Ludwig von Mises

Az antikapitalista mentalitás

Tartalomjegyzék


III.
Irodalom és kapitalizmus

1.
Az irodalmi termékek piaca

A kapitalizmus a kezdeményezőkészség tanúsításának lehetőséget biztosítja a sokaság számára. Míg a státusztársadalom merevsége mindenkinek a rutin változatlan elvégzését parancsolja, és nem tűr semmilyen eltérést a dolgok tradicionális mintájától, a kapitalizmus biztatja az újítót. A profit a termelés szokásos módjaitól való sikeres eltérés jutalma; a veszteség azok büntetése, akik lomhán az idejétmúlt módszerekhez ragaszkodnak. Az egyén szabadon mutathatja meg, mit képes jobban csinálni, mint mások.

Viszont ez az egyéni szabadság korlátozott. A piac demokráciájának következménye, tehát az egyén teljesítményének a szuverén fogyasztók általi értékelésén múlik. Ami kifizetődő a piacon az nem a jó teljesítmény, mint olyan, hanem teljesítmény, amit elegendő számú fogyasztó jónak tart. Ha a vásárlóközönség túl ostoba ahhoz, hogy meglássa egy termék értékét, bármennyire kiváló is legyen az, hiábavaló volt minden bajlódás és kiadás.

A kapitalizmus lényegében a tömegtermelés rendszere a tömegek igényeinek kielégítéséért. Bőségszarut ömleszt az átlagemberre. Az előző korokban sosem álmodott magasságba emelte az átlag életszínvonalat. Embermilliók számára tette elérhetővé az élvezeteket, amelyek pár generációval ezelőtt pusztán egy kis elitnek voltak elérhetők.

A mindenféle irodalom széleskörű piaca biztosítja a kiemelkedő példát. Az irodalom – a szó legtágabb értelmében – ma egy árucikk, amit milliók kérnek. Újságokat, magazinokat és könyveket olvasnak, adásokat hallgatnak és megtöltik a színházakat. Jelentős jövedelemre tesznek szert a publikum kívánalmait kielégítő szerzők, producerek és színészek. Egy új alosztály jelent meg a társadalmi munkamegosztás keretein belül: az írástudó, azaz akik írásból élnek meg. Ők úgy adják el a piacon szolgáltatásaikat vagy erőfeszítéseik termékét, mint ahogy minden más szakember adja el szolgáltatását vagy termékeit. Íróként szorosan a piacgazdaság együttműködő rendszerének részét képezik.

A prekapitalista korokban az írás nem volt kifizetődő művészet. A kovácsok és cipészek meg tudtak élni, de a szerzők nem. Az írás bölcsészettudomány volt, hobbi, de nem szakma. Az írás a gazdag emberek, a királyok, mágnások, politikusok, patríciusok és egyéb független urak nemes tevékenysége volt. Érsekek és szerzetesek, egyetemi professzorok és katonák gyakorolták szabadidejükben. A nincstelen embernek, akit ellenállhatatlan ösztön késztetett az írásra, először biztosítani kellett magának egy jövedelemforrást a szerzőségen kívül. Spinoza lencsét őrölt. A két Mill, apa és fiú, a Kelet-Indiai Társaság londoni irodáiban dolgozott. De a legtöbb szegény szerző a művészetek és tudományok gazdag barátainak bőkezűségéből élt. A királyok és hercegek egymással versenyeztek a költők és írók támogatásában. Az udvarok az irodalom menedékei voltak.

Történelmi tény, hogy a támogatás rendszere teljes szólásszabadságot biztosított a szerzőknek. A támogatók nem kényszerítették protezsáltjaikra saját filozófiájukat, és saját ízlésbeli vagy etikai nézeteiket. Gyakran buzgón védelmezték őket az egyházi hatóságok elől. Egy szerzőnek, akit kitiltott egy vagy több udvar, legalább lehetőségében állt, hogy egy menedéket találjon rivális udvarnál.

Mindettől függetlenül nem szép a filozófusok, történészek és költők látványa, ahogy az udvaroncok köreiben mozognak, és egy despota kegyelmétől múlnak. A régi liberálisok üdvözölték az irodalmi termékek piacának evolúcióját, mint a folyamat elengedhetetlen része, amely felszabadítja az embereket a királyok és arisztokraták gyámsága alól. Ezentúl – gondolták – a tanult osztályok ítélete lesz a felsőbbrendű. Mily gyönyörű kilátás! Úgy tűnt, egy virágzó korszak hajnalodik.

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>