Előszó a De mi az a neoliberalizmus? című e-könyvünkhöz.

A következő esszék mind ugyanazt a kérdéskört járják körbe libertárius szemszögből. Arra a kérdésre próbálnak választ találni, hogy mégis mi a fene az a neoliberalizmus – ha lehet egyáltalán definiálni – és miért neveznek „neoliberálisnak” a vállaltan kommunistákon kívül lényegében mindenkit Hillary Clintontól és Orbán Viktortól kezdve Milton Friedmanon és F.A Hayekon át Ludwig von Misesig. 

A soron következő fejezetek szerzői lényegében ugyanazt az álláspontot fogják ismertetni az írásaikban, ugyanakkor mindegyik esszé valami új ismerettel járul a téma megértéséhez. Továbbá mindegyik szerző libertárius, azaz az állami beavatkozástól mentes gazdaság és magánélet szószólója. De ahhoz, hogy megértsük, miért is fontos ezt kihangsúlyozni, előbb meg kell értenünk azt az álláspontot, amit a jelen esszégyűjtemény szerzői vallanak a neoliberalizmussal kapcsolatban.

Röviden, amikor a baloldali1 publicisták és politikusok a neoliberalizmust szidalmazzák, maguk sem tudják, miről beszélnek. Ennek az első bizonyítéka a tény, hogy – ahogy azt említettem – lényegében már mindenkire rásütötték a neoliberális bélyeget, aki nem vállaltan szocialista. Ludwig von Mises állítólag neoliberális. Mises azonban saját magát nem neo-liberálisként, hanem liberálisként jellemezte a szó klasszikus értelmében. Ahogyan életrajzának írója nevezte, Mises volt a klasszikus liberalizmus utolsó lovagja. Ha azonban Mises neoliberális volt, akkor kétségtelenül neoliberális volt az összes többi klasszikus liberális eszmetársa is, mint a Levellerek, John Locke, Richard Cobden, Herbert Spencer, Frédéric Bastiat vagy Gustave de Molinari. És mivel a libertarianizmus a klasszikus liberalizmus közvetlen szellemi örököse, neoliberális az összes libertárius is. A libertáriusok azonban radikális ellenségei megannyi olyan politikusnak és értelmiséginek, akiket ugyanúgy neoliberálisnak bélyegeznek – beleértve még az olyan piacpártiakat is, mint Milton Friedman és a nevével fémjelzett chicagói iskola.2

Ugyanakkor itt azonnal meg kell torpannunk, hogy elgondolkodjunk egy szembeötlő kérdésen. Mire fel a neo-, avagy az új- előtag? Amit az imént említett szerzők képviseltek, az nem a liberalizmus megújítása, hanem maga a liberalizmus, ahogyan azt a tizenhetedik, a tizennyolcadik és a tizenkilencedik századi filozófusok, politikusok és politikai közgazdászok megfogalmazták és az állami uralom ellen alkalmazták. Ennek a klasszikus liberális mozgalomnak kulcsfontosságú eleme volt az állam és a gazdaság szétválasztása, a szabályozások, a vámok, a kiváltságok, az infláció eltörlése és annak a rendszernek a laissez-faire szabadpiaccal való helyettesítése, amit akkoriban merkantilizmusnak neveztek.

A neoliberalizmus megértésének legegyszerűbb módja – ahelyett, hogy kritikusainak ellentmondásokkal tarkított szavaira támaszkodunk – ha felidézzük Ludwig von Mises gondolatait. Mises kihangsúlyozta, hogy a társadalmi szerveződésnek három módja létezik. A szocializmus – a termelési tényezők állami tulajdonlása, ahol állami irányítás alatt áll a termelés és az elosztás teljes szerkezete; a kapitalizmus – a termelési tényezők magántulajdonlása, ahol a vállalkozókat a nyereség és a veszteség útjelzői irányítják a fogyasztók szolgálatában; és az intervencionizmus, amit harmadik útnak vagy vegyes gazdaságnak is szoktak nevezni. Az intervencionizmus a gazdaságba való állami beavatkozás rendszere. Az uralkodók arra törekednek – Mises szavaival – hogy „a termelés és a fogyasztás ne az akadályozatlan piac által előírt módon történjen, és azzal kívánják elérni ezt a célt, hogy parancsokat, utasításokat és tilalmakat oltanak a piac működésébe, amelyeket készek végrehajtani a rendőri erők, illetve a kényszer és az erőszak apparátusa.”

 A neoliberalizmus ellen agitáló véleményformálók rendszerint vagy intervencionisták, vagy szocialisták, akik egyaránt gyűlölik az intervencionizmust és a kapitalizmust. Az utóbbi csoport minden termelést állami, kollektív (értsd: állami) vagy nemzeti (értsd: állami) irányítás alá akar vonni. De mind az intervencionisták, mind a szocialisták a szabad piacgazdaságot teszik felelőssé az intervencionizmus kudarcáért. Nem képesek vagy nem hajlandóak látni, hogy a minden gazdasági tevékenységbe beszivárgó állami beavatkozás világában élünk. A szabadpiacot és az úgynevezett piaci fundamentalizmust3 – azaz az agressziómentes, önkéntes emberi együttműködés rendszerét – támadják a modern világ minden gondjáért és soha egyszer nem hivatkoznak olyan alapvető empirikus tényekre, mint a világ országainak gazdasági szabadság indexe. Ha tennék, el kellene ismerniük, hogy a rendszerünk az intervencionizmus, nem pedig a szabadpiac, a kapitalizmus rendszere.

Amikor a neoliberalizmus gonoszságáról áradoznak, olyan példákat említenek, mint a hatalmas egyenlőtlenség a szegények és a gazdagok között. Azonban álljunk meg egy pillanatra, és vessük össze a gazdagodást és a szegényedést a kapitalizmusban és az intervencionizmusban.

A kapitalizmusban a vagyonszerzés egyetlen módszere az, amit Franz Oppenheimer a vagyonszerzés gazdasági módszerének nevezett. Röviden, az emberek közötti önkéntes csere rendszere.

Az önkéntes csere a következőt jelenti: a fizikai dolgok feletti tulajdonjog mindennemű átruházása mindkét fél önkéntes – a fizikai erőszak használatától vagy fenyegetésétől mentes – beleegyezésével történik. Ez magába foglalja az öntulajdonlást – hogy minden ember tulajdonosa saját testének, azaz ő a végérvényes döntéshozó azzal kapcsolatban, hogy mit és mit ne tegyenek vele, és az eredeti birtokbavételt – hogy a fizikai tárgyak első vagy eredeti tulajdonosa mindig az, aki először fogta meg és alakította át azokat a természetadta dolgokat, amiket előtte más nem vett tulajdonba azzal, hogy – John Locke szavaival élve – „elegyítette vele a munkáját.”4

A kapitalizmusban minden tulajdonjog átruházása önkéntesen történik. Az önkéntes csere esetén pedig mindkét fél arra számít, hogy nyereségesen fog távozni, máskülönben nem volna hajlandó nyélbe ütni azt. Ez a számítás pedig rendre be is válik. Ez azért lehetséges, mert a fizikai dolgokhoz társított értékítélet szubjektív. Az ember saját, személyes szükségletei határozzák meg, hogy hogyan viszonyul a gazdasági javakhoz – a szükségletek pedig emberről emberre, óráról órára változnak. Minden ember egy tulajdonképpen végtelen listával rendelkezik arról, hogy miként tudna javítani az életkörülményein, hogy milyen kielégítetlen vágyai vannak. A vágyakat sorrendbe rendezi, úgy dönt, hogy a legsürgetőbbre törekszik és lemond – legalábbis a legsürgetőbb megvalósításának idejére – a többiről. A gazdasági javakról alkotott értékítélet pedig azon múlik, hogy az adott dolog a kívánságai preferenciasorrendjének mennyire sürgető elemét elégítené ki.

Így valakinek, aki elsétál egy újságos előtt, többet érhet az újság elolvasása – gazdasági terminussal „fogyasztása” – mint az újságra szánt aprópénz a zsebében (pontosabban, mint annak a pénznek minden alternatív felhasználása). Ennek megfelelően az újságos pedig – a saját szubjektív értékítélete szerint – nagyobbra értékeli az újság pénzösszegét, mint az újságot.

A kapitalizmusban a termelési folyamatok végső kormányzója a fogyasztó. Ez abból a tényből következik, hogy senki sem tehet szert az erőszak kezdeményezésével – rablással és kényszerrel – mások vagyonára és javaira, hanem amennyiben szeretné megkaparintani azt, önkéntes cserébe kell elegyednie másokkal és értéket kell adnia értékért. Olyasvalamit kell felajánlania embertársának, amit az nagyobbra értékel, mint minden alternatív kielégülést, amit a pénzből megvásárolható bármely más termék hozhatna.

Ezért a kapitalizmus alapeleme a verseny. Verseny azért, hogy az emberek jobban szolgálhassák egymást. Verseny azért, hogy az emberek a lehető legjobb módon növeljék embertársaik életszínvonalát. Hogy a tőkések, a vállalkozók és a munkások kielégítsék a fogyasztók igényét – méghozzá jobban és hatékonyabban, mint bárki más, aki tehetné.

Mit jelent az, amikor a kapitalizmusban valaki meggazdagodik? Azt, hogy jobban szolgálta a fogyasztókat, mint versenytársai. Emlékezzünk, az önkéntes csere esetén mindkét fél nyertesként távozik. Így amikor valaki gazdag lesz, ami a nyilvánosság számára azonnal látható, az az ő vagyona. Ami láthatatlan – amíg fel nem fedi előttünk a helyes gazdaságelmélet – az a meggazdagodásának párja megannyi embertársában, akiknek kicsivel jobbá, kicsivel könnyebbé, kicsivel kényelmesebbé tette az életét. A rablás filozófiájának képviselői mindig ügyelnek arra, hogy elrejtsék a hallgatóságuk elől ezt az elemi összefüggést.

A kapitalizmusban mindig is lesz egyenlőtlenség az emberek vagyona és jövedelme között. Ebben azonban nincsen semmi ördögtől való vagy természetellenes. Ez csupán annak a ténynek a következménye, hogy vannak, akik jobban, vannak, akik kevésbé, vannak akik egyáltalán nem szolgálják embertársaik kívánságait javaik és szolgáltatásaik előállításával és értékesítésével.

A kapitalizmusban ugyanakkor mindenkinek lehetőségében áll belépni a munkamegosztás rendszerébe és termelő tevékenységet folytatni a fogyasztók szolgálatában. Az egész emberiség bevonható és mindenki találhat magának olyan helyet, ahol a leginkább ki tudja bontakoztatni a személyes adottságait és talentumait, még akkor is, ha hozzájárulása embertársai életszínvonalához jelentősen csekélyebb, mint másoké. Ezzel pedig nő mind az újonnan belépő életszínvonala, mind pedig azoké, akiket szolgált.

A kapitalizmusban senkit nem kötelez az agresszív erőszak, hogy embertársai legjobb szolgálata felé kormányozza élete kormánykerekét. Senkit nem kényszerítenek a fizikai erőszak használatával vagy fenyegetésével embertársai arra, hogy dolgozzon és termeljen. A démonizált nyereséghajszolás mindig szabadon választható opció, nem pedig kényszer. És mindannyian élünk ezzel a szabadsággal. A legtöbbünk megelégszik egy bizonyos szinttel. Mindenki dolgozhatna még egy órát, mindenki növelheti akár csak egy százalékkal a hatékonyságát, hogy „többet keressen”, azaz az eddigihez mérten valamivel jobban szolgálja a fogyasztókat. Azonban a termelési tevékenység elsősorban csupán eszköz azoknak, akik végzik; eszköz a fogyasztás céljának, igényeik megvalósításának eléréséhez.

Vannak, akik előnyben részesítik a több szabadidőt, mint a munkát. Efölött ítélkezzen mindenki saját személyes erkölcsi nézetei szerint. Mindenesetre a kapitalizmusban ez mindenkinek jogában áll, mindenki megteheti. Élvezheti a pillanat örömét és dönthet úgy, hogy egyetlen emberi kalandját arra szenteli, hogy vágyainak éljen. Azonban ezt alacsonyabb életszínvonalon kell tennie, mint akkor, ha a vágyainak szentelt óráiban a fogyasztókat szolgálná – azaz vagyoni helyzete egyenlőtlen lesz azokhoz képest, akik nem az ő életstílusát választották.

A vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenség egy másik forrása – a képességek elsajátításán és a fogyasztók szolgálatába állításán túl – pedig a veleszületett adottságok közötti különbségek. Vannak, akiket kevesebb ésszel áldott meg az anyatermészet, másokat többel. Mindig lesznek olyan emberek, akik önhibájukon kívül buták – és olyanok, akik úgymond Darwin áldása révén okosak. Az okosabbak gyorsabban lesznek képesek megoldani összetettebb feladatokat, mint a butábbak. És az emberi személyiségjegyek közül az intelligencia az egyike annak a két vonásnak, ami a legszorosabban korrelál az egyén jövedelmével – mivel az okosabb ember hatékonyabban és gyorsabban képes elvégezni a fogyasztók szolgálatához szükséges feladatokat.

Egyikük sem „érdemelte meg” jobban a kártyákat, amiket osztottak neki. Azt azonban látni kell, hogy a kapitalizmusban a veleszületett egyenlőtlenségek haszonélvezői is a fogyasztói tömegek szolgálatába kell hogy állítsák a képességeiket.

Az ember azt gondolhatná, hogy a kapitalizmus mégis egy rideg rendszer, hiszen a véletlen alapján jutalmazza az embereket. De ez nem a kapitalizmus, hanem a cselekvő ember megváltoztathatatlan természetnek velejárója. A cselekvő ember választ, diszkriminál, értékel. Vannak, akikhez vonzódik, másoktól undorodik – részben, de mint a termelés esetében is, nem egészben a véletlennek köszönhető tulajdonságok miatt. És fogyasztói szerepében nem azt veszi figyelembe, hogy kit sújtott a legnagyobb balsors, hanem azt, hogy ki járul hozzá leginkább vágyai kielégítéséhez. (És tartsuk észben, hogy a kapitalizmusban minden fogyasztó egyben termelő is, és a termékeiért úgymond az előzetes munkájával és küszködésével fizetett; azaz nem „önzően csak a saját önérdekét nézi,” hanem az önérdekét nézi miután szolgálta mások önérdekét!)

Így az egyenlőtlenség az önkéntes emberi együttműködés szükségszerű része.

Mi a helyzet azonban az egyenlőtlenséggel az intervencionizmusban? Mivel az intervencionizmus nem számolja fel teljes mértékben az emberek közötti önkéntes együttműködést, az előző tényezők ugyanúgy szerepet játszanak.

Az intervencionizmus azonban szabotálja és felülírja a fogyasztók szolgálatának rendszerét az állami beavatkozások mentén. Míg – Oppenheimer fentebb idézett kifejezésével – a kapitalizmus kizárólag a vagyonszerzés gazdasági módszerének ad teret, az intervencionizmus bevezeti a vagyonszerzés politikai módszerét: a vagyon erőszakkal és kényszerrel történő elkobzását és felélését.

Ennek a megnyilvánulása magától értetődő az olyan esetekben, mint a vállalatoknak adott „mentőcsomagok” és állami támogatások, a belföldi termelőknek hasznot kovácsoló vámok, a termékek kínálatát állami kényszerrel alacsonyan –árát tehát magasan – tartó szabályozások és engedélykötelességek, az adófizetők pénzéből finanszírozott projektek és beruházások, és ezek nem szorulnak magyarázatra.

A vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségek nem tűnnek el az intervencionizmus rendszerében sem. Itt is lesznek szorgalmasabb és lustább, intelligensebb és butább emberek. Azonban a kapitalizmussal ellentétben a szorgalmukat és intelligenciájukat nem csak embertársaik szolgálatára, hanem embertársaik elnyomására és kirablására is használhatják az állam intézményén keresztül. Az állam az az egyedülálló intézmény a társadalomban, ami büntetlenül kezdeményezhet erőszakot a társadalom tagjai ellen, illetve ami jövedelmére nem önkéntes szerződéssel, hanem agresszív kényszerrel tesz szert.5 Amint a kapitalizmus helyét átveszi az intervencionizmus, a kölcsönösen előnyös interakciók mellett és helyett megjelentik az erőszakos interakció, ahol az egyik fél csak a másik fél kárára nyerhet.

Amit a „neoliberalizmus” kritikusai nem értenek, az az, hogy pontosan az erőszakos interakciókból fakad megannyi olyan probléma, amit ők a szabadpiacra kennek.

Vegyük például a bankrendszert. Megdöbbentő módon mind a mai napig vannak olyanok, akik úgy gondolják, hogy a modern bankrendszer a szabad piacgazdaság szüleménye. Az, hogy minden vásárlásuk alkalmával olyan papírpénzt nyújtanak át, amire az van írva, „Magyar Nemzeti Bank,” egy pillanatra sem riasztja fel őket a dogmatikus szendergésükből. A tények azonban magukért beszélnek: az állam erőszakkal kényszerít mindenkit, aki értékteremtői tevékenységet kíván folytatni, hogy fizetségként elfogadja a pénzt, amit az állam központi bankja előállít (erre virágnyelven a törvényes fizetőeszköz kifejezéssel hivatkoznak). Az uralkodói csoport ezután arra használja a központi bankot – ami mindig egy állami intézmény, hiszen az állam által meghozott törvényeknek köszönheti a létezését – hogy annyi pénzt állítson elő, amennyit jónak lát, és elossza azt azok között, akiket kedvel.

A központi bank emellett a magánbankoknak is engedélyezi, hogy bizonyos mennyiségű új pénzt írjanak jóvá az általuk fenntartott számlákon. Az új pénz teremtését inflációnak nevezték egészen addig, amíg az államista értelmiség meg nem változtatta a szó jelentését a pénzkínálat növeléséről annak következményére, az általános áremelkedésre. Ezt a szóhasználatot azonban el kell utasítani, mint aminek az egyetlen szerepe a szellemi zavarkeltés és az állami uralom és rablás leplezése.

A kereskedelmi bankok tehát – a központi bank koordinációja alatt – hitelexpanziót folytatnak, azaz új pénzt teremtenek és bocsátanak a piacra hitelek formájában. A hiteleket pedig elsősorban a különböző cégek veszik igénybe a bővítéshez és a terjeszkedéshez.

Azonban amit látni kell, az az, hogy az infláció során csupán újraelosztják a vagyont. A pénz nem vagyon. A pénz különböző javakra váltható, de a vásárlóereje a pénzkínálat változásával alakul. Amikor a bankrendszer inflációhoz folyamodik, az újonnan teremtett pénzből pedig ingatlanvásárlóknak és cégtulajdonosoknak ad hitelt, esetleg maga a jegybank vásárol belőlük értéktárgyakat, részvényeket és államkötvényeket, akkor csupán a pénz láthatatlan és aljas újraelosztása történik. Akik először megkapják az új pénzt, azok a pénznek az eredeti vásárlóerejét élvezhetik. Amikor azonban elköltik, az új pénz végighalad a gazdaságon és egyenletlenül fellicitálja az árakat. Ennek a folyamatnak a vesztesei azok, akikhez a legutoljára ér el az új pénz – mint a bérkeresők, illetve azok, akik megtakarítással rendelkeztek, melynek csökkent a vásárlóereje az árak emelkedése hatására.

Az infláció nyertesei továbbá – az új pénz első haszonélvezői mellett – azok, akik adósságot halmoztak fel. Ahogyan Ludwig von Mises fogalmazott6:

Az, aki kölcsönvett ezer vagy millió teljes értékű dollárt, ezer vagy millió értékcsökkent dollárt fizet majd vissza a hitelezőjének. A tanyákat és az ingatlanokat terhelő jelzálogok, az ipari vállalatok adósságai mind összezsugorodnak, ahogy folytatódik az infláció. Ezzel az adósok egy viszonylag apró csoportnak kedveznek a hitelezők sokaságának rovására.

Mises hozzáteszi:

Míg zajlik az infláció, néhányan élvezhetik az abból fakadó előnyt, hogy magasabbak azoknak a javaknak vagy szolgáltatásoknak az árai, amiket eladnak, miközben azoknak a javaknak és szolgáltatásoknak az ára, amiket vásárolnak még nem – vagy nem ugyanakkora mértékben – emelkedett. Ezek az emberek profitálnak szerencsés helyzetükből. Nekik „jó üzletnek” és „fellendülésnek” tűnik az infláció. Viszont ezek a nyereségek mindig a populáció más csoportjainak rovására történnek. A vesztesek azok, akik abban a balszerencsés helyzetben találják magukat, hogy az általuk értékesített árucikkek vagy szolgáltatások árai még nem növekedtek annyira, mint azoknak a termékeknek az árai, amiket mindennapos fogyasztásra vásárolnak.

Ezek az áldozatok többé-kevésbé ugyanazok – nagyjából a középosztály – akik hitelezőként is károsulnak a megtakarításaik, a biztosítási kötvényeik, a nyugdíjuk, stb. elértéktelenedésével. A tanárok és a lelkészek fizetései, az orvosok díjai csak lassan emelkednek ahhoz képest, amilyen gyorsan az ételek, a lakbérek, a ruházat, stb. árai emelkednek. Mindig jelentős időeltolódás van a szellemi dolgozók és a képzett munkások jövedelemnövekedése, illetve az ételek, a ruhák és egyéb szükségletek áremelkedése között.

Teljesen világosnak kell lennie, hogy az állami beavatkozás által megteremtett pénz- és bankrendszer hogyan járul hozzá a vagyoni és jövedelmi egyenlőtlenségekhez. Az új hitelpénz igénylői nem a bérkereső átlagemberek, akik egy új hűtőt, autót vagy más fogyasztási cikkeket kívánnak vásárolni, hanem elsősorban a bővülni kívánó vállalatok és az ingatlanvásárlók. Így az infláció az utóbbi zsebébe allokálja az erőforrásokat, az előbbi csoportnak pedig csak az inflációval lépést nem tartó bérek jutnak.

Mindenkinek be kell látnia, hogy a pénz a gazdaság vérkeringése, ami olyan központi szerepet tölt be a piaci folyamatokban, hogy a pénzrendszerbe történő állami beavatkozás elkerülhetetlenül kihat az egész gazdaságra. Így értelmetlen szócséplés a szabadpiacot és a kapitalizmust kritizálni annak a gazdasági rendszernek a következményeiért, aminek a vérkeringését az állam irányítja. Ennek a rendszernek semmi köze a szabad piacgazdasághoz. Ez az állami beavatkozás rendszere. Az állami beavatkozástól mentes pénzrendszer az emberi történelem során az arany és az ezüst rendszere volt, ami hatékonyan védelmezte a társadalmat az infláción át történő állami vagyonelkobzástól, amíg a Hatalom fel nem számolta azt, hogy eltörölje az infláció korlátait.7

És ahogyan azt Ludwig von Mises demonstrálta, a gazdasági válságok okai pontosan erre az állami pénzrendszerre vezethetők vissza. A hitelexpanzió, ahogyan azt láttuk, nem teremt több vagyont, csupán átrendezi az erőforrásokat, meggazdagítja a friss pénz első haszonélvezőit és elszegényíti az utolsókat. Azonban ennél nagyobb kárt is okoz. Eltorzítja a teljes termelési rendszert, olyan vállalkozásokat és termelési projekteket lát el tőkével, amelyeket nem igazolnak a fogyasztói igények és megteremti a rossz befektetések fellendülését; a válság az a korrekciós folyamat, ahol a piaci folyamatok megpróbálják visszaterelni a fogyasztói igények irányába az erőforrásokat az igazolatlan projektektől, ha ezt nem akadályozza meg az állami beavatkozás támogatások, mentőcsomagok és fokozott infláció formájában.

Mises a következőképpen foglalta össze az osztrák közgazdaságtani iskola cikluselméletét8:

Amikor bizalmi eszközöket bocsátanak ki – ezalatt aranyfedezet nélküli bankjegyeket, vagy olyan folyószámlákat értek, amelyeket nem fedez teljesen a banki aranytartalék – a bankok olyan helyzetbe kerülnek, amelyben jelentős hitelexpanziót folytathatnak. Ezeknek a bizalmi eszközöknek a létrehozása lehetővé teszi, hogy jóval több hitelt bocsássanak ki, mint amit a saját vagyonuk és a klienseik által rájuk bízott források megengednének. Ebben az esetben az új, általuk megteremtett hitelek „szolgáltatójának” szerepében avatkoznak bele a piacba, és ezáltal előidézik a kamatok csökkenését – amelyek így az alá a szint alá esnek, ami a beavatkozásuk nélkül érvényesült volna. A kamatok csökkenése élénkíti a gazdasági tevékenységet. „Nyereségesnek” találnak és elindítanak olyan projekteket, amelyeket nem találtak volna „nyereségesnek” és nem kezdeményeztek volna a kamatok banki manipulációja nélkül. A fokozott gazdasági aktivitás következtében megemelkedik a termelési tényezők és a munkaerő iránti kereslet. Emelkedni kezdenek a bérek, és emelkednek a termelési tényezők árai, a megnövekedett bérek pedig a fogyasztási javak árnövekedéséhez vezetnek. Ha a bankok tartózkodnának a további hitelexpanziótól, a fellendülés rövidesen véget érne. A bankok azonban nem változtatnak irányt; hanem egyre nagyobb és nagyobb mértékben űzik a hitelexpanziót, az árak és a bérek pedig ennek megfelelően egyre csak emelkednek.

Ez az emelkedés viszont soha nem folytatódhat a végtelenségig. Sem a rendelkezésre álló fizikai termelési tényezők, sem a munkaerő mennyisége nem növekedett; egyedül a bizalmi eszközökből jött létre több, amelyek ugyanazt a szerepet tölthetik be a javak forgalmában, mint a pénz. Azokat a termelési eszközöket és azt a munkaerőt, amit az új vállalatok fognak használatra, más vállalatok elől vették el. A társadalom nem elég gazdag ahhoz, hogy új vállalkatokat tartson el anélkül, hogy az elvonna valamit más vállalatoktól. Mindaddig, amíg folytatódik a hitelexpanzió, erre nem derül fény – azonban ez nem folytatható a végtelenségig. Hiszen ha egyre több és több hitel kibocsátásával próbálnák megakadályozni az emelkedés megtorpanását (és az árzuhanást), az árak folyamatosan és egyre gyorsabban emelkednének. De az infláció és a fellendülés kizárólag addig folyhat gördülékenyen, amíg az emberek arra számítanak, hogy az árak emelkedése meg fog torpanni a közeljövőben. Amint a közvélemény ráébred arra, hogy semmi oka nincs az infláció végére várni, és hogy az árak egyre csak emelkedni fognak, beköszönt a pánik. Senki sem akarja megtartani a pénzét, mert a birtoklása egyik napról a másikra egyre nagyobb és nagyobb veszteséget eredményez; mindenki siet javakra cserélni a pénzét. Az emberek olyan dolgokat kezdenek vásárolni, amire nincs szükségük, tekintet nélkül az árra, pusztán azért, hogy megszabaduljanak a pénztől. Ez a jelenség zajlott le Németországban és más országokban, amelyek az elhúzódó infláció politikáját követték, és ezt a „reálértékekbe történő menekülésként” ismerték. A termékek árai borzalmasan megemelkednek, ahogyan a devizaárfolyamok is, míg a belföldi pénz értéke szinte nullára zuhan. Összeomlik a valuta értéke, mint  Németországban 1923-ban.

Ha viszont a bankok úgy döntenek, hogy időben véget vetnek a hitelexpanziónak – hogy megakadályozzák a valuta összeomlását – és megfékezik a fellendülést, egyhamar fény derül arra, hogy a hitelexpanzió által teremtett „nyereségesség” hamis benyomása igazolatlan beruházásokat eredményezett. Számos vállalat vagy üzleti próbálkozás – amelyeket a kamatok mesterséges csökkentésének köszönhetően indítottak, és amelyeket az árak szintén mesterséges növekedése tartott fenn – megszűnik nyereségesnek látszani. Néhány vállalkozás összezsugorodik, mások bezárnak vagy csődbe mennek. Bezuhannak az árak; krízis és válság követi a fellendülést. A krízis és az azt követő válság időszaka a hitelexpanzió által előidézett, igazolatlan beruházások betetőzése. A projektek, amik annak a ténynek köszönhetik a létüket, hogy egyszer, a hitelexpanzió és az abból fakadó áremelkedések által megteremtett mesterséges piaci körülmények között „nyereségesnek” tűntek, többé nem „nyereségesek”. Az ezekbe a vállalatokba fektetett tőkejavak elvesztek, hacsak nem lehet őket kivenni. A gazdaságnak igazodnia kell ezekhez a veszteségekhez és az általuk előidézett állapotokhoz. Ebben az esetben az első teendő csökkenteni a fogyasztást és takarékoskodással megteremteni az új tőkealapot, hogy a termelési szerkezet a tényleges kívánalmakhoz igazodjon, ne pedig a mesterségesekhez, amelyek nem fognak megvalósulni, és amelyeket kizárólag a hitelexpanzióra alapuló hamis „nyereségesség”-számítások miatt lehetett egyáltalán valóságosnak tekinteni.

Ez a folyamat játszódott le a Nagy Gazdasági Világválságot és a 2008-as válságot megelőző időszakban. Mindkét válságot hatalmas mértékű hitelexpanzió előzte meg. Murray Rothbard bemutatta America’s Great Depression című kötetében, hogy az amerikai jegybank több mint 60 százalékkal megnövelte a pénzkínálatot 1921 és 1982 között. 2008-ban pedig például az állami szabályozások kényszerítették arra a bankokat, hogy olyan embereknek adjanak lakáshiteleket a társadalmi igazságosság nevében, akiktől a bankok a magas kockázat miatt megtagadták volna a kölcsönöket.

A válságokért a neoliberalizmus baloldali ellenségei azonban mégis a kapitalizmust hibáztatják. Ahogyan azt a közgazdász, Joseph Schumpeter megállapította:

A kapitalizmus vádlottként áll olyan bírák előtt, akik a halálbüntetést tartogatják a zsebükben. Meg fogják azt valósítani, bárhogyan is érveljen a védelem; az egyetlen, amit a sikeres védőbeszéd elérhet, a vádirat megváltoztatása.

A kapitalizmus és az intervencionizmus természetét áthidalhatatlan szakadék választja el. A gazdaságba történő állami beavatkozások, Mises szavaival, „szükségszerűen olyan állapotokat eredményeznek, amelyek az intézkedések támogatóinak nézőpontjából rosszabbak, mint az előző állapotok, amiken változtatni kívántak. Ezek az intézkedések tehát ellentétesek a saját céljaikkal.” Minél inkább sokasodnak a gazdasági beavatkozások, minél nagyobbra nő az államhatalom és csökken a gazdasági szabadság, annál gyakrabban és súlyosabb formában jelennek meg a beavatkozások nem szándékos, káros következményei.

Tehát az első lépés, amivel egy bizonyos fokú rendet lehet teremteni a neoliberalizmus körül, az az, ha feltesszük a kérdést annak, aki a definiálatlan – és mindig definiálatlan – neoliberalizmus üresfogalmát támadja: mit értesz a neoliberalizmus alatt, kapitalizmust vagy intervencionizmust? A szabad piacgazdaságot vagy a vegyes piacgazdaságot?

A neoliberalizmus ellenzői a szabad piacgazdaságot támadják az intervencionizmus kudarcáért. És minél inkább halmozódnak az állami beavatkozás következtében megjelenő problémák, annál hevesebben gyűlölik a gazdasági szabadságot, és annál több állami beavatkozást követelnek. De mi okozza ezt a furcsa zavart a fejükben, ahol nem látják a kategorikus különbséget a két rendszer között?

Ennek az egyik oka az lehet, hogy kizárólag a retorikára, nem pedig a tartalomra fókuszálnak. Ha az állami szabályozást a politikusok úgy dugják le a sokaság torkán, hogy elhitetik velük, hogy valójában nem szabályozás hanem szabadság, a balosoknak annyi elég, hogy levonják a következtetést: a gazdaság továbbra is szabad maradt. Így elég szabadkereskedelmi egyezménynek nevezni a tilalmak és korlátozások hatalmas hálózatát, a szellemileg hátrányos helyzetű barátaink pedig azonnal a szabad kereskedelem kudarcának fogják nevezni a korlátozások következményeit.

Ennek a gondolatmenetnek az általános verziója a következőképpen írható le:

(1) az államista értelmiség elterjeszti a nézetet, miszerint X állami beavatkozás valójában a gazdasági növekedés/a gazdasági verseny biztosításának célját szolgálja.

(2) A szabad piacgazdaság szószólói is a gazdasági növekedésre és a gazdasági verseny biztosítására törekednek.

(3) X állami beavatkozás így minden bizonnyal a gazdasági szabadság programjának részét képezi.

Részben ugyanennek köszönhető az, hogy a neoliberalizmus kritikusai Milton Friedman és F. A. Hayek nevét emlegetik, amikor az ideológia konkrét képviselőit kívánják megnevezni. Hayek és Friedman nem volt libertárius vagy klasszikus liberális. Sőt, Friedman a pénzrendszer állami irányításának, az inflációnak és a jegybankrendszernek a kimagasló szószólója volt. És mindketten az állami beavatkozások és intézkedések olyan széleskörű listáját támogatták, hogy azzal sikeresen kiírták magukat azoknak a soraiból, akik a magántulajdonjogok pártján állnak.9

Azonban Hayek, Friedman és megannyi hozzájuk hasonló gondolkodó a tulajdonjogok elleni minden eseti felszólalás ellenére megértette, hogy nélkülük semmilyen civilizáció nem lehetséges. Zavaros és ellentmondásos gondolkodóként kihangsúlyozták a gazdasági szabadság kulcsfontosságú szerepét abban, hogy az emberi közösség egyre magasabb életszínvonalat élvezhessen és a kapitalizmus elleni általános támadás helyett annak általános védelmére keltek. A baloldal csupán ennyit lát a mondandójukból. Vagy nem olvasták őket, vagy nem értették őket, vagy a hallgatóságukat akarják megvezetni, de amikor a neoliberalizmus = szabadpiaci álláspont = Hayek és Friedman gyakori képletét ismételik, egyszerűen bizonyítják, hogy nem tudják, miről beszélnek és nem érdemes komolyan venni őket.

Mindenesetre a „neoliberalizmusozás” egy tökéletes lakmusz-teszt azok számára, akik szeretnének időt és mentális energiát megspórolni. Ez a politika változata annak, amikor egy túlsúlyos ember diétáskönyvet ír. Amikor valaki „neoliberálisozik”, azonnal tudhatjuk, hogy (a) nincs meg benne a kellő intellektuális becsületesség, hogy definiálja a fogalmait, (b) nem ismeri a különbséget a kapitalizmus és az intervencionizmus között, (c) nem olvasott elég – vagy bármennyi – szabadpiacipárti szerzőt a témakörben ahhoz, hogy megértse a kritikus különbségeket és (d) abszolút időpazarlás gazdasági témákról szóba elegyedni vele.


Lábjegyzetek

  1. Magyarországon a „neoliberalizmust” épp úgy szidalmazza az úgynevezett jobboldal, mint a baloldal. Ennek az egyszerű magyarázata az, hogy a magyar „jobboldal” épp olyannyira államista – főleg ami a gazdaságpolitikát illeti – mint azok, akik vállaltan szocialisták. Ez fél évszázadnyi kommunizmus (illetve a klasszikus liberális eszmék soha meg nem honosulásának) a szükségszerű következménye. Magyarországon és általánosságban a második világban a „jobboldal” csupán a nagy államista-szocialista tábor egyik csoportja. Így nem félreértendő, amikor a következőkben azzal találja magát szembe az olvasó, hogy a fejezetek szerzői a baloldalnak társítják a neoliberalizmussal szembeni ellenségességet. Ebben semmi ellentmondás nincsen; a kapitalizmus avagy a szabad piacgazdaság (jobboldal) és a szocializmus avagy a termelés állami irányítása (baloldal) közötti nézeteltérésben a magyar úgynevezett „jobboldal” elsöprő többsége az utóbbit választja, ahogyan az a „jobboldali” kormány intézkedéseiben is nyilvánvalóan testet ölt.
  2. Lásd Murray N. Rothbard, Milton Friedman Unraveled, illetve a jelen kötet 6. fejezetét.
  3. Lásd Táborszki Bálint, A piacfundamentalista kiáltvány: https://libertarianizmus.hu/a-piacfundamentalista-kialtvany/

    Ki tehát a piacfundamentalista? Az, aki szélsőségesen, radikálisan, kompromisszummentesen hisz abban, hogy az emberek közötti egyetlen elfogadható, helyes, erkölcsös kapcsolat a békés együttműködés, a szabad társulás, nem pedig az erőszak, a kényszer és a rablás.

    És mi a negációja? Mit támogat az, aki nem piacfundamentalista? Ha a piacfundamentalizmus a tulajdonjogok melletti radikális kiállás, az ellentéte a tulajdonjogok elleni agresszív támadás. Ha a piacfundamentalizmus szerint A csak úgy tehet szert arra, amit B termel, ha önkéntes cserébe elegyedik vele és értéket ad értékért (vagy B önként átadja a tulajdonát), mégis mit vall az, aki szitokszóként használja a piacfundamentalizmus kifejezést? A negáció logikai művelete kérlelhetetlen: azt, hogy nem igaz, hogy A csak önkéntes cserével tehet szert B munkája gyümölcsére. Hát akkor mégis hogyan? Az erőszak kezdeményezésével és annak fenyegetésével. A fegyverek, a verés, a bebörtönzés, végső soron, ha B nem adja meg magát és addig fajul a konfliktus, a gyilkosság eszközével.

    A piacfundamentalizmus szerint egyetlen harmadik félnek sincsen joga erőszakkal beavatkozni két cselekvőképes személy önkéntes kapcsolatába és szerződésébe, akkor sem, ha a gonosz többség demokratikus akarata támogatja az erőszakos harmadik felet; a piacfundamentalizmus az élni és élni hagyni filozófiája, a békés együttműködés rendszere, a szabad társadalom legfőbb elve. Minden egyéb csupán erőszak, nyílt vagy burkolt, állami vagy magán formában.

  4. Mindennek kapcsán lásd Hans-Hermann Hoppe, A Theory of Socialism and Capitalism, kiváltképp az első fejezet. Itt nem kerül kifejtésre az öntulajdonlás és az eredeti birtokbavétel erkölcsfilozófiai igazolása. Ez csupán a leírása annak, hogy mi a kapitalizmus – szemben az intervencionizmussal és a szocializmussal. Tisztán erkölcsi értelemben nem létezik intervencionizmus. Nem létezik harmadik középút a nemi erőszak és az önkéntes ágyba bújás között. Valakinek vagy elrabolták a vagyonát, valakit vagy olyan dologra kényszerítettek, amibe ő nem egyezett bele, vagy továbbra is rendelkezik a pénzével és a testével. Tisztán erkölcsi értelemben kétféle interperszonális kapcsolat létezik: szerződés – önkéntes beleegyezés – vagy agresszió – az erőszak kezdeményezése. És mivel a politikafilozófia alapját az erkölcsfilozófia képezi, ilyen szempontból nincsenek intervencionisták, azaz az intervencionizmus kizárólag egy gazdaságelméleti fogalom. Hans-Hermann Hoppe szavaival „a szocializmus a tulajdon elleni agresszió intézményesített politikája, és a kapitalizmus a tulajdon és a szerződés elismerésének intézményesített politikája.” A szerződés és a tulajdon politikafilozófiai megfelelője a kapitalizmus. A tulajdon elleni agresszió politikafilozófiai megfelelője a szocializmus. Amikor az intervencionista azt követeli, hogy „parancsokat, utasításokat és tilalmakat oltsanak a piac működésébe,” a tulajdon elleni agressziót követeli – így szocialista, nem gazdaságpolitikai, hanem politikafilozófiai szempontból. Hogy – a vállaltan szocialistákkal ellentétben – ő tenne kivételt, és csak bizonyos esetekben, meg amúgy is csak a közjó érdekében, illetve igazából az agresszió áldozatainak a védelmében, és igazából a piacgazdaságot pártolja, az ilyen tekintetben lényegtelen. Az csupán annyit jelent, hogy feladta a legalapvetőbb logikai törvényeket, teret ad az ellentmondásnak a gondolataiban és pártolja az önkéntes együttműködést, miközben az agressziót követeli.
  5. Az állam természetéről lásd Murray N. Rothbard, Az Állam anatómiája: https://libertarianizmus.hu/murray-rothbard-az-allam-anatomiaja/
  6. Ludwig von Mises, Az infláció és te: https://libertarianizmus.hu/ludwig-von-mises-az-inflacio-es-te/
  7. A pénzrendszer, az infláció, az aranystandard és annak felszámolása ismertetőjéért lásd Murray N. Rothbard, Mit művelt a kormány a pénzünkkel? https://libertarianizmus.hu/murray-n-rothbard/
  8. Ludwig von Mises, Az osztrák közgazdaságtani iskola cikluselmélete: https://libertarianizmus.hu/ludwig-von-mises-az-osztrak-kozgazdasagtani-iskola-cikluselmelete/ Az elmélet egyik legjobb összefoglalójáért lásd Murray N. Rothbard, Gazdasági válságok: okaik és gyógymódjuk
  9. Friedmanról lásd Murray N. Rothbard, Milton Friedman Unraveled, Hayekről lásd pl. Hans-Hermann Hoppe: Miért Mises és nem Hayek?