Ludwig von Mises

Az antikapitalista mentalitás

Tartalomjegyzék


II.
Az átlagember társadalomfilozófiája

2.
Az antikapitalista front

A szocialista mozgalom illetve a prekapitalista korok intervencionista politikáinak felélesztésére törekvő igyekezetek kezdetétől hitelüket vesztették azok szemében, akik ismerik a gazdaságelméletet. De a forradalmárok és reformerek eszméi támogatást találtak a tudatlan emberek elsöprő többségében, kiket kizárólag az irigység és gyűlölet leghatalmasabb emberi szenvedélyei vezettek.

A Felvilágosodás társadalomfilozófiája, amely kikövezte az utat a liberális program – a piacgazdaságban (kapitalizmusban) beteljesülő gazdasági szabadság és alkotmányos folyománya, a képviseleti kormányzat – előtt, nem javasolta a három régi hatalom: a monarchia, az arisztokrácia és az egyházak elpusztítását. Az európai liberálisok arra törekedtek, hogy átvegye a királyi abszolutizmus helyét a parlamentáris monarchia, a köztársasági kormányzat felállítása helyett. El szerették volna törölni az arisztokraták privilégiumait, de nem szerették volna megfosztani őket címeiktől és birtokaiktól. Buzgón szerették volna megadni mindenkinek a lelkiismereti szabadságot, véget vetni a máshitűek és eretnekek üldözésének, de úgyszintén szerették volna megadni minden egyháznak és felekezetnek a spirituális céljaikra való törekvés szabadságát. Tehát megmaradt az ancien régime három nagy hatalma. Az ember arra számított volna, hogy a fejedelmek, arisztokraták és papok, kik fáradhatatlanul hangot adtak konzervativizmusuknak, készek lennének ellenállni a nyugati civilizáció alapjai ellen irányuló szocialista támadásnak. Végtére is a szocializmus hírnökei nem féltek kijelenteni, hogy a szocialista totalitarizmus alatt nem maradna hely annak, amit a zsarnokság, kiváltság és babona maradványinak neveztek.

Viszont a harag és az irigység még a kiváltságosok között is hevesebb volt, mint a hideg érvelés. Gyakorlatilag összefogtak a szocialistákkal, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a szocializmus az ő javaik elkobzására is törekedett, és nem létezhet vallási szabadság egy totalitárius rendszerben. A Hohenzollern-ház Németországban olyan politikát vezetett be, amit egy amerikai megfigyelő monarchikus szocializmusnak nevezett. Oroszország autokrata Romanovjai a szakszervezeteket használták fegyverként a képviseleti kormányzat felállítását célzó „burzsoá” törekvések ellen. Az arisztokraták tulajdonképpen minden európai országban együttműködtek a kapitalizmus ellenségeivel. Kiemelkedő teológusok próbálták mindenhol a szabad vállalkozás rendszerének rossz hírnevét kelteni, és támogatták hallgatólagosan vagy a szocializmust, vagy a radikális intervencionizmust. Napjaink protestantizmusának néhány kiemelkedő vezetője – Barth és Brunner Svájcban, Niebuhr és Tillich az Egyesült Államokban, illetve Canterbury kései érseke, William Temple – nyíltan megvetették a kapitalizmust, sőt, egyenesen a kapitalizmus állítólagos hibáit vádolták az orosz bolsevizmus összes túlkapásáért.

Az ember gondolkodóba eshet, igaza volt-e Sir William Harcourtnak, amikor több mint hatvan évvel ezelőtt kijelentette: Most már mindannyian szocialisták vagyunk. De napjaink kormányai, politikai pártjai, tanárai és írói, militáns ateistái és keresztény teológusai szinte egyhangúan utasítják el szenvedélyesen a piacgazdaságot és dicsérik az állami mindenhatóság állítólagos előnyeit. A feltörekvő generáció olyan környezetben nő fel, amelyet teljesen áthatnak a szocialista eszmék.

A szocializmuspárti ideológiák befolyása világosan látható abban, ahogyan a közvélemény szinte egyhangúan magyarázatot ad arra, miért lépnek be az emberek szocialista vagy kommunista pártokba. A belpolitika terén azt feltételezik, hogy akik nem gazdagok, „természetesen és szükségszerűen” a radikális programokat – tervezést, szocializmust, kommunizmust – pártolják, míg kizárólag a gazdagoknak van okuk a piacgazdaság megőrzésére szavazni. Ezt a feltételezést magától értetődőnek tekinti az alapvető szocialista elképzelés, miszerint a kapitalizmus műveletei a „kizsákmányolók” egyedüli hasznára károsítják a tömegek gazdasági érdekeit, a szocializmus pedig javítani fog az átlagember életszínvonalán.

Viszont nem azért követelik a szocializmust, mert tudják, hogy a szocializmus javítani fog a körülményeiken, és nem azért utasítják el a kapitalizmust, mert tudják, hogy az egy rendszer, ami ellentétben áll az érdekeikkel. Azért szocialisták, mert úgy hiszik, hogy a szocializmus javítani fog a körülményeiken, és azért gyűlölik a kapitalizmust, mert úgy hiszik, hogy az károsítja őket. Azért szocialisták, mert megvakította őket az irigység és a tudatlanság. Makacsul elutasítják a gazdaságtan tanulmányozását, és visszautasítják a szocialista tervekről szóló elsöprő gazdaságtani kritikát, mivel a szemükben a gazdaságtan, absztrakt elméletként, egyszerűen ostobaság. Azt tettetik, hogy kizárólag a tapasztalatban hisznek. De nem kevésbé makacsul utasítják el a tapasztalat tagadhatatlan tényei elismerését, azaz hogy az átlagember életszínvonala összehasonlíthatatlanul magasabb a kapitalista Amerikában, mint a szovjet szocialista édenben.

Ugyanezt a hibás érvelést tanúsítják, amikor a gazdaságilag visszás országok állapotával foglalkoznak. Úgy gondolják, hogy lakóik „természetesen” szimpatizálnak a kommunizmussal, mivel szegénységben élnek. Nos, nyilvánvaló, hogy a szegény nemzetek szeretnének megszabadulni nyomorúságuktól. Tehát amikor hiányos állapotuk javítására törekednek, a társadalom gazdasági szerveződésének azon rendszerét kell bevezetniük, amelyik a legjobban szavatolja e cél elérését; a kapitalizmus mellett kell dönteniük. De a kommunizmus felé hajlanak, megtévesztve a hamis antikapitalista eszméktől. Valóban ellentmondásos, hogy a keleti népek vezetői, elutasítják a nyugatot meggazdagító módszereket miközben vágyakozó pillantásokat vetnek a nyugati nemzetek gazdaságára, és elragadtatottak az orosz kommunizmus által, ami szegénységben tartja az oroszokat és szatellitjeiket. Még ellentmondásosabb, hogy a szovjet rendszert dicsőítik az amerikaiak, miközben a kapitalista nagyvállalatok termékeit élvezik, és „igen természetesnek” tartják, hogy Ázsia és Afrika szegény nemzetei a kommunizmust részesítik előnyben a kapitalizmussal szemben.

Vitatható a kérdés, szükséges-e mindenkinek komolyan tanulmányoznia a gazdaságtant. De egy dolog biztos. Az, aki nyilvánosan a kapitalizmus és a szocializmus közötti ellentétről beszél vagy ír anélkül, hogy teljesen megismert volna mindent, amit a gazdaságtan mond ezekről a kérdésekről, egy felelőtlen szószátyár.

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>