E lángoktól ölelt kis országunkban fut egy ellenzéki magazin Magyar Hang néven. Hogy balra húznak – mint szinte mindenki ebben az országban – az nyilvánvalóvá válik, ha az ember tetszőlegesen elolvassa bármelyik számukat.

De amit most művelnek, arra egyszerűen nincsenek szavak. Mindig megdöbbent, hogy ez az ország képes egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedni az állami mindenhatóság mocsarában anélkül, hogy a szocializmus előmenetele bármi ellenállásba ütközne.

Röviden és egyetlen mondatban: a Magyar Hangnak elege lett abból, hogy az Aldi nevű áruházlánc nem forgalmazza a termékét, így a kiadó úgy döntött, hogy beperli a céget:

A Media1 értesülése szerint ezt a helyzetet mostanra megelégelte a Magyar Hang. A kiadó úgy döntött, egy civil jogvédő szervezet jogászait is segítségül hívva jogi útra tereli az ügyet. A Magyar Hang kiadója szerint az Aldi diszkriminációt valósít meg.

Egy vállalkozás tehát rá akarja uszítani az agresszív államhatalmi erőszakot egy áruházláncra, hogy az értékesítse a termékét. Ami az Egyesült Államokban nem is olyan rég süsd meg a kib*szott tortát volt, az nálunk – úgy tűnik – terjeszd a kib*szott újságot lesz.

Annyit meg kell hagyni, hogy a Magyar Hang a legkevésbé sem leplezi a szándékait: több profitot akarnak, ennyi az egész, és ehhez hajlandóak az államot használva erőszakot kezdeményezni egy magánvállalat ellen. Így Lukács Csaba lapigazgató úgy nyilatkozott:

mivel ha az Aldi 135 kereskedelmi egységében csak napi 1 darabot adnának el a Magyar Hangból, az heti szinten akkor is közel ezer eladott darabot jelentene, de Lukács szerint nem kizárt, hogy akár ennél is nagyobb veszteség éri a kiadót az Aldi húzása miatt.

Tulajdonképpen itt az államhatalom terebélyesedésének mintapéldáját látjuk.

Legfelül és kezdetben ott egy vállalat, ami nem riad vissza a legsötétebb módszerektől, hogy növelje a bevételét. Amit esetünkben a Magyar Hang el akar érni, az nem kevesebb, mint (részleges) államosítás: a magánvállalatok állami irányítása a saját érdekében.

Az amorális erőforráshajhász természetesen önmaga sosem képes szert tenni az erőszak gyümölcsére. Mindig szüksége van a sokaság támogatására, a sokaságot pedig az ideológián keresztül állítja az oldalára; legyen az environmentalizmus, legyen az a munkások, a szegények, a nők, a feketék, a cigányok védelme, az erőszakos állami beavatkozás minden formáját különböző ideológiai köntösbe burkolják, hogy a tömeg soraiban támogatásra leljen.

Az ideológia esetünkben: az ellenzék. A Magyar Hang a túlélő magazin, Az Ellenzéki Lap. A Magyar Hang küzd az Orbán-rezsim ellen, az erény és az igazságosság vértezete pedig feljogosítja, hogy minden eszközt bevessen a küzdelme során. Ez volt az alapvető felfogása a huszadik század minden véres eszméjének; ez minden szocializmus legfőbb stratégiai tétele – a magántulajdon nem állhatja a forradalom útját.

Óh, no de ez diszkrimináció! – kiáltja a baloldal, a hasznos idióták pedig azonnal a vasvillájuk után kapnak anélkül, hogy valaha feltennék a kérdést – és? Mégis hogyan következik abból, hogy egy magántulajdonos kizár bizonyos személyeket a tulajdonáról a saját szájíze szerint, hogy erőszakot kell kezdeményezni ellene és arra kell kényszeríteni az államhatalom és a rendőri erőszak erejével, hogy beszüntesse a megkülönböztetést?

Aki haragra gerjed a diszkrimináció láttán, annak megannyi békés módja van a tiltakozásra: esetünkben például a bojkott. Felhívhatja az embertársai figyelmét, kiabálhatja a háztetőkről, hogy az Aldi a hatalom szolgája, és nem hajlandó értékesíteni Az Ellenzéki Lapot! Követelhetik – ahogyan arra a Magyar Hang felszólította az olvasóit – hogy helyezzék a lapot a polcaikra, különben elveszítenek egy egész családnyi vásárlót.

De végső soron ha a tulajdonos úgy dönt, hogy ő bizony diszkriminálni akar – talán politikai meggyőződésből, talán mert fél az Orbán-rezsim öklétől – minden joga megvan hozzá. Ezt jelenti a szabadság. Ezt jelenti a magántulajdon; hogy végső soron a tulajdonos dönthet arról, kit enged be, kit nem enged be, mit értékesít, mit nem értékesít.

Az államisták persze ezt nem tűrhetik. Az államhívők sosem tűrhetik, ha valaki azt műveli a saját tulajdonával, amit ők kifogásolnak. És az erőszakos hasznos idióták mögött mindig ott áll az a valaki, aki nyerni fog az egészből, esetünkben pénzt, néha hatalmat, néha mindkettőt.

A Média1 nevű portál két másik ideológiai érvet is felhozott:

A szabad piaccal szemben ugyanakkor ott van az állampolgárok szabad információhoz jutáshoz való állampolgári joga is, és az az elvárható alapérték, hogy egy német konszern ne akadályozza a magyar sajtópiac szabad fejlődését.

De mégis micsoda ez az „információhoz jutáshoz való jog?” Ugyanaz, mint a lakhatáshoz való jog, az ingyenes oktatáshoz való jog, az ingyenes egészségügyi ellátáshoz való jog; egy erőszakos követelés. Akik élősködni akarnak az embertársaikon, mindig jognak nevezik a követelésüket. És mégis hol áll meg az „információhoz jutáshoz való jog?” Talán az nem korlátozza ezt az állítólagos jogomat, hogy a Magyar Hanghoz nem ingyen jutok? Ha az korlátozza ezt a jogot, hogy az Aldi helyett egy másik boltba kel mennem, az vajon nem korlátozza, hogy egyáltalán bárhova mennem kell, hogy hozzájussak az információhoz – ahelyett, hogy hetente ingyen a postaládámba kapnám?

És micsoda megerőszakolása a szabadság szónak azt mondani, hogy az Aldi ezzel „akadályozza a magyar sajtópiac szabad fejlődését?” Ha a sajtópiac fejlődésének nem a magántulajdonhoz való jog szab határt, akkor mégis micsoda? Ha az Aldi nem gyakorolhatja a tulajdonjogát és dönthet szabadon arról, hogy értékesíti-e ezt az államista vécépapírt, az erőszak magazinját, akkor miért gyakorolhatná az olvasó a tulajdonjogát? Talán az nem korlátozza ugyanúgy a magyar sajtópiac szabad fejlődését, hogy vannak olyan emberek, akik gyakorolhatják a tulajdonjogukat és dönthetnek szabadon úgy, hogy nem olvassák el a magazint?

Végső soron ez az egész gyomorforgató, intervencionista hadművelet csak arra világít rá, amit mind eddig is tudtunk: az egyetlen politikai spektrum Magyarországon a vörös ötven árnyalata. Legyen az ellenzék vagy kormánypárt, egyetlen csoportot sem érdekli a valódi szabadság; minden frakció célja csupán annyi, hogy megkaparintsa az államhatalmat, és a saját önös céljaira használja a kényszer és az erőszak apparátusát.

Mi néhányan pedig csak annyit tehetünk ezzel szembesülve, hogy megvonjuk a vállunkat – megfogadjuk, hogy soha többet egy fillérrel sem támogatjuk ezt az államista szennylapot – és feltesszük az örök kérdést:

Ki az a John Galt?