Olvasási idő: ~ 17 perc

Az intervencionizmus támogatói közül sokan megdöbbennek, ha közlik velük, hogy amikor az intervencionizmust javasolják, valójában anti-demokratikus és diktatórikus tendenciákat és a totalitárius szocializmus megvalósítását támogatják. Tiltakozva bizonygatják, hogy őszinte hívők és ellenzik a zsarnokságot és a szocializmust. Csupán a szegények körülményeinek javítására törekednek. Azt mondják, hogy a társadalmi igazságosság elvei vezetik őket, és pontosan azért pártolják a jövedelmek igazságosabb elosztását, mert szeretnék megőrizni a kapitalizmust, illetve annak politikai folyományát vagy felépítményét, a demokratikus kormányzatot.

Ezek az emberek nem döbbennek rá arra, hogy a javasolt intézkedéseik képtelenek előidézni a szándékolt, előnyös eredményeiket. Épp ellenkezőleg, olyan helyzetet teremtenek, ami a támogatóik nézőpontjából rosszabb, mint az előző állapot, amit meg akartak változtatni. Ha az állam – szembesülve az első beavatkozásának kudarcával – nem hajlandó visszavonni a piacba való beavatkozását és visszatérni egy szabad gazdaságba, akkor újabb és újabb szabályozásokat és korlátozásokat kell toldania az első intézkedéséhez. Lépésről lépésre haladva végül eléri azt a pontot, ahol eltűnik az egyének minden gazdasági szabadsága. Ekkor megjelenik a német mintájú szocializmus, a náci Zwangswirtschaft.

Már említettük a minimálbér esetét. Hadd illusztráljuk az érvet egy másik példával, az árkontroll tipikus esetével.

Ha az állam lehetővé akarja tenni, hogy a szegényebb szülők több tejet adhassanak a gyermekeiknek, akkor tejet kell vásárolnia a piaci áron, és veszteséggel, alacsonyabb áron el kell adnia a szegényeknek; a veszteséget fedezheti az adókkal beszedett összeggel. Ha azonban az állam megszabja, hogy a piaci árnál alacsonyabb áron adják el a tejet, annak az eredménye ellentétes lesz az állam által kitűzött célokkal. A marginális termelők – a veszteségek elkerülése végett – fel fognak hagyni a tej termelésével és árusításával. Kevesebb tej lesz elérhető a fogyasztók számára, nem pedig több. Ez ellentétes azzal, amit az állam szándékozott. Az állam azért avatkozott be, mivel létfontosságú szükségcikknek találta a tejet. Nem akarta korlátozni a kínálatát.

Ilyenkor válaszúttal találja szembe magát a kormány: vagy tartózkodik minden árkontrolltól, vagy egy második intézkedést told az elsőhöz, amivel megszabja a tej előállításához szükséges termelési tényezők árát. Ekkor megismétlődik ugyanaz a történet egy távolabbi területen: az államnak ismét szabályoznia kell azoknak a termelési tényezőknek az árait, amiket felhasználnak a tej előállításához szükséges termelési tényezők legyártása során. Tehát az államnak egyre tovább és tovább kell mennie és be kell szabályoznia minden termelési tényező – mind az emberi (munkaerő) mind az anyagi tényezők – árát, és kényszerítenie kell minden munkást és vállalkozót, hogy fogadják el ezeket az árakat és béreket, és dolgozzanak tovább. Egyetlen termelési ágazatot sem lehet kihagyni a mindent átszövő ár- és bérszabályozásból és a termelés folytatásának általános parancsa alól. Ha szabadon hagynának bizonyos termelési ágazatokat, akkor a tőke és a munkaerő oda áramolna, és ennek folytán zuhannak az államilag szabályozott termékek kínálata. Azonban pontosan ezek azok a javak, amiket az állam hangsúlyozottan fontosnak tart a tömegek igényeinek kielégítéséhez.

De amikor elérik a gazdaság mindent átszövő irányítását, akkor a piacgazdaság helyét átvette a tervutasításos gazdaság, a szocializmus rendszere. Természetesen ez nem az a szocializmus, ahol minden gyár közvetlen állami irányítás alatt áll, mint Oroszországban, hanem a német vagy a náci mintájú szocializmus.

Sokakat megbabonázott a német árkontroll állítólagos sikere. Azt mondták: csak annyira brutálisnak és kegyetlennek kell lenned, mint a nácik, és sikeresen irányíthatod az árakat. Amit ezek az emberek – akik buzgón harcolni kívántak a nácizmus ellen azzal, hogy bevezetik annak módszereit – nem láttak, az az volt, hogy a nácik nem egy piaci társadalom keretein belül kényszerítették ki az árkontrollt, hanem bevezettek egy teljesen szocialista rendszert, egy totalitárius gazdaságot.

Az árkontroll aláássa a saját célját, ha csupán néhány árucikkre korlátozzák. Nem működhet sikeresen egy piacgazdaságban. Ha a kormány nem vonja le azt a következtetést ebből a kudarcból, hogy fel kell hagynia minden árszabályozási kísérlettel, akkor egyre tovább és tovább kell merészkednie, amíg a mindent átszövő szocialista tervgazdálkodással nem helyettesíti a piacgazdaságot.

Két dolog irányíthatja a termelést: vagy azok az árak, amiket a nyilvánosság határoz meg a piacon a vásárlásával vagy a vásárlástól való tartózkodással; vagy az állam központi tervhivatala. Nem lehetséges harmadik társadalmi rendszer, ami nem piacgazdaság, és nem is szocializmus. Az árak részleges állami kontrollja olyan helyzetet eredményez, amit kivétel nélkül mindenki abszurdnak és a célokkal ellentétesnek gondol. A káosz és a társadalmi zűrzavar az elkerülhetetlen következménye.

Ez az, amire a közgazdászok gondolnak, amikor a gazdasági törvényekre hivatkoznak és kijelentik, hogy az intervencionizmus szembeszegül a gazdasági törvényekkel.

A piacgazdaságban a fogyasztó a legfelsőbb. Végső soron a fogyasztók vásárlása és vásárlástól való tartózkodása határozza meg, hogy mit, milyen mennyiségben és milyen minőségben termeljenek a vállalkozók. Ez határozza meg közvetlenül a fogyasztói javak árát, és közvetetten minden termelési jószág – mind a munkaerő, mind az anyagi termelési tényezők – árát. Ez határozza meg a nyereségeket és a veszteségeket, ez dönt a kamatráta alakulásáról. A piacgazdaság fókuszpontja a piac – tehát az árak, a bérek és a kamatok, illetve az ezekből fakadó nyereségek és veszteségek kialakulásának a folyamata. A piacgazdaságban minden ember – termelői minőségében – a fogyasztóknak tartozik felelősséggel. Ez a függés közvetlen a vállalkozók, tőkések, gazdák és szakemberek esetén, és közvetett a bérért és fizetésért dolgozó emberek esetén. A piac összhangba hozza mindazok erőfeszítését, akik a fogyasztók szükségleteinek ellátásán törekednek, azoknak a vágyaival, akiknek termelnek – a fogyasztóknak. Aláveti a termelést a fogyasztásnak.

A piac egy demokrácia, ahol minden fillér szavazati jogot biztosít. Igaz, hogy a különböző egyének nem egyforma szavazóerővel bírnak. A gazdagabbak több szavazatot adnak le, mint szegényebb társaik. De az, hogy a piacgazdaságban valaki gazdag és magasabb jövedelmet keres, az egy előzetes szavazás eredménye. A piacgazdaságban, amit nem torzítottak el az állami kiváltságok és korlátozások, a vagyonszerzés és a vagyon megtartásának egyetlen módja a fogyasztók szolgálata a lehető legjobb és legolcsóbb módon. A tőkések és a földtulajdonosok, akik ebben kudarcot vallanak, veszteségeket szenvednek. Ha nem változtatnak a módszereiken, elveszítik a vagyonukat és szegények lesznek. A fogyasztók azok, akik meggazdagítják a szegényeket és elszegényítik a gazdagokat. A fogyasztók azok, akik magasabb béreket adnak egy filmsztárnak és egy operaénekesnek, mint egy hegesztőnek vagy egy könyvelőnek.

Mindenki szabadon ellenkezhet egy választási kampány vagy a piaci folyamat eredményével. De egy demokráciában a meggyőzés az egyetlen mód, amivel az ember megváltoztathatja a dolgokat. Ha valaki azt mondaná: „Nem szívlelem a polgármestert, akit megválasztott a többség; tehát arra kérem a kormányt, hogy helyettesítse olyasvalakivel, akit kedvelek,” őt aligha lehetne demokratának nevezni. De ha ugyanezt a követelést hangoztatják a piaci folyamatok esetén, a legtöbben túl ostobák ahhoz, hogy felismerjék a követelés diktatórikus természetét.

A fogyasztók meghozták a döntéseiket és döntöttek a cipőgyáros, a filmsztár és a hegesztő jövedelméről. Kicsoda XY professzor, hogy magának követeli a kiváltságot ahhoz, hogy felülírja a döntésüket? Ha nem volna potenciális diktátor, nem sürgetné az állami beavatkozást. Megpróbálná meggyőzni a polgártársait, hogy növeljék a hegesztő terméke iránti keresletüket, és csökkentsék a cipők vagy a filmek iránti keresletüket.

A fogyasztók nem hajlandók megfizetni a pamutárakat, amik nyereségessé tennék a marginális farmokat – azokat, amik a legkedvezőtlenebb körülmények között termelnek. Ez valóban sajnálatos az érintett gazdákra nézve; be kell szüntetniük a pamuttermelést és meg kell próbálniuk másképp a termelési folyamat részévé válni.

De mit gondoljunk a politikusról, aki kényszerrel beavatkozik, hogy magasabbra emelje a pamut árát, mint amekkora a szabadpiacon volna? Az intervencionisták arra törekednek, hogy rendőri nyomással helyettesítsék a fogyasztók döntését. Az összes beszéd arról, hogy az államnak ezt meg azt kellene tennie, végső soron azt jelenti, hogy a rendőrségnek arra kellene kényszerítenie a fogyasztókat, hogy másképpen viselkedjenek, mint ahogyan spontán módon viselkednének. Azokban a javaslatokban, hogy emeljük a mezőgazdasági árakat, emeljük a béreket, csökkentsük a profitokat, korlátozzuk a cégvezetők fizetését, a „mi” végső soron a rendőrséget takarja. Ezeknek a projekteknek a kitervelői mégis bizonygatják, hogy ők a szabadságért és az ipari demokráciáért terveznek.

A legtöbb nem-szocialista országban speciális jogokkal ruházták fel a szakszervezeteket. Megengedték nekik, hogy megakadályozzák a szakszervezeten kívüli dolgozók munkavégzését. Megengedték nekik, hogy sztrájkot rendezzenek, és a sztrájkon gyakorlatilag szabadon használhatnak erőszakot azok ellen, akik készek tovább dolgozni – a sztrájktörők ellen. Ez a rendszer korlátlan kiváltságokkal ruházza fel azokat, akik az ipar létfontosságú ágazataiban dolgoznak. Azok a dolgozók, akiknek a sztrájkja elvágja a vízellátást, az áramellátást, az étel vagy más szükségcikk ellátási láncát, mindent megkaparintanak, amit akarnak, a népesség többi része kárára. Igaz, hogy a szakszervezetek az Egyesült Államokban ezidáig tanúsítottak némi mérsékletességet, amikor ezt kihasználták. Más amerikai szakszervezetek és sok európai szervezet kevésbé volt körültekintő. Ők elkötelezetten ki akarják kényszeríteni a béremelésüket anélkül, hogy érdekelné őket a katasztrófa, amit elkerülhetetlenül előidéznek.

Az intervencionisták nem elég éleseszűek, hogy meglássák, hogy a szakszervezeti nyomásgyakorlás és kényszer teljességgel összeegyeztethetetlen bármiféle társadalomszervezési rendszerrel. A szakszervezeti kérdésnek egyáltalán semmi köze nincs a gyülekezési és egyesülési szabadsághoz; egyetlen demokratikus ország sem tagadja meg ezeket a jogokat a polgáraitól. És azt sem vitatja senki, hogy az embernek joga van beszüntetni a munkavégzést és sztrájkolni. Az egyedüli kérdés, hogy felruházzák-e a szakszervezeteket a kiváltsággal ahhoz, hogy büntetlenül erőszakhoz folyamodjanak. Ez a kiváltság épp úgy összeegyeztethetetlen a szocializmussal, mint a kapitalizmussal. Lehetetlen bármilyen társadalmi együttműködés a munkamegosztás elve alatt, amikor néhány embert vagy szervezetet felruháznak a joggal, hogy erőszakkal és az erőszak fenyegetésével meggátolják, hogy mások dolgozzanak. Az erőszakkal kikényszerített sztrájk a termelés létfontosságú ágazataiban vagy az erőszakkal kikényszerített általános sztrájk egyenértékű a társadalom forradalmi elpusztításával.

 Az a kormány lemond a hatalmáról, ami eltűri, hogy bármilyen nem állami szervezet erőszakot használjon. Ha az állam feladja a kényszerítés és az erőszak monopóliumát, anarchisztikus állapotok uralkodnak el. Ha igaz volna, hogy egy demokratikus kormányzati rendszer nem alkalmas feltétel nélkül védelmezni minden egyén jogát ahhoz, hogy a szakszervezeti parancsok ellenére dolgozzon, akkor a demokrácia halálra ítéltetett. Akkor a diktatúra lenne az egyetlen mód, amivel megőrizhető a munkamegosztás és elkerülhető az anarchia. Pontosan az a tény teremtett diktatúrát Oroszországban és Németországban, hogy ezeknek a nemzeteknek az észjárása ellehetetlenítette a szakszervezeti erőszak elfojtását demokratikus körülmények között. A diktátorok eltörölték a sztrájkokat, és ezzel megtörték a szakszervezeteket. A szovjet birodalomban szó sem lehetett a sztrájkolásról.

Hiú ábránd abban hinni, hogy a munkaügyi viták rendezése lehet a szakszervezetek szerepe egy piacgazdaságban és teheti összeegyeztethetővé a működésüket a belföldi béke megőrzésével. A nézeteltérések bírói rendezése akkor lehetséges, ha van egy szabályrendszer, ami alapján ítélkezni lehet a különböző esetek felett. De ha van egy ilyen érvényes kódex, és alkalmazzák az előírásait a bérszintek megállapítása során, akkor többé nem a piac szabja meg a béreket, hanem a kódex, és annak megalkotói. Akkor az állam a legfelsőbb, nem pedig a piacon vásárló és eladó fogyasztók. Ha nincs ilyen kódex, akkor nincsen mérce, ami alapján dönteni lehet a munkaadók és a munkavállalók közötti nézeteltérés ügyében. Egy ilyen kódex hiányában értelmetlen „igazságos” bérekről beszélni. Az igazságosság fogalma értelmetlen, ha nem kapcsolódik hozzá egy megállapított mérce. A gyakorlatban – ha a munkaadók nem adják meg magukat a szakszervezetek fenyegetésének – a vitarendezés annyit tesz, hogy a béreket egy állam által kijelölt arbitrátor határozza meg. Az ellentmondást nem tűrő autoritárius döntés veszi át a piaci ár helyét. A kérdés mindig ugyanaz: az állam vagy a piac. Nincs harmadik megoldás.

A hasonlatok gyakran nagyon hasznosak ahhoz, hogy elmagyarázzuk az összetett problémákat és érthetővé tegyük őket a kevésbé intelligens elmék számára. Azonban félrevezetővé válnak és értelmetlenségbe torkollnak, ha az emberek elfelejtik, hogy minden összehasonlítás tökéletlen. Ostobaság szó szerint venni a metaforikus idiómákat, és azok értelmezéséből kikövetkeztetni annak a jelenségnek a tulajdonságait, amit a hasonlattal érthetőbbé kívántak tenni. Nem baj, ha a közgazdászok automatikusként magyarázzák a piac műveleteit, és ha megszokták, hogy a piacon működő névtelen erőkről beszéljenek. Nem láthatják előre, ha valaki lesz olyan ostoba, hogy szó szerint veszi ezeket a hasonlatokat.

Nem „automatikus” és „névtelen” erők hozzák működésbe a piaci „mechanizmusokat”. Az egyedüli tényezők, amik irányítják a piacot és meghatározzák az árakat, az emberek szándékos cselekvései. Nincsen automatizmus; emberek vannak, akik tudatosan bizonyos választott célokra törekednek és szándékosan meghatározott eszközökhöz folyamodnak e célok eléréséhez. Nincsenek rejtélyes mechanikai erők; az egyedüli, ami van, az minden egyén szándéka, hogy kielégítse a különböző javak iránti keresletét. Nincs névtelenség; én vagyok és te, és Bill és Joe és mindenki más. És mindannyian fogyasztunk és termelünk. Mindannyian hozzájárulunk az árak meghatározásához.

A dilemma nem az automatikus erők és a tervezett cselekvés közötti választásról szól, hanem a választásról a piac demokratikus folyamata között, amelyhez mindenki hozzájárulhat, és egy diktatórikus testület kizárólagos uralma között. Bármit is tesznek az emberek a piacgazdaságban, az a saját terveik megvalósítása. Ilyen értelemben minden emberi cselekvés tervezést jelent. Amit a magukat tervezőknek nevezők támogatnak, az nem a tervezett cselekvéssel helyettesíteni a dolgok szabad folyamát. A tervező saját tervével akarják helyettesíteni embertársaik tervét. A tervező egy potenciális diktátor, aki szeretne megfosztani minden embert annak lehetőségétől, hogy tervezzen, és saját terve szerint cselekedjen. Egyedül egy dologra törekszik: saját tervének kizárólagos és abszolút elsőbbségére.

Nem kevésbé hibás kijelenteni, hogy annak a kormánynak nincsen terve, ami nem szocialista. Akármit is tesz a kormány, az egy terv végrehajtása. Lehet kritizálni ezt a tervet. De nem lehet azt mondani, hogy az egyáltalán nem is terv. Wesley C. Mitchell professzor azt állította, hogy a brit liberális kormány „úgy tervezte, hogy ne legyen terve.” Azonban a brit kormánynak a liberális korban kétségtelenül  volt egy konkrét terve. A terve a termelési eszközök magántulajdonlása, a szabad kezdeményezés és a piacgazdaság volt. Nagy-Britannia bizony igen gazdag volt ezalatt a terv alatt, ami Mitchell professzor szerint „nem terv”.

A tervezők azt színlelik, hogy a terveik tudományosak, és nem merül fel nézeteltérés velük kapcsolatban a jószándékú és rendes emberek köreiben. Azonban nem létezik olyan, hogy tudományos kellene. A tudomány képes megállapítani, hogy mi az, ami van. Sosem szabhatja meg, hogy minek kellene lennie, és milyen célokra kellene törekedniük az embereknek. Tény, hogy az emberek nem értenek egyet az értékítéleteikben. Arcátlanság, ha valaki magának követeli a hatalmat ahhoz, hogy felülírja mások tervét, és arra kényszerítse őket, hogy megadják magukat a tervező tervének. Kinek a tervét kellene végrehajtani? Az Ipari Szervezetek Kongresszusának a tervét, vagy valamelyik más csoportét? Trockij vagy Sztálin tervét? Hitler tervét vagy Strasserét?

Amikor az emberek a vallás területén elkötelezetten vallották, hogy kizárólag egyetlen terv kerüljön megvalósításra, az véres háborúkat eredményezett. A vallásszabadság elvének elismerésével megszűntek ezek a háborúk. A piacgazdaság óvja a békés gazdasági együttműködést, mivel nem alkalmaz kényszert a polgárok gazdasági tervével szemben. Ha egyedül egy mestertervvel helyettesítik minden polgár tervét, az végtelen harcot eredményez. Azoknak, akik nem értenek egyet a diktátor tervével, az egyetlen megoldás fegyverrel legyőzni a zsarnokot.

Illúzió hinni, hogy a tervezett szocializmus rendszere irányítható demokratikus kormányzati módszerekkel. A demokrácia elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik a kapitalizmushoz. Nem létezhet ott, ahol tervezés uralkodik. Hadd hivatkozzunk a szocializmus legkiemelkedőbb kortárs támogatójának szavaira. Harold Laski professzor kijelentette, hogy ha hatalomra jut a Brit Munkáspárt a normális parlamentáris módon, annak a parlamentáris kormányzat radikális átalakítását kell eredményeznie. Egy szocialista kormánynak „garanciákra” van szüksége, hogy az átalakítási munkáját nem fogják ”megzavarni” hatálytalanítással abban az esetben, ha választást veszítene. Tehát „elkerülhetetlen” az alkotmány felfüggesztése. Milyen elégedett volna I. Károly és III. György, ha Laski professzor könyveit olvasnák!

Sidney és Beatrice Webb (Lord és Lady Passfield) azt mondják nekünk, hogy „minden csoporttevékenységben olyannyira fontos a hűséges véleményegység, hogy ha bármit is el akarnak érni, fel kell függeszteni a nyilvános párbeszédet a döntés kihirdetése és a feladat megvalósítása között.” Míg „folyamatban van a munka”, bármi kétség, vagy akár a félelem attól, hogy nem fog sikerülni a terv, „hűségszegés, vagy akár árulás”. Na most, mivel a termelés folyamata sosem ér véget és mindig folyamatban van valami munka, mindig van valami megvalósítandó, ebből pedig az következik, hogy a szocialista kormánynak sosem szabad megengedni bármekkora szólás- és sajtószabadságot. Egy „hűséges véleményegység”, milyen magasröptű palástolása II. Fülöp és az Inkvizíció eszméinek! Ezzel kapcsolatban a Szovjetek egy másik kimagasló csodálója, T. G. Crowther úr fenntartások nélkül beszél. Nyíltan kijelenti, hogy az inkvizíció „előnyös a tudomány számára, amikor egy feltörekvő osztályt védelmez,” azaz amikor Crowther úr barátai gyakorolják. Százával lehetne idézni a hasonló megszólalásokat.

A viktoriánus korban, amikor John Stuart Mill megírta az esszéjét A szabadságról, reakcionáriusnak nevezték az olyan nézeteket, amiket Laski professzor, Mr. és Mrs. Webb, illetve Mr. Crowther vallanak. Manapság „progresszívnek” és „liberálisnak” nevezik őket. Másrészről azokat, akik ellenzik a parlamentáris kormányzat felfüggesztését, a szólásszabadság és a sajtószabadság eltörlését és az inkvizíció bevezetését, „reakcionáriusnak”, „gazdasági royalistának” és „fasisztának” bélyegzik.

Azok az intervencionisták legalább következetesek, akik az a teljes szocializmus lépésről lépésre történő megvalósításának módszereként tekintenek az intervencionizmusra. Ha az intézkedések nem valósítják meg a várt előnyöket és katasztrófába végződnek, akkor több és több állami beavatkozást követelnek, amíg az állam át nem veszi az irányítást minden gazdasági tevékenység felett. De azok az intervencionisták, akik a kapitalizmus javításának és megőrzésének módszereként tekintenek az intervencionizmusra, teljesen össze vannak zavarodva.

Ezeknek az embereknek a szemében a kapitalizmus okolható az összes állami beavatkozás nemkívánatos eredményéért. Az a tény, hogy egy állami intézkedés olyan helyzetet eredményezett, ami nem tetszik nekik, a szemükben csupán igazolja a további beavatkozásokat. Képtelenek például megérteni, hogy a monopolisztikus vállalatok napjainkban az olyan állami beavatkozások következményei, mint a vámok és a szabadalmak. Az állami cselekvést sürgetik a monopóliumok meggátolása végett. Nehéz volna kitalálni valótlanabb elképzelést. Hiszen az az állam, amit arra kérnek, hogy harcoljon a monopóliumok ellen, ugyanaz az állam, ami ragaszkodik a monopólium elvéhez. Az amerikai New Deal kormánya nekilátott a gazdaság minden ágazatának alapos, monopolisztikus átrendezésének az NRA – a Nemzeti újjáépítési hivatal – segítségével, és egy hatalmas monopolisztikus sémába akarta rendezni az amerikai mezőgazdaságot, korlátozva annak kibocsátását, hogy monopolárakkal helyettesítse az alacsonyabb piaci árakat. Különböző nemzetközi árumegállapodásokat kötöttek, amelyek leplezetlenül arra törekedtek, hogy megvalósítsák a különböző árucikkek nemzetközi monopóliumát. Ugyanez igaz az összes többi államra. A Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége egyaránt részt vett néhány államközi monopolisztikus megállapodásban. A kapitalista országokkal való kollaboráció iránt érzett undora nem volt olyan nagy, hogy elszalassza miatta egy monopólium elősegítésének lehetőségét.

Az önellentmondásos intervencionizmus programja a diktatúra, állítólag abból a célból, hogy szabaddá tegye az embereket. De az intervencionisták által pártolt szabadság a szabadság ahhoz, hogy az emberek a „helyes” dolgot tegyék – tehát azt, amit maguk az intervencionisták látni akarnak. Ezek az emberek nem csupán tudatlanok a szóban forgó gazdasági kérdések kapcsán. Hiányzik belőlük a logikus gondolkodás képessége.

Azok nyújtják az intervencionizmus legabszurdabb igazolását, akik úgy tekintenek a kapitalizmus és a szocializmus közötti konfliktusra, mintha az egy küzdelem volna a vagyonelosztás kérdése fölött. Miért ne legyenek engedékenyebbek a vagyonos osztályok? Miért ne nyújtsák át a szegény munkásoknak bőséges bevételük egy részét? Miért kellene ellenezniük az állami tervezetet, ami növelni akarja a hátrányos helyzetűeknek járó részesedést azzal, hogy minimálbértörvényeket és árplafonokat ír elő, és „igazságosabb” szintre csökkenti a profitokat és a kamatokat? A hajlékonyság ezekben az ügyekben – mondják – egyből kifogná a szelet a radikális forradalmárok vitorlájából és megőrizné a kapitalizmust. A kapitalizmus legrosszabb ellenségei – mondják – azok a hajthatatlan doktrinérek, akik olyannyira túlzottan támogatják a gazdasági szabadságot, a laissez-faire-t és a Manchesterizmust, hogy azzal ellehetetlenítenek minden egyezséget a munkásokkal. Egyedül ezek a hajthatatlan reakcionáriusok felelősek korunk keserű politikai viszályaiért és a kiengesztelhetetlen gyűlölködésért. Az kell, hogy egy konstruktív programmal helyettesítsék a gazdasági royalisták színtisztán negatív attitűdjét. És természetesen ezeknek az embereknek a szemében egyedül az intervencionizmus „konstruktív”.

Azonban ez a fajta érvelés teljességgel gonosz. Magától értetődőnek veszi, hogy a különféle állami beavatkozások el fogják érni azokat az előnyös eredményeket, amiket a támogatói várnak tőlük. Naivan figyelmen kívül hagy mindent, amit a közgazdászok mondanak a célok elérésének lehetetlenségéről, és az elkerülhetetlen, nem kívánatos következményekről. A kérdés nem az, hogy igazságos vagy igazságtalan-e a minimálbér, hanem az, hogy munkanélküliséget idéz-e elő a dolgozni hajlandó emberek egy része számára. Azzal, hogy igazságosnak nevezi ezeket az intézkedéseket, az intervencionista nem cáfolja meg a közgazdászok által a célszerűségük ellen felhozott érveket. Csupán azt mutatja, hogy tudatlan a témában.

A kapitalizmus és a szocializmus közötti konfliktus nem egy verseny két csoport között annak kapcsán, hogy mennyi jusson melyiknek a javak meghatározott kínálatából. A konfliktus egy vita arról, hogy melyik társadalomszervezési rendszer szolgálja leginkább az emberi jólétet. Azok, akik a szocializmus ellen küzdenek, nem azért utasítják el a szocializmust, mert sajnálják a munkásoktól a hasznokat, amit állítólag nyernének a szocialista termelési módnak köszönhetően.  Pontosan azért küzdenek a szocializmus ellen, mert meg vannak győződve arról, hogy károsítaná a tömegeket és a szegény szolgák szintjére redukálná őket, akik teljesen ki lennének szolgáltatva a felelőtlen diktátorok ítéletének.

Ebben a véleménykonfliktusban mindenkinek döntenie kell és az egyik oldalra kell állnia. Mindenkinek vagy a gazdasági szabadság támogatóinak, vagy a totalitárius szocializmus támogatóinak oldalára kell állnia. Senki sem kerülheti el ezt a dilemmát azzal, hogy elfoglal egy állítólag középutas álláspontot – nevezetesen az intervencionizmust. Hiszen az intervencionizmus se nem egy középút, se nem egy kompromisszum a kapitalizmus és a szocializmus között. Az intervencionizmus egy harmadik rendszer; egy rendszer, amelynek abszurditásáról és hiábavalóságáról egyetért nem csupán minden közgazdász, hanem még a marxisták is.

Nem létezik olyan dolog, hogy a gazdasági szabadság „túlzott” támogatása. Az egyik lehetőség az, hogy a termelést az irányítja, hogy minden egyén úgy igazítja a magatartását, hogy a lehető legmegfelelőbb módon elégítse ki a fogyasztók legsürgetőbb követeléseit. Ez a piacgazdaság. A másik lehetőség pedig az, hogy az autoritárius parancsolás utasítja a termelést. Ha ezek a parancsok csupán a gazdasági szerkezet bizonyos elszigetelt részeit érintik, nem fogják elérni a kívánt célokat, és saját támogatói nem fogják szeretni az eredményeket. Ha kiterjednek egészen a mindent átszövő parancsutasításig, akkor az a totalitárius szocializmus.

Az embereknek választaniuk kell a piacgazdaság és a szocializmus között. Az állam képes megóvni a piacgazdaságot azzal, hogy védelmezi az életet, az egészséget és a magántulajdont az erőszakos vagy a csaló agresszió ellen; vagy átveheti ő maga az irányítást minden termelési tevékenység felett. Valakinek döntenie kell arról, hogy mit termeljenek. Ha nem a fogyasztók döntenek a piaci kereslet és kínálat útján, akkor az állam teszi a kényszer eszközével.