Olvasási idő: ~ 76 perc

Tartalomjegyzék

Előszó

1. rész: Metodológia

Bevezetés
Korlátok
A válasz?
Az apokalipszis-érv
Egy pusztán személyes vallomás
Néhány alapelv…

A múlttal igazolni a jövőt…
Nem te vagy az egyetlen kedves ember a földön
Államizmus és izoláció
Viszonylagos kockázat

Kollektív védelem: A módszer egy példája

A megszállás miértje
Megszállni az anarchiát
Deaktivált pénz

Államista “nemzetvédelem”: egy kritikai példa

Melyik szektor tesz többet azért, hogy megvédjen téged és a tulajdonodat –
a közszektor vagy a magánszektor?


Az apokalipszis-érv

Természetesen az emberek nem azt mondják, hogy azért nem volna jó szabad társadalomban élnünk, mert az utak tökéletlenek lehetnek. A végtelen sokszor hangoztatott érv az anarchizmus ellen az „Apokalipszis-Érv”.

Az Apokalipszis-Érv természetesen egyáltalán nem is érv, hanem inkább megveszekedett riogatás és félelemkeltés.

Lényegében az érv valahogy így hangzik:

„Mindannyian meg fogunk HALNIIIIIIIIII!”

Igazából jó lenne, ha ennél valamivel szofisztikáltabb volna, de nem az.

Az alapvető érv az, hogy ha elfogadjuk „X” állítást, akkor össze fog omlani a civilizált társadalom, gyerekek fognak meghalni az utcákon, az idősek egymást fogják felzabálni, a világ pedig a mindenki-mindenki-ellen végtelen, apokaliptikus harcába fog zuhanni.

Ez egyáltalán nem érv, mivel félelemre és fenyegetésre támaszkodik. Darwin ugyanezekkel az „ellenvetésekkel” találta magát szembe, amikor először publikálta evolúciós elméletét. „Ha elfogadjuk, hogy majmoktól származunk, akkor mindenki el fogja hagyni a moralitást, a társadalom össze fog dőlni, mindenki-mindenki-ellen, stb. stb. stb.”

Az abolicionisták ugyanezzel az érvvel szembesültek, amikor a rabszolgaság eltörlését javasolták; az ateisták ugyanezekkel az ostoba ellenvetésekkel néznek szembe, amikor cáfolják Isten létezését; a filozófusokat a múltban halálra ítélték, mert azt javasolták, hogy az etikát a babona helyett valami másra kellene építeni; a tudósokat ugyanezzel vádolják, amikor valami új gondolat fenyegeti a népszerű tévképzeteket – ez a leghajmeresztőbb ostobaság, ami csak azért maradt fenn mind a mai napig, mert végtelenül hatékony.

Az Apokalipszis-Érv egy olyan logikai hiba miatt marad hatékony mind a mai napig, ami kétségtelenül a beszéd hajnala óta velünk él: „Ha az emberek elkezdenének X-ben hinni, az erkölcstelenséget vagy pusztítást okozna, így egyedül egy ostoba vagy egy gonosz ember terjesztené X-et.”

Mivel kevesen szeretnének ostobának vagy gonosznak tűnni, vagy visszakoznak ennek hallatán, vagy a meggondolatlan utat választják – amit én magam sokszor jártam – és megpróbálják cáfolni az Apokalipszis-Érvet.

„Az anarchizmus szörnyűségeket eredményez!” szól a visítás – az anarchisták pedig a világ minden táján megállás nélkül azzal válaszolnak, hogy „Ez nem igaz!” – így még azelőtt elveszítik a vitát, mielőtt elkezdődött volna.

Az egyetlen releváns dolog bármilyen intellektuális érv kapcsán az, hogy igaz-e vagy sem. Ha azért nem vagy hajlandó megvizsgálni matematikai érv érvényességét vagy következetességét, mert attól félsz, hogy a következményeinek elfogadása végtelen gonoszságot eredményezne, nem több mint megadni magad a babonás félelemkeltésnek és feladni a racionalitást. Egy állítás nem lehet gonosz – a matematika nem lehet gonosz – az államizmus nem lehet gonosz – a hiba nem lehet gonosz – és az igazság nem erényes!

Egy propozíció nem képes megfojtani egy csecsemőt; egy érv nem erőszakol meg egy apácát, és az anarchizmus egy elmélete nem képes az embereket zsugorfejű zombikká változtatni, akik Will Smith után erednek.

Az anarchizmus egy elmélete csak igaz vagy hamis, érvényes vagy érvénytelen, logikus vagy illogikus lehet.

Ha valaki beveti az Apokalipszis-Érvet, azzal csak azt bizonyítja, hogy nincsenek jó érvei, és a propozíció, amivel szembetalálkozik, valamilyen módon érzelmileg felkavaró a számára. Más szóval az Apokalipszis-Érv egyedül azt bizonyítja, hogy aki előhozakodik vele, az intellektuálisan ostoba és érzelmileg éretlen. Filozófiailag egyenértékű azzal, amikor az ember úgy próbál az ellen az állítás ellen érvelni, hogy „a fagyi tejet tartalmaz,” hogy „egyszer azt álmodtam, hogy egy fagyiszörny megpróbált megenni!” Az Apokalipszis-Érv az a fajta non sequitur, amit egy kisgyerektől várnánk. Csupán arról tanúskodik, hogy az emberünk egyáltalán nem értette meg az elhangzott mondatot.

Sokkal jobb lenne, ha azok, akik fenyegetve érzik magukat egy gondolattól, legalább őszinték lennének és azt mondanák: „fenyegetve érzem magam ettől a gondolattól” ahelyett, hogy azt színlelnék, hogy a gondolat valahogyan objektíven fenyegetést jelent a teljes emberi fajra. Ha félek az alacsony emberektől, őszintén beszélnem kellene a félelmemről és azt kellene mondanom: „félek az alacsony emberektől” ahelyett, hogy vehemensen amellett érvelnék, hogy az alacsony emberek valahogyan el fogják pusztítani a világot!

Viszont az anarchisták elleni előítélet – mint az ateisták elleni előítélet – az egyik utolsó elfogadott bigottság a világon. Egyetlen csoport felett sem hozhatunk negatív ítéletet – kivéve azt az egyetlen csoportot, ami a rációra, a bizonyítékokra és az erőszakmentességre támaszkodik.

Tehát semmit sem nyerünk, ha mindenféle démoni rettenettől félve sikítva elmenekülünk egy állam nélküli társadalom gondolatától. Ha hagyjuk, hogy a rémisztgetés ne pusztán informálja, hanem meghatározza és irányítsa a gondolkodásunkat, akkor a gondolkodás képessége nélkül maradunk, és helyette folyton azok szoknyájába kell kapaszkodnunk, akik rettentő mesékkel tömik a fejünket.

Nem ítélhetjük meg egy ötlet igazságtartalmát a hatásaitól való félelmünk alapján.

Az istenek létezése mellett vagy ellen szóló érveket nem érvényesítik az istentelen univerzumtól való félelmeink – vagy vágyaink. Nem ellenezhetjük a gravitáció elméletét azzal, hogy kellemetlen érzés leesni a lépcsőn; azzal sem ellenezhetünk egy új elméletet, hogy múltbeli, történelmi példákat követelünk. Pont az a lényege egy új elméletnek, hogy példátlan; az első ember, aki feltalál egy sugárhajtású repülőt, aligha tudna példákat mutatni a múltban működő sugárhajtású repülőkre.

Az anarchikus elméletek elleni másik népszerű ellenvetés az, hogy nem vallják vagy helyeslik őket hivatásos értelmiségiek, filozófusok és akadémikusok.

Ez bizony így van, és ahogyan az „Anarchia a mindennapokban” című könyvemben részletesen elmagyaráztam, azt hiszem, ezt inkább tekinthetjük pozitívumnak, mint negatívumnak.

De vajon ésszerű-e azt kérnem, hogy utasítsd el az igen intelligens emberek – professzorok, újságírók, akadémikusok és a többi – szinte egyetemes konszenzusát, csak mert éppenséggel nem értenek egyet azzal, vagy figyelmen kívül hagyják azt, amit itt megfogalmazok? Mindannyian hallottunk már szélhámosokról – főleg az interneten – akik hamis megoldásokat árulnak valódi problémákra, akik a gyengéken, a kétségbeesetteken és a hiszékenyeken élősködnek. Vajon ésszerű mindenkit arra kérni, hogy teljesen hagyjanak fel a tudományosság és a szakértelem iránti tiszteletükkel, hogy dobják a szakembereket a saját véleményük érdekében? Talán nem attól félünk, mit fog tenni az internet a társadalmi konszenzussal? Talán nem találhatunk az internet vadnyugatán olyan cikkeket, amik azt állítják, hogy a dohányzás jó neked, hogy az űrlények voltak felelősek 9/11-ért, hogy a testedzés veszélyes, a fluorid meg fog ölni, és segít lefogyni, ha zsírt eszel?

Hogyan lehetnénk biztosak abban, hogy az anarchizmus elmélete nem egy újabb őrült ötlet, ami ellentmond azzal, amivel egyetemesen egyetértenek a téma szakemberei, és vad spekulációkkal próbálja helyettesíteni a józan tudományosságot? Talán ez a könyv pusztán egyfajta trükk, valami szomorú és mélyen gyökerező pszichológiai trauma kifejeződése, amit arra terveztek, hogy elszeparáljon a családodtól és a barátaidtól azzal, hogy furcsa és tiltott gondolatokkal fertőz meg – miközben lenyúlja a pénzedet, mivel a Freedomain Radio önkéntes támogatásokra támaszkodik!

Természetesen ezek kiváló kérdések, és magam aligha lennék hajlandó a saját ítéletemre támaszkodni mondjuk az orvosom vagy a könyvelőm ítélete helyett. Pontosan azért van szükségünk szakemberekre, mert tömérdek emberi tudást rejtenek a kontraintuitív paradigmák. Ki gondolta volna, hogy szájhigiéniához vezet, ha fogselyemmel kivérezteted az ínyedet – legalábbis az elején. A testedzés sokszor nehéz, sütit enni pedig mindig nagyon jó, tehát szükségünk van a szakemberekre, hogy segítsenek meglátni a hosszútávú hatásokat a pillanatnyi ösztönzők és elrettentők mögött. Gondoljunk arra, hogy inkább azonnal elköltenénk a pénzünket, minthogy elrakjuk a nehezebb napokra; vagy néha nagyon rosszul érezhetjük magunkat attól, amit egy sebész csinál, hogy megelőzzön vagy meggyógyítson egy olyan betegséget, amit még egyáltalán nem is észleltünk; vagy amikor egy barátunk megpróbálja felhívni a figyelmünket az igen vonzó szexuális partnerünkkel járó érzelmi problémákra; vagy arra a sötét kielégülésre, amit az ember a jelenben érez, amikor kitölti a dühét a párján.

Ezeken a területeken a körülöttünk levők objektivitására és szaktudására támaszkodunk, akiknek megvan a képesítése és a tudása ahhoz, hogy eltántorítsanak minket az azonnali vágyainktól, vagy akiket nem befolyásolnak a saját azonnali vágyaink – mint a barátaink esetében – és így tisztábban láthatják a dolgokat.

Mi a helyzet azzal a népszerű gondolattal, miszerint egy téma elmélyül tanulmányozása mérsékletességhez vezet? Gyakran – és jó okkal – azt mondják, hogy egy kevés ismeret veszélyes dolog. Ha nem ismerjük a korai gyermekkori tapasztalatok hatásait, és hogy miként befolyásolják hosszú távon a személyiséget, úgy egyszerű szimplán „rosszfiúkként” tekinteni a bűnözőkre. Ha nem ismerjük azt az alapvető igazságot, hogy a történelem szinte mindig egy mese, amit a hatalmon levők szőnek, hogy alátámasszák és igazolják a saját “erényeiket”, elkerülhetetlenül és őszintén megdöbbenünk, amikor rég elfeledett igazságokra bukkanunk a legyőzöttekről vagy az idegenekről – vagy a halottakról.

Tehát tán nem a mérsékletességre kellene törekednünk az összetett kérdésekre adott válaszainkban? Az egészség egy összetett kérdés, és a táplálkozási szakemberek, az edzők, a doktorok, a pszichológusok mind egyfajta arisztotelészi mérsékletességet fognak javasolni. A túl kevés testedzés törékeny csontokhoz és elhízáshoz fog vezetni; a túl sok testedzés pedig sérüléshez. A túl kevés étel energiahiányhoz vezet; a túl sok étel túlsúlyhoz. Ha az ember túl sokat fókuszál mások vágyaira és szükségleteire, az társfüggőséghez vezet; ha túl keveset, az önző narcizmushoz. A szülőknek gyakran meg kell találniuk az összhangot a fegyelem és elkényeztetés között; a sokaság szükségeit egyensúlyba kell hozni a kevesek szükségeivel, akár csak az üzleti területen is; saját rövidtávú boldogságunk feladása szeretteink hosszútávú boldogságáért alapvető alkotóeleme a bölcs, virágzó és pozitív személyes és szakmai kapcsolatoknak.

Mindezek tekintetében, nem tűnik nagyon leegyszerűsítettnek az a válasz, hogy „egyszerűen szabaduljunk meg az államtól?” Az anyám gyakran beszélt nekem a társadalom három rétegéről – az üzleti rétegről, a kormányról és a munkásokról – illetve a közöttük levő összhang szükségéről. „A társadalom legfőbb kihívása megtalálni az üzleti növekedés módját – de nem a munkások kárára – hogy elég adójövedelme legyen a kormánynak a hatékony szociális szolgáltatások biztosításhoz.”

Az ilyesfajta zsonglőrködés első ránézésre sok tekintetben kimagaslóan érett gondolkodásnak tűnhet. Látszólag elismeri, hogy mint ahogyan minden egyénben van jó és rossz is, úgy minden csoportnak is van jó és rossz oldala. Ha akarsz, találhatsz rossz és korrupt embereket a politikusok, a munkások és az üzletemberek között – de kimondottan előítéletesnek tűnik emiatt teljesen megvetni bármelyik csoportot. Valaki, akit kirabolt egy kínai akrobata, aligha követelhetné joggal, hogy teljesen szabaduljon meg a világ a kínai akrobatáktól. Egy fecske nem csinál nyarat, és a rossz politikusok sem érvénytelenítik az államban rejlő értéket.

Továbbá nem gyerekes azt javasolni, hogy szabaduljunk meg egy intézménytől, ami ennyire nyitott és fogékony a visszajelzésünkre? Hiszen demokráciában élünk, az isten szerelmére – miért öntsük ki a gyereket a fürdővízzel együtt, amikor mi is részt vehetünk a rendszerben és megváltoztathatjuk? Ha nem tetszik egy bizonyos cég üzleti praktikája, nem kell kidobnunk a teljes „kapitalizmust” – tájékoztathatunk másokat az utálatos ügyleteikről, bojkottokat szervezhetünk, stb. Az internet kommunikatív ereje eltörölte az önkifejezés és az információcsere előtti akadályokat, így nem kell ölbe tett kézzel állnunk és néznünk, ha összeomlik egy intézmény, hanem gyorsan és hatékonyan dolgozhatunk azon, hogy változtassunk a politikai rendszeren.

Úgyszintén rémisztőnek tűnik bevállalni az állam eltörlésével járó hatalmas kockázatot. Soha nem tettek még ekkora lépést egy tudatos filozófiai program keretein belül. Természetesen omlottak össze kormányok – és tekintsünk Szomáliára, hogy lássuk a folytonos háborúskodást, amit egy ilyen helyzet eredményezhet. Az is megtörtént, hogy belülről vagy kívülről átvették az állam irányítását. De a történelemben egyetlen példa nincsen az Állam tudatos eltörlésére úgy, hogy ne akarták volna helyettesíteni. Vajon ésszerűnek tűnik teljesen szembeszegülni fajunk kollektív történelmével, és megszabadulni egy esszenciális intézménytől, ami olyan régóta létezik, mint mi magunk? A társadalom más radikális „újraszervezései” vég nélküli mészárlásba, káoszba, háborúba, vagy olyan megdöbbentő zavarba fajultak, ahol a gyerekeket családok nélkül nevelték, ahol elvadult poligámia, „kommunális” tulajdonlás, stb. uralkodott. Korunk átkának tűnik, hogy szinte minden második generációban felbukkan egy új eszme, ami fel szeretné borítani a teljes emberi történelmet, és Állam által irányított piacgazdaság zűrzavarát valami olyasmire akarja cserélni, mint a fasizmus, a szocializmus vagy a kommunizmus. Aztán megjelenik valami csillagszemű lázadó, kijelenti, hogy „a család diktatúra,” és megpróbálja aláásni és elpusztítani a társadalmi élet leglényegesebb alkotóelemét, a nukleáris családot. Aztán megjelenik valaki más és azt mondja, hogy „a tulajdon rablás,” és a körforgás látszólag ismét újraindul.

Úgy tűnik, hogy az emberi társadalom – és maga az emberi élet – alapja az, hogy a család jó, a magántulajdon fontos, hogy a kapzsiság és a szabadpiac képtelen biztosítani minden lehetséges jószágot és szolgáltatást, hogy létfontosságúnak tűnik a központi szabályozás és törvényhozás valamilyen formája, hogy mindenkiben van jó és rossz, de van néhány nagyon jó és néhány nagyon rossz ember, a jóknak pedig szükségük van egy kormányra, hogy megvédje őket a rosszaktól.

Képzelem, hogy fárasztó lehet hallani, ahogyan egy újabb vizsgálat céljából ismét megbolygatják azokat a dolgokat, amiket mindenki tényként elfogad. Talán olyasmi érzés lehet, mint amikor egy biológust oktat ki egy kreacionista egy hosszú interkontinentális repülőúton, vagy amikor egy matektanárt szorít sarokba egy túlpörgött, koffeintúladagolásban szenvedő diák, aki kitartóan bizonygatja, hogy „a számok csak illúziók, haver!”

A tudósok nem bolygatják meg újra és újra a tudományos módszer alapvető metodológiáját; a közgazdászok nem döntik meg folyton saját szakmájuk alapjait – miszerint az emberi vágyak végtelenek, az erőforrások viszont végesek – és az orvosok nem vitatják folyton a Hippokratészi eskü értékét.

Mondhatnánk, hogy kétségtelenül adottnak vehetjük az emberi élet néhány alapvető elemét, hogy legyen egy stabil alapunk, amire felhúzhatjuk az eszmei építményeinket. Van a filozófusoknak egy fajtája, akik szüntelenül újra meg újra feszegetik a metafizika és az episztemológia kérdéseit, és tudni akarják, hogy honnan tudjuk, hogy nem egy egzisztenciális démon álmában élünk, hogy nem minden egy irányított illúzió, és hogy valójában nem egy agy vagyunk egy tartályban a Mátrixhoz hasonlóan! Az efféle „gondolkodók” kétségtelenül felvetnek néhány intellektuálisan stimuláló kérdést, de kevesen vannak közülünk, akik végül nem fogják megvonni a vállukat, miután képtelenek áttörni a tudatlanság fátylát, és lerázzák magukról a megválaszolhatatlan kérdések terhét, bizton tudva, hogy még mindig le kell élnünk egy életet a való világban. Ilyen megválaszolhatatlan kérdéseket fontolgatni egyenlő azzal, ha az ember egy hiper-intellektuális kómába zuhan.

Végül tegyük fel, hogy jó dolog lenne megszabadulni az államtól! – nos, az is jó volna, ha repülhetnénk, ha lélegezhetnénk a víz alatt és aranyat tüsszenthetnénk! A racionális fontossági sorrend felállítása az, amikor az ember felismeri és elkülöníti a lehetségest a lehetetlentől. Talán tényleg igaz, hogy egy démon álmában élünk, de mi van akkor? Mit változtat az a mindennapi életünkön, ha ez igaz vagy hamis? Ha teljesen lehetetlen megszabadulni az államtól – legalábbis az életünk során – akkor talán nem pusztán nárcisztikus önkényeztetés tovább játszadozni a gondolattal, mintha valaha is meg lehetne valósítani? Arról is elmélkedhetnénk, hogy kiválóan gyógyítaná a tüdőrákot az, ha az ember eltölt egy hetet zéró gravitációban, de ez aligha segítené azokat, akik itt és most tüdőráktól szenvednek. Kézzelfoghatóbb és azonnalibb dolgokra kellene használniuk a képességeiket azoknak, akik ilyen végtelenül elvont dolgokat fontolgatnak ahelyett, hogy a Klingon biológia részletei kidolgozásával intellektuálisan egyenrangú feladattal bíbelődnének.

Minden jogunk megvan szkeptikusnak lenni azokkal szemben, akik arra használják a szellemi képességeiket, hogy a lehetetlent hajszolják – mi lehet az indítékuk? Miért foglalkozna bárki olyan ötletekkel, amiket soha nem lehet megvalósítani, amelyek megvitatása elidegenítő és frusztráló, amelyek száműzik a gondolkodót a mainstream társadalmi diskurzus köreiből – és amelyek megannyi kellemetlen csöndet teremtenek a vacsorákon; melyeket izzadva kerülget az ember az első randikon; melyek leküzdhetetlen akadályokat állítanak fel az ember tanulmányi környezetében; fogcsikorgató frusztrációt idéznek elő az újságok olvasása vagy filmnézés közben; azt terjesztik el az emberről, hogy furcsa és különc; melyektől az ember intellektuálisan rögeszmés lesz, a rögeszméit pedig folyton kerülgetniük kell az ismerőseinek, ha nem akarják, hogy belekezdjen valami monológba – és végül, de nem utolsó sorban, amelyek végtelen kihívást jelentenek, amikor a gyermeknevelésre kerül a sor, a gyerekeket pedig olyan gondolatokkal tömik meg, amelyek kétségtelenül körülbelül egy naprendszernyi távolságba viszik őket társaiktól.

Bőkezű becslésnek tűnik azt gondolni, hogy 100 emberből egyet valaha is érdekelni fogja az anarchizmus – és talán ezerből egy fogja mohón tanulmányozni az eszmét és fog teljes anarchistává válni. Mik az esélyei annak, hogy ezek az elképesztően ritka teremtmények véletlenül épp az anarchista szociális, családi és oktatási köreiben mozognak?

Statisztikailag az anarchizmus a szociális és családi elszigetelődés halálbiztos receptje. Miután elkapod az anarchizmus vírusát, nagyon kicsi lesz annak az esélye, hogy másoknak is átadod – tehát vagy vissza kell vonulnod valami mentális barlangba, vagy egy pszichológiailag veszélyes kettős életet kell élned, amelyben el kell hallgatnod és el kell fordítanod a tekintetedet, amikor a politika, a közgazdaságtan, vagy az Állam témája merül fel.

Tekintve ezeket irtózatos szociális következményeket – és a tényt, hogy az anarchizmus soha nem fog megvalósulni az életünkben – hogyan tekinthetnénk másképp az anarchizmusra, mint valamiféle intellektuális burokra egy hiperérzékeny személyiség körül, amit arra terveztek, hogy elidegenítse, frusztrálja és elűzze az embereket, talán a szülői elutasítás kínzó múltja miatt?

Egy perverz érzelmi mazochizmust leszámítva milyen elképzelhető indítéka lehet valakinek, aki egy ilyen örült, haszontalan, hiábavaló és megvalósíthatatlan intellektuális utat választ?

Ha az anarchizmus nem is őrültség, az anarchisták minden bizonnyal őrültek.

Vitathatatlanul igaz, hogy megannyi furcsa ember van a földön, akik furcsa dolgokban hisznek – és hogy néhányan közülük anarchisták. Sztálin egyszerre volt gonosz szociopata és ateista; Hitler egy gyilkos rasszista volt, aki úgyszintén tudta, hogyan kell bekötni a cipőjét – ez semmit nem mond nekünk az általánosságban ateistákról vagy az olyan emberekről, akik tudják, hogyan kell bekötni a cipőjüket.

Következő oldal>>