Olvasási idő: 76 perc
Olvasási idő: ~ 76 perc

Tartalomjegyzék

Előszó

1. rész: Metodológia

Bevezetés
Korlátok
A válasz?
Az apokalipszis-érv
Egy pusztán személyes vallomás
Néhány alapelv…

A múlttal igazolni a jövőt…
Nem te vagy az egyetlen kedves ember a földön
Államizmus és izoláció
Viszonylagos kockázat

Kollektív védelem: A módszer egy példája

A megszállás miértje
Megszállni az anarchiát
Deaktivált pénz

Államista “nemzetvédelem”: egy kritikai példa

Melyik szektor tesz többet azért, hogy megvédjen téged és a tulajdonodat –
a közszektor vagy a magánszektor?


Néhány alapelv…

Szeretnék az elején lefektetni néhány alapelvet ahelyett, hogy minden érvnél újra megfogalmazom őket.

Mindenekelőtt, bár anarchista vagyok, nem vagyok utópista. Nincsen olyan társadalmi rendszer, amely teljesen el fogja törölni a gonoszt. Egy állam nélküli társadalomban is lesz nemi erőszak, rablás, gyilkosság és bántalmazás. Az igazságosság és az ésszerűség kedvéért az állam nélküli társadalmat nem valami túlvilági tökéletesség mércéjéhez kell hasonlítanunk, hanem a világhoz, ahogyan a jelenben látjuk. Az állam nélküli társadalom mellett szóló erkölcsi érv annyit takar, hogy az anarchizmus jelentős mértékben el fogja törölni az intézményesített erőszakot és bántalmazást, nem pedig azt, hogy tökéletesen békés világot fog eredményezni, ami természetesen lehetetlen. Tekinthetünk úgy az anarchiára, mint a daganatos megbetegedések és a szívbetegségek gyógymódjára, nem pedig az idők végezetéig tökéletes egészség gyógyszerére. Ésszerűtlen volna azért ellenezni a rák ellenszerét, mert nem gyógyít meg minden lehetséges betegséget – ugyanígy ésszerűtlen volna azért ellenezni az állam nélküli társadalmat, mivel vannak gonosz emberek, és egy szabad társadalom nem fogja őket jóvá változtatni.

Másodjára, ebben a könyvben nem az emberi természet egyfajta manicheus nézetét fogalmazom meg. Nem hiszem, hogy az emberi lények vagy természetüknél fogva jók vagy rosszak. Egy konzervatív és a többség által vallott nézetet tartok igaznak, ami szerint az emberek ösztönzőkre reagálnak, ami a közgazdaságtan alapját is képezi. Az emberek nem természetükből adódóan korruptak, viszont elkerülhetetlenül meg fogja rontani őket a hatalom. A legtöbb ember úgy fog reagálni a helyzetére és a körülményekre, ami a leginkább maximalizálja az előnyét, nem kimondottan mások kárára – bár természetesen ez is megeshet – de egyszerre vagyunk biológiai és erkölcsi lények, és kevesen vannak, akik feláldoznák a családjuk által nyújtott biztonságot, hogy valami elvont erkölcsi elvet kövessenek. Amikor az emberek arra kényszerülnek, hogy az erény és a szükség között válasszanak, általában a szükséget fogják választani, aztán át fogják alakítani az erényről alkotott definíciójukat, hogy igazolják a döntésüket.

Ettől függetlenül világosan látszik, hogy az embereket jelentős mértékben és mélyen az erény vezeti. Egy embert szinte sosem lehet rávenni arra, hogy azt tegye, amit ő gonosznak definiál – viszont ha a gonosz átdefiniálható a jóra, akkor az emberek szinte elkerülhetetlenül el fogják követni és dicsérni fogják. Nagyon kevesen mennének bele abba, hogy pénzért gyilkoljanak – de nagyon kevesen fogják gyilkosoknak nevezni a katonákat.

Nagyon kevesen mondanák azt nyíltan, hogy bár ellenzik a nemi erőszakot, támogatják az erőszaktevőt – viszont amikor ugyanezt az erkölcsi egyenletet jónak definiáljuk, szinte mindenki azt fogja mondani, hogy ellenzik a háborút, de támogatják a katonákat.

Ez az egyik lecke, amit kimondottan az uralkodó osztályunktól tanultam: az emberek irányításának egyik legfőbb módszere a gonoszt jóra definiálni a propaganda használatával. Ezzel lehet rávenni őket arra, hogy azt tegyék, amit akarsz. Mielőtt bármelyik állam ténylegesen megnövekedhet, először át kell vennie a hatalmat a pénzkínálat felett, hogy lefizethesse a polgárokat, illetve az oktatás felett, hogy indoktrinálhassa a gyermekeket. A hadsereg kommunikációs költségvetésének nagy részét propagandára költik, és feltételezem, hogy ezek az emberek igen sokat tudnak arról, hogy mire a legjobb elkölteni a pénzt, ha mások elméjét szeretnék irányítani.

Tehát megértem, miért annyira lobbanékony és agresszív az állam nélküli társadalomról szóló vita, hiszen az anarchisták lényegében megpróbálják visszaszerezni az erény definícióját – és mivel a társadalmat kollektíven az erény általánosan elfogadott definíciója határozza meg, az etika anarchista megközelítése lényegében megpróbálja teljesen átírni a társadalmat.

Az erre törekvő próbálkozások a múltban szinte mindig katasztrófába torkolltak, mivel a terv mindig az volt, hogy megkaparintják az államhatalmat, majd azzal egy új erkölcsöt kényszerítenek a lefegyverzett népességre. Az anarchista módszer kiváltképp nyugtalanító, mivel mi azt mondjuk, hogy gonosz – talán a leggonoszabb – erőszakot kezdeményezni a társadalmi problémák megoldásához, és határozottan elutasítjuk a politikai megoldásokat.

Az államok által uralt jelenlegi világban nem pusztán használják a politikai erőszakot az erkölcsi problémák megoldásához, hanem erényesnek és bölcsnek gondolják az erőszak ilyesfajta használatát. Tehát az anarchisták teljességgel a vitán kívül állnak, mivel nem próbáljuk megragadni a fegyvert és olyan cél felé irányítani, amit mi helyesnek tartunk. Ehelyett azt mondjuk, hogy erőszakkal nem lehet pozitív társadalmi eredményeket elérni. Tehát a jelenlegi megoldások nem csak immorálisak, hanem a problémák megoldásának teljes módszere az erkölcsi gonoszra alapul – az erőszak használatának kezdeményezésére.

Ez a társadalom alapvető újraírása, és az emberek joggal nyugtalankodnak és tekintenek gyanúval az anarchista megközelítésre. Ez az elképzelhető legnagyobb átalakulás – a különbség aközött a kérdés között, hogy miként bánhatunk jobban a rabszolgákkal, és az állítás között, miszerint a rabszolgatartás egy megválthatatlan erkölcsi gonosz. Ez a különbség aközött a kérdés között, hogy milyen szabályszegésekért kellene megverni a gyerekeket, és az állítás között, miszerint a gyermekek verése mindig és mindörökké gonosz.

A múlttal igazolni a jövőt…

Egy gyakran hangoztatott ellenvetés az, hogy az emberek képtelenek eredményesen és okosan uralkodni önmaguk felett.

Ez az ellenvetés egy olyan alapvető tévedésen nyugszik, hogy érdemes külön foglalkozni vele, hiszen újra és újra fel fog bukkanni az anarchizmus melletti érvek során.

Mindannyian értjük, hogy teljesen irracionális lenne azt mondani, hogy nem lehet felszabadítani a rabszolgákat, mert nincs kezdeményezőkészségük és tanulatlanok. Mindannyian tökéletesen tudjuk, hogy a rabszolgákat eltiltják az oktatástól, és megbüntetik a kezdeményezőkészségükért. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy nem privatizálható egy totalitárius gazdaság, mivel a munkások lusták – nyilvánvaló, hogy ez a „lustaság” valójában a totalitárius gazdaságból fakad, nem pedig a munkások természet adta habitusából. A táplálkozási szakértők ezzel az erővel azt is mondhatnák, hogy a kövér emberek képtelenek lefogyni, mert kövérek. Pontosan az a szakember feladata, hogy segítsen visszafordítani a tudatlanság és a lehetőségek hiánya teremtette szokásokat, és racionálisabb, pozitívabb viselkedéssel helyettesítse őket.

Kétségtelenül igaz, hogy azok, akik átestek az állami oktatási rendszeren, sok tekintetben funkcionálisan retardáltak – nem értik a törvényt, nem értik a politikát, nem értik a közgazdaságtant, nem értik a filozófiát, valószínűleg sosem tanultak – vagy sosem volt lehetőségük tanulni – logikát, nem értik a tudományos módszert, és lényegében nem tudják, hogy miként lehet alapelvekből kiindulva gondolkodni és érvelni.

Ezek pusztán a mostani rendszer természetes és undorító eredményei – azt mondani, hogy az emberek nem lehetnek szabadok, mert nem rendelkeznek azokkal a szokásokkal, amire a szabadság tanította volna meg őket, egy teljesen körkörös érvelés – olyan, mintha azt mondanánk, hogy sosem lesznek képesek repülni az olyan libák csibéi, akiknek levágták a szárnytollaikat, vagy hogy egy lábelkötést elszenvedett kínai nő gyermeke megkötözött lábbal fog születni.

A jövő erényeit a múlt gonoszságai miatt elutsítani egy körforgásba zárt rendszert eredményez, amiből sosem szabadulhatunk. Amikor elérkezik az anarchizmus, kétségtelenül sokaknak kihívást és fájdalmat fog jelenteni az átmenet – és akkor? Ez igazából egy érv az anarchizmus mellett, nem pedig ellene. Minél nehezebb az átmenet egy erőszakos államista társadalomból, annál szükségesebb megtenni és megelőzni, hogy valaha visszatérjen. Nem mondjuk azt, hogy a heroin kevésbé veszélyes, mert annyira nehéz leszokni róla, vagy annyira addiktív – ez a fő oka annak, hogy egyáltalán miért nem kellene senkinek heroint használni! Aligha nevezhetnénk a halálos függőség racionális megoldásának a dózis folyamatos emelését, mert nehéz abbahagyni. Minél nehezebb abbahagyni, annál fontosabb próbálkozni vele, és annál inkább törekednünk kellene arra, hogy elkerüljük az újabb függőséget.

Nem te vagy az egyetlen kedves ember a földön

Egy másik dolog, amit a kezdetekkor szeretnék megemlíteni, hogy látszólag mindig van egy furcsa szakadék vagy izoláció abban, ahogyan az emberek a társadalom védtelen és kiszolgáltatott tagjaiért aggódnak.

Például amikor a közoktatás megszüntetéséről beszélek, elkerülhetetlenül felbukkan a válasz – látszólag automatikusan, mint az összes többi jó propaganda – hogy az rettenetes volna, mivel senki nem oktatná a szegények gyerekeit.

Ebben a válaszban van egyfajta furcsa, gondolkodás nélküli nárcizmus, ami mindig irritál, bár meg tudom érteni. Mindenekelőtt igen sértő dolog, amikor valaki azt mondja neked, hogy egy olyan rendszert próbálsz megalkotni, ami megtagadná az oktatást a szegény gyerekektől. Sosem kifejezetten felemelő érzés, ha a „szemét kapitalista” általános kategóriájába sorolnak.

Az ember teljesen komoly arccal fogja felhozni ezt az ellenvetést, mintha ő lenne az egyetlen a földön, akinek fontos a szegény gyerekek oktatása. Tudom, hogy ez a tiszta indoktrináció eredménye, mert annyira illogikus.

Ha elfogadjuk a premisszát, miszerint nagyon kevesen törődnek a szegények oktatásával, akkor teljességgel elleneznünk kellene a többséguralomra alapuló demokráciát amiatt a nyilvánvaló tény miatt, hogy ha csak egy apró kisebbséget érdekli a szegények oktatása, akkor sosem lesznek annyian, hogy befolyásolják a demokráciát, tehát sosem fogják oktatni a szegényeket.

Viszont azok, akik helyeslik a demokráciát, és elfogadják, hogy a demokrácia biztosítani fog oktatást a szegényeknek, elkerülhetetlenül elfogadják azt is, hogy az emberek jelentős többsége törődik a szegényekkel annyira, hogy politikai megoldásokat pártoljanak és fizessék a közoktatásra szánt adókat.

Tehát minden demokrata, aki törődik a szegényekkel, automatikusan elfogadja azt, hogy az emberek jelentős többsége egyszerre képes és hajlandó segíteni és pénzelni a szegények oktatását.

Ha az emberek hajlandóak támogatni és adójukkal finanszírozni az oktatás problémájára adott állami megoldást, akkor az állami megoldás pusztán annak a tükörképe, hogy az emberek szeretnék és hajlandóak feláldozni saját önérdeküket a szegények oktatása érdekében.

Ha fizetek egy betegségem orvosságáért, aztán kiderül, hogy az orvosság valójában ront az állapotomon, vajon felhagyok azzal, hogy működő orvosság után kutassak? Természetesen nem. Az orvosság felkutatásának vágya volt az, ami a hamis megoldáshoz vezetett – amikor elfogadom, hogy a megoldás hamis, szabadon kereshetek egy másik megoldást. (Ami azt illeti, mindaddig, amíg nem fogadom el, hogy az első „orvosságom” valójában ront az állapotomon, folyamatosan pazarolni fogom az időmet és az erőforrásaimat.)

A szegények oktatására adott demokratikus „megoldás” a közoktatás – ha megszabadulunk attól a megoldástól, akkor a szegények megsegítésére irányuló többségi vágy pusztán egy másik alakot fog ölteni, méghozzá garantáltan egy sokkal hatékonyabb alakot.

„Ó” mondják a demokraták, „de ha nem kényszerítenék őket arra, hogy fizessenek a köziskolákért, akkor senki nem adná önként a pénzét a szegény gyerekek oktatására.”

Nos, ezzel pusztán beismerik, hogy a demokrácia egy totális és teljes hazugság – hogy a köziskolák nem a többség akaratát, hanem egy erőszakos kisebbség szeszélyeit képviselik. Tehát a szavazatok egyáltalán nem is számítanak, és nem számolják őket, és a legkevésbé sem befolyásolják a politikát, így tehát meg kellene szabadulnunk a demokráciával járó nevetséges költségektől, és térjünk vissza a kisebbség diktatúrájának régi és jó platóni rendszeréhez.

Erre természetesen leplezetlen rettenettel reagálnak, és tiltakoznak, hogy a demokráciát igenis meg kell tartani, mert ez a legjobb rendszer, mert a politika igenis tükrözi a többség akaratát.

Ebben az esetben nem kell félnünk attól, hogy a szegényeket nem fogják oktatni egy szabad társadalomban, mivel az emberek többsége egyébként is nagyon szeretné, hogy ez megtörténjen.

Pontosan ugyanez az érv vonatkozik a jelenlegi problémák számos másik államista „megoldására” is, mint:

  • nyugdíjak
  • munkanélküli segély
  • egészségügyi ellátás a szegényeknek
  • további segélyek, stb.

Ha ezek az állami programok a többség kívánságait és akaratát tükrözik, akkor az államok eltörlése nem fogja eltörölni az adományozásokat, mivel a kormánypolitika pusztán azt tükrözi, hogy a többség szeretne segíteni ezeken az embereken.

Ha ezek a programok nem reprezentálják a többség kívánságait és akaratát, akkor a demokrácia egy teljes hazugság, és nem kellene a figyelemelterelő és pazarló „szavazásunkkal” beavatkoznunk vezetőink egyetemes jószívűségébe.

Ebbe később részletesen is belemegyünk, de szerettem volna az elején megfogalmazni az érvet, csak hogy válaszoljak arra a nevetséges ellenvetésre, miszerint a demokratikus állam eltörlése úgyszintén eltörli a politikáját irányító jószívűséget.

Az egyik alapvető anarchista érv az, hogy a demokratikus állam a többség őszinte jószívűségét használja saját hatalma kiterjesztéséhez, illetve hogy hatalma kiterjesztésének igazolása és folytatása érdekében súlyosbítja a szegénységet, a tudatlanságot és a betegséget.

Ez nem az első alkalom, amikor arra használják az emberek jószívűségét, hogy irányítsák őket.

Elég csak a szervezett vallásra gondolnunk, hogy ezt megértsük…

Egy utolsó dolog, aztán tényleg elkezdhetjük feltűrni az ingujjunkat és elszórakozni annak kidolgozásával, hogy hogyan is működhetne egy szabad társadalom.

Bár az anarchia ötlete rémisztő lehet, fontos emlékezni, hogy az anarchia nem egy kipróbálatlan rendszer. Ahogyan arról az előző könyvemben beszéltem, az anarchia az alapja annak, ahogyan a saját életünket szervezzük, és úgyszintén a gyökere annak, ahogyan az állam fenn tud maradni – legalábbis ideig-óráig, korrupt és gonosz természete ellenére.

A társadalmi etika újraírására törekvő múltbéli próbálkozások azért buktak meg, mert nem azokat a dolgokat fejlesztették tovább, amik már beváltak és működnek a személyes életünkben. Teljesen elfogadjuk azt, hogy a fizika elméletei nem mondhatnak ellent annak, ami közvetlenül megfigyelhető a saját életünkben; az, ami leír egy zuhanó bolygót, nem mondhat ellent a zuhanó tégláról alkotott közvetlen észlelésünknek.

Ami azt illeti, mivel annyira fáradhatatlanul elleneznénk az állami hatalom betörését saját személyes és gyakorlati „anarchiánkba,” könnyebb megérteni azt, hogy az államizmus, nem pedig az anarchia az erőszakos és mesterséges megoldás.

Ha ránézünk mondjuk a kommunizmusra, láthatjuk, hogy a kommunizmus megpróbálta radikálisan visszafordítani mindazt, ami ténylegesen működik a személyes életünkben. A saját életünkben folyamatosan birtoklunk és cserélünk tulajdont. Megfosztani minket a tulajdon birtoklásának és elcserélésének jogától egy teljességgel mesterséges „ellentétes megoldás,” és ezért kellett végtelen erőszak, gyilkosság és bebörtönzés használatával az emberekre kényszeríteni.

Ugyanígy, amikor valami olyasmire tekintünk, mint a vallás, láthatjuk, hogy a vallás megpróbálja radikálisan visszafordítani azt, amit ténylegesen igaznak hiszünk a személyes életünkben. A gyerekeknek nincs szükségük fenyegetésre, lefizetésre és propagandára, hogy elhiggyék, hogy holnap fel fog kelni a nap, hogy a gravitáció működik, és a beton rosszat tesz a térdnek. Nem kell bántalmazni őket, hogy nyelvet tanuljanak, vagy fizikailag és mentálisan növekedjenek, vagy végtelen kérdéseket tegyenek fel és felfedezzék a környezetüket.

Viszont elhinni, hogy valami ősi és fantasztikus zsidó zombi meghalt a „bűneikért,” és hogy egy mindenható és láthatatlan szellem figyeli és ítéli meg őket, és hogy szimbolikus húst és vért kell enniük, hogy valamiféle egyetemes és testetlen elmével társalogjanak – nos, ehhez hatalmas mennyiségű propaganda, megvesztegetés és bántalmazás kell. A vallás a létezés és az etika kérdéseire adott teljességgel mesterséges „ellentétes megoldás”. Ismételten és agresszíven a gyerekekre kell kényszeríteni, mivel aligha természetes dolog számukra.

Az anarchia viszont nem ebbe a kategóriába tartozik.

Például amikor egy problémával találkozol a munkád során, nem tudom elképzelni, hogy leülsz a csapatoddal és azt mondod:

„Kitaláltam a tökéletes megoldást a problémánkra – azt fogjuk csinálni, hogy kiválasztunk két embert közülünk, fegyvereket adunk nekik, aztán az a kettő arra fog kényszeríteni mindenki mást, hogy azt tegyünk, amit csak szeretnének a következő pár évben, és aztán talán kiválasztunk kettő másik embert akik majd megkapják a fegyvereket, és ők fognak arra kényszeríteni minket, hogy azt csináljunk, amit akarnak a következő pár évben, majd újrakezdjük az egészet…”

Még egyetlen üzleti könyvet sem láttam, aminek a címe valami olyasmi lett volna, hogy: „Így alkoss egy erőszakos belső monopóliumot hogy megold a vevőszolgálati problémákat!”

Ugyanígy, ha problémák merülnek fel a párkapcsolatodban, elmehetsz egy házassági tanácsadóhoz, de soha nem hallottam még egy párról, akik a maffiához mentek, és azt mondák. „Nem igazán tudunk egyetértésre jutni annak kapcsán, hogy miként költsük el a pénzünket, szóval venni fogunk nektek egy nagy adag fegyvert és bombát, és azt szeretnénk, hogy mondjátok meg nekünk, hogy mit csináljunk, ha pedig ellenállunk a parancsaitoknak, szeretnénk, hogy elraboljatok minket és zárjatok valami büdös és szörnyű zárkába, ahol az egyetlen reményünk, hogy mások megerőszakolnak!”

Ha munkát keresel, nem hiszem, hogy el fogsz rabolni valakit, és arra fogod kényszeríteni, hogy béreljen fel téged. Ha barátot vagy barátnőt szeretnél, nem hiszem, hogy elkábítasz és elrabolsz valakit, akihez vonzódsz, mint a főhős John Fowles Lepkegyűjtőjében.

Ha nehézségeid adódnak a gyermeknevelés területén, egyáltalán nem tűnik valószínűnek, hogy felbérelsz valakit, hogy elraboljon téged, amikor úgy neveled a gyerekedet, amivel valami oknál fogva nem ért egyet.

A listát persze a végtelenségig folytathatnánk. Az igazság az, hogy sosem folyamodunk államista megoldásokhoz a saját életünk problémái esetén. Sosem teremtünk egy helyi monopóliumot, fegyverezzük fel és ruházzuk fel annak jogával, hogy a fegyvereit használva elvegye jövedelmünk felét, majd arra kényszerítsen, hogy engedelmeskedjünk szeszélyeinek.

Államizmus és izoláció

Van valami az államizmusban, egy alkotóeleme, ami mélységesen elszigetel bennünket polgártársainktól. Élettel teli problémamegoldókból a status quo agyatlan védelmezőivé változunk. Példának okáért hadd hozzam fel az elkerülhetetlen választ, amit akkor kapok, amikor egy anarchista megoldást kínálok fel egy jelenleg létező állami funkcióra. Amikor azt mondom, Konfliktusmegoldó Szervezetek („Dispute Resolution Organizations” – röviden DROk) juttathatnák érvényre a szerződéseket és védelmezhetnék a tulajdonjogokat, az azonnali válasz az, hogy ezek a DROk elkerülhetetlenül egyetlen monopóliummá fognak változni, és végül ismét megteremtik az Államot, amit elméletileg helyettesíteniük kellett volna.

Vagy amikor magánutakról beszélek, elkerülhetetlenül azt az érvet hallom, hogy valaki csak építhetne egy utat, ami körbeveszi a telked, és kérhetne egy millió dollárt minden alkalommal, amikor át szeretnél haladni rajta.

Vagy amikor magán védelmi ügynökségekről beszélek, amik védelmezhetnek egy földrajzi területet a támadás ellen, azonnal felvilágosítanak arról, hogy ezek a magánszervezetek pusztán vásárlóik felé fogják fordítani a fegyvereiket, uralom alá hajtják majd őket és megalkotnak egy új Államot.

Vagy amikor azt mondom, hogy a gazdasági kiközösítés a rend és az alapvető társadalmi és gazdasági szabályok betartatásának legalapvetőbb és egyik legerősebb eszköze, azonnal értesítenek arról, hogy az embereket „meg fogják jelölni kirekesztésre”, hacsak nem fizetnek jelentős összegű kenőpénzt annak az ügynökségnek, ami kezeli ezt az információt.

A történet ugyanaz újra és újra – felvetül egy anarchista megoldás, és egy azonnali „katasztrófa-forgatókönyvet” adnak válaszul gondolatok nélkül, elmélkedés nélkül, kíváncsiság nélkül.

Természetesen nem zavar a tény, hogy az emberek kritikával illetik az új és lobbanékony elméleteket – úgy gondolom ez egy elengedhetetlen folyamat minden új ötlet életében.

Ami zavar, az a viszonosság teljes hiánya azoknak a fejében, akik gondolkodás nélkül elutasítják a nehéz problémákra adott kreatív megoldásokat.

Nem úgy értem, hogy viszonosság az én irányomba – bár az is kétségtelenül hiányzik – hanem általánosan viszonyosság bármiféle autoritás vagy befolyás irányába.

Például ha az emberek egy földrajzi területen belül szeretnének szerződést kötni egy ügynökséggel vagy az ügynökségek egy csoportjával a kollektív védelem érdekében, mi lesz elsősorban a legnagyobb félelmük?

Természetesen az, hogy valamelyik védelmi ügynökség elveszi majd a pénzüket, vesz egy adag fegyvert, és azonnal rabigába hajtja őket.

Hogyan oldaná meg egy szabad társadalom ezt a problémát? Nos, ha a kollektív védelemre van piaci szükség vagy kereslet, számos cég versenybe fog szállni, mivel hosszútávon annyira jövedelmező üzlet. Gazdaságilag hatékony volna, ha a többség ugyanattól a cégtől vásárolná a védelmi szolgáltatást, mivel az csökkentené a védelem árát – viszont minél több ember köt szerződést a céggel, annál nagyobb lesz mindenki félelme attól, hogy ez a védelmi ügynökség megpróbál valamiféle állammá változni.

Tehát egyetlen vállalkozó sem lesz képes gazdaságilag a leghatékonyabb módon eladni a termékét, ha nem kezeli közvetlenül és hitelesen a félelmet attól, hogy egy új államot próbál majd megteremteni.

Annyira hozzászoktunk ahhoz, hogy a hatalmon levők diktatórikus rendeleteinek egyoldalú, befogadó végén helyezkedünk el – legyenek azok szülők, tanárok vagy állami hivatalnokok – hogy még annak a gondolata is szinte felfoghatatlan számunkra, ha valakinek el kell nyernie a bizalmunkat. „Ha tartok valamitől, amit valaki el akar adni nekem, akkor arra a személyre hárul megnyugtatni a félelmeimet, ha szeretne üzletet kötni velem” – ez annyira távol van attól, ahogyan most viszonyulunk az államista hatalomhoz, hogy ezzel az erővel egy új bolygót is feltalálhatnánk.

Nagyon fontos megérteni, hogy amikor egy szabad társadalomról beszélünk – és később elmondom, hogy miért olyan fontos megszokni ezt a gondolatot a boldogságodhoz, akkor is, ha az anarchizmus soha nem valósul meg – lényegében egy tárgyalóasztal két oldaláról beszélünk.

Amikor a jelenlegi államról – és minden elképzelhető államról – beszélünk, soha nem a tárgyalóasztal két oldaláról van szó. Kapsz egy levelet, ami arról értesít, hogy öt százalékkal emelkedni fog az ingatlanadód – nincs semmilyen tárgyalás; senki sem ajánl fel alternatívát; nem kérik ki előzőlegesen a véleményedet, és nem kérik a beleegyezésedet utólag, mivel ha nem fizeted ki a megemelkedett adót, a levelek és telefonhívások egy viszonylag hosszú sorozata után otthon nélkül maradsz.

Kétségtelenül igaz, hogy a helyi kábeltévé-szolgáltató úgyszintén küldhet neked értesítést arról, hogy öt százalékkal megemelik az árakat, de ez még mindig egy tárgyalás! Átválthatsz műholdas tévére, vagy lemondhatsz a kábeltévéről és kikölcsönözheted a filmeket vagy sorozatokat, vagy lemondhatsz pár jelenlegi extra szolgáltatásról, vagy csak egyszerűen dönthetsz úgy, hogy megszabadulsz a tévétől és olvasol vagy beszélgetsz helyette.

Ezek közül egyik sem választható az állam esetén – az állam esetén vagy fizetsz, odaadod a házadat, börtönbe vonulsz vagy egy másik országba költözöl, ahol elölről kezdődik ugyanez a folyamat.

El tudnád képzelni, hogy ezt a levelet kapod a kábeltévé-szolgáltatódtól?

Kedves értékes ügyfelünk.

A kábeltévé-számlája innentől havonta öt százalékkal megemelkedik. Nem mondhatja le az előfizetését. Soha. Semmilyen módon nem csökkentheti a számlát. Ha kikapcsolja a tévét, a számla ugyanakkora marad. Ha kitépi a kábelt a falból, a számla ugyanakkora marad, azzal a kivétellel, hogy önre fogjuk hárítani a károkozás költségeit. A gyermekei sem lesznek képesek felbontani a szerződést.

Továbbá tájékoztatjuk önt, hogy az elérhető csatornák számát körülbelül eggyel csökkentjük minden hónapban. Mivel kevesebb csatornát fogunk biztosítani, számíthat arra, hogy a számlája jelentősen megnövekedik.

Ha nem fizeti ki időben a számláját, a háza tulajdonjoga hozzánk kerül, és be fogjuk zárni önt egy nem nyilvános helyre, ahol arra kényszerítjük, hogy technikai segítséget nyújtson a vásárlóinknak, és ahol képtelenek leszünk megvédeni önt a fizikai támadásoktól vagy a nemi erőszaktól.

Ha megpróbál önvédelmet alkalmazni amikor megérkezünk hogy átvegyük a házát, teljességgel jogosultak vagyunk lelőni önt.

Tisztelettel:

Az államista tévészolgáltató.

Abszolút kriminálisnak tekintenénk egy ilyen levelet – és felháborodnánk a levél diktatórikus egyoldalúságán, illetve az erőszakos fenyegetéseken.

Sajnos folyamatosan ilyen kommunikációban részesít minket a kormányunk – és sok szempontból kapcsolatban áll azokkal a tárgyaláson felüli parancsokkal, amit a tanárainktól kaptunk, amikor gyerekek voltunk.

Tehát amikor egy anarchista filozófus magán megoldásokat javasol a közszolgáltatások helyett, automatikusan és majdnem tudattalanul azt érezzük, hogy ismét az egyoldalú és diktatórikus parancsok fogadó végén találjuk magunkat. Félünk az apró „kvázi-államok” sokaságától, és azt képzeljük, hogy ahelyett, hogy évente pár ehhez hasonló rút levelet kapunk, talán havonta kapunk majd tucatot.

Viszont ha nem érted meg, hogy az anarchizmus mindig és mindörökké egy kétoldalú tárgyalás, akkor sosem fog elcsábítani a racionális és empirikus élvezete, és tovább fogod keverni a kényszert az önkéntességgel, ami körülbelül a legelemibb hiba, amit elkövethet az ember az erkölcs megértése során.

Ha szükségesnek tartod a kollektív védelmet, de attól félsz, hogy akárkivel is szerződj ilyen védelemre, végül uralni fog téged, akkor nyugodtan hátra dőlhetsz, felrakhatod a lábad az asztalra, összekulcsolhatod a kezed a tarkódon, és nézd meg, hogy érkezik-e valaki olyan ajánlattal, ami kielégítő a számodra.

Miután megérted ezt a gondolkodásban – a megértésben – beálló alapvető változást, akkor „átválthatsz” az asztal másik oldalára, és elkezdheted használni a kreativitásod a probléma megoldásához.

Megkérdezheted magadtól, „Ha nagyon el szeretném adni a kollektív védelmi szolgáltatásaimat egy csoportnak, hogyan tudnám a legjobban megnevezni és enyhíteni a félelmüket attól, hogy valamiféle helyi diktátorrá változok?”

Mit gondolsz? Ha te személyesen kereshetnél évente 10 millió dollárt, ha megoldod ezt a problémát, mivel rukkolnál elő? Hogyan enyhítenéd az emberek félelmét attól, hogy fogod a pénzünket, veszel belőle egy hadsereget és uralkodni kezdesz felettük?

Annyi kreatív és produktív válasz létezik, ahány ember érdekelt a problémában – itt van egy, ami épp az eszembe ötlött.

Elhelyeznék 5 millió dollárt egy harmadik félre bízott bankszámlán, és ingyenes fizetségként ajánlanám fel bárkinek, aki be tudja bizonyítani, hogy nem teljesítem a fogyasztóimmal kötött szerződést az utolsó szóig. A lehető legnagyobb mértékben nyilvánosságra hoznám a könyveléseimet és a leltáromat, és szabad belépést adnék mindenkinek, aki meg szeretné vizsgálni a vállalkozásomat és a tulajdonaimat.

Így az emberek megbizonyosodhatnának arról, hogy nem építek valami fekete helikopterekből és robotruhás emberekből álló titkos hadsereget.

„Ó” mondhatnád, „de mi van akkor, ha senki sem szeretné elvégezni ezeket a vizsgálatokat?”

Ismét, ezt könnyű megoldani, csak fizetnék egy szervezetnek évi 1 millió dollárt, hogy átvizsgálják a cégemet – és megígérném nekik, hogy ha valaha úgy találják, hogy titkos hadsereget vagy fegyverarzenált építek, akkor kifizetném nekik az 5 millió dollárt. Így kétségtelenül végeznének külső vizsgálatokat, és a vizsgálószerveknek minden ösztönzőjük meg volna ahhoz, hogy átkutassanak minden irattartó szekrényt egy miniatűr robothadsereg után kutatva.

„Ó” mondhatnád, „de mi van akkor, ha titokban évi 2 milliót fizetsz ennek a vizsgálószervezetnek, hogy csupán színleljék a vizsgálatokat?”

Nos, itt már kezdünk igen furcsa gazdasági területre lépni, ami teljesen fenntarthatatlan lenne egy szabad piacon, mivel akkor a cégem a kezdetben 5 millió dollárral kevesebbel rendelkezne, fizetne 1 milliót a vizsgáló cégnek, aztán fizetne további 2 milliót, hogy hamis vizsgálatokat végezzenek – egy ilyen cég sosem volna képes kompetitív árakat ajánlani egy olyanhoz viszonyítva, ami becsületesen üzemel.

De ha ez lehetséges is volna, még mindig könnyű lenne megoldani, ha egyszerűen 5 vállalattal végeztetik el a vizsgálatokat, ha szükséges – évi 5 milliót kifizetni az évi 10 millió dolláros nyereségből még mindig 5 millió profitot jelent!

„Ó, de mi van ha…?”

Mindannyian tudjuk, hogy ezt a játékot a végtelenségig lehet játszani – viszont a gondolkodásmód, amit nagyon ajánlok neked, az az, hogy nem szükséges szerződést kötnöd senkivel, aki nem hajlandó kielégíteni a kívánságaidat!

Viszonylagos kockázat

Mi történik, ha egyetlen vállalkozó sem tud olyan ajánlattal előhozakodni, ami sikeresen csitítja a félelmeidet?

Nos, akkor egyáltalán nem kell elfogadnod semmilyen ajánlatot.

„Ó” mondhatnád, „de akkor ki leszek téve az idegen megszállás kockázatának!”

Nos, ez teljesen igaz, de ha elutasítod az összes ajánlatot, ami olyan vállalkozóktól jön, akik védelmezni szeretnének téged, mert attól tartasz, hogy a védelmük túl sok kockázattal jár, akkor nyilván előnyben részesíted a megszállás kockázatát a védelem kockázatával.

Ennek tudatában akár választhatnád is valamelyik vállalkozó ajánlatát – nem azért, mert kockázatmentes, hanem azért, mert kevésbé kockázatos, mint az idegen megszállás kockázata.

Ha kockázatmentes dolgok közül szeretnél választani, akkor sajnos egy másik univerzumot szeretnél választani, mint amiben mi lakunk, mivel a kockázat az élet elkerülhetetlen és természetes része.

Ennek tudatában tekintsük meg az állam nélküli társadalom ötletével szemben felhozott első nagy ellenvetést, ami a kollektív védelem, hogy példát biztosítsunk azokra a módszerekre, amiket a könyv során használni fogunk.

Következő oldal>>