Tartalomjegyzék

Előszó

1. rész: Metodológia

Bevezetés
Korlátok
A válasz?
Az apokalipszis-érv
Egy pusztán személyes vallomás
Néhány alapelv…

A múlttal igazolni a jövőt…
Nem te vagy az egyetlen kedves ember a földön
Államizmus és izoláció
Viszonylagos kockázat

Kollektív védelem: A módszer egy példája

A megszállás miértje
Megszállni az anarchiát
Deaktivált pénz

Államista “nemzetvédelem”: egy kritikai példa

Melyik szektor tesz többet azért, hogy megvédjen téged és a tulajdonodat –
a közszektor vagy a magánszektor?


Korlátok

Egyetlen ember vagy egyetlen csoport sem képes bármilyen társadalom minden részletét megtervezni vagy megjósolni. Ahhoz, hogy a lehető legtöbbet nyújtsa ez a könyv, szeretnék javasolni pár dolgot, amelyek hasznosak lehetnek.

Mindenekelőtt ha azzal az elhatározással vágsz hozzá, hogy fel fogsz kutatni minden lehetséges hézagot az érvekben, vagy minden apró rést és sarkot, ahol bizonytalanság rejtőzhet, akkor ez a könyv teljes időpazarlás lesz, és teljesen hasztalanul fogja felpumpálni a vérnyomásod.

Amikor Adam Smith megfogalmazta a szabad piac melletti érveket a 18. század végén, senki sem követelte tőle, hogy jósolja meg az IBM 1961-es részvényárfolyamát. Fogott néhány megfigyelhető és empirikus alapelvet, majd racionális érvekkel és közismert példákkal bizonyította őket.

 A „láthatatlan kéz” érvényessége nem azon múlt, hogy Adam Smith meg tudja-e jósolni és le tudja-e írni részletesen mondjuk az internetet. Nem lehet ésszel előre megjósolni, hogyan oldják majd meg a szabad férfiak és nők a társadalmi problémákat, és felkutatni az összes elképzelhető hibát bármelyik és mindegyik ilyen jóslatban nem több mint egy pusztán elméleti eshetőség ellen érvelni, ami egyszerre haszontalan és nevetséges.

Ennek ellenére még mindig érdemes megvizsgálnunk a társadalmi szerveződés néhány olyan megoldását, aminek nem része a monopolisztikus állami erőszak. Amikor a Felvilágosodás gondolkodói aláásták a vallás kizsákmányoló illúzióit, képtelenek voltak megalkotni egy érvényes és tudományos etikai rendszert a történelmi babona őrült morális parancsolatai helyett. Kétségtelenül fontos megcáfolni az uralkodó „igazságokat,” de ha nem hozakodunk elő legalább hihető alternatívákkal, ezek a tévképzetek elkerülhetetlenül alakot váltanak és újra megjelennek más formában. Így a vallás halála elősegítette a totalitarizmus felemelkedését – ami csupán az absztrakt és irracionális erkölcsi abszolútum egy újabb imádata; “Isten” helyett az “Államot” imádják. Egy kisebbség igazságtalan arisztokratikus kiváltságai, amely ellen annyit küzdöttek az Alapító Atyák, egyszerűen átalakultak a többség igazságtalan kiváltságaivá a demokrácia „tömeguralmának” formájában – ami aztán ismét egy kisebbség igazságtalan arisztokratikus kiváltságait eredményezte egy politikai uralkodó osztály alakjában.

Az embereknek és a társadalmaknak mind szükségük van szabályokra, amelyek alapján élhetnek, és ha ledöntik a jelenlegi szabályokat, azok egyszerűen más formában fognak újra megjelenni, ha nem biztosítanak racionális alternatívát. Egy hazugság felfedése egyszerűen más hazugságokat szül, hacsak nem terjesztik elő az igazságot is.

Amikor elkezdtem megírni ezt a könyvet, számos célt tűztem ki magamnak, amiket szeretnék a legelején megjegyezni, hogy megérthesd a módszert, amit használok – úgymond a tervem erősségeit és gyengeségeit.

Először is megígérem, hogy nem fogom azzal kifárasztani a türelmedet, hogy megpróbálok minden elképzelhető megoldással válaszolni minden elképzelhető problémára. Ez egyrészt idegőrlően unalmas volna, másrészt egy furcsa intellektuális bizonytalanságról is tanúskodna, harmadrészt pedig azt bizonyítaná, hogy nem tisztellek eléggé, hogy feltételezz, magad is egykönnyen át tudod gondolni a könyvben tárgyalt problémák megoldását. A célom, hogy egy keretrendszert adjak neked a problémák átgondolásához, nem pedig az, hogy passzívan ülj, ahogyan kifejtem a megoldások legszélesebb választékát minden elképzelhető problémára.

Más szóval a célom ebben a könyvben, hogy megtanítsalak, miként legyél matematikus ahelyett, hogy megmutassam, én mennyire vagyok jó matematikus.

Megtanítani téged a problémák megoldására sokkal tiszteletteljesebb, mint a kezedbe adni a megoldásokat. Mindig azt mondtam, hogy mindenki géniusz és mindenki filozófus. Nem azért van szükséged rám, hogy a legapróbb részletekig felvázoljam, miként működhet egy állam nélküli társadalom, hanem hogy átadjak neked egy keretrendszert, amit felhasználva kidolgozhatod a saját válaszaidat, és önmagad is megbizonyosodhatsz arról, hogy mennyire jól működne egy igazán szabad társadalom.

Amikor Francis Bacon megalkotta a tudományos módszert a 16. században, nem kellett megoldania minden elképzelhető tudományos problémát a módszere értékének bizonyításához. Kétségtelenül hasznos volt megmutatnia, miként old meg módszere számos bosszantó dilemmát, és hogyan tárja fel a válaszhoz vezető utat számos másik területen, de persze ha Bacon meg tudott volna oldani minden elképzelhető tudományos problémát, ami valaha felütheti a fejét, aligha lenne bármi szükségünk a tudományos módszerére, hiszen csupán az írásait tanulmányoznánk, amikor megoldhatatlannak bizonyuló tudományos problémával szembesülünk.

Ennek megfelelően filozófusként a gondolkodás új módjára szeretném megtanítani az embereket ahelyett, hogy explicit válaszokat adjak nekik minden elképzelhető problémára. A racionális és tudományos etikát – az Egyetemesen Preferálandó Viselkedést (EPV) – is úgy közelítem meg, hogy szeretnék átadni az embereknek egy módszert, amivel kiértékelhetik az erkölcsi parancsokat ahelyett, hogy egy teljesen véglegesített etikai rendszert adnék át. Ha valaha is ki lehetne dolgozni egy végleges etikai rendszert – ami igen valószerűtlennek tűnik, az élet, a társadalom és a technológia folytonos változását tekintve – akkor soha többé nem kellene senkinek az etikáról gondolkodnia, a filozófia pedig belezuhanna abba a szakadékba, ami a halott vallások és ideológiák sírhelye, amelyek csak a történelem elfeledett téveszméinek újabb példájaként érdekesek, mint Zeusz vagy Mussolini vagy Paris Hilton imádata.

A tudományos módszer kétségtelenül biztosított – és biztosít – egy objektív módszert ahhoz, hogy érvényes tudást és ismeretet szerezzünk a fizikai világról, mint ahogyan az EPV is biztosít egy objektív módszert az igazság és hamisság elválasztásához az erkölcs területén, és ahogyan a szabad piac biztosítja a javak és szolgáltatások értéke meghatározásának objektív módszerét az ármechanizmuson keresztül.

Csak akkor értjük meg igazán a tudományos módszer értékét, ha többé nem hisszük azt, hogy a vallásos vagy babonás kinyilatkoztatások az “igazság” érvényes forrása. Csak akkor nézünk az iránytűre, amikor elbizonytalanodunk az irányunkban. Csak akkor kezdjük elfogadni a szabadpiac értékét, amikor kételkedni kezdünk a kényszeralapú központi tervezés etikájában és működőképességében. Egy személyesebb szinten: csak akkor kezdjük megváltoztatni a kapcsolatainkhoz való hozzáállásunkat, amikor végre elkezdjük gyanítani, hogy mi magunk vagyunk problémáink forrása.

Egy folyóhoz hasonlóan, csak akkor bukkannak fel alternatív mellékfolyók, amikor valami akadályt állít az eredeti útvonal elé. A gondolkodás új paradigmáinak kialakulását általában inkább kiprovokálják, mint eltervezik, és a jelenlegi „megoldásokból” fakadó egyre növekvő elkeseredésből törnek ki. Az indulatok néha hihetetlen gyorsasággal törhetnek egy lassú halmozódásból hirtelen robbanásba – és úgy hiszem, hogy ebbe az irányba tartunk, amikor az erőszak használatát vizsgáljuk a társadalmi problémák megoldására.

Eleven, élő értékként a nemzetállam, mint a hódolat tárgya, mint a gyakorlati és erkölcsös megoldások forrása annyira halott, mint Tutanhamon király. Senki sem hiszi többé el igazán, hogy az Állam képes megoldani a szegénység, a hibás oktatás, a háború, az egészségtelenség, az időskori nyugdíj és az összes többi problémát. Az államokra immár rendkívüli gyanúval és cinizmussal tekintenek. Igaz, sokan még mindig hiszik, hogy az állam intézménye még mindig menthető, de hatalmas elkeseredés, frusztráció és szorongás társul a társadalmi problémák jelenlegi megoldásaihoz. Amikor valaki azt mondja, hogy egy újabb kormányprogramra van szükségünk, hogy „megoldja” az összes problémát, amit az előző kormányprogramok teremtettek és mélyítettek el, a legtöbben ezt el sem fogadják válasznak.

Persze még mindig sokat hallunk az állami „megoldásokról” a médiából, az akadémiától és a művészetektől, de a legtöbben már tudják – legalábbis érzelmileg – hogy a „több szabályozást” automatikus válasza érdekcsoportoktól ered, akiket vagy fenyeget, vagy véd az Állam. Amikor felbukkan egy probléma, ez a követelés többé nem a néptől, hanem azoktól a csoportoktól származik, akik hasznot fognak húzni a megnövekedett szabályozásokból.

Az internet megjelenése úgyszintén lyukat ütött az „erényes kormány” mainstream paradigmájában. Kiváltképp Irak amerikai megszállása járult hozzá az összetett problémák államista megoldásainak erényébe vetett hit végső összeomlásához. Könnyebb elhinni a múlt hazugságait, hiszen nem voltunk ott, amikor mondták őket – nehezebb elhinni a jelen hazugságait, mivel láthatjuk, ahogyan a saját szemünk előtt bomlanak fel.

Tehát két fronton is összedől a hit, miszerint a kormány képes megoldani a problémákat – először, már tudjuk, hogy a kormány képtelen megoldani a problémákat – és másodszor, ami fontosabb, látjuk, hogy a kormány egyáltalán nem adja fel az uralmat a problémák felett, amiket nyilvánvalóan képtelen megoldani.

Az utóbbit érdemes részletezni, mivel nagyon fontos, és nagyon sokszor figyelmen kívül hagyják.

Ha a kormány azt állítja, hogy azért veszi el a pénzünket, hogy például megoldja a szegénység problémáját, viszont nemhogy nem oldja meg a szegénység problémáját, hanem valójában egyre ront a helyzeten, akkor mi az, amit elkezdünk kapizsgálni, látva hogy a kormány továbbra is elveszi a pénzünket?

Ha elveszem a pénzedet és azt mondom, hogy küldök neked egy iPod-ot, mire fogsz rájönni, amikor sem az iPod-ot nem küldöm el, sem a pénzedet nem adom vissza?

Nyilván meg fogod érteni, hogy csak azért ígértem neked az iPod-ot, hogy ellopjam a pénzed.

Ugyanígy, a kormány nem azért növelte az adóinkat, hogy megoldja a szegénység problémáját, hanem azt állította, hogy meg akarja oldani a szegénység problémáját, hogy megnövelje az adóinkat. Ez az egyetlen magyarázata annak, hogy a szegénység problémája nem került megoldásra – és a helyzet valójában rosszabb, mint volt – az adóink viszont egyre növekednek.

Mindannyian kezdjük érteni – legalábbis tudat alatt – hogy a kormány hazudik nekünk mások megsegítéséről, hogy elvegye a pénzünket.

Következő oldal>>