Olvasási idő: ~ 5 perc

Ludwig von Mises

Az antikapitalista mentalitás

Tartalomjegyzék


I.
A kapitalizmus társadalmi jellemvonásai és becsmérlésének pszichológiai okai

 

3.
Státusztársadalom és kapitalizmus

 

Mielőtt megválaszolnánk ezt a kérdést, szükséges jobban felfedni a kapitalizmus megkülönböztető jegyét a státusztársadalommal szemben.

Szokás a piacgazdaság tőkéseit és vállalkozóit a státusztársadalom arisztokratáihoz hasonlítani. Az összehasonlítás alapja mindkét csoport relatív gazdagsága embertársaik viszonylagos szorult anyagi helyzetéhez képest. Viszont amikor ehhez a hasonlathoz folyamodik az ember, nem veszi észre a fundamentális különbséget az arisztokratikus gazdagság és a „burzsoá” vagy kapitalista gazdagság között.

Egy arisztokrata vagyona nem piaci jelenség; nem a fogyasztók ellátásából ered és a publikum semmiféleképpen nem tudja visszavonni vagy akár befolyásolni azt. Hódításból vagy a hódítótól származó ajándékból fakad. Véget vethet neki az ajándékozó általi visszavétel, az erőszakos kilakoltatás egy másik hódító részéről vagy elherdálhatja a kicsapongás. A hűbérurak nem szolgálják a fogyasztókat, és immunisak a nép neheztelésére.

A vállalkozók és a tőkések az üzletük támogatóinak köszönhetik a vagyonukat. Elkerülhetetlenül elvesztik azt, ha más emberek a fogyasztók jobb vagy olcsóbb szolgálatával kitúrják őket.

Nem feladata ennek az esszének leírni a történelmi állapotokat, amelyek elhozták a kaszt és státusz intézményeit vagy az emberek örökletes csoportokra osztását különböző rangokkal, jogokkal, követelésekkel és törvényben meghatározott kiváltságokkal vagy fogyatékosságokkal. Számunkra egyedül az a tény fontos, hogy e feudális intézmények megtartása inkompatibilis volt a kapitalizmus rendszerével. Eltörlésük és a törvény előtti egyenlőség elvének felállítása eltüntette a korlátokat, amelyek ellehetetlenítették, hogy az emberek élvezzék a termelőeszközök magántulajdonlásának és a magánvállalkozás rendszerének előnyeit.

Egy rangon, státuszon vagy kaszton alapuló társadalomban az ember élethelyzete rögzített. Beleszületik egy bizonyos helyzetbe, és társadalmi pozícióját szigorúan meghatározzák a törvények és szokások, amelyek bizonyos kiváltságokat és kötelességeket, vagy bizonyos fogyatékosságokat ruháznak rangja minden tagjára. A kivételesen jó vagy rossz szerencse néhány ritka esetben magasabb rangra emelheti, vagy alacsonyabb rangra taszíthatja az embert. De egy bizonyos rend vagy rang tagjainak állapota rendszerint kizárólag a teljes tagság állapotának változásával javulhat vagy romolhat. Az egyén elsődlegesen nem egy nemzet polgára; egy rend (Stand, état) tagja, és mint olyan, csak közvetetten része nemzetének. Amikor kapcsolatba lép egy másik rendbe tartozó honfitársával, nem érez semmi közösséget. Csak a szakadékot látja, ami elválasztja őt a másik ember státuszától. Ezt a változatosságot visszatükrözte mind a nyelvhasználat, mind a viselet. Az ancien régime alatt az európai arisztokraták inkább franciául beszéltek. A harmadik rend a hazai nyelvet használta, míg a városi populáció alacsonyabb rangjai és a parasztok helyi nyelvjárásokat, zsargont és tolvajnyelvet használtak, ami gyakran érthetetlen volt a művelteknek. A különböző rangok különbözőképpen öltöztek. Senki sem téveszthette el egy idegen rangját, akit valahol épp látott.

A régi szép napokat dicsőítők által felhozott fő kritika a törvény előtti egyenlőség elve ellen az, hogy eltörölte a rang és méltóság privilégiumait. Ahogy fogalmaznak, „atomizálta” a társadalmat, „organikus” feloszlását „amorf” tömegekké oldotta. Immáron a „sokaság” a felsőbbrendű, és gonosz materializmusuk kiszorította az elmúlt korok nemes színvonalát. A pénz a király. Értéktelen emberek élvezik a gazdagságot és bőséget, míg az érdemes és méltó emberek üres kézzel járnak.

Ez a kritika hallgatólagosan magába foglalja, hogy az ancien régime alatt az arisztokratákat az erényeik különböztették meg, rangjukat és jövedelmüket pedig erkölcsi és kulturális felsőbbrendűségüknek köszönhették. Aligha szükséges megcáfolni ezt a mesét. Bármi értékítélet hangoztatása nélkül, a történész képtelen nem kihangsúlyozni, hogy a fő európai országok magas arisztokráciája azoknak a katonáknak, udvaroncoknak és kurtizánoknak a leszármazottjai voltak, akik a tizenhatodik és tizenhetedik század alkotmányos küzdelmeiben ügyesen az országukban győzedelmeskedő fél oldalára álltak.

Noha a kapitalizmus konzervatív és „progresszív” ellenségei nem értenek egyet a régi értékek elbírálásával kapcsolatban, teljes egyetértésben vetik meg a kapitalista társadalom értékeit. Ahogyan ők látják, nem azok az embertársaik tesznek szert vagyonra és presztízsre, akik megérdemelnék, hanem könnyelmű, érdemtelen emberek. Mindkét csoport azt színleli, hogy az „elosztás” igazságosabb módszereivel helyettesítené a laissez-faire kapitalizmus alatt uralkodó nyilvánvalóan igazságtalan módszereket.

Nos, soha senki nem állította, hogy az érintetlen kapitalizmusban azok járnak a legjobban, akik az örökkévaló értékek tekintetéből előnyben részesítendők. Amit a kapitalista piaci demokrácia hoz, az nem az emberek jutalmazása az ő „igazi” érdemeik, a bennük rejlő értékek és erkölcsi kiválóságuk szerint. Ami többé vagy kevésbé sikeressé tesz egy személyt, az nem hozzájárulásai az igazságosság bármilyen „abszolút” elve szerinti értékelése, hanem hozzájárulásai embertársai szerinti értékelése, akik kizárólag saját személyes kívánságaik, vágyaik és céljaik mércéjét alkalmazzák. Pontosan ezt jelenti a piac demokratikus rendszere. A fogyasztók a felsőbbrendűek, azaz a szuverének. Elégedettek szeretnének lenni.

Emberek milliói szeretnek Pinkapinkát inni, egy italt, amit a világot behálózó Pinkapinka cég gyárt. Milliók szeretik a detektívtörténeteket, rejtélyfilmeket, bulvár újságokat, bikaviadalokat, a bokszmérkőzéseket, a whiskyt, a cigarettát, a rágógumit. Milliók szavaznak egy kormányra, aki lelkesen fegyverkezne és indulna háborúba. Így tehát azok a vállalkozók gazdagodnak meg, akik a legjobb és legolcsóbb módon biztosítják mindazon dolgokat, amik szükségesek ezen igények kielégítéséhez. Ami a piacgazdaság keretei közt számít, az nem az akadémiai értékítélet, hanem az értékelés, ami ténylegesen megnyilvánul az emberek vásárlása vagy nem vásárlása által.

A zsémbeskedőnek, aki a piaci rendszer igazságtalansága miatt panaszkodik, csak egyetlen tanács adatott: Ha szeretnél vagyonra szert tenni, akkor próbáld meg kielégíteni a publikumot azzal, hogy valami olyat kínálsz nekik, ami olcsóbb, vagy amit jobban szeretnek. Próbáld meg felülmúlni a Pinkapinkát egy másik ital keverésével. A törvény előtti egyenlőség felruház a hatalommal, hogy kihívj minden milliomost. Egy piacon, amit nem szabotáltak az állam által kirótt korlátozások, egyedül a te hibád, ha nem múlod felül a csokoládékirályt, a filmsztárt és a bokszbajnokot.

De ha a vagyon helyett, amire talán szert tehetnél, ha a ruhaiparban vagy a hivatásos bokszolásban vállalnál szerepet, előnyben részesíted a megelégedést, amit a versírás vagy a filozófia nyújt neked, szabadon teheted azt. Akkor természetesen nem fogsz annyi pénzt keresni, mint azok, akik a többséget szolgálják. Hiszen ilyen a piac gazdasági demokráciájának a törvénye. Azok, akik kisebb számú emberek igényeit elégítik ki, csak kevesebb szavazatot – dollárt – gyűjtenek be, mint akik több ember igényeit elégítik ki. A pénzcsinálásban a filmsztár felülmúlja a filozófust; a Pinkapinka termelői felülmúlják a szimfóniák szerzőit.

Fontos látni, hogy a társadalom által adományozható jutalmak iránti versengés lehetősége egy társadalmi intézmény. Nem képes eltörölni vagy enyhíteni a veleszületett fogyatékosságokat, amivel a természet diszkriminált számtalan ember ellen. Nem tudja megváltoztatni a tényt, hogy számtalan ember betegen születik, vagy később válik fogyatékossá. Egy ember biológiai felszerelése szigorúan korlátozza a területet, amelyben szolgálhat. Áthidalhatatlan szakadék választja el azokat, akik képesek kigondolni saját gondolataikat azoktól, akik képtelenek.

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>