Ludwig von Mises

Az antikapitalista mentalitás

Tartalomjegyzék


III.
Irodalom és kapitalizmus

6.
A „szociális” regények és színdarabok

A szocialista eszmék mellett elkötelezett publikum szocialista („szociális”) regényeket és színdarabokat kér. Maguk a szerzők, a szocialista gondolatok hatása alatt, készek biztosítani a követelt anyagot. Elégtelen állapotokat írnak el, amelyek – ahogyan célozgatnak arra – a kapitalizmus elkerülhetetlen következményei. A kizsákmányolt osztályok szegénységét és nélkülözését, tudatlanságát, mocskát és betegségét mutatják be. Bírálják a kizsákmányoló osztályok luxusát, ostobaságát és erkölcsi korrupcióját. Szemükben minden rossz és nevetséges, burzsoá, és minden jó és fenséges, proletár.

Két osztályba sorolhatók a szerzők, akik a szegények életével foglalkoznak. Az első osztály az, mely tagjai nem tapasztalták saját bőrükön a szegénységet, akiket egy „burzsoá” miliőben, vagy a gazdag bérkeresők vagy parasztok környezetében neveltek fel, és akik előtt ismeretlenek a körülmények, amibe belehelyezik regényeik és darabjaik karaktereik. Mielőtt nekifognának, ezeknek a szerzőknek információt kell gyűjteniük az alvilági életről, amit le szeretnének festeni. Kutatásba kezdenek. De természetesen nem elfogulatlan elmével közelítik meg tanulmányaik tárgyát. Előre tudják, mit fognak felfedezni. Meg vannak győződve arról, hogy a bérkeresők körülményei minden képzelőerőt felülmúlóan ínségesek és rettenetesek. Elfordítják tekintetüket mindenről, amit nem szeretnének látni, és csak azt találják, ami megerősíti előre kialakított véleményeiket. A szocialisták megtanították őket arra, hogy a kapitalizmus rettentő szenvedésbe taszítja a tömegeket, és minél inkább előrehalad, minél inkább eléri teljes formáját, az elsöprő többség annál szegényebbé válik. Regényeiket és darabjaikat e marxista dogma bemutatása esettanulmányának tervezik.

Nem az a probléma ezekkel a szerzőkkel, hogy a kín és a nélkülözés bemutatása mellett döntenek. Egy művész bemutathatja mesteri képességét bármilyen tárgy felhasználásával. Baklövésük sokkal inkább a társadalmi állapotok céltudatos elferdítéséből és félreértelmezéséből áll. Képtelenek meglátni, hogy az általuk leírt megdöbbentő körülmények a kapitalizmus hiányának következményei, a prekapitalista múlt maradványai vagy a kapitalizmus műveleteit szabotáló politika hatásai. Nem fogják fel, hogy a nagy volumenű, tömegfogyasztásra szánt termelés megteremtésével a kapitalizmus lényegében egy rendszer, amely a lehető legnagyobb mértékben eltörli a nyomorúságot. Kizárólag a gyári munkás szerepben írják le a bérkeresőt, és egy gondolatra sem méltatják a tényt, hogy ő éppúgy az általa létrehozott javak, vagy az értük elcserélt ételek és nyersanyagok fő fogyasztója.

Az igazság botrányos eltorzításává válik e szerzők részrehajlása a nélkülözés és szorongás taglalása során, amikor azt sejtetik, hogy amiről jelentenek, az a kapitalizmus tipikus és reprezentatív állapota. Világosan azt mutatja minden nagy volumenben előállított árucikk termelésére és eladására vonatkozó statisztikai adat által biztosított információ, hogy a tipikus bérkereső nem él mélyszegénységben.

A „szociális” irodalom kiemelkedő figurája Émile Zola volt. Ő állította fel a mintát, amit a kevésbé tehetséges imitátorok sora adoptált. Véleménye szerint a művészet közeli kapcsolatban állt a tudománnyal. Kutatásra kell alapozni azt, és a tudomány felfedezéseit kell illusztrálnia. És a társadalomtudományok fő eredménye – ahogy Zola látta – a dogma, miszerint a kapitalizmus minden gonosz közül a leggonoszabb, a szocializmus eljövetele pedig egyszerre elkerülhetetlen és magasan kívánatos. Regényei „gyakorlatilag a szocialista hitszónoklattan gyűjteménye voltak.” De követői „proletár” irodalma egyhamar felülmúlta Zolát a szocializmuspárti elfogultságban és vakbuzgóságban.

Az irodalom „proletár” kritikusai azt színlelik, hogy ezek a „proletár” írók egész egyszerűen a proletár tapasztalat hamisítatlan tényeivel foglalkoznak. Viszont ezek a szerzők nem pusztán tényekről tudósítanak. Marx, Veblen és a Webb házaspár tanításai nézőpontjából interpretálják ezeket a tényeket. Ez az interpretáció képezi írásaik lényegét, ez a kiugró tény, ami azokat szocialistapárti propagandává teszi. Ezek az írók magától értetődőnek és cáfolhatatlannak tartják a dogmákat, amelyeken magyarázataik alapszanak, és teljesen meg vannak győződve arról, hogy olvasóik osztják meggyőződésüket. Tehát gyakran feleslegesnek tűnik számukra, hogy nyíltan kimondják ezeket a dogmákat. Néha csak hallgatólagosan hivatkoznak rájuk. De ez nem változtatja meg a tényt, hogy amit könyvükben közvetítenek, a szocialista tanok és az álgazdaságtani építmények érvényességén múlik. Fikciójuk az antikapitalista tanok leckéinek illusztrációja, és velük együtt omlik is össze.

A „proletár” fikció szerzőinek második osztálya azok, akik abba a proletár miliőbe születtek, amit leírnak a könyvükben. Ezek az emberek elválasztották magukat a fizikai munkások környezetétől, és beléptek a szakemberek soraiba. A „burzsoá” hátterű proletár szerzőkkel ellentétben, nekik nem kell különleges kutatásokat végezniük, hogy megtudjanak valamit a bérkeresők életéről. Saját tapasztalataikból meríthetnek.

Ez a személyes tapasztalat olyan dolgokra tanítja őket, amelyek határozottan ellentmondanak a szocialista hitvallás alapvető dogmáival. Nincsen elzárva a szerény körülmények között élő szülők tehetséges és szorgos gyermeke előtt a hozzáférés a kielégítőbb pozíciókhoz. Maguk a „proletár” hátterű szerzők e tény bizonyságtételei. Tudják, miért jártak sikerrel, míg legtöbb társuk és testvérük nem. Miközben jobb életkörülmények felé tartottak, bőséges lehetőségük volt találkozni más fiatalemberekkel, akik, mint ők maguk, szívesen tanultak és haladtak előre. Tudják miért találták meg néhányan az útjukat, és mások miért mulasztották el. Na most, a „burzsoával” való együttélés során felfedezik, hogy nem az különbözteti meg az embert attól, aki nála kevesebbet keres, hogy az előbbi egy gazember. Nem emelkedtek volna annál a szintnél feljebb, ahova születtek, ha túl ostobák lettek volna látni, hogy számtalan üzletember és szakember önerőből építette vagyonát, és mint ő maga, szegényként kezdett. Képtelenek figyelmen kívül hagyni, hogy a jövedelemkülönbségek más tényezőkből származnak, mint amit a szocialista düh mond.

Ha az efféle szerzők olyan dolgokat írnak, ami valójában szocialista hitszónoklat, akkor őszintétlenek. Regényeik és darabjaik megbízhatatlanok, így tehát nem többek puszta szemétnél. Jóval lejjebb vannak „burzsoá” eredetű kollégáik könyvei színvonalánál, akik legalább hisznek abban, amit leírnak.

A szocialista szerzők nem elégednek meg azzal, hogy felvázolják a kapitalizmus áldozatainak állapotát. Úgyszintén foglalkoznak haszonélvezői, az üzletemberek életével és dolgaival. Szeretnék felfedni az olvasó előtt, miként jön létre a profit. Mivel előttük – hála Istennek – nem ismeretes egy ilyen mocskos téma, először információk után kutakodnak a kompetens történészek könyveiben. A következőt mondják nekik ezek a szakértők a „pénzügyi gengszterekről”, a „rablóbárókról”, és arról, hogyan szerezték vagyonukat: „Marhakupacként kezdte a karrierjét, ami azt jelenti, hogy megvette a gazdák marháit, és elvitte őket a piacra eladni. A marhákat súly alapján adták el a henteseknek. Épp mielőtt a piacra ért volna, sóval etette őket, és nagy mennyiségű vizet adott nekik inni. Egy gallon víz körülbelül nyolc fontot nyom. Rakj három vagy négy gallon vizet egy marhába, és kapsz valami extrát, amikor eladod.”[1] Regények és darabok tucatjai és tucatjai számolnak be hasonlóképp történetük főellensége, az üzletember tranzakcióiról. Az iparmágnások úgy gazdagodtak meg, hogy repedt acélt és rohadt ételt, kartontalpú cipőket és selyem gyanánt pamutjavakat adtak el. Lefizették a szenátorokat és kormányzókat, a bírókat és a rendőrséget. Átverték a vásárlóikat és a munkásaikat. Ez egy nagyon egyszerű történet.

Ezek a szerzők sosem gondoltak arra, hogy narratívájuk hallgatólagosan tökéletes idiótaként jellemez minden más amerikait, akit könnyen rászedhet bármilyen gazember. Az inflált marhák fentebb említett trükkje a szélhámosság legősibb és legprimitívebb fogása. Aligha hihető, hogy vannak a világ bármely pontján olyan ostoba marhavásárlók, akik bedőlnek neki. Feltételezni, hogy voltak az Egyesült Államokban hentesek, akiket így meg lehetett vezetni, túl sok egyszerűséget feltételez az olvasóról. Ugyanez a helyzet az összes hasonló mesével.

Az üzletember a magánéletében – ahogy a „progresszív” szerző lefesti őt – egy barbár, egy szerencsejátékos és egy iszákos. Napjait lóversenyeken tölti, estéit klubokban, éjszakáit pedig szeretőkkel. Ahogy arra Marx és Engels rámutatott a Kommunista Kiáltványban, ezek „a burzsoák, nem megelégedve azzal, hogy rendelkezésükre állnak a proletárok feleségei és lányai, nem beszélve az átlagos prostituáltról, a legnagyobb örömüket lelik abban, ha elcsábíthatják egymás feleségét.” Ilyen képet festenek az amerikai üzleti világról az amerikai irodalom nagy részében.[2]

[1] Lásd W. E. Woodward (A New American History, New York, 1938, 608. o.) ahogy leírja egy üzletember életrajzát, aki teológiai szemináriumot alapított.

[2] Lásd John Chamberlain briliáns elemzését: The Businessman in Fiction

<< Előző fejezet

Következő fejezet >>