhangúság elvet.” Amikor Calhoun azt írta, hogy “el kell lehetetleníteni, hogy a kormány mindenki egyhangú beleegyezése nélkül cselekedjen”, talán akaratlanul ugyanerre a következtetésre jutott.6 De az efféle elmélkedés elterel minket tárgyunktól, hisz ezen az ösvényen rejlenek azok a politikai rendszerek, amelyeket aligha lehetne egyáltalán Államoknak nevezni.7 Hiszen ha a tagállamok hatálytalanításhoz való joga logikusan a politikai szecesszióhoz való jogot jelenti, akkor az egyéni hatálytalanításhoz való jog magában foglalná a jogot ahhoz, hogy az ember “elszakadjon” az Államtól, amely alatt él.8

Tehát az Állam mindig is kimagasló tehetséggel terjesztette ki a saját hatalmát minden rákényszeríthető korláton túl. Mivel az Állam szükségszerűen a magántőke erőszakos elkobzásából él, és mivel a növekedése szükségszerűen a magánszemélyek és a magánvállalkozások életébe történő még nagyobb betörést jelenti, ki kell jelentenünk, hogy az Állam eredendően antikapitalista. Bizonyos értelemben a mi álláspontunk a fordítottja a Marxista kijelentésnek, miszerint az Állam napjaink uralkodó osztályának – kiket a tőkéseknek véltek – “végrehajtó bizottsága”. Ezzel szemben az Államot – a vagyonszerzés politikai eszközének szervezetét – az „uralkodó osztály” (inkább uralkodó kaszt) alkotja, illetve a tényleges magántőke örök ellensége.

 Következetesképpen együtt mondhatnák de Jouvenel-lel:

“Egyedül azok, akik semmit sem tudnak más időkről, mint amiben élnek, akik sötétségben élnek és semmit sem tudnak arról, hogyan viselkedett a Hatalom az évezredeken át, egyedül ők tekintenének ezekre a folyamatokra [államosítás, jövedelemadó, stb.] bizonyos tanok gyümölcseként. Ezek valójában a Hatalom közönséges megtestesülései, és természetükben semmivel nem különbek VIII. Henrik kolostor-bezáratásaitól. Ugyanannak az elvnek a működését látjuk: a hataloméhséget és az erőforrásokra szomjazást; és minden ilyen intézkedésben ugyanazokat a jellegzetességeket fedezhetjük fel, beleértve a zsákmányt elosztók gyors felemelkedését. Legyen az szocialista vagy sem, a Hatalom mindig háborúban áll a kapitalistákkal, és mindig megfosztja őket az összegyűjtött vagyonuktól; ezzel csupán természete törvényeinek engedelmeskedik.”9

Következő oldal>>

Lábjegyzetek

  1. Charles L. Black Jr., The People and the Court.
  2. Charles L. Black Jr., The People and the Court, 52. o.:

    A legfelső bíróság elsődleges és legfontosabb funkciója az érvényesítés, nem pedig az érvénytelenítés. Amire egy korlátozott kormánynak a kezdetben és mindörökké szüksége van, az valamiféle eszköz, amellyel elhitetheti az emberekkel, hogy minden intézkedése során saját hatalmának hatáskörén belül maradt. Ez a legitimációjának feltétele, és hosszútávon a legitimációja az életének feltétele. És a Bíróság a történelem folyamán a kormány legitimációjának érdekében tevékenykedett.

  3. Black szerint ez a „megoldás” bár ellentmondásos, teljesen magától értetődő:

    Az Állam végső hatalmának ott kell megállnia, ahol a törvény megállítja azt. Hogy ki húzza meg a határt és ki fogja betartatni azt a leghatalmasabb erővel? Természetesen maga az Állam, bíróin és törvényein át. Ki mérsékelné a mérsékeltet? Ki tanítaná a bölcset? (32-33. o.)

    Illetve:

    Egy szuverén nemzet kormánya hatalmának kérdéskörében nem lehetséges olyan bírót választani, aki a kormányon kívül áll. Minden nemzet kormányának, mindaddig, amíg az kormány, rendelkeznie kell a hatalmára vonatkozó végső döntés jogával. (48-49. o.)

  4. A csoda tulajdonítása a kormánynak felidézi James Burnham miszticizmusra és irracionalitásra alapuló állami legitimitás-érvét:

    Ősi korokban, mielőtt a tudomány illúziói megrontották a tradicionális bölcsességet, a városok alapítóit isteneknek és félisteneknek hitték. […] Sem az állam eredete, sem annak legitimitása nem fogalmazható meg teljesen racionális keretek között. […] Miért is kellene elfogadnom az örökösödési, esetleg a demokratikus vagy bármely egyéb legitimitás-elvet? Miért is igazolná egy elv annak az embernek az uralmát felettem? Azért fogadom el az elvet… nos… mert csak, mert ez így működik, és mindig is így működött.

    James Burnham, Congress and the American Tradition, 3-8. o. De mi van akkor, ha az ember nem fogadja el az elvet? Hogyan „működnek” akkor a dolgok?

  5. John C. Calhoun A Disquisition on Government, illetve Murray N. Rothbard Conservativism and Freedom: A Libertarian Comment.
  6. Calhoun, A Disquisition on Government, 20-21. o.
  7. Az elmúlt években az egyhangúság elve egy igen hígított újjászületésen esett át, elsősorban James Buchanan professzor írásainak köszönhetően. Viszont ha a jelenlegi körülmények között ültetnénk gyakorlatba az egyhangúság elvét, illetve ha kizárólag a fennálló állapotok megváltoztatására irányuló rendeletekre alkalmaznák, nem pedig a már érvényben levő törvényekre, akkor egy újabb korlátozó elképzelés változna át az Állam pecsétjévé. Ha az egyhangúság elvét kizárólag a törvények és rendeletek megváltoztatására alkalmazhatnák, akkor a „kiindulási pont” természete mindent megváltoztatna. Lásd James Buchanan és Gordon Tullock The Calculus of Concent.
  8. Lásd még Herbert Spencer The Right to Ignore the State
  9. De Jouvenel, On Power, 171. o.