Tartalomjegyzék

Ami nem az Állam

Ami az Állam

Ahogyan az Állam fenntartja magát

Ahogyan az Állam felülmúlja saját korlátait

Amitől az Állam fél

Ahogyan az Államok egymáshoz viszonyulnak

Történelem, mint verseny az állami hatalom és a társadalmi hatalom között

 

Ahogyan az Államok egymáshoz viszonyulnak

Mivel a Föld területét felosztották egymás között a különböző Államok, az államközi kapcsolatok szükségszerűen sokat emésztenek fel egy Állam idejéből és energiájából. Az Állam természetes hajlama kiterjeszteni a hatalmát, kifelé ez pedig más térség leigázásával történhet. Hacsak a térség nem Állam nélküli vagy lakatlan, minden ilyen hatalombővítés az Állami uralkodók két csoportja közötti érdekkonfliktussal jár. Csak egyetlen uralkodócsoport érvényesítheti az erőszakmonopóliumát akármely adott territórium fölött egy adott időben: X Állam teljes hatalma egy terület fölött kizárólag Y Állam kiutasítása révén szerezhető meg. A háború, bár kockázatos, az Államok egy állandóan jelenlevő hajlama, amelyeket néha békés periódusok, valamint az Államok közötti váltakozó szövetségek és koalíciók szakítanak meg.

Láthattuk, hogy az Állam korlátozására tett „belföldi” kísérletek a 19. század folyamán az alkotmányosságban érték el a legjelentősebb formájukat. Ennek „külpolitikai” tükörképe a „nemzetközi törvények” kidolgozása volt, főképpen például a “háború törvényei” vagy a “semlegesek jogai” formájában. A nemzetközi törvények egyes részei eredetileg tisztán magánjellegűek voltak, melyek mindenhol abból fakadtak, hogy a kereskedők tulajdonuk védelmét és a nézeteltéréseik feletti ítélkezést követelték. Erre példák a lex mercatoria és a tengeri törvény. De még a kormányzati törvények is önkéntesen jelentek meg, melyeket nem kényszerített ki semmiféle szuperállam. A “háború törvényeinek” célja az, hogy magára az Államapparátusra korlátozza államok közötti pusztítást, így védelmezve az ártatlan “civil” tömeget a háború mészárlásától és pusztításától. A “semlegesek jogainak” célja pedig az, hogy oltalmazza az akár “ellenséges” országokkal folytatott nemzetközi kereskedelmet valamelyik háborús fél általi vagyonelkobzástól. A cél tehát az volt, hogy korlátozzák a háborúk pusztítását és óvják a semleges felek, illetve a háborúzó országok magánpolgárait.

A jogász F.J.P. Veale elbűvölően írja le ezt a fajta „civilizált háborút”, ahogy az röviden virágzott a tizenötödik századi Itáliában1:

“A középkori Itália gazdag városlakói és kereskedői túlságosan el voltak foglalva azzal, hogy pénzt keressenek és élvezzék az életet ahhoz, hogy maguk vállalják fel a katonáskodás nehézségeit és veszélyeit. Tehát inkább zsoldosokat béreltek, akik helyettük harcolhatnak, és mivel zsugori üzletemberek voltak, egyből elbocsátották a zsoldosaikat, miután szolgálataik nélkülözhetővé váltak. Így a háborúkat a hadjáratra felbérelt seregek vívták… Ez volt az első alkalom, amikor a katonaság egy ésszerű és viszonylag ártalmatlan szakmává vált. E periódus tábornokai többször kiváló képességekkel manővereztek egymás ellen, de amikor az egyik került előnyös helyzetbe, ellenfele általában vagy visszavonult, vagy megadta magát. Általánosan elfogadott szabály volt, hogy egy várost csak akkor foszthatnak ki, ha az ellenállást tanúsított: a védelem mindig megvásárolható volt váltságdíj fizetésével… Természetes következményképp egy város sem állt ellen, így nyilvánvalóvá vált az, hogy az a kormány, amely túl gyenge volt saját polgárainak védelmezéséhez, eljátszotta a hűségét. A civileknek nem kellett tartaniuk a háború veszélyeitől, mely kizárólag a hivatásos katonákra tartozott.”

Nef rámutat arra, hogy a tizennyolcadik század során a polgárok szinte teljesen elkülönültek az Állam háborúitól2:

“Még a postai kommunikációt sem sikerült hosszabb ideig korlátozni a háborús időkben. Cenzúra nélkül keringtek a levelek, olyan szabadsággal, amely bámulatba ejti a huszadik századi elmét…. Két háborúzó nemzet alattvalói beszélgetésbe elegyedtek, amikor találkoztak, és leveleztek, amikor nem állt lehetőségükben a találkozás – nem ellenségekként, hanem barátokként. Aligha uralkodott az a modern elképzelés, miszerint bármilyen ellenséges ország alattvalói részben felelősségre vonhatók uralkodóik ellenséges magatartásáért. A háborúzó uralkodóknak nem állt határozott szándékában megállítani az ellenfél alattvalóival való kommunikációt. Az istentisztelettel és a hittel kapcsolatos kémkedés régi, inkvizíciós gyakorlatai eltünedezőben voltak, és semmiféle politikai vagy gazdasági kommunikációval kapcsolatos inkvizíciót sem fontolgattak. Az útleveleket eredetileg azért hozták létre, hogy háborús időkben szabad közlekedést biztosítsanak. A tizennyolcadik század alatt ritkán jutott eszükbe az európaiaknak, hogy letegyenek egy idegen országba való utazásukról, amellyel sajátjuk hadakozott.”

És mivel egyre inkább elismerték, hogy a csereüzlet mindkét fél számára előnyös, a tizennyolcadik századi háborúskodások mellett tekintélyes mennyiségű „ellenséggel való kereskedés” történt.3

Itt nem szükséges tovább fejtegetnünk, hogy milyen hatalmas mértékben szegte meg az Állam a civilizált hadviselés szabályait a huszadik században. A totális háború modern korában, melyhez a totális pusztítás technológiája társul, az elgondolás, hogy a háborút korlátozzuk az Államapparátusra, furcsábbnak és idejétmúltabbnak hangzik, mint az Egyesült Államok eredeti alkotmánya.

Amikor az Államok nem háborúznak, sokszor megállapodások szükségesek ahhoz, hogy a minimális szinten tartsák a súrlódásokat. Az egyik tan, amely érdekesen széles elfogadásra lelt, az úgynevezett „egyezmények szentsége”. Ezt az elképzelést a „szerződések szentsége” ellenpárjának tekintik. De egy egyezmény és egy hiteles szerződés semmi közös vonással nem rendelkezik. Mivel a kormány semmilyen tulajdonképpeni értelemben nem „birtokolja” a territóriumát, semmilyen általa kötött megállapodás nem ruházza fel tulajdonjogokkal. Ha például Mr. Jones eladja vagy odaadja a földjét Mr. Smithnek, Mr Jones örököse nem követelheti a földet, mint ami jogosan az övé. A tulajdon jogosultságát már átruházták. Öreg Jones szerződése automatikusan érvényes ifjú Jonesra is, mivel az előbbi már átruházta a tulajdont, ifjú Jonesnak tehát nincsen jogos tulajdonkövetelése. Ifjabb Jones csak azt követelheti, amit megörökölt Öreg Jonestól, és Öreg Jones csak azt hagyhatja örökségül, amivel még rendelkezik. De ha egy napon egy kormányt, mondjuk Ruritánia kormányát arra kényszeríti – vagy mondjuk megvesztegetéssel ráveszi – Waldávia kormánya, hogy adja fel a területének egy részét, abszurd kijelenteni, hogy a két ország kormányai vagy lakói elől örökre elzárt Ruritánia újraegyesítésének joga az egyezmény szentsége alapján. Ruritánia területe és lakosai egyik kormánynak sem a tulajdonai. Ebből következően, egy kormány semmiképp nem köthet meg egy későbbi kormányt a múlt halott kezével aláírt egyezménnyel. Hasonlóképpen, egy forradalmi kormány, amely elüldözte Ruritania királyát, nehezen lehetne elszámoltatható a király tetteiért vagy adósságaiért, mivel a kormány nem – ahogyan egy gyermek igen – igazi “örököse” az elődje tulajdonának.

Következő oldal>>

Lábjegyzetek

  1. F.J.P. Veale Advance to Barbarism 63. o. Nef professzor hasonlóképp írja le Don Carlos Háborúját, amelyet Itáliában vívtak Franciaország, Spanyolország és Szardínia illetve Ausztria között.

    Milánó ostrománál, majd hetekkel később Parmában, a rivális hadseregek heves csatába szálltak a város külterületén. A lakók komolyabban egyik fél iránt sem tápláltak szimpátiát a két esetben. Egyedül attól tartottak, hogy valamelyik hadsereg katonái átlépik a kapukat és kifosztják a várost. Parmában a lakók a városfalhoz rohantak, hogy a külterületen területen zajló háborút nézzék. (John U. Nef War and Human Progress, 158. o.)

    Lásd még Hoffman Nickerson Can We Limit War?

  2. Nef, War and Human Progress, 162. o.
  3. Nef, War and Human Progress, 161. o. Arról, hogy az Amerikai Forradalom vezetői támogatták az ellenséggel való kereskedést, lásd Joseph Dorfman The Economic Mind in American Civilization, 210-211. o.