A túléléshez szükséges eszközök készlete minden állatfaj és minden növény esetében korlátozott. Így minden élőlény túlélési érdeke könyörtelen ellentétben áll faja összes többi tagjának érdekével. Egyedül az ember tudja, miként küzdheti le ezt a kiengesztelhetetlen, természetadta konfliktust: az együttműködéssel. A munkamegosztás elve alatt végzett munka nagyobb termelékenysége a szándékosan közös célokra törekvő emberek érdekegyezségére cseréli az étel szűkössége által teremtett zord antagonizmust. A munkamegosztásnak köszönhetően az árucikkek és szolgáltatások békés cseréje – a piaci folyamat – válik az emberek közötti kapcsolatok mérvadó típusává. Az erőszak, az erősebb uralma helyét átveszi a felek kölcsönös megállapodása.
Verseny kontra erőszak
Az emberiséget gyötrő fundamentális probléma e megoldása (és nem létezik más megoldás) abból a szempontból tökéletlen, hogy minden ember teljes és feltétel nélküli együttműködésén múlik és meghiúsíthatja bárki, aki nem hajlandó együttműködni. Egyetlen módon lehet eltörölni az emberi ügyletekbe való erőszakos beavatkozást: ha még hatalmasabb erőszakot alkalmaznak ellene. Azokra az egyénekre vagy egyének csoportjára, akik erőszakhoz folyamodnak vagy nem tesznek eleget a szerződéseikben foglalt kötelezettségeiknek, nem vár más, csak az erőszakos fellépés. Az önkéntes egyezségek piaci rendszere nem működhet, ha nem támogatja a kényszer apparátusa, ami kész erőszakot alkalmazni azok ellen a személyek ellen, akik nem tartják szigorúan tiszteletben a kölcsönös megállapodások feltételeit és szabályait. A piacnak szüksége van az állam támogatására.
A piac a szó legtágabb értelmében az a folyamat, ami magába foglalja az emberek összes önkéntes és spontán cselekvését. Az emberi kezdeményezés és szabadság birodalma; a termőföld, amelyből kibontakozik minden emberi vívmány.
Az állam – a hatalom, ami óvja a piacot a pusztító erőszaktól – a kényszer zord apparátusa. Az állam a parancsok és a tilalmak rendszere, fegyveres szolgálói pedig mindig készek betartatni ezeket a törvényeket. Az állam minden tettét azok hajtják végre, akik alá vannak rendelve a parancsainak. Az államhatalom arra kényszerítette az alattvalóit, hogy piramisokat és más emlékműveket, kórházakat, kutatóközpontokat és iskolákat építsenek. Az emberek látják ezeket az alkotásokat és a legdicsőbb magasztalásban részesítik a kitervelőiket. Nem látják azokat az épületeket, amiket elpusztított az államhatalom. És azokat az építményeket sem látják, amiket sosem alkottak meg, mivel az állam eladóztatta azt az összeget, amit a polgárok a felépítésükre szántak.
Manapság gyakorlatilag határtalan az emberek államista – vagy ahogyan napjainkban mondják: szocialista – lelkesedése. Szinte senkinek sincs bátorsága ellenkezni, ha valaki az államhatalom – népszerű nevén „a közszektor” – kiterjesztését javasolja. Egyedül a szinte minden államosítást követő, tagadhatatlan pénzügyi kudarc lassítja le és állítja meg - bizonyos esetekben - a vállalkozások további államosítását. Ilyen tekintetben fontos szerepet játszik a postahivatal napjaink társadalomfilozófiában és gazdaságpolitikájában. A postahivatal közismert hatékonytalansága és hatalmas pénzügyi deficitje megsemmisíti az állam – az erőszakos cselekvés társadalmi apparátusa – tevékenykedésének nagyszerűségéről szóló népszerű meséket.
Lehetetlen őszintén az erőszak pártjára állni a békés együttműködéssel szemben. Így az erőszak támogatói egy cselhez folyamodnak, amivel „erőszakmentességnek” nevezik az általuk használt erőszakot és annak fenyegetését. Ennek kiemelkedő példái a szakszervezetek. A szakszervezetek az erőszak különböző módjaival vagy azok fenyegetésével gátolják meg, hogy tovább üzemelhessenek a vállalatok a szakszervezeti parancsot megtagadó emberek segítségével. Sikeresen „békés” kicsengéssel látták el a „sztrájkőrség” katonai kifejezést. A szakszervezeti gyakorlatokba viszont beletartozik, hogy készek nyers erővel gyilkolni és pusztítani.
A békés megállapodás birodalma és a kényszer birodalma közötti alapvető ellenségességet nem lehet eltörölni a gazdaság két „szektoráról”, a magánszektorról és a közszektorról szóló üres beszéddel. A spontaneitás és a kényszer között nincs kiegyezés. Bukásra ítélt minden olyan kísérlet, ami megpróbálja feléleszteni az egyiptomi fáraók, a perui inkák totalitarizmusát. Az erőszak pedig nem veszíti el az antiszociális jellegét akkor, ha átkeresztelik „erőszakmentességre”. Minden, amit az emberiség teremtett, az önkéntes emberi együttműködés gyümölcse. Az egyetlen, amivel az erőszak hozzájárult a civilizációhoz, az a békeszerető embereknek nyújtott kétségtelenül elengedhetetlen szolgáltatás, amivel megfékezi a potenciális békeháborgatókat.
Szocialista tervezés
A nyugati civilizáció mindig és most is a legnagyobb jónak tartja a szabadságot. A Nyugat történelme a zsarnokság elleni és a szabadság melletti küzdelmek históriája. A tizenkilencedik században úgy tűnt, hogy az egyéni szabadság eszméje – amit az ókori görögök alkottak meg, majd amibe újra életet leheltek az európaiak a Reneszánsz és a Felvilágosodás korában – még a kelet elmaradott népeire is hatással van. Az optimisták a szabadság és a béke eljövendő koráról beszéltek.
Ami valójában történt, az ennek az ellentéte volt. A tizenkilencedik század – ami remekelt a természettudományokban és az eredményeinek technológiai felhasználásában – megalkotta és elterjesztette azokat a társadalmi tanokat, amelyek az emberi történelem végcéljaként ábrázolták a totális államot. Mind a hithű keresztények, mind a radikális ateisták elutasították és minden gonosz közül a legszörnyűségesebbnek tartották a piacgazdaságot. Míg a kapitalizmus példátlan mértékben fokozta a gazdasági tevékenységek produktivitását, és évről évre növekedett a tömegek életszínvonala a kapitalista országokban, vitathatatlan dogmaként fogadták el a marxista dogmát, miszerint a kapitalizmusban elkerülhetetlenül és egyre gyorsabban elszegényednek a „kizsákmányolt osztályok”. Az önjelölt értelmiségiek – akik szenvedélyesen vágynak és törekednek arra, amit proletárdiktatúrának neveznek – azt színlelik, hogy a szabadság nagy bajnokainak munkáját folytatják.
Korunk társadalmi és politikai eszménye a tervezés. Meg kell fosztani az egyént annak jogától és lehetőségétől, hogy megválassza a helyét a társadalmi együttműködés rendszerében. Mindenkinek engedelmeskednie kell a társadalom – azaz az állam, a rendőrhatalom – legfőbb hivatala parancsainak. Bölcsőtől sírig mindenkit arra fognak kényszeríteni, hogy pontosan úgy viselkedjen, ahogyan a „terv” megalkotói parancsolták. Ezek a parancsok meg fogják határozni az oktatását, a lakhelyét, a munkáját és a bérét. Nem kifogásolhatja a kapott parancsokat; a rendszer mögött meghúzódó filozófia szerint egyedül a tervező hatóság tudhatja, hogy a parancs megfelel-e a „társadalmilag” legkívánatosabb céloknak.
A társadalom minden tagjának rabigába hajtása nem csupán a szocialista irányítás akaratlan velejárója. Sokkal inkább a szocialista rendszer alapvető jellemvonása, bármiféle elképzelhető szocialista irányításnak a következménye. Pontosan ez az, amire a szocialista szerzők gondoltak, amikor a kapitalizmust a „termelés anarchiájaként” stigmatizálták és azt követelték, hogy ruházzanak át minden hatalmat a „társadalomra”. Az ember vagy szabadon élheti az életét a saját terveinek megfelelően, vagy arra kényszerítik, hogy feltétel nélkül engedelmeskedjen a nagy istenállam tervének.
Nem számít, hogy a szocialisták napjainkban „balosoknak” nevezik magukat, és „jobboldaliaknak” gúnyolják a korlátozott állam és a piacgazdaság támogatóit. A „baloldal” és a „jobboldal” kifejezés elvesztett minden politikai jelentőséget. Az egyetlen jelentős megkülönböztetés az ellentét a piacgazdaság és folyománya, a korlátozott állam támogatói, illetve a totális állam támogatói között.
Az emberi történelem során először tökéletes az egyetértés az úgynevezett értelmiségiek többsége, illetve az összes többi társadalmi csoport és osztály között. Mindannyian szenvedélyesen és vehemensen a tervezést, a saját teljes rabszolgásításukat akarják.
Az egyén szabadsága és a piacgazdaság
A kapitalista társadalom karakterisztikus jellemzője az a tevékenységi kör, amit tagjai kezdeményezőképességére és felelősségére bíz. Az egyén szabad és szuverén mindaddig, amíg nem korlátozza polgártársai szabadságát saját céljaik megvalósításában. A piacon fogyasztói minőségében ő a szuverén. A kormányzati szférában szavazó, és ebben a minőségben a szuverén törvényhozó része. A politikai demokrácia és a piac demokráciája egyazon tőből fakadnak. A marxizmus terminológiájával úgy mondhatnánk: a képviseleti kormányzat épp úgy a piac felépítménye, ahogyan a despotizmus a szocializmus felépítménye.
A piacgazdaság nem csupán egyike a gazdasági együttműködés számtalan elképzelhető és lehetséges rendszerének. A piacgazdaság az egyetlen módszer, ami lehetővé teszi, hogy az emberiség megalkosson egy olyan termelési szerkezetet, ami tántoríthatatlanul a fogyasztók lehető legjobb és legolcsóbb ellátására törekszik.
