Ami valaha állítólagos ideál volt, mára elnyűtt csontváz, ami madárijesztőként zörög a szélben az egész világ felett, de az embereknek nincs bátorságuk ahhoz, hogy felnézzenek és felfedezzék a véres rongyok alatt vigyorgó koponyát. Ez a csontváz a szocializmus.

Ötven évvel ezelőtt talán volt néhány mentsége (bár igazolása nem) a széles körben elterjedt hitnek, miszerint a szocializmust a jóakarat fűti és az emberi jólétre törekszik. Ezt a hitet többé nem lehet ártatlan hibának vélni. A szocializmust kipróbálták a föld minden kontinensén. Következményeinek fényében ideje kérdőre vonni a szocializmus támogatóinak motivációit.

A szocializmus lényegi jellemzője az egyéni tulajdonjogok megtagadása; a szocializmusban a tulajdonhoz való jog (ami a használathoz és a lemondáshoz való jog) a „teljes társadalomra” – azaz a kollektívára – száll, a termelést és az elosztást pedig az állam, tehát a kormány irányítja.

A szocializmus bevezethető erővel – mint a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének esetében – vagy szavazattal, mint a Náci (Nemzetiszocialista) Németországban. A szocializálás foka lehet teljes, mint Oroszországban, vagy részleges, mint Angliában. Elméleti szempontból a különbségek felszínesek: a gyakorlatban a különbség pusztán idő kérdése. Az alapelv minden esetben ugyanaz.

A szocializmus állítólagos céljai a szegénység eltörlése, az általános jólét elérése; fejlődés, béke és emberi testvériség voltak. Az eredménye rettentő bukás – rettentő abban az esetben, ha a cél az emberi jólét.

 A jólét helyett a szocializmus gazdasági bénulást és/vagy összeomlást hozott minden országnak, ami megpróbálkozott vele. A szocializálás foka egyenlő volt a katasztrófa fokával. A következmények eszerint változtak.

Angliát – valaha Európa legszabadabb és legbüszkébb nemzetét – egy másodrangú hatalomra redukálták, és lassan belepusztul a vérzékenységbe, elveszítve a gazdasági vér legjobbját: a középosztályt és a szakembereket. A tettre kész, kompetens, produktív, független emberek ezrével hagyják el az országot, Kanadába vagy az Egyesült Államokba emigrálva, szabadság után kutatva. A középszerűség, az émelyítő szociális otthon elől menekülnek, ahol – miután a bennlakók eladták jogaikat egy ingyenes fogsorért cserébe – most azért nyafognak, hogy inkább lennének Vörösek, mint halottak.

A teljesen szocializált országokban az éhínség volt a kezdet, a szocialista uralmat beharangozó jel – mint a Szovjet Oroszországban, Vörös Kínában és Kubában. Ezekben az országokban a szocializmus az iparosodás előtti korok kimondhatatlan szegénységébe taszította az embereket, szó szerint éhezésbe, és a kín stagnáló szintjén tartotta őket.

Nem, ez nem csak „ideiglenes,” ahogy azt a szocializmus apologétái mondogatják – fél évszázada. Negyvenöt évnyi állami tervezés után Oroszország még mindig képtelen megoldani lakosai etetésének problémáját.

Ami nagyobb produktivitást és a gazdasági fejlődés sebességét illeti, a kapitalizmus és a szocializmus közötti összehasonlítás egyszer és mindenkorra eldőlt – minden őszinte ember számára – elég egy pillantás a jelenlegi Kelet- és Nyugat-Berlin közötti különbségekre.

A béke helyett a szocializmus egy újfajta, hátborzongató elmebajt vezetett be a nemzetközi kapcsolatokba – a „hidegháborút,” ami a krónikus háború állapota be nem jelentett békeidőkkel a könnyelmű, hirtelen megszállások között – miközben Oroszország megszállta a bolygó egyharmadát, a szocialista nemzetek és törzsek pedig egymás torkát szorongatják, miközben a szocialista India megszállja Goát, kommunista Kína pedig megszállja a szocialista Indiát.

Korunk erkölcsi korrupciójának ékes jele az az érzéketlen elégedettség, amivel a legtöbb szocialista – és szimpatizánsaik, a „liberálisok” – a szocialista államokban elkövetett rémtettekhez viszonyulnak, és életmódként fogadják el a terror általi uralmat – míg az „emberi testvériség” támogatóiként pózolnak. Az 1930-as években valóban tiltakoztak a Náci Németország bűntettei ellen. De úgy tűnik, az nem elvi kérdés volt, hanem az egyazon területért küzdő rivális banda tiltakozása, mivel nem halljuk többé a hangjukat.

Az „emberiség” nevében a következőket nézik el és támogatják: a szabadság és minden jog elpusztítása, minden tulajdon elkobzása, bírósági tárgyalás nélküli kivégzés, kínzókamrák, szolgamunka-táborok, számtalan milliók tömeges lemészárlása a Szovjet Oroszországban – és Kelet-Berlin véres rettenete, beleértve a menekülő gyermekek golyó által kilyuggatott testét.

Amikor az ember százezrek elkeseredett küzdelmét látja, akik próbálnak kiszabadulni Európa szocializált országaiból szögestdrótok felett, gépfegyvertűz alatt – az ember többé nem hiheti azt, hogy a szocializmus bármilyen formáját a jóakarat és az ember jóléte iránti vágy vezérli.

Egyetlen hitelesen jóakaratú ember sem volna képes figyelmen kívül hagyni vagy kikerülni egy ilyen hatalmas méretű rettenetet.

A szocializmus nem a nép mozgalma. A szocializmus az értelmiségiek mozgalma, ami értelmiségiektől származik, ők vezették és irányították azt, ők ültették azt dohos elefántcsonttornyaikból a véres gyakorlatba, ahol találkoztak szövetségeseikkel és hóhérjaikkal: a bűnözőkkel.

Mi motiválja ezeket az értelmiségieket? Hatalomvágy. Hatalomvágy – mint a tehetetlenség, az önutálat és a meg nem érdemelt iránti vágyakozás manifesztációja.

A meg nem érdemelt iránti vágyakozásnak két aspektusa van: a meg nem érdemelt anyagi és szellemi formája. (A „szellem” alatt az ember tudatát értem.) Ez a két elem szükségszerűen összefüggő, de az ember vágya fókuszálhat túlnyomóan az egyikre vagy a másikra. A szellemi meg-nem-érdemelt a pusztítóbb és a korruptabb a kettő közül. Az a meg nem érdemelt nagyság iránti vágy, amit a „presztízs” ködös szava fejez ki (de nem definiál).

A meg nem érdemelt anyagi hasznok keresői pusztán pénzügyi paraziták, kéregetők, fosztogatók vagy rablók, akik létszámban és elmében túl korlátoltak ahhoz, hogy fenyegetést jelentsenek a civilizációra, mindaddig és amennyiben nem engedik szabadon és legalizálják őket a meg nem érdemelt nagyság keresői.

A meg nem érdemelt nagyság egy olyan valószerűtlen, neurotikus fogalom hogy a roncs, aki kutatja, még önmagában sem képes azt azonosítani: azonosítása egyenlő az ellehetetlenítésével. Az altruizmus és a kollektivizmus irracionális, meghatározhatatlan szlogenjeire van szüksége, hogy félig hihető formát adjon névtelen vágyának, és a valósághoz horgonyozza azt – inkább saját, semmint áldozatainak megtévesztése céljából. „A köz,” „a közérdek,” „a közszolgálat” az eszköze, szerszáma, lengő ingája a hatalomvágyó önhipnózisának.

Mivel „a köz” nevű entitás nem létezik – hiszen a köz pusztán egyének csoportja – így a „közérdek” állítólagos vagy hallgatólagos összetűzése a magánérdekkel azt jelenti, hogy bizonyos emberek érdekeit fel kell áldozni mások érdekeiért és kívánságáért. Mivel a fogalom annyira kényelmesen meghatározhatatlan, használata bármely adott csoport képességén azon képességén múlik, hogy kijelentse: „A köz, c’est moi” [én vagyok] – és alátámassza ezt az állítást egy fegyvercsővel.

Egyetlen ilyen követelést sem tartanak vagy tartottak fenn valaha fegyverek – azaz a fizikai erőszak – segítsége nélkül. Másrészt a fegyveresek enélkül az állítás nélkül ott maradnának, ahova valók: az alvilágban ahelyett, hogy az az állami hivatalokba emelkedve a nemzetek sorsát uralják.

Kétféleképp lehet azt állítani: „A köz, c’est moi”: az egyiket a nyers materiális parazita fogalmazza meg, aki állami támogatásokért zajong egy „köz”-szükség nevében és zsebre rakja azt, amit nem érdemelt ki; a másikat vezetője gyakorolja: a spirituális parazita, aki „nagysága” illúzióját abból a hatalomból nyeri – mint egy orgazda, aki lopott javakat kap – hogy afölött rendelkezik, amit nem érdemelt ki; illetve az önmagáról alkotott misztikus nézetből, mint a „a köz” megtestesült hangja.

A kettő közül pszichológiailag a materiális parazita az  egészségesebb, és közelebb áll a valósághoz: legalább megeszi vagy viseli a zsákmányát. De a spirituális parazita számára a kielégülés egyetlen forrása, az egyetlen módja annak, hogy „presztízsre” tegyen szert (amellett, hogy parancsokat ad és rettegést terjeszt), a legpazarlóbb, leghaszontalanabb és legértelmetlenebb tevékenység mind közül: a nyilvános emlékművek emelése.

A nagyságot az ember elméjének produktív erőfeszítése által lehet elérni a világosan definiált, racionális célokra törekvés során. De a nagyság téveszméjét csak egy nyilvános emlékmű meghatározhatatlan, változó kimérája szolgálhatja – amit nagylelkű ajándékként prezentálnak az áldozatok számára, akiknek a kényszermunkája vagy az elrabolt pénze finanszírozta azt; ami mindenkit és senkit sem szolgál, amit mindenki és senki sem birtokol, amire mindenki tátja a száját, és amit senki sem élvez.

Ez az uralkodó egyetlen módja, hogy kielégítse rögeszméjét: a „presztízst.” Presztízs – kinek a szemében? Bárkiében. Megkínzott áldozatai szemében, a királysága utcáin koldulók szemében, az udvari talpnyalók szemében, a határon túli idegen törzsek és uralkodóik szemében. Mindezen szemek – mindenki és senki szeme – lenyűgözéséért ontották és költötték alattvalók nemzedékeinek vérét.

Bizonyos bibliai filmekben az ember grafikus képet láthat a nyilvános emlékműépítés értelméről: a piramisok építéséről. Éhező, rongyos, girhes emberek hordái szenvednek izmaik végső megfeszüléséig a nagy kődarabok vonszolásával, mint megkínzott igavonó állatok a felügyelő ostorai alatt, majd összeomlanak a munkában és meghalnak a sivatagi homokban – hogy impozáns, értelmetlen építményben szunnyadhasson egy halott Fáraó, és így örök „presztízst” nyerjen a meg nem született, jövő generációk szemében.

 Az egyetlen megmaradt emlékművek az ember korai civilizációiból a templomok és a paloták. Ugyanolyan eszközökkel és ugyanolyan áron teremtették őket; egy áron, amit nem igazol a tény, hogy a primitív törzsek kétségtelenül elhitték – miközben éhségtől és kimerültségtől pusztultak – hogy törzsük, uralkodóik vagy isteneik „presztízse” valahogyan hasznos volt számukra.

Róma összeomlott az államista kontroll és az adóztatás alatt, míg uralkodói kolosszeumokat építettek. XIV. Lajos francia király a szegénységbe adóztatta népét, míg megépítette a versailles-i palotát, hogy a kortárs királyok irigykedjenek, és meglátogassák a modern turisták. A márványozott moszkvai metró, amit az orosz munkások – nőket beleértve – fizetetlen „önkéntes” munkája épített, nyilvános emlékmű, akárcsak a szovjet nagykövetségek pezsgő-és-kaviár fogadásainak cárszerű luxusa, ami ahhoz kell – míg az emberek sorban állnak csekély ételadagjaikért – hogy „fenntartsák a Szovjetunió presztízsét.

Az Amerikai Egyesült Államok megkülönböztető jegye egészen az utolsó pár évtizedig a nyilvános emlékműveinek szerénysége volt. Az efféle emlékművek létezése hiteles volt: nem „presztízs” érdekében emelték őket, hanem funkcionális épületek voltak, amelyek nagy történelmi jelentőségű eseményeknek adtak otthont. Ha látták az Independence Hall egyszerűségét, látták a különbséget a hiteles nagyság és a „közszellemű” presztízsvadászok piramisai között.

Amerikában az emberi erőfeszítést és a materiális erőforrásokat nem rabolták el nyilvános emlékművekre és állami projektekre, hanem a polgárok költötték azokat magán, személyes, egyéni jólétük fejlődésére. Amerika nagysága abban a tényben rejlik, hogy tényleges emlékművei nem nyilvánosak.

New York tájképe olyan ragyogó emlékmű, amelynek soha semmilyen piramis vagy palota nem fog a nyomába érni. De Amerika felhőkarcolóit nem közpénzből, és nem is közcélokra építették: a magánszemélyek energiája, kezdeményezése és vagyona építette őket személyes profit céljából. És ahelyett, hogy elszegényítenék az embereket, ahogy egyre magasabbra és magasabbra emelkednek, ezek a felhőkarcolók egyre csak emelték az emberek életszínvonalát – beleértve a nyomornegyedek lakóit, akik luxuséletet élvezhetnek az ősi egyiptomi szolgához vagy a modern Szovjet Szocialista munkáshoz viszonyítva.

Ez a különbség – mind elméletben, mind gyakorlatban – a kapitalizmus és a szocializmus között.

Lehetetlen felbecsülni az emberi szenvedést, degradációt, nélkülözést és rettenetet, amivel fizettek Moszkva egyetlen felhőkarcolójáért – amivel annyit hencegnek, vagy a Szovjet gyárakért, bányákért, gátakért, vagy a zsákmány és a vér által támogatott „iparosodásuk” bármelyik részéért. Azt azonban tudjuk, hogy negyvenöt év hosszú idő: két nemzetéket átölelő szakasz; tudjuk, hogy a beígért bőség nevében két generációnyi ember élt és halt meg embertelen szegénységben; és tudjuk, hogy a szocializmus jelen támogatóit nem tántorítják vissza az efféle tények.

Akármilyen motivációról is beszéljenek, a jóakarat az, amelynek követeléséhez rég elvesztették a jogukat.

A szocializálás ideológiája (neo-fasiszta formában) most alapértelmezettként kering az intellektuális és kulturális atmoszféránk vákuumában. Figyeljék meg, milyen gyakran kérnek tőlünk meghatározatlan „áldozatokat” meghatározatlan célokra. Figyeljék meg, milyen gyakran hivatkozik a jelenlegi kormány a „közérdekre.” Figyeljék meg, milyen jelentőséget kapott hirtelen a nemzetközi presztízs, és milyen groteszken szuicid politikákat igazolnak a „presztízsre” hivatkozva. Figyeljék meg, hogy az új kubai válság kapcsán – amikor a tényleges probléma a nukleáris rakétákhoz és a nukleáris háborúhoz kapcsolódik – diplomatáink és kommentátoraink komolyan helyénvalónak tartották, hogy olyan dolgokat mérlegeljenek, mint a „presztízs”, a személyes érzések és a szóban forgó különböző szocialista vezetők  „presztízsmentése.”

Nincs különbség a szocializmus elvei, politikája és gyakorlati eredményei között – és bármelyik történelmi vagy történelem előtti zsarnokság között. A szocializmus pusztán demokratikus abszolút monarchia – azaz az abszolutizmus rendszere rögzített vezető nélkül, melyben minden jövevény, bármelyik könyörtelen törtető, opportunista, kalandor, demagóg vagy bűnöző megragadhatja a hatalmat.

Amikor a szocializmusról gondolkodnak, ne csapják be önmagukat annak természetével kapcsolatban. Emlékezzenek, hogy nincs olyan dichotómia, hogy „emberi jogok” versus „tulajdonjogok.” Semmilyen emberi jog nem létezhet tulajdonjog nélkül. Mivel a materiális javakat emberek elméje és erőfeszítése termeli, és azok szükségesek életük fenntartásához, ha a termelő nem birtokolja erőfeszítése eredményét, nem birtokolja az életét. A tulajdonjogok megtagadása azt jelenti, hogy az embert az állam tulajdonává változtatják. Aki követeli a mások megtermelt vagyonának „újraelosztásához” való „jogot,” az követeli a „jogot” ahhoz, hogy ingóságként bánjon az emberi lényekkel.

Amikor a szocializmus által elkövetett globális pusztításra, vértengerre és az áldozatok millióira gondolnak, emlékezzenek, hogy őket nem „az emberiség javára,” nem bármiféle „nemes eszme” oltárán áldozták fel, hanem valamelyik rettegő vadember vagy hencegő középszerűség gennyes hiúságáért, aki a meg nem érdemelt nagyság palástjáért epekedett – és hogy a szocializmus emlékműve a közgyárak, a közszínházak és a közparkok piramisa, amit emberi hullák alapjára emeltek, tetején pedig az uralkodó alakja pózol, mellkasát verve és „presztízshez” való jogát üvöltve a fölötte tátongó csillagtalan sötétségnek.