Olvasási idő: ~ 16 perc

 

Marx és Engels szóhasználatában a kommunizmus és a szocializmus szó egymás szinonimai. Váltogatva, különbség nélkül használják a kettőt. Ugyanez volt igaz az összes marxista csoport és szekta gyakorlatára egészen 1917-ig. A marxizmus politikai pártjai, akik a Kommunista Kiáltványt tekintették tanuk megváltoztathatatlan evangéliumának, szocialista pártoknak nevezték magukat. A legbefolyásosabb és a legnépesebb e pártok közül – a német párt – felvette a Szociáldemokrata párt nevet. Itáliában, Franciaországban és az összes többi országban, ahol már 1917 előtt is szerepet játszottak a marxista pártok a politikai életben, ugyanúgy a szocialista kifejezés foglalta el a kommunista szó helyét. 1917 előtt soha egyetlen marxista sem tett különbséget a szocializmus és a kommunizmus között.

Marx 1875-ben, a Német Szociáldemokrata Párt Gothai programjának kritikájában megkülönböztette a jövő kommunista társadalmának alacsonyabb (korábbi) és magasabb (későbbi) fázisát. De nem használta a kommunizmus kifejezést a magasabb fázisra, és nem nevezte szocializmusnak – megkülönböztetve a kommunizmustól – az alacsonyabb fázist.

Marx egyik alapvető dogmája az, hogy a szocializmus szükségszerűen el fog érkezni „egy természeti törvény kérlelhetetlenségével.” A kapitalista termelési mód megteremti saját negációját, és elhozza a termelési javak köztulajdonlásának szocialista rendszerét. Ez a folyamat „a kapitalista termelés természetes törvényeinek működésén keresztül hajtja végre önmagát.” Független az emberek akaratától. Lehetetlen, hogy az emberek gyorsítsák, késleltessék vagy korlátozzák azt. Hiszen „egy társadalomalakulat soha nem tűnik le addig, amíg nem fejlődtek ki mindazok a termelőerők, amelyeknek számára elég tágas, és új, magasabb rendű termelési viszonyok soha nem lépnek helyébe, amíg anyagi létezési feltételeik magának a régi társadalomnak méhében ki nem alakultak.”1

Ez a doktrína természetesen összeegyeztethetetlen Marx saját politikai tevékenységeivel, illetve a tanításokkal, amiket a tevékenységei igazolása végett fogalmazott meg. Marx megpróbált megszervezni egy politikai pártot, ami hivatott volt a forradalom és a polgárháború eszközével megvalósítani a kapitalizmusból a szocializmusba történő átmenetet. Az volt pártjaik karakterisztikus jellemzője – Marx és az összes marxista doktrinér szemében –  hogy forradalmár pártok voltak, amik kivétel nélkül elkötelezték magukat az erőszakos cselekvés eszméje mellett. Céljuk egy forradalmi felkelés, a proletárdiktatúra megvalósítása és az összes burzsoá kegyetlen kiirtása volt. A párizsi kommün 1871-es tetteit az ilyesfajta polgárháború tökéletes modellének tartották. A párizsi lázadás természetesen siralmasan megbukott. De a későbbi felkelésektől sikerekre számítottak.

Azonban a különböző európai országok marxista pártjai által alkalmazott taktikák összeegyeztethetetlenek voltak Karl Marx tanításainak e két ellentétes változatával. Ők nem bíztak a szocializmus eljövetelének elkerülhetetlenségében. Egy forradalmi felkelés sikerében sem bíztak. A parlamentáris cselekvés módszereit alkalmazták. Szavazatokat gyűjtöttek választási kampányaikkal, és a parlamentekbe küldték képviselőiket. Demokratikus pártokká „korcsosultak”. A parlamentekben úgy viselkedtek, mint az összes többi ellenzéki párt. Pár országban ideiglenes szövetségre léptek más pártokkal, és időről időre szocialista tagok is kormánypozícióhoz jutottak. Később, az Első Világháború végét követően számos parlamentben túlsúlyba kerültek a szocialista pártok. Néhány országban kizárólag ők uralkodtak, máshol szorosan együttműködtek a „burzsoá” pártokkal.

Igaz, hogy ezek a megszelídített szocialisták 1917 előtt sosem hagytak fel az ortodox marxizmus szigorú elveinek szóbeli magasztalásával. Újra és újra megismételték, hogy a szocializmus eljövetele elkerülhetetlen. Kihangsúlyozták pártjaik forradalmi mivoltát. Semmi nem gerjesztette őket nagyobb haragra, mint amikor valaki kérdőre merte vonni sziklaszilárd forradalmi szellemüket. Valójában viszont parlamentáris pártok voltak, mint az összes többi párt.

A helyes marxista nézőpontból, ahogy azt Marx és Engels későbbi művei (a Kommunista Kiáltvány viszont még nem) kifejezték, a kapitalizmus korlátozására, szabályozására vagy javítására tett minden intézkedés egyszerűen „kicsinyes-burzsoá” nonszensz, ami a kapitalista fejlődés immanens törvényeinek meg nem értéséből fakad. Az igazi szocialistáknak sosem szabad korlátokat helyezni a kapitalista evolúció elé. Hiszen kizárólag a teljesen érett kapitalizmus hozhatja el a szocializmust. Nem csupán hiábavaló, hanem egyenesen káros a proletárok érdekeire, ha ilyen intézkedésekhez folyamodnak. Még a szakszervezetek sem elegendőek a munkások körülményeinek javításához. Marx nem hitte, hogy az intervencionizmus segítheti a tömegeket. Hevesen elutasította az elképzelést, miszerint a minimálbér, a bérplafon, a kamatok korlátozása, a társadalombiztosítás és a hasonló intézkedések a szocializmus megvalósításának előzetes lépései volnának. A bérrendszer radikális eltörlésére törekedett, amit kizárólag a magasabb fázisú kommunizmus valósíthat meg. Szarkasztikusan gúnyolta volna az ötletet, hogy eltöröljék a munka „árucikk-jellegét” egy kapitalista társadalmon belül a törvényhozás eszközével.

De az európai országokban tevékenykedő szocialista pártok gyakorlatilag épp annyira elkötelezték magukat az intervencionizmus mellett, mint a császári Németország szociálpolitikája, vagy mint az amerikai New Deal. Georges Sorel és a szindikalizmus ez ellen a hozzáállás ellen intézte a támadásait. Sorel – egy burzsoá származású gyáva értelmiségi – megvetette a szocialista pártok „elkorcsosulását”, amit a burzsoá értelmiségiek befolyásának tulajdonított. Szerette volna az intellektuálisan pipogyák gyámsága alól felszabadítva látni a kegyetlen agresszivitás szellemét, ami a tömegek természetes jellemzője. Sorel számára semmi sem számított, csak a zendülések. Az action directe – a szabotázs és az általános sztrájk – volt számára a végső, nagy forradalom kezdőlépése.

Sorel többnyire a sznob és tétlen értelmiség, illetve a gazdag vállalkozók nem kevésbé sznob és tétlen utódai köreiben aratott sikert. Semmilyen mérhető hatást nem gyakorolt a tömegekre. A nyugat- és közép-európai marxista pártok szemében csupán kellemetlen nyűg volt a szenvedélyes kritikája. Történelmi jelentőségét elsősorban a szerepnek köszönheti, amit az orosz bolsevizmusban és az itáliai fasizmusban töltöttek be a gondolatai.

Ahhoz, hogy megértsük a bolsevikok mentalitását, ismét Karl Marx dogmáihoz kell fordulnunk. Marx teljesen meg volt győződve arról, hogy a kapitalizmus a gazdaságtörténelem egy olyan stádiuma, ami nem korlátozódik csupán néhány fejlett országra. A kapitalizmusnak hajlamában állt kapitalista országgá alakítani a világ minden részét. A burzsoázia arra kényszerít minden nemzetet, hogy kapitalista nemzetté váljon. Amikor elérkezik a kapitalizmus utolsó órája, az egész világ egyöntetűen az érett kapitalizmus stádiumában találja majd magát, és mind készen fog állni a szocializmusba való átalakulásra. A szocializmus egyszerre fog felbukkanni a világ minden táján.

Ebben Marx nem kevésbé tévedett, mint az összes többi állításában. Napjainkban még a marxisták sem tagadhatják és nem is tagadják, hogy még mindig hatalmas különbségek vannak a kapitalizmus kialakulása között a különböző országokban. Elismerik, hogy van számos ország, amit a történelem marxista interpretációja szerint prekapitalista országnak kell nevezni. Ezekben az országokban a burzsoázia még nem tett szert uralkodó pozícióra, és még nem hozta el a kapitalizmus történelmi stádiumát, ami a szocializmus eljövetelének szükséges előfeltétele. Tehát ezeknek az országoknak először meg kell valósítaniuk a „burzsoá forradalmukat”, és először át kell esniük a kapitalizmus összes fázisán, mielőtt átalakulhatnának szocialista országokká. Az egyetlen politika, amit a marxisták pártolhatnak ezekben az országokban, a burzsoázia feltétlen támogatása, először a hatalmi törekvéseikben, majd gazdasági ügyleteikben. Egy marxista pártnak sokáig nem lehet más feladata, mint a burzsoá liberalizmus szolgálata. Ez az egyedüli küldetés, amit a történelmi materializmus – következetesen alkalmazva – előírhat az orosz marxistáknak. Arra kényszerülnének, hogy csendben várjanak, amíg a kapitalizmus elő nem készíti a nemzetüket a szocializmusra.

Az orosz marxisták azonban nem akartak várni. A marxizmus egy új módosításához folyamodtak, ami szerint lehetséges, hogy egy nemzet átugorja a történelmi evolúció egyik stádiumát. Figyelmen kívül hagyták a tényt, hogy ez az új doktrína nem a marxizmus módosítása, hanem sokkal inkább a marxizmus utolsó maradványának a tagadása. Ez leplezetlen visszatérés volt a pre-marxi és anti-marxi szocialista tanokhoz, amelyek szerint az emberek szabadon bevezethetik a szocializmust bármikor, ha úgy gondolják, hogy előnyösebb a közjóra nézve, mint a kapitalizmus. Teljesen elvetette az összes miszticizmust, ami átszőtte a dialektikus materializmust és a gazdasági fejlődés kérlelhetetlen törvényeinek állítólagos marxi felfedezését.

Miután felszabadították magukat a marxi determinizmus alól, az orosz marxisták szabadon megvitathatták a szocializmus megvalósításának legcélravezetőbb módját. Többé nem érdekelték őket a gazdasági kérdések. Többé nem kellett megvizsgálniuk, hogy eljött-e az idő. Egyedül egy feladatot kellett megvalósítani: meg kellett ragadni az államhatalom kantárját.

Egy csoport úgy vélte, hogy csak akkor számíthatnak maradandó sikerre, ha elnyerik egy jelentős mennyiségű ember – bár nem szükségszerűen a többség – támogatását. Egy másik csoport nem támogatta az efféle időigényes módszereket. Ők merész lépést javasoltak. Meg kell alkotni a forradalom élcsapatát a fanatikusok kis csoportjából. A szigorú fegyelem és a vezérnek való feltétlen engedelmesség támadóképessé fogja tenni ezeket a hivatásos forradalmárokat. Meg kell dönteniük a cári kormányt, hogy aztán a cári rendőrség hagyományos módszereivel uralják az országot.

A kifejezések, amik ezeket a csoportokat takarják – a bolsevik (többség) az utóbbi esetén és a mensevik (kisebbség) az előbbi esetén – egy 1903-ban lezajlott szavazatra vonatkoztak, amit az imént említett taktikai módszerek megbeszélésére tartottak. Egyedül a taktikai módszerekben különbözött a két csoport egymástól. Mindkettő egyetértett a végső cél – a szocializmus – kapcsán.

Mindkét szekta megpróbálta azzal igazolni saját álláspontját, hogy passzusokat idézett Marx és Engels írásaiból. Ez természetesen a marxista szokás. És mindkettő talált olyan diktumokat ezekben a könyvekben, amik megerősítették saját nézőpontját.

Lenin – a bolsevik főnök – sokkal jobban ismerte honfitársait, mint ellenségei és vezetőjük, Plehanov tette. Plehanovval ellentétben nem követte el azt a hibát, hogy az orosz mércét alkalmazza a nyugati nemzetekre. Emlékezett arra, hogy miként bitorolták el könnyedén kétszer is külföldi nők a legfelsőbb hatalmat és uralkodtak csendben egy életen át. Tudatában volt a ténynek, hogy a cár titkos rendőrségének terrorista módszerei sikeresek voltak, és biztos volt abban, hogy képes volna jelentősen javítani ezeken a módszereken. Egy könyörtelen diktátor volt, és tudta, hogy az oroszokból hiányzik a bátorság ahhoz, hogy ellenálljanak az elnyomásnak. Mint Cromwell, Robespierre és Napóleon, ambiciózus és hataloméhes volt, és tökéletesen bízott abban, hogy az elsöprő többségből hiányzik a forradalmi szellem. A Romanov-ház autokráciája kudarcra ítéltetett, mert a szerencsétlen II. Miklós nyápic volt. A szocialista jogász, Kerenszkij elbukott, mert elköteleződött a parlamentáris kormányzat elve mellett. Lenin sikerrel járt, mert sosem törekedett másra, mint saját diktatúrájára. Az oroszok pedig egy diktátorra, Rettenetes Iván utódjára vágytak.

II. Miklós uralmának nem egy valós forradalmi hevület vetett véget. A csatatereken ért véget. Ebből anarchia kerekedett, amit Kerenszkij képtelen volt uralni. Egy összecsapás Szentpétervár utcáin eltüntette Kerenszkijt a képből. Röviddel azután Lenin megrendezte saját Brumaire 18.-ját -jét. A bolsevik terror ellenére a közgyűlés – amit a férfiak és nők általános választójoga szavazott meg – csupán 20 százalékát tették ki a bolsevisták. Lenin erőszakkal eloszlatta a közgyűlést. Likvidálták a tiszavirág-életű „liberális” közjátékot. Oroszország az alkalmatlan Romanov-ház kezéből egy valódi autokrata kezébe került.

Lenin nem elégedett meg Oroszország meghódításával. Teljesen meg volt győződve arról, hogy arra szánta a sors, hogy elhozza a szocializmus üdvösségét minden nemzetnek, nem csupán Oroszországnak. A hivatalos név, amit kormányának választott – a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége – sehol nem hivatkozik Oroszországra. Egy világállam központjának szánták. Hallgatólagosan elfogadott volt, hogy minden külföldi elvtárs hűséggel tartozik ennek a kormánynak, és minden külföldi burzsoá, aki ellenkezni merészel, árulást követ el és halálbüntetést érdemel. Lenin a legkevésbé sem kételkedett abban, hogy az összes nyugati ország a végső, nagy forradalom hajnalán áll. Minden nap a kirobbanását várta.

Lenin véleménye szerint egyetlen csoport volt Európában, ami talán – bár a siker legcsekélyebb esélye nélkül – megpróbálhatja megakadályozni a forradalmi felkelést: az értelmiség romlott tagjai, akik magukhoz ragadták a szocialista pártok vezetését. Lenin régóta gyűlölte őket, amiért a parlamentáris procedúra függői voltak, és nem voltak hajlandóak támogatni diktatórikus törekvéseit. Dühöngött ellenük, mert őket tartotta felelősnek azért, hogy a szocialista pártok támogatták országaik háborús törekvéseit. Lenin már a svájci száműzetésében – ami véget ért 1917-ben – elkezdte megosztani az európai szocialista pártokat. Most felállított egy Harmadik Internacionálét, amit ugyanazzal a diktatórikus módszerrel irányított, mint az orosz bolsevistákat. Lenin a Kommunista Párt nevet választotta ennek az új pártnak. A kommunisták hivatottak voltak halálig harcolni a különböző európai szocialista pártok, a „szociális árulók” ellen, és meg akarták szervezni a burzsoázia likvidálását és a hatalom megragadását a felfegyverzett munkások által. Lenin nem tett különbséget a szocializmus és a kommunizmus, mint társadalmi rendszerek között. A kitűzött célját nem kommunizmusnak hívták, a szocializmussal szemben. A szovjet kormány hivatalos neve a Szovjet Szocialista (nem kommunista) Köztársaságok Szövetsége volt. Ilyen tekintetben nem akarta megváltoztatni a hagyományos szóhasználatot, ami szinonimaként kezelte a két kifejezést. Csupán azért nevezte partizánjait – az ortodox marxizmus forradalmi elveinek egyetlen őszinte és következetes támogatóit – kommunistáknak, és taktikai módszereiket kommunizmusnak, mert szerette volna megkülönböztetni őket „a tőkés kizsákmányolók áruló bérenceitől”, a gonosz szociáldemokrata vezetőktől, mint Kautsky és Albert Thomas. Ezek az árulók – mondta – szeretnék megőrizni a kapitalizmust. Nem voltak igazi szocialisták. Egyedül azok voltak a valódi marxisták, akik elutasították a helyrehozhatatlanul megrontott szocialista nevet.

Így született meg a különbség a kommunisták és a szocialisták között. Azok a marxisták, akik nem akarták megadni magukat a moszkvai diktátornak, szociáldemokratáknak, vagy röviden szocialistáknak nevezték magukat. Ami jellemezte őket, az a hit, miszerint a szocializmus – mindannyiuk és a kommunisták közös célja – megvalósításának legjobb módja, ha elnyerik polgártársaik többségének támogatását. Felhagytak a forradalmi szlogenekkel és megpróbálták a demokratikus módszerekkel megragadni a hatalmat. Nem foglalkoztak a kérdéssel, hogy kompatibilis-e egy szocialista rezsim a demokráciával. De a szocializmus megvalósításához eltökélték magukat a demokratikus folyamatok alkalmazása mellett.

A kommunisták ezzel szemben a Harmadik Internacionálé korai éveiben szigorúan elkötelezték magukat a forradalom és a polgárháború elve mellett. Egyedül az orosz főnökük iránt voltak hűségesek. Kitaszítottak soraikból mindenkit, akiről azt gyanították, hogy úgy érzi, engedelmeskednie kell országa bármely törvényének. Megállás nélkül terveztek és megannyi vért pazaroltak a sikertelen lázadásaikkal.

Lenin nem tudta megérteni, hogy miért buktak el a kommunisták Oroszországon kívül mindenhol. Az amerikai munkásoktól nem számított sokra. Az Egyesült Államokban – vallották egyetértésben a kommunisták – a munkásokból hiányzott a forradalmi szellem, mert elkényeztette őket a jólét és megfertőzte őket a pénzcsinálás bűne. De Lenin nem kételkedett abban, hogy az európai tömegek osztálytudatosak voltak, és ennélfogva teljesen elköteleződtek a forradalmi eszmék mellett. Véleménye szerint az egyetlen oka annak, hogy nem valósult meg a forradalom, a kommunista hivatalnokok alkalmatlansága és gyávasága volt. Újra és újra elbocsátotta a csatlósait, és új embereket jelölt ki. De nem járt nagyobb sikerrel.

Az angolszász és a latin-amerikai országokban a szocialista szavazók bíznak a demokratikus módszerek sikerében. Itt nagyon apró azoknak a száma, akik egy kommunista forradalomra törekednek. A legtöbben azok közül, akik a nyilvánosság előtt hangoztatják a kommunizmus elvei iránti odaadásukat, rendkívül boldogtalanok volnának, ha kitörne a forradalom és veszélynek tenné ki az életüket és a tulajdonukat. Ha az orosz hadseregek bemasíroznának az országukba, vagy ha a belföldi kommunisták megragadnák a hatalmat anélkül, hogy harcba elegyednének velük, valószínűleg örvendenének, reménykedve abban, hogy megjutalmazzák majd őket marxista ortodoxiájukért. De ők maguk nem vágynak forradalomba.

Tény, hogy a szenvedélyes szovjetpárti propaganda elmúlt harminc évében Oroszországon kívül egyetlen ország sem lett önszántából kommunista. Kelet-Európa csak azután fordult a kommunizmushoz, miután kizárólagos orosz befolyás és hegemónia alá vonták a nemzetközi hatalmi politika diplomatikus egyezségei. Valószínűtlen, hogy Nyugat-Németország, Franciaország, Itália és Spanyolország a kommunizmus útjára lépne, ha az Egyesült Államok és Nagy-Britannia nem folytatná az abszolút „désintéressement” diplomáciai politikáját. Ami erőt ad a kommunista mozgalomnak ezekben és néhány más országokban, az a hit, miszerint Oroszországot egy rendíthetetlen „dinamizmus” vezeti, míg az angolszász hatalmak közönyösek és nem igazán érdekli őket saját sorsuk.

Marx és a marxisták siralmas hibát vétettek, amikor azt feltételezték, hogy a tömegek vágynak a „burzsoá” társadalmi rend forradalmi megbuktatására. Csak azoknak a soraiban lelhetők militáns kommunisták, akik a kommunizmusukból élnek meg, vagy arra számítanak, hogy egy forradalom elősegítené a személyes törekvéseiket. A hivatásos összeesküvők felforgató tevékenysége pontosan azok naivitása miatt veszélyes, akik csupán szemeznek a forradalmi gondolattal. Ezek a zavarodott és félrevezetett szimpatizánsok, akik „liberálisnak” nevezik magukat, és akiket „hasznos ártatlanoknak” neveznek a kommunisták, illetve az útitársak és még a hivatalosan bejegyzett párttagok többsége is rettentően megrémülne, ha egy nap felfedeznék, hogy a vezetőik komolyan gondolják, amikor zendülésről beszélnek. Ekkor azonban talán túl késő lesz megelőzni a katasztrófát.

A nyugat kommunista pártjai jelenleg a külpolitikai állásfoglalásukban jelentenek baljós fenyegetést. Napjaink összes kommunista pártjának megkülönböztető jegye a szovjetek agresszív külpolitikája melletti elköteleződésük. Amikor választaniuk kell Oroszország és saját országuk között, habozás nélkül Oroszország pártjára állnak. Az elvük úgy szól: jó vagy rossz, az én Oroszországom. Szigorúan engedelmeskednek minden moszkvai parancsnak. Amikor Oroszország Hitler szövetségese volt, a francia kommunisták szabotálták a saját országuk háborús törekvéseit, az amerikai kommunisták pedig nagy szenvedéllyel ellenezték Roosevelt elnök tervét, hogy segítséget nyújtson Angliának és Franciaországnak a nácik elleni küzdelemben. A kommunisták a világ minden táján „háborúra uszító imperialistának” bélyegeztek mindenkit, akik védelmezték magukat a német megszállók ellen. De amint Hitler megtámadta Oroszországot, a tőkések imperialista háborúja egyik napról a másikra jogos önvédelmi háborúvá változott. Amikor Sztálin meghódít egy újabb országot, a kommunisták azzal igazolják ezt az agressziót, hogy az csupán önvédelem a „fasiszták” ellen.

A minden orosz dolog iránti vak odaadásukban a nyugat-európai és az amerikai kommunisták messze felülmúlják a soviniszták legrosszabb nagyzolásait. Elragadtatva beszélnek az orosz filmekről, az orosz zenéről és az orosz tudomány állítólagos felfedezéseiről. Extázisban beszélnek a szovjetek gazdasági teljesítményéről. Az orosz haderő tetteinek tulajdonítják az Egyesült Nemzetek győzelmét. Oroszország – mondják – megmentette a világot a fasiszta vésztől. Oroszország az egyetlen szabad ország, míg az összes többi ország a tőkések diktatúrája alatt szenved. Egyedül az oroszok boldogok, és csak ők élvezik a teljes élet áldását; a kapitalista országokban az elsöprő többség frusztrációtól és kielégítetlen vágyaktól szenved. Ahogyan egy hithű muzulmán arra vágyik, hogy elzarándokoljon a Próféta sírjához Mekkába, úgy a kommunista értelmiség is élete nagy eseményének tartja elzarándokolni a szent Moszkvába.

Azonban a „kommunista” és a „szocialista” szavak eltérő használata nem változtatta meg a „kommunizmus” és a „szocializmus” szavak jelentését, amikor mindkettő politikáinak közös végcéljára alkalmazták őket. Csak 1928-ban történt, hogy a Kommunista Internacionálé programja – amit átvett a hatodik moszkvai kongresszus – elkezdett különbséget tenni a kommunizmus és a szocializmus között (és nem csupán a kommunisták és a szocialisták között).

Eszerint az új tan szerint az emberiség gazdasági evolúciójában a kapitalizmus és a kommunizmus történelmi stádiumai között van egy harmadik állomás, nevezetesen a szocializmus. A szocializmus egy olyan rendszer, amelynek alapja a termelési eszközök köztulajdonlása, illetve a termelés és elosztás minden folyamatának teljes irányítása egy központi tervező hatóság által. Ilyen tekintetben megegyezik a kommunizmussal. De annyiban különbözik a kommunizmustól, hogy ebben nem egyenlőek a porciók, amit kiosztanak minden egyénnek fogyasztási célból. Még mindig fizetnek béreket az elvtársaknak, és ezek a bérek a gazdasági hasznosság szerint különböznek, amennyire csak fontosnak látja a különbözőséget a központi hatóság a termékek lehető legnagyobb kibocsátásának biztosítása céljából. Amit Sztálin szocializmusnak nevez, az többé-kevésbé megfelel annak, amit Marx a kommunizmus „korai szakaszának” nevezett. Sztálin kizárólag annak tartja fenn a kommunizmus kifejezést, amit Marx a kommunizmus „magasabb fázisának” hívott. A szocializmus – abban az értelemben, ahogyan Sztálin használta a szót az utóbbi időben – a kommunizmus felé halad, de önmagában még nem kommunizmus. A szocializmus kommunizmussá fog alakulni, amint a szocialista módszerektől elvárt vagyongyarapodás arra a szintre emeli az orosz tömegek alacsonyabb életszínvonalát, amit a fontos hivatalok kimagasló betöltői élveznek napjaink Oroszországában.

Az új terminológiai gyakorlat apologetikus jellege nyilvánvaló. Sztálin szükségesnek találja megmagyarázni alattvalói elsöprő többségének, hogy miért roppant alacsony az életszínvonaluk, sokkal alacsonyabb, mint a kapitalista országok tömegeinek, és mint az orosz proletároknak a cári uralom idején. Igazolni akarja a tényt, hogy a bérek és a fizetések egyenlőtlenek, hogy a szovjet hivatalnokok egy kis csoportja élvez minden fényűzést, amit a modern technológia biztosíthat, hogy egy második csoport – létszámát tekintve nagyobb, mint az első, de kisebb, mint a birodalmi Oroszország középosztálya – „burzsoá” életstílusban él, míg a nyomorgó és mezítlábas tömegek zsúfolt nyomornegyedekben élnek és alultápláltak. Többé nem hibáztathatja a kapitalizmust ezekért az állapotokért. Ezért arra kényszerült, hogy egy új ideológiai megoldáshoz folyamodjon.

Sztálin problémája annál is égetőbb volt, mert az orosz kommunisták uralmuk első napjaiban szenvedélyesen kijelentették, hogy a vagyoni egyenlőség elvét fogják legelőször érvényre juttatni, amit megragadják a hatalmat a proletárok. Továbbá a kapitalista országokban az oroszok által szponzorált kommunisták legerősebb demagóg trükkje, hogy irigységet tápláljanak az alacsonyabb jövedelműekben a magasabb jövedelműek ellen. A kommunisták fő érve, amivel alátámasztják a tézisüket, miszerint Hitler nemzetiszocializmusa nem volt igazi szocializmus, hanem épp ellenkezőleg, a kapitalizmus legrosszabb formája volt, az, hogy a náci Németországban egyenlőtlen volt az életszínvonal.

Sztálin új megkülönböztetése a szocializmus és a kommunizmus között nyíltan ellentmond Lenin politikájának, illetve azoknak a propagandatanoknak, amiket az orosz határokon túl terjesztenek a kommunisták. De az ellentmondások nem számítanak a szovjetek birodalmában. A diktátor szava a végső döntés, és senki sem olyan ostoba, hogy ellentmondjon annak.

Fontos megérteni, hogy Sztálin szemantikai innovációja csupán a „kommunizmus” és a „szocializmus” kifejezéseket érinti. Nem változtatta meg a szocialista és a kommunista szavak jelentését. A bolsevik pártot épp úgy kommunistának nevezik, mint azelőtt. A Szovjetunió határain túli oroszimádó pártok kommunista pártoknak nevezik magukat, és erőszakkal küzdenek a szocialista pártok ellen, amik a szemükben egyszerűen szociális árulók. De a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségének neve változatlan marad.

Lábjegyzetek

  1. Marx, A politikai gazdaságtan bírálatához, Előszó.