Olvasási idő: ~ 5 perc

Ludwig von Mises

Az antikapitalista mentalitás

Tartalomjegyzék


I.
A kapitalizmus társadalmi jellemvonásai és becsmérlésének pszichológiai okai

8.
A „kuzinok” haragja

A piacon, amelyet nem akadályoznak a külső beavatkozások, sosem áll meg a folyamat, amely a termelési tényezők feletti irányítást általában a leghatékonyabb emberek kezébe rakja. Amint lassulnak egy ember vagy egy vállalat a fogyasztók legsürgetőbb, helyesen még ki nem elégített vágyainak lehető legjobb beteljesítésére irányuló erőfeszítései, megindul a korábbi sikeres erőfeszítések által felhalmozott vagyon szertefoszlása. A vagyon efféle elfoszlása gyakran már az üzletember élete során bekövetkezik, amikor az öregkor, fáradtság és betegség hatására megtörik lendülete, energiája és találékonysága, illetve elveszik a képessége, hogy ügyleteit a piac folyamatosan változó szerkezetéhez igazítsa. Gyakrabban lomha örökösei herdálják el ezt az örökséget. Ha a buta és közönyös utódok nem süllyednek vissza a jelentéktelenségbe, és inkompetenciájuk ellenére is pénzes emberek maradnak, vagyonukat olyan intézményeknek és politikai rendelkezéseknek köszönhetik, amelyeket az antikapitalista hajlamok diktáltak. Visszavonulnak a piacról, ahol a megszerzett vagyon megtartásának egyetlen módja annak újbóli megkaparintása minden nap a mindenki elleni verseny során, mind a már létező vállalatok, mind a kis tőkével működő újonnan érkezők ellen. Azzal, hogy államkötvényeket vesznek, az állam szárnyai alá menekülnek, aki megígéri, hogy védelmezi őket a piac veszélyeitől, ahol a hatékonyság hiányának büntetései a veszteségek.

Viszont vannak családok, ahol generációkon keresztül továbbadják a vállalkozói sikerekhez szükséges kimagasló képességeket. Gyermekeik, unokáik vagy akár ükunokáik közül páran egyenlők, vagy akár kimagaslóbbak, mint elődeik. Az ősök vagyona nem foszlik szét, hanem egyre növekszik.

Az ilyen esetek természetesen nem gyakoriak. Nem csupán ritkaságuk miatt vonzzák a figyelmet, hanem azért is, mert kétszeres presztízst élveznek azok, akik tudják, hogyan kell megnövelni egy örökölt vállalkozást: az apáik iránt érzett tiszteletet, és az irántuk érzett tiszteletet. Az ilyen „patríciusokban” – ahogy azok az emberek nevezik őket, akik figyelmen kívül hagyják a státusztársadalom és a kapitalista társadalom közötti különbséget – a vérvonal, a kifinomult ízlés és a kegyes modor egy keményen dolgozó üzletember képességeivel és szorgalmával párosul. És néhányuk az ország, vagy akár a világ leggazdagabb vállalkozói közé tartozik.

A leggazdagabb néhány úgynevezett patrícius család egyes körülményeit kell átvizsgálnunk, hogy megmagyarázzunk egy jelenséget, ami fontos szerepet játszik a modern antikapitalista propagandában és mesterkedésekben.

A nagyvállalatok sikeres üzemeltetéséhez szükséges adottságokat még ezekben a szerencsés családokban sem örökli meg az összes gyermek és unoka. Szabályszerűen csupán egy, vagy a legjobb esetben is kettő rendelkezik velük generációnként. Tehát a család vagyonának és vállalkozásának túlélése érdekében elengedhetetlen, hogy az ügyleteket erre az egyre vagy kettőre bízzák, míg a többi családtag pusztán a bevételek egy részét kapja meg. Az efféle végrendelkezések módszerei országról országra változnak, a nemzeti és helyi törvények speciális kikötései szerint. Viszont hatásuk mindig ugyanaz. A családot két kategóriára osztják – akik intézik az ügyleteket, és akik nem.

A második kategória rendszerint olyan emberekből áll, akik közeli kapcsolatban állnak az első kategóriába tartozókkal, akiket főnököknek nevezünk. A főnökök testvérei, unokatestvérei, gyakrabban nővérei vagy húgai, özvegy sógornői, unokahúgai, és a többi. A második kategória tagjait kuzinoknak nevezzük. 

A kuzinok bevétele a vállalatból vagy cégből származik. De ismeretlen előttük az üzleti élet, és semmit nem tudnak a problémákról, amikkel a vállalkozó szembesül. Divatos bentlakásos iskolákban és kollégiumokban nevelték őket, amelyek atmoszféráját az evilági pénzkeresés gőgös megvetése hatja át. Néhányuk klubokban és egyéb szórakozóhelyeken tölti idejét, fogadásokat köt és szerencsejátékozik, lakomázik és mulatozik, drága kicsapongásokat élvez. Mások amatőr szinten foglalatoskodnak festészettel, írással vagy más művészetekkel. Tehát legtöbbjük tétlen, haszontalan ember.

Igaz, hogy voltak és vannak kivételek, és a kuzinok csoportjának e kivételei bőségesen ellensúlyozzák teljesítményükkel a playboyok és a tékozlók kirívó viselkedését. A legkiválóbb szerzők, tudósok és államférfiak közül sokan ilyen „foglalkozás nélküli úriemberek” voltak. Megszabadulva annak szükségességétől, hogy megélhetést keressenek jövedelmező állással, és mentesen a bigottság függőinek szívességeitől, új eszmék úttörőivé váltak. Mások, akikből hiányzott az inspiráció, olyan művészek mecénásai lettek, akik a pénzügyi segítség és a helyeslés nélkül sosem lettek volna képesek megalkotni kreatív munkájukat. Számos történész kihangsúlyozta a szerepet, amit a pénzes emberek játszottak Nagy-Britannia intellektuális és politikai evolúciójában. A miliő, amelyben a tizenkilencedik század Franciaországának szerzői és művészei éltek és biztatásra leltek a le monde, a „társaság” volt.

Viszont itt nem a playboyok bűneivel vagy a gazdagok más csoportjainak kiválóságával foglalkozunk. Témánk az a szerep, amelyet a kuzinok egy speciális csoportja vállalt a piacgazdaság elpusztítását célzó tanok terjesztésében.

Számos kuzin érezte úgy, hogy sérti őket a megállapodás, ami szabályozza pénzügyi kapcsolatukat a főnökökkel és a családi vállalattal. Akár apjuk vagy nagyapjuk végakarata hozta azokat a megállapodásokat, akár maguk írták alá őket – úgy hiszik, hogy túl keveset kapnak, a főnökök pedig túl sokat. Mivel nem ismeretes előttük a vállalkozás és a piac természete, Marxszal együtt meg vannak győződve arról, hogy a tőke automatikusan „profitot nemz.” Nem értik, miért kellene a vállalatvezető családtagoknak többet kapniuk, mint nekik. Mivel túl ostobák ahhoz, hogy helyesen kiértékeljék a mérlegek és eredmény-kimutatások jelentését, a főnökök minden cselekedete mögött gonosz szándékot sejtenek, ami arra irányul, hogy megfosszák őket attól, ami jogosan az övék. Folyamatosan civakodnak velük.

Nem meglepő, hogy a főnökök elveszítik a türelmüket. Büszkék a sikerükre, amellyel minden akadályt leküzdöttek, amit az államok és szakszervezetek gördítettek a nagyvállalatok elé. Teljesen tudatában vannak a ténynek, hogy hatékonyságuk és buzgóságuk nélkül a vállalat vagy rég tévútra tévedt volna, vagy a családnak el kellett volna adnia azt. Úgy vélik, hogy a kuzinoknak igazságosan számba kellene venni érdemeiket, és panaszaikat egyszerűen szemtelennek és felháborítónak találják.

A főnökök és a kuzinok közötti családi viszály egyedül a klán tagjaira vonatkozik. De általános fontosságra tesz szert, amikor a kuzinok – hogy idegesítsék a főnököket – belépnek az antikapitalista táborba, és tőkét biztosítanak mindenféle „progresszív” törekvésnek. A kuzinok lelkesen támogatják a sztrájkokat, még olyan cégeknél is, amelyekből saját jövedelmük fakad. Köztudott tény, hogy a legtöbb „progresszív” magazin és számtalan „progresszív” újság teljesen a támogatásoktól függ, amit bőségesen adnak nekik. Ezek a kuzinok progresszív egyetemeknek, főiskoláknak és intézményeknek adományoznak „társadalmi kutatások” érdekében, és mindenféle kommunista párttevékenységet szponzorálnak. „Társalgószoba-szocialistaként” és „luxuslakás-Bolsevikként” fontos szerepet töltenek be a „proletár hadseregben,” ami a „kapitalizmus förtelmes rendszere” ellen harcol.

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>