Olvasási idő: 76 perc
Olvasási idő: ~ 76 perc

Tartalojmegyzék

Előszó

1. rész: Metodológia

Bevezetés
Korlátok
A válasz?
Az apokalipszis-érv
Egy pusztán személyes vallomás
Néhány alapelv…

A múlttal igazolni a jövőt…
Nem te vagy az egyetlen kedves ember a földön
Államizmus és izoláció
Viszonylagos kockázat

Kollektív védelem: A módszer egy példája

A megszállás miértje
Megszállni az anarchiát
Deaktivált pénz

Államista “nemzetvédelem”: egy kritikai példa

Melyik szektor tesz többet azért, hogy megvédjen téged és a tulajdonodat –
a közszektor vagy a magánszektor?


Egy pusztán személyes vallomás

Elmondhatom magamról – és ezt csak magamra értem – hogy bár az igazság egy katedrális súlyával nyomja a néha görnyedt vállamat, és bár valóban egy sötét és fodrozott üvegfalat húz fel köztem és családom illetve fiatalkorom társasága közé, és bár instabillá teszi a jelent és bizonytalanná a jövőt, és ha még azt is beleszámítom, amit az igazság elvár tőlem és rám ró… bármilyen erőknek is parancsolj, nem hagynám, hogy elszakítsd tőlem.

Az igazság nem olyasvalami volt, amit kutatni kezdtem. Amikor gyerek voltam, épp úgy érdekeltek az eszmék, mint néhány hangszer vagy a vízfestés – de sosem álmodtam, hogy ez valaha bármi több lesz egy enyhén szórakoztató hobbinál. Sok évtizeddel későbbről visszanézve ez azokra a horrortörténetekre emlékeztet, amik annak a rettentő következményeit mutatják, amikor az ember „túl mélyre merészkedik”. Valami szentségtelen szörny emelkedik ki a mélyből és rombolni kezd – egy szörny, ami évszázadokig vagy évezredekig szunnyadt, hirtelen felébredt, vérfagyasztó üvöltéssel és a pusztítás kegyetlen, olthatatlan vágyával.

A kezdeti sokkhatás alatt – amikor a gondolatok, amikkel az elején csak játszottunk, úgy kelnek hirtelen önálló életre, mint Mickey egér egyre fokozódó varázslatai – visszahőkölünk, mintha egy vérszomjas mesterlövész lézerirányzéka vett volna célba, de egyhamar megtanuljuk minden horrortörténet tanulságát, ami az, hogy a szörnyek sosem az ember elméjén kívül léteznek.

Az igazság egy mérges, szigorú és felszabadító edző, aki felrángat minket egy meredek és omladozó hegyoldalon miközben rúgkapálunk és kiabálunk, aztán gyengéden leültet minket, hogy lélegzetvisszafojtva csodáljuk a leggyönyörűbb kilátást, amit valaha láttunk. Ahogyan panaszaink némán ködbe vésznek, szemünk könnybe lábad a szemünk elé táruló kilátás iránti hálából.

Az ilyen boldog és motivált emberek gyakran őrültnek tűnnek a körülöttük levők szemében. Az igazság egy drog, ami érthetetlenné és nyugtalanítóvá teszi azok indítékait, akik kutatják azt. Az igazság gyönyörűsége teljességgel addiktív; az ember szenvedéllyel, és majdhogynem kétségbeesve törekszik arra, hogy ismét átélje a következetes gondolkodás tökélyét és azt az érzést, amikor a gondolatai teljes összhangban állnak a megfigyeléseivel. Az igazság még akkor is ébren tart minket, amikor teljesen kifáradtunk; akkor is szenvedéllyel tölt el, amikor csendben, mozdulatlanul kell maradunk; a puszta arcokat ködbe borítja, az igazi elméket pedig felnyitja; leradírozza a világról mindazt, ami kicsinyes és sekélyes, és feltárja a valódi mélység összes dicsőségét és rettenetét.

És emiatt teljesen megéri. Az igazság keresése csak azoknak tűnik mazochizmusnak, akik nem kóstoltak még bele az örömeibe. Ha a társadalmi elfogadásból nyered az élvezetedet, akkor tudattalanul – vagy talán tudatosan – tisztában vagy azzal, hogy a filozófiai igazság és bölcsesség keresése el fogja ragadni tőled azt, ami jelenleg a legtöbb boldogságot nyújtja neked. Nagyon valós értelemben a szűk látókörű szociális élmények oázisánál kuporogsz, és nem látod nagyobb és szélesebb világot a körülötted levő sivatagon túl.

Sajnos nagyon kevés filozófus van, aki segít megszabadulni ettől az illúziótól. A legtöbb filozófus végeláthatatlan tirádákat zeng a sivatagon túli világ gyönyöréről, de nem fogja magabiztosan elvezetni az embereket az oázistól, amihez ragaszkodnak. „Tényleg velem kellene jönnöd” mondják, „mert tudod, ez az oázis elég rossz, és van ez a csodálatos világ a sivatagon túl, amit mindenkinek látnia kellene.” És elkezdik mások pólóját húzogatni, és megállás nélkül próbálnak rávenni mindenkit arra, hogy végigmasírozzanak a sivatagon ebbe a csodálatos új világba – ami mindenkit zavar és irritál.

„Ha ez az új világ annyira csodálatos, és ha állítólag felszabadít, akkor miért van az, hogy a teljes szabadságod pusztán annyinak látszik, hogy megállás nélkül nyaggatsz minket, hogy kövessünk a sivatagba? Ha a világunk tényleg annyira kicsi, sekélyes és kiábrándító, akkor miért itt töltöd az életedet ehelyett az új világ helyett, ami végtelen örömet és szabadságot ad? Őszintén meg kell mondanunk, hogy úgy tűnik, hogy te is félsz a sivatagtól, és nem szeretnél egyedül átjutni rajta, szóval kétségbeesetten keresel embereket, akik veled tartanak, mivel valójában nem hiszel a boldogság és szabadság csodás új világában. Ha rákos lennél, és feltalálnál rá egy ellenszert, nem várnál azzal, hogy bevedd az orvosságot, amíg meg nem győztél mindenki mást, aki rákos, hogy vegye be. Ehelyett bevennéd te magad, és a lehető legnagyobb részletességgel dokumentálnál mindent, hogy a legjobban meg tudj győzni másokat arról, hogy vegyék be az orvosságot. De te nem ezt csinálod. Te azt mondod, hogy van egy „bölcsesség” nevű orvosságod a boldogtalanság ellen, de ez az „orvosság” látszólag azt követeli, hogy mindenki más is egyszerre bevegye. Látszólag nem vagy hajlandó példát mutatva vezetni, hanem rabigába hajt annak a kényszeres szüksége, hogy mindenki más is veled együtt vegye be ezt a piros pirulát. A bölcsesség hajszolása nyilvánvalóan nem adta meg neked azt a szabadságot, boldogságot és lelki békét, amiről beszélsz – amit haszonként állítasz be, hogy eladd másoknak. A világ tele van olyan emberekkel, akik olyan „orvosságokat” próbálnak eladni, amiket ők maguk nem vennének be, és semmi jó okunk sincsen azt hinni, hogy az állításod, miszerint a filozófiai bölcsesség boldogsághoz vezet, bármennyire is különb.”

Ez az alapvető ellentmondás mindenkit az oázishoz láncol. Kiderül, hogy az anarchistát vagy a filozófust csak kínozza a sivatagon túli világ víziója – és valójában csak megerősíti a hitet, hogy a boldogság eléréséhez és megtartásához elengedhetetlen a szociális konformitás. Így a filozófus valójában mindenkit a bölcsesség keresése ellen fordít a saját szociális szorongásaival. Valójában úgy állítja be a filozófiát, mint ami olyan látomással kínozza az embert, amit képtelenség elérni, viszont folyamatosan azzal kell zaklatnia másokat, hogy hajszolják azt.

Végül mivel a filozófus látszólag még meglátni is teljesen képtelen ezt az alapvető ellentmondást – nem beszélve annak megoldásáról – mennyire fognak hinni a körülötte levők abban, hogy képes meglátni, hajszolni és megragadni az igazságot? Ha azt állítom, hogy csodálatos matematikus vagyok, és folyton arról beszélek, hogy milyen csodálatos is a számokkal foglalkozni, viszont mindenki csak azt látja, hogy folyton frusztrált vagyok, mert senkit sem érdekel a matek – illetve azt, hogy teljesen képtelen vagyok vezetni a csekkfüzetemet, vagy egyáltalán észrevenni a hibákat – akkor talán nem teljes bolondnak fognak tekinteni, akit isten tudja mi motivál?

A „sivatag” hasonlat valamennyire korlátozott, hiszem amikor elhagyjuk az oázist és átkelünk a sivatagon, teljesen eltűnünk a látótérből. Viszont amikor az igazság iránti odaadásunkból kutatjuk az igazságot, és figyelmen kívül hagyjuk azokat, akik nem szeretnének csatlakozni hozzánk, akkor jelzőfényként emelkedünk ki a társas környezetünkben, egyfajta világítótoronyként, ami képes utat mutatni annak a néhánynak, akik megérint annyira az igazság szeretete, hogy hajlandóak feladni egy hazug világ azonnali szociális kényelmét.

Nevezhetjük a legbátrabbaknak azokat, akik először keltek át a sivatagon, de be kell vallanom, én nem úgy éreztem magam, mint mint amit az a hal érez, aki a vízből a szárazföldre merészkedik. Az én utam inkább olyan érzés volt, mint amit egy hal érez, akit elkapott a filozófia horga és teketória nélkül kirántott a mélyből. Maga felé húzott a jövő – néha akaratom ellenére – és nagy megbánással hagytam szinte mindenkit magam mögött. Nem voltam meggyőződve a sivatag mögött húzódó világ gyönyörűségéről, inkább attól féltem, hogy a sivatag örökké fog tartani, és hogy valójában bele is őrülhetek. Szerencsére – finoman fogalmazva – ez nem történt meg, és felfedeztem a sivatag mögött húzódó világot, és az összes gyönyört és igazságot, ami benne rejlik.

Amikorra a saját utazásom lelassult egy kellemes séta sebességére, kevés vágyat éreztem arra, hogy visszamenjek az oázishoz, és megpróbáljam rávenni a múltbeli társaimat, hogy tartsanak velem az új világba. Miután átéltük a tudatlanságból a bölcsességbe vezető fájdalmas átmenetet, őszintén megértjük és értékeljük a folyamat nehézségét, és épp annyira nem képzelnénk azt, hogy majd átrángatjuk a múltbeli társainkat ezen a sivatagon, mint hogy egy véletlenszerű járókelőt társként válasszunk egy Mount Everest-i expedícióra.

Az utolsó könyvem végén egy apró faluról beszéltem, ahol azok élnek, akik áthaladtak a sivatagon. Úgy hiszem, hogy az a feladatunk – ha választjuk – hogy ezt a kis falut a lehető leginkább vendégszeretővé és hívogatóvá tegyük a pár bátor, szomjas szellem számára, akik épp átküzdik magukat a homokdűnék vibráló hőségén. Úttörőként a legelső célunk megteremteni egy olyan helyet, ahol örömmel fogadják az igazságot. Tudjuk, hogy nem térhetünk vissza ahhoz a fél-élethez, amit előtte éltünk; tudjuk, hogy önző dolog lenne egyre tovább és tovább haladni a bölcsesség útján anélkül, hogy alkotnánk néhány útjelzést és pihenőt azoknak, akik követnek minket; és tudjuk, hogy a kommunikációs technológia elképesztő előrelépései a történelem során először lehetővé tették a sivatagon keresztül vezető út feltérképezését.

Soha nem volt ennyire hívogató az igazság és bölcsesség útja. A végállomás többé nem a szókratészi bürokpohár, vagy Nietzsche őrülete, vagy Rand kései szektája, vagy az akadémiai konformitás áporodottsága – hanem egy gyülekezőhely – egy fórum, úgymond – ahol gondolatokat és tapasztalatokat cserélhetünk, és támogathatjuk egymást, és megtanulhatjuk, hogyan védjük meg magunkat azoktól, akik kárt akarnak tenni bennünk, ahol felépíthetjük új otthonainkat – ami bár sokaknak virtuális – mások társaságában ahelyett a magány helyett, ami az igazság keresőire várt a múltban.

Ahogyan kényelmesebbé és hívogatóbbá tesszük az új otthonunkat, valójában egyre több és több embert fogunk átvonzani a sivatagon, mivel látni fogják, hogy van egy cél, ami elérhető, és egy pillantásnál többet fognak látni a hazugságokon túli életből. Egyetlen tengerész sem navigálhat a csillagok mentén, ha beborult az ég – vagy ha csupán egyetlen csillag látható. Ahogyan egyre több és több csillag jelenik meg, a navigáció egyre egyszerűbbé válik.

Ha csábít az igazság és a bölcsesség szabadságának kutatása – vagy pontosabban, ha az igazság és a bölcsesség égi horga valami ismeretlen sztratoszférába ránt – akkor a választást valamilyen szinten meghozták helyetted. A konformitás és a bölcsesség között lebegni olyan, mintha az ember egyfajta null zónában élné az életét, ahol sem a konformitásból fakadó megelégedést, sem a bölcsesség örömét nem élvezheti.

Tényleg nehéz lehet hátra hagyni azokat, akik nem képesek vagy nem akarnak csatlakozni hozzád ezen az úton, és az egyetlen vigasz, amit képes voltam adni magamnak – és amit most neked is átadok – az, hogy semmi jobbat nem tehetünk az életünkkel, mint felépíteni egy világot, ahol nem kell a bölcsesség és a társak, az erény és a társadalom között döntenünk – ahol az igazsággal kötött egyezség nem jelenti az elszakadást azoktól, akik körbevesznek minket.

Következő oldal>>