Az Olimpiai Játékok Anatómiája

Azok számára, akik elég közel állnak az igazsághoz, nem mond újat, ha azt mondom, hogy a világunk az őrület fellegvára. Akik az illúziók és a propaganda fogságában élnek, mit sem értve a társadalom szerkezetéből, úgy láthatják, hogy fejlett világban élünk, meghaladva az erőszak, a rabszolgaság, a babonák és az ősi életmód véres természetét. A valóság természetesen ennek az ellenkezője, és ennek talán tökéletes reprezentációja az Olimpia – vagy épp a Labdarúgó-Európa-bajnokság – jelensége.

Közismertek a római költő, Juvenalis szavai, miszerint a kenyér és a cirkuszi játékok a legbiztosabb módjai annak, hogy az ember politikai hatalomhoz jusson. Ha pedig a mai világra nézünk, az tagadhatatlanul bizonyítja, hogy az idő haladtával nem lesz bölcsebb az Ember, hiszen Juvenalis szavait még kétezer év után sem érti meg – csupán mémet gyárt belőle. Pedig egészen nyilvánvaló, hogy az első, legfontosabb funkciója az ilyen grandiózus, elsöprő, világszerte nézők millióit vonzó eseménynek mindössze az örömhormonok termelése az elnyomott népek szervezetében, hogy képesek legyenek tovább táplálni az politikai osztályt a produktív munkájukkal. Ezen felül az ilyesfajta, minőségében a legalávalóbb szórakozás biztosítja, hogy a tömeg ne a saját nyomorával és az uralkodói által elkövetett bűnökkel legyen elfoglalva.

De a probléma ennél sokkal sötétebb. A világunkról szóló egyszerű igazság az az, hogy egyáltalán nem élünk kevésbé barbári és vérengző körülmények között, mint a civilizálatlan, primitív és erőszakos vademberek, csupán megtanultuk, hogyan vegyük magunkat körbe technológiával. Viszont a társadalom teljes egészére jellemző a rablás és a gyilkosság helyeslése és éltetése, amíg az az ő érdeküket szolgálja. Vegyük csak például az elképesztő felháborodást azon érv hallatán, hogy az embereknek maguknak kellene fizetniük a kórházi számláikat, ahelyett, hogy az államon keresztül mástól rabolják el rá a pénzt. Vagy vessünk egy pillantást a megrökönyödésre, ami azt az érvet követi, hogy a gyermekek életre való felkészítésének nem a legjobb módja az, ha az állam mentális kínzótáboraiba zárják őket tizenkét éven át, és a szülőknek meg kellene adni a jogot, hogy ők választhassák meg a gyermekük taníttatását. További kitűnő példa a kollektív tombolás, amit azután a javaslat után hallhatunk, hogy talán nem az az adománygyűjtés legerkölcsösebb módja, ha a legbrutálisabb erőszak fenyegetésével – adóztatással – kényszerítjük az adományozót a hozzájárulásra. Valóban, az állami kórházak, a közoktatási rendszer vagy a szociális rendszer mind erőszakon alapuló intézmények; vagyonelkobzáson keresztül pénzelik őket, és már azok beszüntetésének, privatizációjának ötlete is tömeges hisztériás rohamot vált ki a civilizálatlan, barbár csőcselékből.

A modern világ rendje egyenlő a magántulajdon ellen elkövetett erőszak láthatatlan uralmával, függetlenül attól, hogy a nyugat gondolkodói és kereskedői az évszázadokon át mindent megtettek azért, hogy felemeljék azt. És ennek az erőszaknak kiemelkedő példája az Olimpia Játékok eseménysorozata.

Vizsgáljuk meg annak anatómiáját. Mindenekelőtt a különböző népek felett erőszakos hatalommal bíró uralkodó osztályok tanácsa – a politikai elit – döntésre jut abban, hogy melyik nemzet fogja fizetni az Olimpiai Játékokat. Ha figyelemebe vesszük Juvenalis tanítását, miszerint a színvonaltalan szórakozás biztosítása a politikai hatalom egyik alappillére, teljesen racionális és érthető döntés a terhek megosztása a nemzetek rabszolgái között. Ha kiválasztanák például az Egyesült Államokat, mint az összes Olimpiai Játékok otthonát, az természetesen problémát jelentene az Amerikai uralkodó osztálynak, hiszen rabszolgáik vagyonának jelentős hányadát kellene újra és újra arra a cirkuszra költeniük, amelyből az összes többi nemzet uralkodó osztálya is profitál a rabszolgák szedálása tekintetében. Így tehát egyenlően megosztják a terheket, és egyenlően profitálnak belőle.

Miután kiválasztották, melyik társadalom értékteremtő, magánszektorban dolgozó tagjait fogják erőszakkal a következő Olimpiai Játékok kifizetésére kényszeríteni, elkezdődhet a felkészülés fázisa. Ez a sorra kerülő ország gazdaságát pusztítja el a leginkább, viszont valamilyen mértékben az összes résztvevő nemzet életszínvonalának romlásával jár, ugyanannak a gazdasági folyamatnak a következtében. A felkészülést minden nemzet állama a társadalom vagyonának elkobzásával pénzeli. Ezt a folyamatot adószedésként ismerhetjük.

Az Olimpia gazdasági hatásai

Az Economics and Ethics of Private Property: Studies in Political Economy and Philosophy című esszégyűjteményében Hans-Hermann Hoppe kimerítő választ ad arra a kérdésre, milyen gazdasági hatásokat von maga után az adószedés:

Az, hogy az adóztatást elsősorban és mindenekfelett a tulajdon és a vagyonképződés elpusztításának eszközeként kell értelmeznünk, az adóztatás jelentésének egyszerű logikai elemzéséből fakad.

Az adóztatás a meghatározott fizikai tőke (manapság többnyire, de nem kizárólag pénz) és az abban megtestesülő érték kényszeralapú, nem szerződéses módon való átruházása egy olyan személytől vagy személyek csoportjától, akik eredetileg birtokolták ezen tőkét és akik jövedelmet származtathattak volna azok további birtoklásából, mások számára, akik most birtokolják, és most nyernek jövedelmet a birtoklásból. Hogyan került ez a tőke az eredeti birtokos tulajdonába? Azt kizárva, hogy egy előzőleges adóztatáson keresztül, és megjegyezve azt, hogy csak azt a tőkét lehet megadóztatni, amely nem került fogyasztásra vagy amelynek értékét nem merítették ki a fogyasztás során (egy adószedő nem a másik ember szemetét, hanem a még értékes tulajdonát veszi el!) három, és kizárólag három lehetséges válasz létezik: Vagy úgy kerültek az eredeti birtokos tulajdonába, hogy az ember szűkösnek érzékelt bizonyos természet adta javakat és aktívan birtokába vette azokat, mielőtt bárki más tette volna; vagy úgy, hogy előállította őket a munkájával egy az előző módon birtokba vett jószágból, vagy pedig önkéntes, szerződéses alapú vásárláson át kapta egy előző birtokbavevőtől vagy előállítótól. Kizárólag ezeken a tevékenységeken keresztül képes az ember értékes – és ebből kifolyólag megadóztatható – tőkét szerezni vagy sokszorozni. Az eredeti birtokbavétel tevékenysége bevételhozó tőkévé kovácsol valami olyat, amelyet eddig senki más nem vélt a bevétel lehetséges forrásának; a termelés tevékenysége természetéből fakadóan arra törekszik, hogy a kevésbé értékes vagyont értékesebbé változtassa; és minden szerződéses értékcsere magával vonja, hogy bizonyos tőkejavakat elcserélnek és átirányítanak azoktól, akik kevesebbre értékelik őket, azokhoz, akik többre értékelik őket.

Ebből az következik, hogy bármilyen adóztatás magával vonja annak a bevételnek a csökkenését, amelyre az ember számít az eredeti birtokbavétel, a termelés vagy a szerződéskötés tevékenységéből. Mivel ezek a tevékenységek megkövetelik a szűkös javak felhasználását – a legalapvetőbb esetben is az időt és az ember saját testének használatát – amelyek felhasználhatók lennének fogyasztásra és/vagy henyélésre, így megemelkedik az alternatív költségük. Csökken a birtokbavétel, a termelés és a szerződéskötés határhasznossága, míg emelkedik a fogyasztás és a henyélés határhasznosság. Ebből következően az emberek hajalmossá válnak az utóbbival helyettesíteni az előbbit.

Tehát az értékes és fogyasztásra fel nem használt vagyon kényszeralapú átruházása a termelőktől (a szó tágabb értelmében, beleértve a birtokbavevőket és a szerződőket) olyan emberekhez, akik nem termelték meg őket – az adóztatás – csökkenti a termelők jelenbeli bevételét és a jelenbeli lehetséges fogyasztási szintjét. Továbbá csökkenti a jelenbeli ösztönzőt, ami az értékes vagyon jövőbeli termelésére késztetné őket, és ebből következően csökkenti a jövőbeli bevételt és a jövőben elérhető fogyasztási szintet. Az adóztatás nem csupán a fogyasztás büntetése, ami semmi hatással nincs a produktív erőfeszítésekre, hanem a termelés ellen irányuló támadás. A jövőre irányuló értéktermelő erőfeszítés jelenlegi értékének csökkentésével az adóztatás megemeli az időpreferencia effektív rátáját, azaz az eredeti kamatláb rátáját, ezzel csökkenti a termelés és tartalékolás időtartamát, az emberiséget pedig rendíthetetlenül a máról holnapra élés stádiumába taszítja. Növeld meg eléggé az adókat, és azzal az emberiséget a barbári, állatias bestiák szintjére redukálod.

Már Hoppe érvéből is ráláthatunk arra az országos szintű, nemzedékeken átívelő pusztításra, amit az olyan kormányprogramok hoznak el, mint az Olimpia. Az időpreferencia növekedéséből következő produktivitás csökkenése, a civilizációt és fejlődést létrehozó megtakarítás helyett a javak azonnali felélése elkerülhetetlenül magával vonja a gazdaság lassú, szenvedéssel teli zuhanását a szegénységbe, az elmaradottságba és a nyomorba.

Persze muszáj megjegyeznünk, hogy más-más országok gazdasága másként reagál a megnövekedett adókra. A Skandináv országok, példának okáért, képesek voltak viszonylag hosszú ideig fenntartani a jólétüket döbbenetes mértékű adóemeléssel is, mivel az adóemelés előtti és alatti évtizedeiben uralkodó politika megengedte a piacgazdaság szabadságát, és lehetővé tette azt a tőkefelhalmozást, amelynek széfjeit csak hosszú évek során volt képes kiüríteni az állam.

Miután elkobozták az emberek vagyonát adó formájában, természetesen kezdetét vehetik a beruházások a világ minden országában. Legnagyobb mértékben ott, ahol a következő Olimpiai Játékokat tartják, de általában véve mindenhol költenek a sportolók pénzelésére, a sportszövetségek támogatására, sportuszodák, stadionok, és más hasonló beruházásokra. Ez a folyamat szükségszerűen átirányítja a társadalom szűkös erőforrásait azoktól, akikhez szabadpiaci környezetben természetes módon kerül, tehát azaz az adott tőkéből legtöbb értéket létrehozni képes emberektől olyanokhoz, akik kevesebb vagy semennyi értéket nem hoznak létre. Így az Olimpiai Játékokhoz hasonló kormányprogramok nem csupán egy társadalom munkamorálját és a beruházásokhoz szükséges megtakarításokat pusztítják el, hanem megrontják és csökkentik annak a tőkestruktúrának a hatékonyságát, amely képes volt a felhasznált erőforrásokból több vagyont létrehozni. Erőszakos átcsoportosításon át uszodák, stadionok, sportpályák, edzők, menedzserek, az uszodát karbantartó vállalkozók és szakemberek, a büfésnénik, a  takarítók, és még ezer másik gazdasági szereplő kapja meg azt a hamis pénzügyi jelzést, hogy az általa végzett munka társadalmilag jó és értékes, miközben csupán rabolt javakat ad a kezébe az állam. Ezek az emberek így nem vehetnek részt olyan gazdasági folyamatban, amely valóban vagyont teremt, és megsokszorozza a társadalom számára rendelkezésre álló erőforrásokat.

Biztosra vehető, hogy az enélkül is szenvedő Brazília egy halálos pénzügyi döfést kapott gazdasága szívébe, és lakossága hamarosan a Venezuelához hasonló körülményeket élvezhet.

De végső soron az Olimpiai Játékok célja nem is a fenntartható gazdasági fejlődés és gyarapodás, hanem a Cirkusz biztosítása Juvenalis bölcs szavai nyomán, amit mi nem, az ellenségünk viszont megszívlelt. Tehát élvezzük a sikereket, koccintsunk boldogan a győzelmekre, és egy pillanatra se gondoljuk azt, hogy a szemünk elé táruló 2016-os Olimpiai Játékok titáni méretű bűnözés következménye, amelyet elrabolt pénzből finanszíroznak, és amely tökéletes szimbóluma a beteg és rothadó világnak, amely civilizációt játszott. Örüljünk a cirkusznak.

Olvasd el ezt is:  Automatizáció: A robotok nem esznek embert