Ludwig von Mises

Az antikapitalista mentalitás

Tartalomjegyzék


I.
A kapitalizmus társadalmi jellemvonásai és becsmérlésének pszichológiai okai

 

7.
A fehérgalléros dolgozók haragja

Amellett, hogy a zaklatja őket kapitalizmus általános gyűlölete – ami a többségre jellemző – a fehérgalléros dolgozót két különleges csapás is sújtja, ami csak az ő kategóriájára érvényes.

Ahogy egy asztalnál ül szavakat és adatokat vetve papírra, hajlamos túlértékelni munkája jelentőségét. Úgy ír és olvassa mások írását, mint a főnök, és közvetlenül vagy telefonon beszél másokkal. Önhittségében azt képzeli, hogy a vállalat vezetői elitjének része és főnöke feladataihoz viszonyítja sajátjait. Mint „szellemi munkás”, arrogánsan lenézi a fizikai munkásokat, akiknek kérges és szennyes a keze. Feldühíti amikor látja, hogy a fizikai munkások közül sokan magasabb fizetést kapnak és nagyobb tiszteletnek örvendenek, mint ő. De kár – gondolja – hogy a kapitalizmus nem jutalmazza „intellektuális” munkáját „valódi” értéke szerint, és a „tanulatlanok” egyszerű robotolását babusgatja.

Azzal, hogy ilyen atavisztikus gondolatokat dédelget az irodai munka és a fizikai munka jelentőségéről, a fehérgalléros dolgozó elfordítja a tekintetét helyzete realisztikus kiértékelésétől. Nem látja, hogy saját irodai munkája olyan rutinfeladatok elvégzéséből áll, amik pusztán egyszerű betanítást követelnek, míg az általa irigyelt munkások magasan képzett gépészek és technikusok, akik tudják, hogyan kell kezelni a modern ipar bonyolult gépezeteit és találmányait. Pontosan az mutatja az irodai munkás éleselméjűségének és érvelési képességének hiányát, hogy teljesen félreértelmezi a valóságot.

Másrészt az irodai munkást – akárcsak a szakembereket – gyötri a mindennapi kontaktus azokkal, akik több sikerrel jártak, mint ő. Látja, ahogy néhány munkatársa – aki ugyanonnan indult, mint ő – karriert fut be az irodai hierarchiában, míg ő a legalján marad. Tegnap Pál még egy szinten volt vele. Ma Pál egy fontosabb és jobban megfizetett feladatot kapott. És mégis – gondolja – Pál minden tekintetben alacsonyabb rendű nála. Pál – vonja le a következtetést – előmenetelét minden bizonnyal azoknak a hitvány trükköknek és cseleknek köszönheti, amelyek előreviszik az ember karrierjét abban az igazságtalan kapitalista rendszerben, amelyet minden könyv és újság, minden tudós és politikus becsmérel, mint minden baj és kín gyökerét.

Leninnél lelhető fel az irodai munkás önhittségének és alaptalan hitének – mely szerint saját alárendelt munkája a vállalkozói tevékenységek részét képezi és főnökei munkájával egyazon csoportba tartozik – klasszikus kifejeződése, ahogy leghíresebb esszéjében leírja a „termelés és elosztás irányítását.” Maga Lenin és legtöbb összeesküvő-társa sosem tanult semmit a piacgazdaság műveleteiről, és soha nem is szeretett volna. Egyedül annyit tudtak a kapitalizmusról, hogy Marx úgy ábrázolta, mint minden gonosz leggonoszabbika. Hivatásos forradalmárok voltak. A pártpénzek jelentették jövedelmük egyetlen forrásait, amelyeket önkéntes és gyakran önkéntelen – kizsarolt – hozzájárulások és előfizetések, illetve erőszakos „eltulajdonítások” hizlaltak. De 1917 előtt Nyugat- és Közép-Európai száműzöttségében néhány elvtárs vállalatokban végzett alárendelt rutinmunkát. Az ő tapasztalatuk – az űrlapokat és nyomtatványokat kitöltő irodai munkások tapasztalata – biztosította Leninnek az összes információt, amit elsajátított a vállalkozói tevékenységekről.

Lenin helyesen megkülönbözteti a vállalkozók munkáját „a mérnökök, mezőgazdászok és a többi tudományosan képzett személyzet” munkájától. Ezek a szakértők és technikusok főképp utasítások végrehajtói. A kapitalizmus alatt a tőkésnek, a szocializmus alatt „a felfegyverzett munkásoknak” engedelmeskednek. A tőkések és a vállalkozók funkciója különböző; Lenin szerint „a munka és a termékek gyártásának és elosztásának irányítása.” Nos, a vállalkozók és a tőkések valódi feladata olyan célok meghatározása, amelyek érdekében termelési tényezőket alkalmazva azok a lehető legjobb módon szolgálják a fogyasztóik igényeit – azaz annak meghatározása, mit termeljenek, milyen mennyiségben és minőségben. Viszont Lenin nem ezt a jelentést tulajdonította az „irányítás” kifejezésnek. Marxistaként nem ismerte a problémákat, amelyekkel a termelési tevékenységek szembesülnek a társadalmi szerveződés bármilyen elképzelhető rendszerében: a termelési tényezők elkerülhetetlen szűkösségét, a jövőbeli állapotok bizonytalanságát, amelyeket a termelésnek ki kell elégítenie, és olyan technológiai módszerek kiválasztásának szükségességét a már kiválasztott cél elérésére alkalmas zavarba ejtő sokaság közül, amelyek a lehető legkevésbé akadályozzák más célok elérését – tehát azokat, amelyekkel a legkevesebbek a termelési költségek. Marx és Engels írásaiban semmilyen hivatkozást nem lehet találni e problémákra. Lenin annyit tanult meg a vállalatokról elvtársai történeteiből – akik néhanapján üzletek irodáiban ültek – hogy sok firkálással, feljegyzéssel és számolással járnak. Így állapítja meg, hogy a „számvitel és az irányítás” a legfontosabb, amely a társadalom szervezéséhez és helyes működtetéséhez szükséges. De a „számvitelt és az irányítást” – folytatja – már „a legvégsőkig leegyszerűsítette a kapitalizmus, míg a nyugták figyelemmel követése, jegyzése és kibocsátása rendkívül egyszerű műveletévé nem vált, amit bárki képes elvégezni, aki tud olvasni és írni, valamint ismeri a számtan első négy szabályát.”[1]

Íme, az iktatómunkás filozófiája teljes dicsőségében.

[1] Lenin State and Revolution, 83-84. O.

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>