Fordította: Váradi István. A kötet megvásárolható a kiadó oldalán.

Hadd kezdjem a konzervatív szó két lehetséges jelentésével. Az első jelentés szerint a konzervatív olyasvalakire utal, aki általában támogatja a status quo-t, más szóval aki fenn akarja tartani az éppen fennálló törvényeket, szabályokat, erkölcsi és viselkedési előírásokat, akármilyenek legyenek is azok.

Mivel a törvények, a szabályok és a fennálló politikai intézmények az idővel és a hellyel változnak, a konzervatív személy által támogatott dolgok is ugyanígy változnak. Így konzervatívnak lenni semmit nem jelent, csak az éppen fennálló rend szeretetét, akármilyen legyen is az.

Ezért az első jelentést el is vethetjük.1A konzervatív szó mást kell, hogy jelentsen. A valódi jelentése, talán az egyetlen amivel bírhat, ez: a konzervatív olyan valakire utal, aki hisz egy természetes rend, a dolgok (a természet és az ember) természetéhez illő természetes állapot létezésében. E természetes rendet meg lehet zavarni és meg is zavarják különféle balesetek és rendellenességek: földrengések és hurrikánok, betegségek, járványok, szörnyetegek és vadállatok, kétfejű lovak és négylábú emberek, rokkantak és bolondok, háborúk, hódítások és zsarnokság. Azonban nem nehéz megkülönböztetni a normálist a rendellenestől, az elkerülhetetlent a véletlenszerűtől. Egy kevés elvonatkoztatással megszabadulhatunk a zavaró tényezőktől és szinte mindenki képessé válhat „látni”, hogy mi természetes és mi nem. Ráadásul a természetes állapotok a legmaradandóbbak. A természetes rend ősi és örökre változatlan (csak a rendellenességek és a véletlenek változnak), így mindenki mindenhol és minden időben fel tudja ismerni azt.

A konzervatív olyan ember, aki a rendellenes és véletlenszerű dolgok „zaján” át is felismeri a természetest, aki megvédi, támogatja azt és segít annak megőrzésében az ideiglenes és rendellenes dolgokkal szemben. A társadalomtudományok keretében a konzervatív a legalapvetőbb, legtermészetesebb, legősibb és legszükségesebb társadalmi egységnek tekinti a családot (apák, anyák, gyerekek és unokák) és a magántulajdonon alapuló, más háztartásokkal együttműködő közösséget alkotó háztartásokat. A családi háztartás egyben az össztársadalmi rend modellje is. Ahogy a családon belül is hierarchikus rend van, úgy a rokonsági szálak bonyolult és kifinomult szövevényével összekapcsolt – inasok, szolgák, urak, hűbéresek, lovagok, hadvezérek sőt királyok alkotta – családok közösségén belül is, valamint a gyerekek, a szülők, a papok, a püspökök, az érsekek, a pátriárkák vagy a pápák és a mindenható Isten között is. A hatalom két rétege közül a szülők, az urak és a királyok földi, fizikai hatalma természetesen az apák, a papok, a püspökök és végső soron Isten legfelsőbb lelki és szellemi hatalmának alá van rendelve.

A konzervatívok (vagy még pontosabban: a nyugati keresztény konzervatívok), ha kiállnak valamiért, akkor az a családi kötelékeken és rokoni kapcsolatokon alapuló és azokból származó fizikai és lelki-szellemi hatalom családi és társadalmi hierarchiájának és rétegeinek megőrzése.2

II

Hadd térjek most rá napjaink konzervativizmusára, majd pedig arra, hogy a mai konzervatívoknak miért kell egyben libertáriusnak is lenniük, és (ami ugyanolyan fontos) a mai libertáriusoknak miért kell konzervatívnak lenniük.

A modern konzervativizmus az Egyesült Államokban és Európában zavart és torz. A zavar nagyrészt a demokráciának köszönhető. A képviseleti demokrácia hatása alatt és az Egyesült Államoknak és Európának az első világháborút követően történő tömegdemokráciává való válása miatt, a konzervativizmus egy egyenlősdi-ellenes, arisztokratikus, államellenes ideológiai erőből a kulturálisan konzervatív, de állambarát konzervatívok mozgalmává vált: a szocialisták és a szociáldemokraták jobb szárnyává. A legtöbb magát konzervatívnak nevező személyt jogosan foglalkoztatja a családok szétbomlása, a válások, a törvénytelen gyerekek nagy száma, a tekintélyvesztés, a multikulturalizmus, az alternatív életmódok, a társadalom széthullása és a bűnözés. Ezek a jelenségek a természetes rendtől való botrányos eltérést jelentenek. Egy konzervatívnak valóban elleneznie kell ezeket a változásokat és meg kell próbálnia visszaállítani a normális rendet. Azonban a legtöbb mai konzervatív (vagy legalábbis szóvivőik) vagy nem ismeri fel, hogy a normalitás visszaállításához a legdrasztikusabb, sőt forradalmian államellenes társadalmi változásokat kell megvalósítaniuk, vagy (ha ezt tudják) tagjai a konzervativizmust belülről megsemmisíteni kívánó „ötödik hadoszlopnak” (és így gonosznak kell őket tekintenünk.)

Hogy ez nagyrészt igaz az úgynevezett neokonzervatívokra, azt nem kell tovább ecsetelnünk. Ha vezetőiket vesszük, akkor gyanús, hogy ők ez utóbbi (a gonosz) fajtába tartoznak. Nem igazán érdeklik őket a kulturális kérdések, de tudják, hogy hatalmuk megőrzése és a globális szociáldemokrácia kialakításának elősegítése érdekében a kulturálisan konzervatív elveket kell hangoztatniuk.3 Ez azonban sok olyan konzervatívra is igaz, akiket valóban bánt a családok széthullása és a kulturális rothadás. Itt elsősorban a Patrick Buchanan és mozgalma által fémjelzett konzervativizmusra gondolok,4 amely egyáltalán nem különbözik annyira a konzervatív Republikánus párt által vallott nézetektől, mint amennyire azt ő és követői hinni szeretnék. Egy döntő szempontból a két konzervativizmus teljesen megegyezik: mindkettő állambarát. Abban eltérnek, hogy pontosan hogyan is kellene szerintük visszaállítani a normalitást az Egyesült Államokban, de abban egyetértenek, hogy ezt az államnak kell megtennie. Egyikben sincs nyoma a szigorú elveken alapuló államellenességnek.

Hadd illusztráljam ezt Samuel Francistől vett idézetekkel, aki Buchanan mozgalmának egyik vezető gondolkodója és stratégája. Miután elítéli a „fehér ellenes”, „Nyugat-ellenes” propagandát, és „a harcos szekularizációt, a fogyasztói egoizmust, a gazdasági és politikai globalizmust, a népességrobbanást és az ellenőrzés nélküli állami központosítást”, kifejti az „Amerika első” új elvét, amelyből „nem csak az következik, hogy nemzeti érdekeket más nemezetekéi, illetve olyan absztrakciók, mint a »világ vezetése«, a »globális harmónia« és az »új világrend« elé, hanem az is, hogy a nemzetet az egyéni és helyi érdekek fölé kell helyezni.” Ez eddig rendben van. De hogyan próbálja megoldani az erkölcsi romlás és a kulturális rothadás problémáját? A szövetségi államnak az erkölcsi és kulturális szennyezésért felelős olyan részeit, mint az Oktatási Minisztériumot, a Nemzeti Művészeti Alapítványt (National Endowment for the Arts), az Egyenlő Alkalmazási Esélyek Bizottságát (Equal Employment Opportunity Commission) és a szövetségi bíróságokat fel kell számolni vagy jelentősen csökkenteni kell méretét. Azonban nem ellenzi az oktatásba való állami beavatkozást. Nem ismeri fel, hogy az oktatásban a természetes rend szerint az államnak nincs szerepe. Az oktatás kizárólag családi ügy.5

Azt sem ismerik fel, hogy az erkölcsi romlásnak és a kulturális rothadásnak mélyebb okai vannak és nem lehet azokat orvosolni a tanterv államilag előírt módosításaival vagy buzdítással és szónoklással. Francis azt állítja, hogy a kulturális fordulat – a normalitás visszaállítása – elérhető a modern jóléti állam alapvető megváltoztatása nélkül. Buchanan és ideológusai határozottan kiállnak a jóléti állam három alapvető intézménye, a társadalombiztosítás, az egészségbiztosítás és a munkanélküli segélyek mellett. Még bővíteni is akarják az állam „társadalmi” felelősségvállalását azzal, hogy nemzeti behozatali és kiviteli korlátozások révén rábíznák az amerikai munkahelyek „védelmét” különösen a nemzeti érdekből fontos iparágakban, valamint „megvédenék az amerikai munkások bérét a külföldiektől, akik óránként 1 dollárért vagy kevesebbért kénytelenek dolgozni.”

Buchanan követői tulajdonképpen nyíltan elismerik, hogy az állam hívei. Megvetik és kinevetik a kapitalizmust, a laissez-faire-t, a szabad piacot és kereskedelmet, a vagyonos elitet és a nemességet, és egy olyan új, populista – sőt proletárius – konzervativizmust terjesztenek, amely a társadalmi és kulturális konzervativizmust ötvözi a szocialista gazdaságtannal. Ezért írja Francis a következőket:

„Míg a baloldal a gazdasági intézkedései révén meg tudta nyerni magának az amerikai középosztályt, elvesztette őket társadalmi és kulturális radikalizmusa miatt, és míg a jobboldal a középosztály számára vonzóvá vált a törvényes rend, a normális nemi élet, a hagyományos erkölcsök, a vallás, a hagyományos társadalmi intézmények, valamint a nemzeti érzés és a hazafiság előtérbe helyezésével, addig a régi burzsoá gazdaságpolitika taszító hatású volt.”6

Ezért a baloldal gazdaságpolitikáját kombinálni kell a jobboldal nacionalizmusával és kulturális konzervativizmusával, hogy létrejöjjön „egy különálló és egységes politikai mozgalom, amely egyesíti az elproletarizálódott középosztály gazdasági érdekeit és kulturális-nemzeti értékeit.”7 Nyilvánvaló okokból nem alkalmazzák ezt a nevet, de létezik kifejezés a konzervativizmusnak erre a fajtájára: ez a szociális nacionalizmus avagy nemzeti szocializmus.

Nem foglalkozom most azzal, hogy Buchanan konzervativizmusa vonzó-e a tömegek számára és hogy az amerikai politikáról való nézetei szociológiai szempontból helytállóak-e. Kétlem, hogy ez lenne a helyzet, és Buchanan szereplése a Republikánus párt 1995-ös és 2000-es elnökjelölő gyűlésein nem is utal másra. Ehelyett alapvetőbb kérdéseket szeretnék boncolgatni: ha feltesszük, hogy Buchanan nézetei vonzóak, és hogy a kulturális konzervativizmus pszichológiailag egyesíthető a szocialista gazdaságpolitikával (tehát az emberek vallhatják mindkét nézetet egyszerre anélkül, hogy kognitív disszonancia lépne fel), lehetséges-e az egyesítés hatékonyan és gyakorlati (gazdasági és praxeológiai) szempontból? Lehetséges a szocializmus (társadalombiztosítás, stb.) jelenlegi szintjének fenntartása úgy, hogy közben vissza tudjuk állítani a kulturális normalitást (a természetes családot és a természetes viselkedési szabályokat)?

Buchanan és követői nem érzik szükségét e kérdés felvetésének, mert azt hiszik, hogy a politika csupán akarat és hatalom kérdése. Nem hisznek az olyan dolgokban, mint a gazdasági törvények. Akármit akarjanak is az emberek, bármit elérhetnek, ha akaratuk megvalósításához megvan a hatalmuk. „A halott osztrák közgazdász”, ahogyan Buchanan a kampánya során Ludwig von Misesre megvetően hivatkozott, ezt a hitet „historicizmusként”, a német Katherdesozialisták nézeteként jellemezte, akik mindenféle állami beavatkozást igazoltak.

A historicista megvetés és a gazdasági ismeretek hiánya azonban nem változtat azon, hogy vannak megdönthetetlen gazdasági törvények. Például nem ehetjük meg a tortát úgy, hogy közben meg is maradjon. Vagy ha valamit most elfogyasztunk, akkor azt később már nem tudjuk elfogyasztani. Vagy ha valamiből többet termelünk, akkor valami másból csak kevesebbet tudunk. Semmilyen vágyálom nem függeszti fel ezeket a törvényeket. Ha másban hiszünk, az csak kudarchoz vezethet. „Tulajdonképpen”, írja Mises, „a gazdaság története nem más, mint az olyan állami intézkedések kudarcainak sorozata, amelyeket a gazdasági törvényekre való tekintet nélkül foganatosítottak.”8 Elemi és megdönthetetlen gazdasági törvények fényében Buchanan programja csak egy szép de lehetetlen álom. Semmiféle csűrés-csavarás nem változtathat azon, hogy a jelenlegi jóléti állam alapvető intézményeinek megtartása és a hagyományos családokhoz, normákhoz, viselkedéshez és kultúrához való visszatérés két, egymással össze nem egyeztethető cél. Létezhet az egyik – a szocializmus (jóléti állam) – vagy a másik – a hagyományos erkölcsök – de egyszerre a kettő nem, mivel a szociális nacionalista gazdaságpolitika, a Buchanan által érintetlenül hagyni kívánt jóléti állam alapja a kulturális és társadalmi problémák legfőbb oka.

A tisztánlátás érdekében elég a gazdaság egyik legalapvetőbb törvényét felidéznünk, amely szerint a vagyon vagy a jövedelem mindenféle kötelező jellegű újraelosztása (az alkalmazott szempontoktól függetlenül) azt jelenti, hogy valakiktől – a tehetősektől – elveszünk, és azt másoknak – nélkülözőknek – adjuk. Így tehetősnek lenni egyre kevésbé vonzó, míg nélkülözőnek lenni egyre kecsegtetőbb. Amivel a tehetős rendelkezik az valami „jó”, és ha abból a nélkülözőnek nincs, az „rossz” vagy hiányosság. Ez az újraelosztás mögötti alapvető eszme: valakik valami jó dologból túl sokkal, mások túl kevéssel rendelkeznek. Így az újraelosztás eredményeképpen az emberek kevesebb jót és több rosszat fognak előállítani (tenni), kevesebb lesz a tökéletességre törekvés és több a hiányosság. Ha adóból (másoktól elvett pénzből) támogatjuk a szegényeket (a rosszat), azzal csak több szegénységet kapunk. Ha támogatjuk a munkanélküliséget (ami rossz), akkor az csak nő. Ha támogatjuk az egyedül élő anyákat (ami rossz), akkor nő a számuk, valamint a törvénytelen gyerek száma, stb.9

Ez az alapelv nyilvánvalóan igaz a Nyugat-Európában (az 1880-as évektől) és az Egyesült Államokban (az 1930-as évektől) megvalósított, úgynevezett társadalombiztosítási rendszerekre, amelyek kötelező állami „biztosítást” jelentenek az idős kor, a betegségek, a foglalkozási ártalmak, a munkanélküliség, a szegénység, stb. ellen. A kötelezően igénybe veendő közoktatással együtt ezek az intézmények és ez a gyakorlat komoly támadás a család intézményével és az egyéni felelősségvállalással szemben. Mivel az embereknek többé nem kell saját jövedelmükről, egészségükről, biztonságukról, idős korukról és gyermekeik oktatásáról gondoskodniuk, az öngondoskodásuk köre és időbeli kiterjedése szűkül, a házasság, a család, a gyerekek és a rokoni kapcsolatok értéke csökken. A felelőtlenséget, a szűklátókörűséget, a hanyagságot, a betegséget sőt a rombolást (amelyek rossz dolgok) támogatják, a felelősségvállalást, a széles látókört, a szorgalmat, az egészséget és a javak megőrzését (amelyek jó dolgok) büntetik. A mindenki számára kötelező nyugdíjbiztosítási rendszer, amelyben a nyugdíjasokat (az idős embereket) a keresőkre (fiatalokra) kivetett adókból támogatják, határozottan meggyengítette a szülők, a nagyszülők és a gyerekek közötti természetes köteléket. Az idősek többé nem szorulnak gyermekeik segítségére, ha nem gondoskodtak öreg korukról, és a (tipikusan kisebb felhalmozott vagyonnal rendelkező) fiataloknak kell az (általában vagyonosabb) időseket támogatniuk, ahelyett, hogy ez fordítva lenne, amint az a családokban szokásos. Ennek következtében nem csak kevesebb gyereket akarnak az emberek – és a modern társadalombiztosítási (jóléti) intézkedések bevezetése óta a születési ráta a felére esett –, hanem a fiataloknak az idősebbek iránt hagyományosan érzett tisztelete is gyengült, és a családok széthullásának és rossz működésének minden jele, mint a válások, a törvénytelen gyerekek, a gyermekek, a szülők vagy a házastárs ellen elkövetett erőszakos cselekedetek, az egyszülős családok, az egyedül élők, az alternatív életstílust folytatók és az abortuszok száma nőtt.10

Az egészségügyi rendszernek az olyan intézmények, mint a Medicaid és a Medicare segítségével történt államosításával, valamint a biztosítóipar szabályozása (a biztosító elutasítási jogának korlátozása, amelynek alkalmazásával a biztosításból kizárhatna bizonyos egyéni kockázati tényezőket és szabadon tehetne különbséget a csoportos kockázati tényezők között) révén a felelősségteljes egyének és az alacsony kockázatú csoportok kezéből hatalmas vagyonokat játszanak át a felelőtlen személyek és a magas kockázatú csoportok kezébe. A betegek, az egészségtelen életmódot folytatók és a rokkantak támogatása csökkenti a késztetést a munkára és az egészséges élet folytatására. Nem tehetünk mást, mint hogy ismét idézzük a „halott osztrák közgazdászt”, Ludwig von Misest:

„Betegnek lenni nem teljesen független a tudatos akarattól… Valaki hatékonysága nem csak fizikai állapotának, hanem eszének és akaratának is függvénye… A baleseti és egészségbiztosítások romboló hatása mindenekfölött abban áll, hogy elősegítik a balesetek és a betegségek előfordulását, hátráltatják a gyógyulást, és gyakran ezek hozzák létre, de legalábbis erősítik és meghosszabbítják a balesetet vagy a betegséget követő rendellenességeket… Egészen más, ha valaki egészségesnek érzi magát, mint ha orvosi értelemben egészséges… A társadalombiztosítás gyengíti az akaratot, hogy az ember jól érezze magát és munkaképes maradjon, így betegséget, munkaképtelenséget okoz, valamint kialakítja a panaszkodás szokását – amely önmagában véve is neurózis – és a más fajta idegi problémákat… Társadalmi intézményként az embereket fizikailag és agyilag beteggé teszi, vagy legalábbis hozzájárul a betegségek szaporodásához, meghosszabbodásához és erősödéséhez… A társadalombiztosítás így a biztosítottak neurózisát veszélyes járványos betegséggé tette. Ha ezt az intézményt kiterjesztjük és fejlesztjük, azzal csak a betegséget terjesztjük. Az egészségre való akaratot nem gyengíthetjük anélkül, hogy betegséget okoznánk.”11

Nem kívánom itt kifejteni, hogy miért értelmetlen gazdasági szempontból Buchanan és követőinek a (fizetések védelmében felvetett) protekcionista politikája. Ha igazuk volna, a protekcionizmust védő érvük egyben mindenféle kereskedelem felfüggesztését, és annak az elméletnek a védelmét jelentené, mely szerint mindenki (minden család) jobban járna, ha senki mással nem kereskedne. Valóban, ez esetben senki sem veszthetné el soha a munkáját és az „igazságtalan” versenyből adódó munkanélküliség megszűnne. Azonban egy ilyen társadalom nem lenne erős és virágzó: olyan emberekből (családokból) állna, akik látástól vakulásig dolgoznak, mégis szegénységre és éhezésre lennének ítélve. Buchanan nemzetközi protekcionizmusa ugyanilyen eredménnyel járna, bár hatása kevésbé romboló mint a személyek vagy kisebb területek közötti protekcionizmus. Ez nem konzervativizmus (mivel a konzervatívok erős és virágzó családokat akarnak), hanem gazdasági rombolás.12

Mostanra mindenesetre már világosnak kell lennie, hogy a minket körülvevő erkölcsi romlásnak és kulturális rothadásnak – a decivilizálódás jeleinek – többsége, ha nem mindegyike a jóléti államnak és alapvető intézményeinek elkerülhetetlen eredménye. A régi, klasszikus konzervatívok ezt tudták, így hevesen ellenezték a közoktatást és a társadalombiztosítást. Tudták, hogy az államok a hatalmuk erősítése érdekében mindenütt a családok, és a tekintély családok alkotta közösségekből eredő intézményeinek, rétegeinek és hierarchiájának lerombolására törekednek.13 Tudták, hogy az államok ennek érdekében kihasználják majd a kamaszok (a fiatalok) természetes lázadását a szülői tekintéllyel szemben. És tudták, hogy az állami oktatás és az államosított felelősségvállalás ennek az eszköze. Az állami oktatás és a társadalombiztosítás lehetőséget kínál a lázadó fiatalok számára a szülői tekintély elől való menekülésre (és a folyamatos rossz viselkedés következményeinek megúszására). A régi konzervatívok tudták, hogy ezek az intézkedések felszabadítják az egyént a családi és a közösségi élet fegyelme alól, de csak azért, hogy az állam közvetlen irányítása érvényesülhessen felette.14 Továbbá azt is tudták, vagy legalábbis sejtették, hogy ezzel a társadalom egyre gyerekesebbé válik majd: érzelmileg és értelmileg a felnőttkorból visszakerül a kamaszkorba vagy a gyerekkorba.

Ugyanakkor Buchanan populista-proletárius konzervativizmusa – a szociális nacionalizmus – nem vesz erről tudomást. A kulturális konzervativizmust és a jóléti államiságot lehetetlen egyesíteni, így az erre való törekvés gazdaságilag értelmetlen. A jóléti államiság – a társadalombiztosítás bármely fajtája – erkölcsi és kulturális rothadást, degenerálódást hoz. Ezért ha valakit tényleg bánt Amerika erkölcsi romlása és vissza akarja állítani a normalitást a társadalomban és a kultúrában, annak minden szempontból elleneznie kell a modern szociális-jóléti államot. A normalitáshoz való visszatéréshez nem kevesebbre van szükség, mint a szociális háló jelenlegi rendszerének teljes felszámolására: a munkanélküli segély, a társadalombiztosítás, az egészségbiztosítás, a közoktatás, stb. eltörlésére – és így a jelenlegi államapparátus és államhatalom szinte teljes megszüntetésére. Ha vissza akarjuk állítani a normalitást, az állam adóbevételeinek és hatalmának legalább a XIX. századi szintre kell visszaesnie. Így az igazi konzervatívoknak keményvonalas libertáriusoknak (az állam ellenségeinek) kell lenniük. Buchanan konzervativizmusa hamis: vissza akar térni a hagyományos erkölcsökhöz, de ugyanakkor meg akarja tartani azokat az intézményeket, amelyek azok elferdítéséért és lerombolásáért felelősek.

III

A legtöbb modern konzervatív – különösen a sajtó által kedvelt részük – tehát valójában szocialista: vagy a nemzetközi fajta (a háborús-jóléti államot pártoló új- és neokonzervatívok és a globális szociáldemokrácia hívei), vagy a nemzeti (a Buchanan-féle populisták). Az igazi konzervatívok mindkettő változatnak ellen kell, hogy álljanak. A társadalmi és kulturális normalitás visszaállítása érdekében az igazi konzervatívok csak radikális libertáriusok lehetnek, így az erkölcsök és a gazdaság fő rombolójának számító szociális háló teljes felszámolását kell követelniük. Ha a konzervatívoknak libertáriusnak kell lenniük, a libertáriusoknak miért kell konzervatívnak lenniük? Ha a konzervatívoknak tanulniuk kell a libertáriusoktól, a libertáriusoknak is tanulniuk kell a konzervatívoktól?

Először tisztázzunk néhány terminológiai kérdést! Az itt használt libertárius kifejezés a XX. századi, pontosabban a II. világháború utáni változatra utal, amelynek szellemi gyökerei mind a klasszikus (XVIII-XIX. századi) liberalizmusba, mind a még régebbi természetjogi filozófiába nyúlnak vissza. A modern (felvilágosodáskori) racionalizmus terméke.15 A modern libertarianizmus egyik legjelentősebb gondolkodója, Murray N. Rothbard munkájában, különösen az Ethics of Liberty című műben csúcsosodik ki a libertárius elmélet, amely így racionális etikai (jogi) rendszerré válik.16 A (Hobbes, Grotius, Pufendorf, Locke és Spencer nevével fémjelzett) klasszikus politikai filozófia keretein belül dolgozva és az általuk is használt ősi analitikai és logikai eszközök alkalmazásával a libertarianizmus (Rothbardianizmus) jogi rendszert alkot, amelynek elemeit logikai következtetés útján egyetlen olyan elvből lehet levezetni, amelynek érvényességét nem lehet vitatni anélkül, hogy logikai és praktikus (praxeológiai) vagy performatív ellentmondásra nem jutnánk (azaz közvetett módon ne igazolnánk azt, amit tagadni akarunk). Az elvet ez teszi végső alapelvvé, azaz etikai axiómává, és a libertárius törvényi rendszert a jog axiomatikus-deduktív elméletévé. Ez az axióma az eredeti tulajdonszerzés axiómája: szűkös erőforrások birtokába – a szűkös erőforrások (a magántulajdon) feletti rendelkezés kizárólagos jogához – eredeti tulajdonszerzés révén lehet hozzájutni (amely során az erőforrást kivesszük a természetből és használatba vesszük). Az eredeti tulajdonszerzés – az első használó az első tulajdonos – elvéből vezethetők le az elbirtokolt erőforrások átalakítására és átadására (cseréjére) vonatkozó szabályok, és az etika (a törvények), beleértve a büntetés elveit is a magántulajdon elmélete alapján alakítható ki: minden emberi jog tulajdonjog, és az emberi jogok ellen elkövetett vétségek egyben a tulajdonjogok elleni vétségek is. A jog e libertárius elméletének egyik következménye jól ismert: a libertárius elmélet legmeghatározóbb változata, a Rothbard-féle elmélet szerint az állam törvénytelen szervezet és az egyetlen igazságos társadalmi berendezkedés a magántulajdonra alapuló anarchia.

Nem kívánom tovább elemezni vagy megvédeni a libertárius jogelméletet. Hadd valljam csupán be, hogy hiszek az elmélet igazában, és azt gondolom, hogy az megcáfolhatatlan.17 Ehelyett a libertarianizmus és a konzervativizmus (a családokra alapuló természetes rendbe vetett hit) kapcsolatával szeretnék foglalkozni. Néhány felületes szemlélő, leginkább a konzervatív oldalról, mint Russel Kirk úgy jellemezte a libertarianizmust és a konzervativizmust, mint egymással összeegyeztethetetlen, ellenséges, sőt kibékíthetetlen ideológiákat.18 Ez a nézet teljesen téves. A libertarianizmus és a konzervativizmus praxeológiailag összeegyeztethető, szociológiailag kiegészítik, és kölcsönösen erősítik egymást.

Ennek megértéséhez hadd mutassak először rá arra, hogy a legtöbb, ha nem is mindegyik vezető libertárius gondolkodó a tapasztalatok szerint társadalmi és kulturális kérdésekben konzervatív volt: a hagyományos polgári erkölcsök és szokások védelmezői. Murray Rothbard, a legfontosabb és legbefolyásosabb libertárius gondolkodó nyíltan kulturális konzervatív értékeket vallott. Rothbard legfontosabb tanára, Ludwig von Mises úgyszintén. (Ayn Rand, aki a mai libertarianizmusra szintén jelentős hatást gyakorolt, természetesen más kérdés.)19 Bár ez nem bizonyít sokat (csupán azt, hogy a libertárius és a konzervatív nézetek pszichológiailag összeférnek), azért jelentős vonzásra utal a két eszmerendszer között. Nem nehéz felismerni, hogy a konzervatívok és a libertáriusok társadalomról alkotott képe teljes összeegyeztethető (kongruens). A módszereik persze különbözőek. Az egyik empirikus, szociológiai és leíró jellegű (legalábbis annak látszik), a másik racionális, filozofikus, logikai és konstruktivista. E különbség ellenére egy alapvető kérdésben egyetértenek. A konzervatívoknak meggyőződésük, hogy a „természetes” és a „normális” régről származik és széleskörűen elterjedt (és így mindig és mindenhol felismerhető). A libertáriusok ehhez hasonlóan hisznek abban, hogy az igazság elvei mindörökké és általánosan érvényesek (és így azokat az emberiségnek kezdettől fogva ismernie kellett). Más szóval: a libertárius etika nem új és forradalmi, hanem régi és konzervatív. Az eredeti tulajdonszerzés elvét még a primitív emberek és a gyerekek is képesek felfogni, és a legtöbb ember megkérdőjelezhetetlen tényként kezeli azt.

Ha tekintetbe vesszük a konzervatívok és a libertáriusok központi témáit – amelyek egyrészről a családok, a rokoni kapcsolatok, a közösségek, a tekintély és a társadalmi hierarchia, másrészről a tulajdon és annak megszerzése, átalakítása és cseréje – nyilvánvalóvá válik, hogy bár különböző dolgokról beszélnek, valójában csupán ugyanannak különböző aspektusairól: a cselekvő emberekről és a társadalmi együttműködésről. Érdeklődési területük (vonatkoztatási rendszerük) tehát azonos. A családok, a hatáskör, a közösségek és a társadalmi rangok az olyan absztrakt filozófiai-praxeológiai kategóriák és fogalmak empirikus-szociológiai megjelenési formái, mint a tulajdon, a termelés, a csere és a szerződés. A tulajdon és a tulajdonviszonyok nem léteznek családok és rokoni kapcsolatok nélkül. Az utóbbiak alakítják és határozzák meg a tulajdon és a tulajdonviszonyok konkrét formáját és elrendezését, amelyekre ugyanakkor érvényesek a szűkösség és a tulajdon általános és örök érvényű törvényei. Ahogy láttuk, a konzervatív elvárások szerint a normális családok a háztartást alkotó családok, és a családok széthullása valamint az erkölcsi és kulturális hanyatlás, mely jelenségeket a mai konzervatívok mélyen elítélik, nagyrészt a családok gazdasági alapját adó háztartásoknak (birtokoknak) a modern jóléti állam által történő eróziójának és lerombolásának köszönhetőek. Így a libertárius jogelmélet a konzervativizmus számára saját céljainak (a civilizáció erkölcsi és társadalmi normalitás formájában való visszaállításának) pontosabb meghatározását és szigorúbb erkölcsi védelmét adhatja, mint amilyet a konzervativizmus valaha kínálhat. Ezzel a konzervativizmus hagyományos államellenes szemléletét tovább erősítheti.20

IV

Míg a modern libertarianizmus szellemi atyjai kulturális konzervatívok voltak, és noha a libertárius doktrína teljesen összeegyeztethető a konzervatív világnézettel (és néhány konzervatív kritikus állítása ellenére nem következik belőle „atomizált egyének” vagy a „megszerzésre irányuló egoizmus” kialakulása), a modern jóléti állam hatása alatt a libertárius mozgalom is jelentős átalakuláson ment át. Nagyrészt (a média valamint a közvélemény szemében teljes mértékben) olyan mozgalommá alakult, amely kombinálja a radikális államellenességet és a piacgazdaság támogatását a kulturális baloldalisággal, az ellen- és multikulturalizmussal valamint a személyes hedonizmussal: azaz a Buchanan-féle kulturálisan konzervatív mozgalom ellentettje: ellenkulturális kapitalizmus.

Korábban megjegyeztük, hogy a Buchanan-féle szocialista nacionalizmus programját nem találják sokan vonzónak, legalábbis az Egyesült Államokban. Ez még inkább igaz arra a libertárius próbálkozásra, amely a piacgazdaságot az ellen- vagy multikulturalizmussal próbálja egyesíteni. Ahogy azonban a konzervativizmus esetében, itt sem az a fő szempont számomra, hogy e nézeteket a tömegek vonzónak találják-e, vagy hogy pszichológiailag kombinálhatók-e, hanem hogy hatékonyan egyesíthetők-e a gyakorlatban. A következőkben bemutatom, hogy ez nem lehetséges, és hogy a mai libertarianizmus nagy része hamis és gátolja az előrelépést (ahogy e jelzők igazak Buchanan konzervativizmusára is).

Hogy a mai libertarianizmus nagy része kulturálisan baloldali, az nem annak köszönhető, hogy a jelentősebb libertárius gondolkodóknak ilyen hajlamaik lettek volna. Ahogy említettük, nagyrészt kulturálisan konzervatívok voltak. Ehelyett az ok az, hogy a libertarianizmus sok követője és rajongója csak felületesen értette meg az elméletet, aminek a magyarázata pedig abban a történelmi egybeesésben keresendő, miszerint a szociáldemokrata jóléti állam elősegíti az értelmi és az érzelmi színvonal hanyatlását (a társadalom decivilizálódását).

A modern libertárius mozgalom kezdetei az Egyesült Államokban az 1960-as évekre nyúlnak vissza. 1971-ben megalapították a Libertárius Pártot, és 1972-ben John Hospers filozófus lett az első elnökjelölt. Ez a vietnami háború idején zajlott. Ezzel egy időben új tömegjelenség alakult ki a jóléti államnak az 1960-as években az Egyesült Államokban és Európában történt jelentős „fejlődésének” (az úgynevezett emberi jogi törvényeknek és a szegénység elleni háborúnak) köszönhetően. A szocialista (köz-)oktatás egyre terjedő rendszerének termékeként megjelent egy értelmiségiekből és értelmiségi fiatalokból álló új „lumpenproletár” réteg, akik „elidegenedtek” az akkor még általános „burzsoá” erkölcsi és kulturális értékektől (noha az ezen kultúra által létrehozott vagyonból sokkal jobban éltek mint a régi lumpenproletárok). A multikulturalizmus és a kulturális relativizmus (élni és élni hagyni), a tekintély egalitariánus elutasítása, amelyek korábban a szellemi fejlődés egy átmeneti szakaszát (a kamaszkort) jellemezték, a felnőtt értelmiség és azok tanítványainak állandó magatartásformájává vált.

Egy időre esett a libertáriusok határozott és az Új Baloldal kissé zavart ellenállása a vietnami háborúval szemben. Emellett a libertárius doktrína anarchikus része tetszett az ellenkulturális baloldalnak.21 Elvégre az állam törvénytelen voltából és az agresszióellenes axiómából (miszerint senki sem kezdeményezhet erőszakos cselekedetet valaki személye vagy birtoka ellen, illetve nem fenyegethet ilyesmivel) nem következik-e az, hogy mindenki megválaszthatja a maga, másokra nézve ártalmatlan életmódját? Nem következik-e, hogy a trágárság, a szemérmetlenség, a profanitás, a nyílt homoszexualitás, a poligámia, a pedofília és minden más elképzelhető perverzió és eltévelyedés nem bűntett, hanem teljesen normális és törvényes életmód, amennyiben nincs áldozata? Nem meglepő tehát, hogy a libertárius mozgalom a kezdettől fogva nagyszámú abnormális és perverz követőt vonzott? Ezután a libertárius mozgalom ellenkulturális volta és a multikulturális-relativista „toleranciája” még nagyobb számú életre alkalmatlan, személyes vagy szakmai kudarcot ellenszenvedett embert vagy egyszerű vesztest vonzott. Murray Rothbard őket undorodva „nihilo-libertáriusoknak” és „modell-” (tipikus és jellemző) libertáriusoknak nevezte. Olyan társadalomról fantáziáltak, ahol mindenki tetszőleges erőszakmentes életformát, szakmát és viselkedési módot választhat magának és a szabad piaci gazdaság miatt azt általános jólétben folytathatja. Ironikus, hogy az állam felbomlasztásának és a magántulajdon visszaállításának céljával indult mozgalmat pont a jóléti állam szellemi és érzelmi termékei sajátították ki és alakították: az örök kamaszok új osztálya.22

V

Az eszmék ilyen elegye aligha működhet. A magántulajdonon alapuló kapitalizmus és az egalitariánus multikulturalizmus éppen annyira valószerűtlen kombináció, mint a szocializmus és a kulturális konzervativizmus. És mivel a modern libertárius mozgalom nagy része összeférhetetlen dolgokat akart egyesíteni, tulajdonképpen hozzájárultak a magántulajdoni jogok további gyengüléséhez (ahogy a mai konzervativizmus nagy része is hozzájárult a családok és a hagyományos erkölcsi értékek háttérbe szorulásához). Az ellenkulturális libertáriusok nem ismerték fel, és az igazi libertáriusok nem hangoztathatják eléggé, hogy a magántulajdoni jogok és a laissez-faire kapitalizmus visszaállítása a társadalmi „diszkrimináció” gyors és jelentős növekedéséhez vezet és ez megszünteti a baloldali libertáriusok szívéhez oly közel álló multikulturális-egalitariánus életmódokkal folytatott kísérletek nagy részét, ha nem az összeset. Más szóval, a libertáriusoknak radikális és rendíthetetlen konzervatívoknak kell lenniük.

A diszkrimináció-ellenes intézkedések és a diszkrimináció-mentes vagy „szabad” bevándorlási politika megvalósítása érdekében az állam segítségét kereső intézmények, mint a Cato Institute vagy az Institute for Justice köré sereglett baloldali libertáriusokkal szemben23, az igazi libertáriusoknak támogatniuk kell a diszkriminációt, történjen az bel- vagy külföldön. A magántulajdon diszkriminációt jelent. „Én, és nem te birtoklod ezt és ezt.” Jogom van birtokomról vagy tulajdonom használatából kitiltani téged. Tulajdonom általad való használatát feltételekhez köthetem és kiutasíthatlak birtokomról. Te és én, vagy mások, mint független tulajdonosok korlátozhatjuk saját birtokaink, tulajdonunk jövőbeli felhasználását, ha azt hasznosnak ítéljük.

A modern jóléti állam nagyrészt megfosztotta a tulajdonosokat a magántulajdon fogalmába beleértendő kizárás jogától. A megkülönböztetés törvényellenes. A munkáltatók nem azt vehetik fel, akit akarnak. A tulajdonosok nem annak adhatják ki a lakásukat, akinek akarják. Az ember nem adhat el annak, akinek akar, a vásárlók nem vásárolhatnak attól, akitől akarnak. És a magánbirtokok tulajdonosai nem köthetnek egymással olyan korlátozó megállapodást, amelyet kölcsönösen előnyösnek hisznek. Az állam így megfosztotta az embereket saját személyes és fizikai védettségüktől. Ha nem zárhatunk ki mást, akkor nem is védhetjük meg magunkat. A tulajdonjogoknak a demokratikus jóléti állam alatt bekövetkezett rombolása eredményezi az erőszakos integrációt. Az erőszakos integráció lépten-nyomon tetten érhető. Az amerikaiknak olyan bevándorlókat kell elfogadniuk, akiket nem akarnak. A tanárok nem szabadulhatnak meg a gyenge képességű vagy rossz magaviseletű diákoktól, a munkáltatókra ráragadnak az ügyetlen vagy kárt is okozó alkalmazottak, a lakást kiadóknak rossz bérlőkkel kell együtt élniük, a bankok és a biztosítótársaságok nem kerülhetik el a túl nagy kockázatot, az éttermeknek és a bároknak ki kell szolgálniuk a kellemetlen vendégeket is, a magánkluboknak és az egyesületeknek olyan tagokat is fel kell venniük és olyan cselekedeteket is el kell fogadniuk, akik és amelyek sértik saját szabályaikat és előírásaikat. A köz- vagy állami tulajdonban lévő területeken az erőszakos integráció ráadásul veszélyes formát öltött: a szabályoktól és törvényektől való mentességet.24

A tulajdonos másoknak a birtokáról, tulajdonából való kizárásával tudja elkerülni, hogy „rossz” dolgok történjenek: olyan események, amelyek csökkentik tulajdonának értékét. Ha nem engedélyezett a kizárás, a rossz dolgok – a rossz magaviseletű, lusta, megbízhatatlan, gyenge diákok, alkalmazottak, ügyfelek – száma növekszik és a tulajdon értéke csökken. Az erőszakos integráció (amely a diszkrimináció-ellenes intézkedések eredménye) rossz viselkedést és jellemet szül. Egy civilizált társadalomban a rossz magaviselet végső büntetése a kiutasítás, és az általában véve rosszul viselkedő és aljas emberek (még ha nem is követnek el bűntettet) hamar kizárva találják magukat mindenhonnan, mindenki által és számkivetetté válnak, akik fizikailag is kikerültek a civilizációból. Ez komoly ár, így az ilyen viselkedés előfordulásának gyakorisága is csökken. Ha ellenben az ember nem dobhat ki másokat a birtokáról, amikor azok jelenléte nemkívánatossá válik, a rossz magaviselet és az aljasság terjed (hiszen kevésbé költséges). Ahelyett, hogy elszigeteltté és végül a társadalomból teljesen kivetetté válnának, az „ingyenélők” – bármiben nyilvánujon is meg munkára való alkalmatlanságuk – lehetőséget kapnak kellemetlen cselekedeteik állandó folytatására, így az ő számuk is emelkedik, viselkedési módjuk terjed. Az erőszakos integráció eredménye mindenütt látható. Az összes társadalmi kapcsolat – legyen az a magán- vagy az üzleti élet része – egyre egalitariánusabbá (mindenki tegez mindenkit) és civilizálatlanabbá válik.

Egy olyan társadalom viszont, amelyben teljesen visszaállítanák a tulajdonosok kizárásra való jogát, alapvetően egyenlőségellenes, intoleráns és diszkriminatív volna. A baloldali libertáriusok számára oly kedves „tolerancia” és „nyíltság” nem vagy csak kevéssé létezne. A társulás és elkülönülés magántulajdonban gyökerező szabadságának visszaállítása érdekében nagy előrelépés volna, ha csak a városok és a falvak megtehetnék azt, ami még a XIX. század nagy részében is magától értetődő volt Európában és az Egyesült Államokban. Táblákat helyeznének ki, amelyek tartalmaznák a város területére való belépés, illetve a városon belül az egyes birtokokra való bejutás feltételeit (például kizárhatnák a koldusokat, a léhűtőket, a hajléktalanokat, valamint a homoszexuálisokat, a kábítószereseket, a zsidókat, a muszlimokat, a németeket vagy a zulukat is), és aki azokat nem teljesíti, törvénytelen behatolóként kiebrudalnák. A kulturális és erkölcsi normalitás szinte azonnal visszaállna.

A baloldali libertáriusoknak és a multi- vagy ellenkulturális életmóddal kísérletezőknek meg kellene fizetniük viselkedésük árát, még ha nem is bűnöznének. Ha továbbra is nyíltan folytatnák életmódjukat, a civilizált társadalomból kiszorulnának, attól fizikailag is elkülönülve, gettókban, a társadalom peremén kellene élniük, továbbá sok állás és foglalkozás elérhetetlen volna a számukra. Ha azonban valamelyik társadalomban akarnának élni és gyarapodni, akkor el kellene fogadniuk és fel kellene venniük a kérdéses társadalom erkölcsi és kulturális normáit. Ez az alkalmazkodás nem feltétlenül jelentené az esetleges alantas vagy abnormális életmód teljes feladását. Azzal viszont járna, hogy ezt az életmódot nem vállalhatná többé „büszkén” a nyilvánosság előtt. Az ilyen életmódnak rejtve kellene maradnia, és csak a lakás falai közé szorítva folyhatna. Nyilvános reklámozása vagy bármilyen megjelenítése kiutasítást vonna maga után.25

Az igazi konzervatív libertáriusoknak – a baloldali libertáriusokkal ellentétben – nem csak elismerniük és hangsúlyozniuk kell azt a tényt, hogy a diszkrimináció (kizárás, kiutasítás) mértéke erősen növekedni fog a tulajdonjogokat teljesen visszaállító libertárius társadalomban, hanem azt is fel kell ismerniük – és ebben a konzervatívok és a konzervatív elvek segítségükre lehetnek –, hogy ennek így is kell lennie: szigorú diszkriminációval kell élnünk, ha el akarjuk érni a magántulajdonon alapuló anarchia (vagy kizárólag magánjogon alapuló társadalom) megvalósításának célját. A folyamatos és rendíthetetlen diszkrimináció nélkül a libertárius társadalom gyorsan hanyatlásnak indulna és szocialista jóléti állammá fajzana el. Minden társadalmi rendnek, beleértve a libertárius és a konzervatív társadalmat is, szüksége van a szabályok betartását elősegítő mechanizmusra. Pontosabban szólva, a társadalmi rend (ellentétben a műszaki vagy biológiai rendszerekkel) nem marad fenn automatikusan: a társadalom tagjainak folyamatos erőfeszítésére és céltudatos cselekvésére van szükség a széthullás elkerülése érdekében.26

VI

A közösség szokásos libertárius modellje szerint az egyének egymással, mint egymás melletti, de az egyes emberek által külön-külön birtokolt földterületeken élő szomszédok működnek együtt, nem pedig egymástól fizikailag elkülönülve és elszigetelve élnek. Ez a modell azonban túlzottan leegyszerűsítő. Az elkülönülés helyett a szomszédok választása azért előnyös, mert a munkamegosztásban résztvevő és annak előnyeit élvező egyének számára a szomszédság alacsonyabb tranzakciós költségeket is jelent, így elősegíti a cserét. Ennek következtében egy földterület értékét a mások által birtokolt szomszédos földterületek is emelik. Bár ez igaz lehet és alapja lehet a szomszédság választásának az elszigeteltség helyett, mégsem igaz mindig. A szomszédsággal kockázatok is járnak és az csökkentheti is a birtok értékét, ugyanis még ha fel is tesszük azt, hogy a szóban forgó modell szerint a szomszédos birtok létrehozása kezdetben kölcsönösen előnyös volt, illetve azt, hogy a közösség tagjai ódzkodnak bűncselekmények elkövetésétől, még akkor is megtörténhet, hogy egy korábban „jó” szomszéd kellemetlenné válik, hogy elhanyagolja birtokát vagy úgy változtatja azt meg, hogy azzal csökkenti a közösség más tagjai birtokának az értékét, vagy egyszerűen nem hajlandó részt venni olyan közös erőfeszítésekben, amelyek növelnék az egész közösség értékét.27 A közösségi fejlesztések több különböző tulajdonos esetén fellépő problémáinak leküzdése érdekében a szomszédságok és a közösségek fejlődése a fenti modell által sugallttól eltérő módon zajlott le.

Ahelyett, hogy a szomszédos földeket más és más birtokolta volna, a közösségeket általában egy személy alapította, aki az egész földterület tulajdonosa volt, és annak részeit a kiválasztott személyeknek „haszonbérletbe adta”.28 Az ilyen lakószövetségek eredetileg rokoni alapon álltak, ahol a teljes földterület birtokosának szerepét a család vagy klán feje látta el. Más szóval, ahogy a család tagjainak cselekedeteit egy háztartás esetében annak feje vagy tulajdonosa irányítja, úgy irányította és szervezte a szomszédos háztartások földjeinek felhasználását a kiterjesztett család feje.29 A jelentős népességnövekedéssel és a rokoni kötelékek fontosságának komoly csökkenésével jellemzett modern időkben az egy személy által birtokolt közösségek eredeti libertárius modelljének helyét az olyan ismerős jelenségek veszik át, mint a bevásárlóközpontok és a lakóparkok. Mind a bevásárlóközpontokat, mind az elkerített, kapuval ellátott lakóparkokat egy személy vagy egy cég birtokolja, és a tulajdonos és a bérlők közötti kapcsolat tisztán szerződéses. A tulajdonos vállalkozó, aki olyan lakó- és/vagy üzleti közösségek fejlesztésével és irányításával akar hasznot termelni, ahol az emberek szívesen laknak vagy folytatnak üzleti tevékenységet. Ezt írja a tulajdonosról MacCallum:

„Elsősorban azzal hoz létre a földhöz hozzáadott értéket, hogy elvégez három, egyedül csak általa ellátható feladatot: a tagok kiválasztását, a földterület felhasználásának megtervezését és az irányítást… Az első két feladatot, a tagok kiválasztását és a földterület felhasználásának megtervezését automatikusan végrehajtja, amikor eldönti, hogy kinek, milyen célra adja használatba a földet. A harmadik funkció, a vezetés az ő természetes felelőssége és különleges lehetősége is, hiszen egyetlen érdeke az egész közösség sikere, és nem annak valamilyen érdekcsoportjáé. A föld bérbe adásával automatikusan kialakul, hogy miféle bérlők használják azt, és hogy ők földrajzilag miként elhelyezkednek el egymáshoz képest, aminek köszönhetően létrejön a közösség gazdasági szerkezete is… A vezetés feladatához tartozik a bérlők nézetkülönbségeinek rendezése valamint a közös erőfeszítések irányítása, és az azokban való részvétel… A közösség védelmének biztosítása alapvető része a tulajdonos feladatkörének. A föld felhasználásának tervezése során biztonsági szempontból felügyeli az épületek tervezését. A bérlőket úgy választja ki, hogy azok összeférjenek egymással és kiegészítsék egymást, továbbá megtanulja a közöttük felmerülő viták elkerülésének módjait is. Informális békéltető és érdekegyeztető tevékenységével feloldja az olyan ellentéteket, amelyek egyébként komolyra fordulnának. E sokrétű munkájának köszönhetően megvalósul a »zavartalan birtoklás«, ahogy azt az angolszász jog (a Common Law) olyan csodálatosan kifejezi.”30

A libertárius (magántulajdonon alapuló) közösség szabályainak betartatásáért elsősorban tehát a tulajdonos felel. Ő azonban csak egyetlen ember, és e feladatának nem tud eleget tenni, ha nem élvezi a kérdéses közösség többségének támogatását. A tulajdonosnak különösen szüksége van a közösség elitjének, azaz a háztartások és a legtöbbet befektető cégek vezetőinek támogatására. A tulajdonuk és a befektetéseik értének megőrzése és növelése érdekében a tulajdonosnak és az elitnek bizonyos intézkedések két formáját kell megvalósítania. Egyrészt hajlandónak kell lenniük megvédeni magukat a külső támadók és a belső bűnelkövetők ellen, fizikai erő és büntetés alkalmazásával. Másrészről viszont, és ez ugyanolyan fontos, kiközösítés, kizárás és végül kiutasítás segítségével is hajlandónak kell lenniük az önvédelemre a közösségnek azokkal a tagjaival szemben, akik a szabályok fő céljával, a tulajdon és a család védelmével ellentétes cselekedeteket szorgalmaznak vagy reklámoznak.31

A közösséget ebből a szempontból mindig fenyegeti az egyenlősdi és a kulturális relativizmus kettős, de egymással összefüggő veszélye. Az egyenlősdi minden formája összeegyeztethetetlen a magántulajdonnal. A magántulajdonból következik a kizárás, az egyenlőtlenség és a különbségtétel. A kulturális relativizmus pedig összeférhetetlen a családok és a generációk közötti rokoni kapcsolatok létének alapvető tényével. A családok és a rokoni kapcsolatok létéből kulturális abszolutizmus következik. Szociálpszichológiai tény, hogy mind az egalitariánus, mind a relativista elvek komoly támogatóra lelnek a kamaszok újabb és újabb generációiban. A fiatalok, különösen a fiúk, szellemi érésük befejezetlensége miatt fogékonyak ezekre az elvekre. A kamaszkort (ebben az időszakban teljes normális módon) rendszeres lázadási rohamok jellemzik a családi élet és a szülői tekintély által az emberre kényszerített fegyelem ellen.32 A kulturális relativizmus és a multikulturalizmus ideológiai eszköz a szóban forgó korlátok alól való felszabadulásra. Az egalitariánizmus pedig – arra a gyermeteg nézetre alapozva, miszerint a tulajdon „adott” (és így önkényes módon van elosztva) ahelyett, hogy egyének vennék birtokba vagy termelnék meg azt (és így igazságosan, az egyéni termelékenység függvényében oszlik el) – olyan szellemi eszközt ad a lázadó fiatalok kezébe, melynek segítségével azok jogot formálhatnak a családok fegyelmezett légköréből kiszabadult élethez szükséges gazdasági erőforrásokra.33

A közösségi szabályok betartatása sok óvatosságot igényel. A közösség tagjainak, különösen a tulajdonosnak és az elitnek meg kell fontolnia, hogy mikor és hogyan reagálnak, milyen lépéseket tesznek. Így például amíg az erkölcsi relativizmus és az egalitariánizmus veszélye csak a kisszámú gyermek és fiatal felnőtt tagra leselkedik csupán rövid ideig (míg visszatérnek a családi élet keretei között élt felnőttkorba), akár az is elég lehet, ha nem csinálnak semmit. A kulturális relativizmus és az egalitariánizmus szószólói csak ideiglenes bosszúságot okoznának, és kiközösítéssel vagy megszégyenítéssel igen enyhén és elnézően lehetne őket büntetni. A relativisztikus és egalitariánus veszélyt némi gúnyolódással és megvetéssel kordában lehetne tartani. Egészen más azonban a helyzet és sokkal keményebb lépésekre lehet szükség akkor, ha az erkölcsi relativizmus és az egalitariánizmus eszméje a társadalom felnőtt tagjai, az anyák, az apák valamint a háztartások és a cégek fejei körében ereszt gyökeret.

Amint a társadalom felnőtt tagjai elfogadják vagy akár támogatják is az egalitariánus eszméket, akár a többségi demokrácia, akár a kommunizmus képében, alapvetően fontossá válik, hogy a közösség többi tagja, különösen a természetes társadalmi elit készen álljon a határozott fellépésre, és azoknak a tagoknak a kiközösítésére majd végül száműzésére, akik a szabályokat továbbra sem tartják be. A tulajdonos és a bérlők között a tulajdon védelmére létrejött megállapodás esetén a szólásszabadság joga nem létezik, még a bérlő földjén sem. Az ember mondhat mindenfélét és terjeszthet bármilyen elképzelhető eszmét, de természetesen senki sem szorgalmazhat olyasmit, ami ellentétes volna a magántulajdont megvédő megállapodással, mint például a demokrácia vagy a kommunizmus. Libertárius társadalomban nem lehetne tolerálni a demokratákat és a kommunistákat. Őket fizikailag el kell különíteni és kiutasítani a társadalomból. Hasonlóképpen, a családi és rokoni kapcsolatok védelmére létrejött megállapodás esetén, az ezzel ellentétes célt megvalósító életstílust szorgalmazókat sem lehet megtűrni. Az olyan alternatív, nem a családi és rokoni kötelékeket középpontba helyező életstílusokat, mint a hedonizmust, az élősködést, a természet imádatot, a homoszexualitást vagy a kommunizmust népszerűsítőket szintén el kell távolítani a társadalomból, ha fenn akarjuk tartani a libertárius rendet.

VII

A fentiek alapján nyilvánvalónak kell lennie, hogy a libertáriusoknak miért kell a lehető legrendíthetetlenebb erkölcsi és kulturális konzervatívoknak lenniük. A jelenleg tapasztalható erkölcsi züllés, a társadalom széthullása és a kulturális rothadás pontosan a túl nagy – és mindenekfelett téves – tolerancia eredménye. Ahelyett, hogy a megrögzött demokratákat, kommunistákat és az alternatív életstílusokat hirdető embereket a lakóközösségek fent vázolt elveinek értelmében a társadalomból minél hamarabb elkülönítették és száműzték volna, megtűrték őket. Ez a tolerancia azonban csak bátorította a még inkább egalitariánus és relativisztikus eszméket és szokásokat, míg végül a kizárásra való jog gyakorlatilag megszűnt (miközben az államnak az állami támogatással megvalósított erőszakos integrációban kifejeződő hatalma ennek megfelelően nőtt).

A libertáriusoknak vissza kell követelniük az államtól a kizárásnak a magántulajdonban gyökerező jogát, ha létre akarják hozni a szabad, természetes társadalmi rendet. Azonban ez csak úgy válhat lehetségessé, ha a libertáriusok a mindennapi életben gyakorolják a kizárás jogát, amennyire csak azt a körülmények engedik. A libertáriusoknak azzal kell kitűnniük, hogy az egalitariánusokkal, a demokratákkal, a szocialistákkal, a kommunistákkal, a multikulturalistákkal, a környezetvédőkkel, a rossz viselkedéssel, a hozzá nem értéssel, a durvasággal és az obszcenitással szemben a lehető legszélsőségesebb intoleranciával és diszkriminációval lépnek fel (és szorgalmazzák is az ilyen viselkedést). Ahogy az igazi konzervatívoknak el kell határolódniuk a Buchanan-féle hamis szocialista konzervatívoktól és a neokonzervatívoktól, úgy az igazi libertáriusoknak is tüntetően el kell határolniuk magukat a hamis, multi- és ellenkulturalista, valamint egalitariánus baloldali ál-libertáriusoktól.

Vásárold meg Hans-Hermann Hoppe Demokrácia, a bukott bálvány kötetét ide vagy a képre kattintva!

Lábjegyzetek

  1. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy soha senki nem alkalmazta ezt a jelentést. Például Michael Oakeshott, a prominens konzervatív gondolkodó majdhogynem elfogadja ezt az (itt használhatatlanként) elutasított értelmezést. “On Being Conservative”, Rationalism in Politics and other Essays (Liberty Fund, Indianapolis, Indiana, USA, 1991) című esszéje szerint:

    „A konzervativizmus nem szükséglet, nem doktrína, hanem természet… vonzalom a meglévő dolgok igénybe vételére ahelyett, hogy valami mást kívánnánk vagy keresnénk; képesség arra, hogy az elérhető dolgokban leljünk örömet az elmúlt vagy eljövendő dolgok helyett… előnyben részesíteni a kipróbáltat az ismeretlennel, a tényeket a rejtélyekkel, a ténylegest a lehetségessel, a megfelelőt a túlzóval, az alkalmast a tökéletessel, a jelen örömeit az utópisztikus boldogsággal szemben.” (407–408. o.)

  2. Lásd Robert Nisbet: “Conservatism”, Tom Bottomore és Robert Nisbet (szerk.): A History of Sociological Analysis (Basic Books, New York, USA, 1978), Robert Nisbet: Conservatism: Dream and Reality (University of Minnesota Press, Minneapolis, USA, 1986). „A konzervatívok”, írja Nisbet, „a hagyományokhoz való ragaszkodásuk mellett természetesen nem fogadtak el minden múltból származó elvet és dolgot. A tradicionalizmus filozófiája, mint minden ilyen filozófia, válogat. Egy tisztelni való hagyománynak a múltból kell jönnie, de önmagában is kívánatosnak kell lennie.” (26. o.). „A konzervatív filozófia két központi eleme”, folytatja a magyarázatot Nisbet, a „tulajdon” és (az önkéntesen elfogadott) „tekintély”, melyekből következik a „szabadság” és a „rend” (34–35. o.). „A tulajdon a konzervatív gondolkodás szerint nem csupán az ember külső járuléka, az emberi igények élettelen szolgája. A tulajdon mindenek felett az emberi emberiességének, a természeti világ feletti felsőbbségének alapvető feltétele.” (56. o.)

    „A konzervatívok tisztelete a család iránt leginkább a család és a magántulajdon történelmi vonzódásából ered. Általában egy család alapvető szabálya az, hogy a gyerekek és minden családtag számára annyi előnyt nyújtson, amennyit csak lehet… A konzervatívok egyetlen más kérdésben sem harcoltak olyan erősen a liberálisok és a szocialisták ellen, mint a magántulajdon és a család közötti kapcsolatot adózás vagy az újraelosztás más formái segítségével gyengítő törvények ügye.” (52. o.)

    „A családra és a házasságra vonatkozó középkori törvények, mint a nő szüzességére helyezett hangsúly és a házasságtörést elkövető feleségre váró szörnyű büntetés a tulajdonnak és a tulajdon törvényes örökíthetőségének tulajdonított jelentőségre vezethetők vissza.” (57. o.)

    A tekintélyre és a társadalmi rangsorra helyezett konzervatív hangsúly, valamint a középkori – a reformáció előtti – Európa, mint a társadalmi rend modellje iránti vonzalom is a család és a magántulajdon elsődlegességére vezethető vissza. Nisbet ezt írja:

    „A konzervatív filozófiának nincs fontosabb elve, mint a szabadság és az egyenlőség közötti alapvető és teljes összeférhetetlenség. Ez a két érték ellentétes céljaiból adódik. A szabadság célja az egyéni és a családi tulajdon védelme – ahol a tulajdon szót a lehető legtágabb értelmében használjuk, és beleértjük az anyagiakat és a nem anyagiakat is. Ugyanakkor az egyenlőség célja a közösség tagjai által az anyagi és nem anyagi javak birtoklásában mutatkozó egyenlőtlenségek csökkentése az újraelosztás révén. Mivel az egyének szellemi és testi képességei születéstől fogva különbözőek, az e különbségek kiegyenlítését törvényekkel és állami beavatkozással elérni kívánó erőfeszítések csupán az érintettek szabadságát korlátozzák: elsősorban a legerősebbekét és a legokosabbakét.” (47. o.)

    Így a magántulajdon és a szabadság megőrzésének érdekében a konzervatív számára szükséges egy természetes elit vagy arisztokrácia léte, és ennek megfelelően szigorú ellenzője a demokráciának. Nisbet megjegyzi, hogy „a legtöbb konzervatív számára a szocializmus a demokrácia szükségszerű következményének, a totalitarizmus pedig a szociáldemokrácia szinte ugyanolyan szükségszerű termékének tűnt.” (92. o.). A szabadság és az egyenlőség (és a demokrácia) összeférhetetlenségével kapcsolatban lásd még Erik von Kühnelt-Leddihn: Liberty or Equality? (Christendom Press, Front Royal, Virginia, USA, 1993), a nobilitas naturalison, mint a szabadság szociológiai előfeltételén levő konzervatív hangsúllyal kapcsolatban pedig Wilhelm Röpke: Jenseits von Angebot und Nachfrage (Paul Haupt, Bern, 1979) című könyvének 3.3. fejezetét.

  3. A jelenkori amerikai konzervativizmussal kapcsolatban lásd Paul Gottfried: The Conservative Movement (Twayne Publishers, New York, USA, 1993), George H. Nash: The Conservative Intellectual Movement in America (Basic Books, New York, USA, 1976), Justin Raimondo: Reclaiming the American Right: The Lost Legacy of the Conservative Movement (Center for Libertarian Studies, Burlingame, California, USA, 1993), illetve a 11. fejezetet. Az amerikai neokonzervativizmus alapvetően állambarát jellegét jól összefoglalja egyik vezető gondolkodója, a korábban trockista Irving Kristol következő kijelentése: „A konzervatív jóléti állam alapelve egyszerű kell, hogy legyen: ha lehetséges, az embereknél kell hagyni a pénzüket – ahelyett, hogy (adó címén az államnak) át kelljen belőle adniuk – amennyiben azt bizonyos meghatározott célokra fordítják.” (Two Cheers for Capitalism [Basic Books, New York, USA, 1978], 119. o., kiemelés – Hoppe.) Ez a nézet lényegében azonos azzal, amit a modern – poszt-marxista – európai szociáldemokraták vallanak. Például a német Szociáldemokrata Párt (SDP) az 1959-es Godesberger Programmban mottójának ezt a szlogent választotta: „annyi piac, amennyi lehetséges, annyi állam, amennyi szükséges.”

    A mai amerikai konzervativizmus második, valamivel korábbi, de manapság szinte teljesen megkülönböztethetetlen ága, a CIA segítségével William Buckley és az ő National Review című folyóirata által propagált új (II. világháború utáni) konzervativizmus. Míg a régi (II. világháború előtti) konzervativizmusra a határozottan beavatkozás-ellenes (izolacionista) külpolitika volt jellemző, addig Buckley új konzervativizmusa erős militarizmust és beavatkozáspárti külpolitikát jelent. A National Review elindítása előtt három évvel, 1952. január 29-én a Commonwealben megjelent „A Young Republican’s View” című cikkében Buckley így foglalta össze az új konzervatív hitvallás lényegét: a Szovjetunió által jelentett veszély fényében „mi [új konzervatívok] ideiglenesen el kell fogadjuk a Nagy Államot – mivel sem támadó, sem védekező háborút nem folytathatunk … kivéve a totalitárius bürokrácia alkalmazásával saját hazánkban.” Buckley azt írta, hogy a konzervatívoknak kötelességük támogatni „a hatásos kommunista-ellenes külpolitika megvalósításához szükséges széleskörű és hatékony adótörvényeket” valamint „a nagy hadsereget és légierőt, az atomenergiát, a központi hírszerzést, a háborús termelési bizottságokat és a hatalom koncentrációját Washingtonban.” Nem meglepő, hogy a Szovjetuniónak az 1980-as évek végén bekövetkezett összeomlása óta lényegében semmi sem változott ebben a filozófiában. Az amerikai jóléti-háborús állam folyamatos létét és fenntartását az új és a neokonzervatívok egyaránt magyarázzák és támogatják, csak más külső ellenségekre és veszélyekre hivatkoznak: Kínára, az iszlám fundamentalizmusra, Szaddám Huszeinre, a „gonosz államokra” és/vagy a „globális terrorizmus” fenyegetésére. Az új, Buckley-féle konzervativizmussal kapcsolatban Robert Nisbet ezt írta:

    „ez a »konzervatív« szó teljes félremagyarázása… a történelmi események fényében a legmulatságosabb a »konzervatív« szóval illetni ez utóbbiakat [azaz a katonai kiadások jelentős növelését szorgalmazókat]. Ugyanis Amerikában a XX. század és négy komoly külföldi háború során a konzervatívok az inflációt elkerülő katonai költségvetést szorgalmazták, és az amerikai nacionalizmus helyett a világkereskedelemre helyezték a hangsúlyt. A két világháborúban, Koreában és Vietnamban Amerika hadba lépését olyan vezető liberális-progresszív politikusok irányították, mint Woodrow Wilson, Franklin Roosevelt, Harry Truman és John F. Kennedy. A konzervatívok, akár az államapparátusban, akár a párt soraiban foglaltak helyet, mind a négy esetben hevesen ellenezték a beavatkozást és valójában izolacionisták voltak.” (Conservativism 103. o.)

    Ronald Reagannel kapcsolatban pedig, akinek kormányzása alatt olvadt össze az új és a neokonzervativizmus, Nisbet megjegyezte, hogy Reagan „erkölcsi és katonai keresztesháborúk iránti szenvedélye aligha amerikai konzervatív vonás” (Ibid. 104. o.)

  4. Lásd Patrick J. Buchanan: Right from the Beginning (Regnery Gateway, Washington D. C., USA, 1990), idem: The Great Betrayal: How American Sovereignty and Social Justice are Sacrificed to the Gods of the Global Economy (Little, Brown, New York, USA, 1998).
  5. Buchanan és elvbarátai el akarják venni a szövetségi kormánytól az oktatási ügyek irányítását és vissza akarják azt adni az egyes államoknak, vagy még inkább a helyi önkormányzatoknak. Ugyanakkor a neokonzervatívok valamint az úgynevezett keresztény jobboldal és az „erkölcsi többség ” legtöbb vezetője azt óhajtja (ami konzervatív szempontból még rosszabb volna), hogy a a nemzeti oktatást irányító jelenlegi, baloldali-liberális elitet egy másik váltsa fel, azaz saját maguk. Robert Nisbet így kritizálta ezt az álláspontot: „Burke-től kezdve a konzervativizmus egyik tana és Auguste Comte-tól kezdve szociológiai alapelv, hogy a család vagy bármilyen létfontosságú társadalmi csoport gyengítésének legbiztosabb módja, ha az állam átveszi majd monopolizálja annak hagyományos funkcióit.” Ezzel szemben a mai amerikai jobboldal nagy részét „kevésbé érdekli az állami hatalomtól való Burke-i mentesség, mint hogy a lehető legtöbb állami hatalmat adják azok kezébe, akik megbízhatónak számítanak. Nem a hatalom gyengítése, hanem annak birtoklása az elsődleges.”

    „Hagyományos konzervatív nézőpontól ostobaság a családdal igazolni az olyan fáradhatatlan keresztes hadjáratokat, amelyeknek célja az abortusz kategorikus tiltása, az Igazságügyi Minisztérium riasztása minden újszülött esetében, az »önkéntes« ima alkotmányos előírása az állami iskolákban, és a többi.” (Nisbet: Conservatism 104–105. o.).

  6. Samuel T. Francis: “From Household to Nation: The Middle American populism of Pat Buchanan”, Chronicles, 1996. március 12–16. o., valamint idem: Beautiful Losers: Essays on the Failure of American Conservatism (University of Missouri Press, Columbia, USA, 1993), idem: Revolution from the Middle (Middle American Press, Raleigh, North Carolina, USA, 1997).
  7. Francis: “From Household to Nation” 12–16. o.
  8. Ludwig von Mises: Human Action: A Treatise on Economics, Scholar’s Edition (Ludwig von Mises Institute, Auburn, Alabama, USA, 1988) 67. o. Mises szerint:

    „Az uralkodók és a demokratikus többség hatalomittas. Vonakodva kell elfogadniuk, hogy a természet törvényei rájuk is vonatkoznak. Ugyanakkor a gazdasági törvények létezésének még a gondolatát is visszautasítják. Elvégre nem ők a legfőbb törvényhozók? Nem áll hatalmukban legyőzni minden ellenfelüket? Egyetlen hadúr sem ismer más korlátot, mint amilyet egy erősebb hadsereg kényszerít rá. A szolgalelkű firkászok mindig készek táplálni az efféle önteltséget a megfelelő doktrínák kifejtésével. Zagyva feltevéseiket »történeti közgazdaságtannak« nevezik.”

  9. Az állami beavatkozás negatív hatásaival kapcsolatban lásd Ludwig von Mises: A Critique of Interventionism (Arlington House, New Rochelle, New York állam, USA, 1977), idem: Interventionism: An Economic Analysis (Foundation for Economic Education, Irvington-on-Hudson, New York, USA, 1998).
  10. Lásd Allan C. Carlson: Family Questions: Reflections on the American Social Crisis (Transaction Publishers, New Brunswick, New Jersey, USA, 1988), idem: The Swedish Experiment in Family Politics (Transaction Publishers, New Brunswick, New Jersey, USA, 1990), idem: From Cottage to Work Station: The Family’s Search for Social Harmony in the Industrial Age (Ignatius Press, San Francisco, USA, 1993), Charles Murray: Losing Ground: American Social Policy 1950–1980 (Basic Books, New York, USA, 1984).
  11. Ludwig von Mises: Socialism: An Economic and Sociological Analysis (Liberty Fund, Indianapolis, Indiana, USA, 1981) 431–432. o.
  12. Lásd Murray N. Rothbard: The Dangerous Nonsense of Protectionism (Ludwig von Mises Institute, Auburn, Alabama, USA, 1988), valamint a 8. fejezetet.
  13. „Konzervatív szempontból”, írja Robert Nisbet, „a társadalmi rend belső kötelékeinek felszámolása vagy visszaszorítása hozzájárult egyrészről az atomizált tömegek, másrészről a politikai hatalom egyre inkább központosított formáinak létrejöttéhez.” (Conservatism 100. o.) Nisbet máshol (Pollard Wolsey-ról írt tanulmányát idézve) leírja, hogy a középkorban a hatalom:

    „…kevéssé volt kézzelfogható, és nem azért mert sokak között oszlott meg, hanem mert sok független forrásból származott. Az egyháznak voltak bizonyos szabadságjogai, mégpedig a király fölött álló törvényből eredően; az emberek szívébe voltak vésve a természeti törvények, amelyeket nem lehetett királyi rendeletekkel kitörölni; és ott voltak az emberemlékezet óta létező helyi és feudális szokások, amelyek szintén megakadályozták, hogy egyetlen akarat érvényesüljön.” (Community and Power [Oxford University Press, New York, USA, 1962] 162. o.)

    Ezzel szemben:

    „a modern állam hatalma minden egyes személyre kiterjed a határain belül. Az úgynevezett diplomáciai mentesség az utolsó formája a kiváltságok összetett rendszerének, amely valaha nagyszámú vallási, gazdasági és rokoni kapcsolaton alapult. Adminisztratív célokból a kormány kihelyezheti egyes részeit a tartományokba, a kerületekbe vagy az »államokba« ahogy egy hadsereg is több századból és zászlóaljból áll. De a hadsereghez hasonlóan az állam is a hatalom egységén alapul… A mai állam e kivételes egysége valamint funkcióinak hatalmas száma teszi az állam irányítását a hatalmi harcok céljává és jutalmává. A gazdasági és egyéb érdekközösségek célja egyre inkább a politikai hatalom irányításává válik a különféle kiváltságok megőrzése helyett.” (Ibid. 103. o.)

  14. A közoktatás ebben vállalt szerepével kapcsolatban lásd Murray N. Rothbard: Oktatás – Szabad és kötelező: Az egyén oktatása.
  15. A libertárius mozgalom történetével kapcsolatban lásd Nash: The Conservative Intellectual Movement in America, Gottfried: The Conservative Movement, Raimondo: Reclaiming the American Right. A mozgalom kezdeti időiről érdekes beszámolót olvashatunk egy bennfentestől Jerome Tuccille: It Usually Begins with Ayn Rand (Fox and Wilkes, San Francisco, USA, 1997 [1992]) című könyvében.
  16. Lásd Murray N. Rothbard: The Ethics of Liberty (New York University Press, New York, USA, 1997 [1982]), idem: For a New Libery: The Libertarian Manifesto (Collier, New York, USA, 1978 [1973]), idem: Power and Market: Government and the Economy (Sheed Andrews and McMeel, Kansas City, Kansas, USA, 1977 [1970]), idem: Man, Economy, and State (Ludwig von Mises Institute, Auburn, Alabama, USA, 1993 [1962]), idem: Economic Thought Before Adam Smith (Edward Elgar, Cheltenham, 1995), idem: Classical Economics (Edward Elgar, Cheltenham, 1995).
  17. Lásd Rothbard: The Ethics of Liberty, Hans-Hermann Hoppe: The Economics and Ethics of Private Property (Kluwer, Boston, USA, 1993). Röviden szólva, a fenti állítás védelmében két fontos érvet szoktak felhozni. Az első, melyet eredetileg Rothbard vázolt fel, indirekt bizonyítást alkalmaz. Ha az eredeti tulajdonszerzés elvével ellentétben A személy nem lenne a láthatóan (bizonyíthatóan és bárki által felfogható módon) saját testének birtokosa, valamint az annak segítségével (mindenki más előtt) általa elbirtokolt helyek tulajdonosa, akkor csak két helyzet állhat fenn. Vagy egy másik, később érkező B személyt kell A testének és az általa eredetileg elbirtokolt helyek tulajdonosának tekintenünk, vagy A-t és B-t azok egyenlő jogú birtokosának kell tartanunk. (A harmadik lehetőséget, miszerint senki sem birtokosa senki testének és az általa eredetileg elbirtokolt helyeknek, el kell vetnünk, mint lehetetlenséget. A cselekvéshez szükség van az ember testére és bizonyos helyre, és mivel nem tudunk nem cselekedni e harmadik lehetőség elfogadása az emberiség azonnali halálával végződne.) Az első esetben A nem lenne más, mint B rabszolgája, akit B szabadon kizsákmányolhat. B birtokolja A testét és az általa eredetileg megszerzett tulajdont, de fordítva ez nem igaz. Ebben az esetben két osztály alakulna ki: a rabszolgák vagy Untermenschek, mint A és az urak vagy Übermenschek, mint B, akikre más „törvények” vonatkoznak. Míg ilyesmi minden bizonnyal lehetséges, ezt mégis el kell vetnünk, mint minden emberi lényre (értelmes állatra) vonatkozó etikai szabályt. Ha egy szabályt törvénynek – igazságos szabálynak – akarunk tekinteni, akkor annak mindenkire egyformán kellene vonatkoznia. A szóban forgó szabály egyáltalán nem elégíti ki ezt a követelményt. A második esetben, amikor mindent mindenki egyenlően birtokol, ez a követelmény viszont teljesül. Azonban ez az alternatíva még jelentősebb hiányosságtól szenved: ha ugyanis elfogadnánk, az emberiség azonnal elpusztulna, mivel minden cselekedet szűkös erőforrások (legalább a cselekvő testének és az általa éppen elfoglalt helynek a) használatát igényli. Ha azonban minden jószágot mindenki birtokolna, akkor senki semmikor és sehol sem tehetne semmit anélkül, hogy előbb mindenki más beleegyezését ne kérné ahhoz. Viszont hogyan is adhatná bárki a beleegyezését, ha nem ő kizárólagos tulajdonosa a testének (beleértve a hangszálait is), amellyel ezt a beleegyezést kifejezhetné? Ehhez előbb a többiek beleegyezését kellene kérnie, de ők sem tudnák azt megadni, míg előbb az ő beleegyezését meg nem kapják, stb. Így csak az első alternatíva – az eredeti tulajdonszerzés elve – marad. Ez mindenkire egyformán vonatkozik és praxeológiai szempontból is megvalósítható.

    A második érv, melyet elsőként a szerző vetett fel, és ugyanazt a következtetést adja egyfajta lehetetlenségi tétel. A tétel az etikai problémák szükséges feltételeinek (Bedingungen der Möglichkeit) logikai rekonstrukciójából indul ki, valamint az etika céljának pontos meghatározásából. Először is, etikai problémák felmerüléséhez szükséges, hogy konfliktus lépjen fel egymástól független szereplők között (vagy legalábbis erre lehetőség legyen), és konfliktus csak „szűkös eszközökkel” vagyis „gazdasági” javakkal kapcsolatban állhat elő. Konfliktus nem lehetséges sem az olyan bőséges vagy „ingyenes” javakkal kapcsolatban, mint amilyen rendes körülmények között a levegő, sem a szűkös, de elérhetetlen javakkal kapcsolatban, mint a Nap vagy a felhők, tehát az emberi cselekvés „feltételeivel” (és nem „eszközeivel“) kapcsolatban. Konfliktus csak a kezelhető („megszerezhető”) javakkal kapcsolatban lehetséges, mint amilyen egy földterület, egy fa vagy egy barlang, amelyik a Nappal és/vagy az esőfelhőkkel valamilyen meghatározott és egyedi helyzeti és időbeli viszonyban áll. Így az etika feladata olyan szabályok felállítása, amelyek a szűkös erőforrások „helyes” illetve „helytelen” használatára vonatkoznak. Más szóval az etika a szűkös javak fölötti kizárólagos rendelkezési jogok, a „tulajdonjogok” olyan hozzárendelésével foglalkozik, amely kizárja a konfliktust. A konfliktusok léte azonban nem elégséges feltétele az etikai problémáknak, hiszen bárki konfliktusba kerülhet például egy gorillával vagy egy szúnyoggal, de az mégsem vet fel etikai kérdéseket. A gorillák és a szúnyogok csak technikai problémát jelentenek. Ugyanúgy meg kell tanulnunk a gorillák és a szúnyogok mozgását kezelni és irányítani, mint ahogy környezetünk élettelen tárgyait is tudnunk kell kezelni és irányítani. Csak akkor beszélhetünk etikai problémáról, ha a konfliktusban résztvevő felek mindegyike képes vitatkozni, azaz csak akkor tartozna valaki válasszal egy gorillának vagy egy szúnyognak, ha azok képesek volnának konfliktust keltő tevékenységüket felfüggeszteni, és „igent” vagy „nemet” tudnának mondani. A lehetetlenségi tétel először tisztázza az előbbi felvetés axiomatikus voltát. Performatív ellentmondásba keveredés nélkül senki sem tagadhatja, hogy a vitára való képesség az etikai problémák létének szükséges feltétele, hiszen ha ezt bárki tagadná, akkor azzal már vitát kezdene. Még az etikai kérdések létét elfogadó, de az azokra adható érvényes válasz létezését tagadó erkölcsi relativista sem tagadhatja ennek az állításnak az érvényességét (amelyet ennek megfelelően a „vita a priori feltételének” is neveznek). Másodszor kijelentjük, hogy a vita előfeltételei közül egynek a létezését sem lehet vitatni anélkül, hogy performatív ellentmondásba ne keverednénk, és ezen előfeltételek között nem csak logikaiak vannak, mint a logika törvényei (pl. az azonosság törvénye), hanem praxeológiaiak is. A vita nem csak szabadon létező felvetésekből áll, hanem legalább két különböző vitapartner is szükséges hozzá: egy proponens és egy opponens. Más szóval a vita az emberi cselekvés egy fajtája. Harmadszorra pedig megmutatjuk, hogy az eredeti tulajdonszerzés elvének elismerése mind a proponens mind az opponens részéről a vita praxeológiai előfeltétele. Senki sem állíthat valamit és várhatja el vitapartnerétől, hogy az elfogadja annak helytálló voltát vagy tagadja azt és mást állítson, ha nem fogadja el eleve azt, hogy mind ő, mind partnere kizárólagos tulajdonosa saját eredetileg elbirtokolt testének (agyának, hangszálainak, stb.) és az az által éppen elfoglalt helynek. Végül, ha az eredeti tulajdonszerzés elvének elismerése a vita praxeológiai előfeltétele, akkor semmilyen más etikai elvet nem lehet igazolni anélkül, hogy azzal performatív ellentmondásra ne jutnánk.

  18. Lásd Russell Kirk: The Conservative Mind (Regnery, Chicago, USA, 1953), idem: A Program for Conservatives (Regnery, Chicago, USA, 1955).
  19. Rothbarddal kapcsolatban lásd a Llewellyin H. Rockwell (szerk.): Murray N. Rothbard: In Memoriam (Ludwig von Mises Institute, Auburn, Alabama, USA, 1995) című könyvhöz írt cikkeket, és azok közül is elsősorban Joseph T. Salerno írását. Mises-szel kapcsolatban lásd Murray N. Rothbard: Ludwig von Mises: Scholar, Creator, Hero (Ludwig von Mises Institute, Auburn, Alabama, USA, 1988), Jeffrey A. Tucker és Llewellyn H. Rockwell Jr.: “The Cultural Thought of Ludwig von Mises”, Journal of Libertarian Studies10, No. 1. (1991). Randről lásd Tuccille: It Usually Begins with Ayn Rand, Murray N. Rothbard: The Sociology of the Ayn Rand Cult (Center for Libertarian Studies, Burlingame, California, USA, 1990 [1972]), illetve Rand hívei közül Barbara Branden: The Passion of Ayn Rand (Doubleday, Garden City, New York állam, USA, 1986).
  20. A (tradicionalista) konzervativizmus és a (racionalista) libertarianizmus kapcsolatáról lásd Ralph Raico: “The Fusionists on Liberalism and Tradition”, New Individualist Review3, No. 3. (1964), M. Stanton Evans: “Raico on Liberalism and Religion”, New Individualist Review4, No. 2. (1966), Ralph Raico: “Reply to Mr. Evans” (ibid.), valamint George W. Carey (szerk.): Freedom and Virtue: The Conservative-Libertarian Debate (University Press of America, Lanham, Maryland, USA, 1984).
  21. Bár a korábbi főbb résztvevők többsége a kialakulóban lévő libertárius mozgalom és az Új Baloldal 1960-as évek közepén és végén kialakult szövetségét kudarcnak tartja, azt két szempont vezérelte. Egyrészről az 1960-as évek közepére az amerikai konzervativizmust William Buckley és a National Review uralta. A Régi Jobboldal kifejezetten beavatkozás-ellenes (izolacionista) konzervativizmusával szemben a Buckley és a National Review részéről támogatott, és legnyilvánvalóbban az 1964-es republikánus elnökjelölt, Barry Goldwater által képviselt „új konzervativizmus” lelkes háború- és hadseregpárti, sőt imperialista mozgalom volt. Ez alapján egy esetleges libertárius-konzervatív szövetséget eleve el kellett vetni. Másrészről, amikor az Új Baloldal 1965 körül elkezdett kialakulni, a fontos kérdésekben sokkal libertáriusabbnak tűnt, mint a konzervatívok. Ennek két oka volt, melyeket Rothbard így összegez:

    „(1) [Az Új Baloldalnak] a konzervatívok támogatásától eltérően egyre erősebb ellenállása a vietnami háborúval, az Egyesült Államok imperializmusával és a sorozással szemben – melyek a kor legfontosabb politikai kérdései voltak. Valamint (2) a Régi Baloldal állambarátságának és szociáldemokráciájának elutasítása az Új Baloldalt szinte anarchista álláspont kialakítására késztette, amelynek révén úgy tűnt, hogy erősen ellenzik a fennálló jóléti-háborús, New Deal utáni, korporatista államot és az erős állami befolyás alatt álló bürokratikus egyetemi rendszert.”

    Majd egy évtizeddel később Rothbard elismerte a libertáriusok és az Új Baloldal közötti szövetség kialakítására tett első próbálkozásában rejlő stratégiai hibákat:

    „(a) jelentősen túlbecsültem az új libertáriusok érzelmi stabilitását és közgazdaságtani tudását, és ennek következtében (b) rendkívül alábecsültem annak a jelentőségét, hogy ezek a [libertárius] szervezetek gyengék és elszigeteltek voltak, hogy nem volt valódi libertárius mozgalom, így ezeket a fiatalokat belehajszoltam egy sokkal nagyobb létszámú és erősebb csoporttal való szövetségbe, ami nagymértékű átpártoláshoz vezetett … a valódi baloldalhoz, annak is egy baloldali-anarchista-maoista-szindikalista változatához.” (Toward a Strategy of Libertarian Social Change [kiadatlan kézirat, 1977] 159., 160–161. o.)

  22. Murray N. Rothbard az alábbi módon jellemezte a „módusz-libertáriusokat” (ML):

    „Az ML férfi… Húsz éve a húszas éveiben járt, most negyvenes. Ez egyáltalán nem olyan magától értetődő vagy természetes, mint amilyennek hangzik, ugyanis azt jelenti, hogy a mozgalom nem nőtt húsz év alatt… Az ML elég okos és jól ismeri a libertárius elméletet. De a történelemről, a kultúráról, a valóságról és a világ dolgairól semmit nem tud, és ezek nem is érdeklik őt. Csak sci-fit olvas és abból meríti kulturális ismereteit… Az ML sajnos nem azért gyűlöli az államot, mivel azt a személyek és a tulajdon ellen erőszakot elkövető egyetlen társadalmi eszköznek tekinti. Ehelyett kamaszosan lázad minden ellen maga körül: először a szülei, másodszor a családja, harmadszor a szomszédja és végül maga a társadalom ellen. Határozottan ellenzi a társadalmi és kulturális tekintély intézményeit: elsősorban a burzsoákat, akiktől ő is származik, a burzsoá normákat és szokásokat és a társadalmi tekintély olyan intézményeit, mint az egyházak. Az ML számára tehát az állam nem az egyetlen probléma, csak a sok gyűlölt burzsoá intézmény közül a legláthatóbb és a legutálatosabb: ebből ered az a lelkesedés, amivel az ML a »Kérdőjelezd meg a tekintélyt!« kitűzőt viseli… És innen származik az ML fanatikus ellenségessége a kereszténységgel szemben is. Régebben úgy tartottam, hogy ez a harcos ateizmus csak annak a randianizmusnak az eredménye, amelyből a legtöbb libertárius kikerült két évtizede. De nem az ateizmus a lényeg, hiszen ha egy libertárius gyűlésen valaki bejelenti, hogy ő boszorkány, vagy a kristály hatalmát imádja vagy valami más New Age őrület híve, akkor őt nagy türelemmel és tisztelettel kezelik. Csak a keresztényeket támadják, és a bánásmódban mutatkozó különbségnek semmi köze az ateizmushoz. Annál több a burzsoá amerikai kultúra visszautasításához, és a gyűlölt burzsoázia orra alá örömmel törnek borsot mindenféle kulturális bolondság bátorításával… Az ML eredeti vonzódása a randianizmus iránt kamaszos lázadásának része volt: elvégre milyen jobb módon lehetne megindokolni a szülők, a család és a szomszédok visszautasítását, mint egy olyan szektához való csatlakozással, amelyik elutasítja a vallást és az ember valamint a szektavezérek abszolút felsőbbségét hirdeti a burzsoá világot benépesítő »másodrangú« emberekkel szemben? Egy olyan szektához, amely előírja a szülők, a család és a burzsoá társak elutasítását, és a saját ego kultiválását (természetesen a randista vezetés által irányított módon)… Ha az ML rendelkezik olyan valódi foglalkozással, mint könyvelő vagy ügyvéd, akkor rendszerint praxis nélküli ügyvéd vagy munkanélküli könyvelő. Az ML tipikus foglalkozása a számítógép-programozó… A számítógép nagyon is vonzó az ML számára tudományos és elméleti beállítottsága, valamint nomád életmódja miatt, mivel fontos neki, hogy ne legyen állandó fizetése és lakása… Az ML rendelkezik a fanatikus megszállott tekintetével. Megragadja az első adandó alkalmat, hogy hosszasan beszéljen az ő »jelentős felfedezéséről« és rendkívüli kéziratáról, amelyet azonnal kiadhatna, ha a Hatalom azt nem akadályozná meg… De mindenek fölött az ML csavargó, szerencselovag, és gyakran bűnöző is. A többi libertáriussal kapcsolatban a »Te házad az én házam« elvét vallja… röviden szólva, akár hangoztatja ezt a »filozófiát« akár nem, [az ML] libertárius-kommunista: ha bárkinek van valamije, attól automatikusan elvárja, hogy azt megossza kiterjesztett »libertárius« családjának tagjaival.” (“Miért éppen paleo?, Rothbard-Rockwell Report1, No. 2. May [1990] 4–5. o., valamint idem “Diversity, Death, and Reason?”, Rothbard-Rockwell Report1, No. 5. May [1991])

    Valamint lásd még Llewelyn H. Rockwell Jr.: The Case for Paleolibertarianism and Realignment on the Right (Center for Libertarian Studies, Burlingame, California, USA, 1990).

  23. Pontosabban szólva, a baloldali libertáriusok (BL-ok) az államot és annak bíróságait veszik igénybe illetve azok segítségül hívását szorgalmazzák a diszkriminatív és a véleményük szerint antilibertárius állami és/vagy helyi törvények felszámolása érdekében, amivel szándékuktól függetlenül hozzájárulnak az állam megerősítésének antilibertárius céljához. Ennek megfelelően a BL-ok általában kedvező színben látják Lincolnt és az északi kormányt, mivel az Unió győzelme a szakadár Konföderáció fölött a rabszolgaság eltörlését eredményezte, viszont nem ismerik fel, hogy a rabszolgaság eltörlése libertárius céljának ilyen módon való elérése szükségszerűen a (szövetségi) állam hatalmának jelentős növekedésével jár, és hogy az Unió győzelme a Déli Függetlenségi Háborúban tényleg hatalmas előrelépés volt a szövetségi állam növekedésének folyamatában, így az amerikai történelem egy alapvetően antilibertárius szakaszát jelenti. Továbbá, ugyan a BL-ok kritizálják a „pozitív diszkriminációt” mint egyfajta kvótarendszert, de nem utasítják el a jelenlegi gyakorlat alapjául szolgáló úgynevezett polgárjogi törvényeket, amelyek teljes mértékben és alapvetően összeegyeztethetetlenek a libertárius politika alapkövével, a magántulajdonnal. Éppen ellenkezőleg, az BL-ok nagyon is fontosnak tartják a „polgárjogokat”, leginkább a a homoszexuális és az egyéb alternatív életmódot folytatók azon „jogát”, hogy a munkavállalás és a lakásszerzés során ne érje őket megkülönböztetés. Ennek megfelelően kedvező fényben látják az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságának a Brown kontra Board of Education perben hozott, a szegregációt megtiltó ítéletét, valamint a proto-szocialista „polgárjogi” harcost, Martin Luther Kinget. Természetesen a BL-ok felismerik a magán és a köztulajdon közötti kategorikus különbséget, és legalább elméletben elismerik, hogy a tulajdonosoknak rendelkezniük kell azzal a joggal, hogy tulajdonukkal kapcsolatban úgy diszkrimináljanak, ahogy nekik tetszik. Ugyanakkor a BL-ok fontosnak tartják a (tulajdonjogok helyett a) „méltóság nőkre, más vallásúakra és más fajú emberekre való fokozatos kiterjesztésének” (David Boaz, 16. o., hivatkozás lent, kiemelés – Hoppe.) fennkölt de nehezen megfogható, egalitariánus elvét, és ez arra a tévútra tereli őket, hogy elfogadják a „diszkrimináció-ellenesség” elvét, még ha az csak a köztulajdonra és a gazdaság állami szférájára terjed is ki. (Emiatt támogatják a diszkrimináció-mentes vagy „szabad” bevándorlási politikát.) Ezzel elkövetik azt az elméleti hibát, hogy a köztulajdont vagy senki által nem birtokolt, és a korlátlan és általános eredeti tulajdonszerzésre nyitott „földnek” tekintik (noha minden köztulajdont az adófizetők pénzéből hoztak létre és tartanak fenn), vagy „közösségi” tulajdonnak gondolják azt, ami minden polgár számára egyenlő mértékben hozzáférhető (noha bizonyos polgárok több adót fizetnek, mint mások, és egyesek egyáltalán nem, ha munkabérüket vagy segélyeiket más adójából fizetik). Ennél még rosszabb, hogy a BL-ok a köztulajdonra vonatkozó diszkrimináció-mentesség elfogadásával hozzájárulnak az állami hatalom erősítéséhez és a magántulajdoni jogok leépítéséhez, mivel a mai, az állam jelenlététől áthatott világban a köz- és a magántulajdon közötti határvonal egyre halványabb. Minden magánbirtokot közutak határolnak, szinte minden vállalkozás eladja a termékeit valamilyen kormányszervnek vagy az államhatáron túlra, és számtalan magáncég és -szervezet (mint például a legtöbb magánegyetem) rendszeresen vesz fel állami támogatást. Így az állami alkalmazott szemében szinte semmi igazán „magán”, és így az állam hatásköréből kieső dolog nem is maradt már. Az államnak és a köztulajdonnak a magánszférával és a magántulajdonnal való ilyetén összefonódásának valamint az állam egyedülálló alkupozíciójának köszönhetően biztosra vehető, hogy a „diszkrimináció-ellenes” politika nem marad meg sokáig a közszféra keretein belül, hanem egyre inkább általános elvvé válik, amely kiterjed mindenkire és mindenre, legyen az köz- vagy magántulajdon. (A BL-ok jellemzően támogatják Milton Friedman iskolautalványok kiadására vonatkozó javaslatát és így látszólag egyáltalán nincsenek tisztában azzal, hogy a javaslat megvalósítása kiterjesztené az állam egyelőre csak az állami iskolákra vonatkozó befolyását a magániskolákra is és lerombolná ez utóbbiak még fennmaradó önállóságát.)

    A baloldali libertárius gondolatok jellemző példái olvashatók a következő művekben: Clint Bolick: Grassroots Tyranny: The Limits of Federalism (Cato Institute, Washington D.C., USA, 1993), idem: The Affirmative Action Fraud: Can We Restore the American Civil Rights Vision? (Cato Institute, Washington D.C., USA, 1996), David Boaz: Libertarianism: A Primer (Free Press, New York, USA, 1997). A baloldali libertárius nézetek jobboldali vagy „paleo-libertárius” kritikájával és cáfolatával kapcsolatban lásd Murray N. Rothbard: “The Big Government Libertarians: The Anti-Left-Libertarian Manifesto”, Rothbard-Rockwell Report4, No. 12. December (1993), idem: “Big Government Libertarians”, Rothbard-Rockwell Report5, No. 11. November (1994), valamint Jeffrey A. Tucker kritikáját Boaz könyvéről: Journal of Libertarian Studies13, No. 1. (1997).

  24. „Minden tulajdonosnak…”, írta Murray N. Rothbard,

    „…abszolút joga kellene, hogy legyen annak eladni vagy kölcsön adni pénzét vagy más tulajdonát, akit választ, ami azt jelenti, hogy abszolút joga kellene legyen »diszkriminálni« azzal szemben, akivel szemben csak akar. Ha van egy üzemem, ahová csak 180 centi magas albínókat akarok felvenni, és találok jelentkezőket, akkor ehhez jogom kellene, hogy legyen, még ha rámegy a gatyám is… Ha vannak lakásaim, és csak gyermektelen svédeknek akarom kiadni azokat, akkor ahhoz is jogom kellene, hogy legyen. És így tovább. Az ilyesféle diszkrimináció és az ezeket megvalósító korlátozó szövetségek törvénytelenné nyilvánítása minden más baj okozója. Ha elfogadjuk ezt az elvet, akkor abból minden más már úgy következik, mint éjszakára a nappal… Ha helyes és jó dolog megtiltani nekem, hogy a négerekkel szemben diszkriminációval éljek, akkor éppen olyan helyes és jó a kormány részéről ha ezt ellenőrzi, és akkor már teljesen elfogadható a részükről, ha kvótákat vezetnek be… Mivel lehetne orvosolni mindezt? … Az összes »polgárjogi« és diszkrimináció-ellenes törvényt hatályon kívül kellene helyezni és ezzel párhuzamosan annyi mindent és olyan mértékben privatizálni, amennyire csak képesek vagyunk.” (“Marshall, Civil Rights, and the Court”, Rothbard-Rockwell Report2, No. 8. August [1991] 4. és 6. o.)

  25. A félreértések elkerülése végett fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy a diszkriminációnak a tiszta libertárius világban várhatóan bekövetkező növekedése nem jelenti azt, hogy a diszkrimináció formája és mértéke mindenütt ugyanolyan vagy hasonló lenne. Éppen ellenkezőleg, a libertárius világban valószínűleg nagyon sok földrajzilag elkülönülő közösség jönne létre, amelyekben különböző dolgokat diszkriminálnának. Így ír Murray N. Rothbard:

    „Egy teljesen magántulajdonra alapuló országban vagy világban, ahol az utak is magántulajdonban vannak, a földbirtokos szomszédok olyan szerződéseket köthetnének egymással, amilyeneket csak akarnak. Az ország így gyakorlatilag »színes kavalkád« volna… kezdve a rendetlen, Greenwich Village-típusú településektől a konzervatív és homogén, fehér protestánsok lakta területekig. A korábbi szerződések és egyezségek újra érvényesek, jogi úton betartathatók lennének állami korlátozások nélkül. A kábítószerekkel kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy ha a szomszédok szerződést kötnek, miszerint senki sem élhet kábítószerrel, és Jones megszegi ezt a megállapodást, akkor a többiek a szerződés értelmében egyszerűen kiebrudalhatnák. Vagy, mivel nem lehet mindenre előre gondolni, tegyük fel, hogy Smith viselkedése olyan terhessé válik szomszédai számára, hogy azok meg akarnak szabadulni tőle. Ebben az esetben meg kellene tőle vásárolniuk a telkét – valószínűleg egy korábbi szerződés »kellemetlen viselkedésre« vonatkozó passzusa alapján.” (“The ‘New Fusionism’: A Movement For Our Time”, Rothbard-Rockwell Report2, No. 1. January [1991] 9–10. o.)

    A különböző közösségek által elfogadott diszkriminációs politikától függetlenül azonban – ahogy a továbbiakban majd e mellett érveket állítunk fel – a közösség megőrzésének érdekében mindenhol szigorú és rugalmatlan korlátozásokat kellene életbe léptetni a tolerancia mértékét illetően: azaz egyetlen ilyen közösség sem lehet annyira „toleráns” vagy „diszkrimináció-mentes”, amennyire azt a baloldali libertáriusok szeretnék.

  26. Ezzel kapcsolatban lásd Mises: Human Action különösen a 9. fejezetet; Joseph T. Salerno: “Ludwig von Mises as Social Rationalist”, Review of Austrian Economics 4 (1990).
  27. Ezzel kapcsolatban lásd Spencer H. MacCallum: The Art of Community (Institute for Humane Studies, Menlo Park, California, USA, 1970):

    „Amennyiben az egyének az egésznél kevesebbet birtokolnak, érdekeik ütközni fognak másokéval és az olyan javaslatokban megjelenő érdekekkel, amelyek egyenlőtlenül érintenék a földek értékét. Azonban az ilyen javaslatok elvetése egyenértékű a földek tervszerű és koordinált felhasználásának feladásával, és végső soron a föld értékéről való teljes lemondással… A helyzetet súlyosbítja az erélyes vezetés hiánya, amelynek révén a konfliktusokat meg lehetne oldani és egy rossz helyzetből ki lehetne hozni a legjobbat. Hiányzik valaki, aki ugyan nem azonosul egyetlen érdekcsoporttal sem a közösségen belül, mégis szívén viseli az egész közösség sikerét.” (57. o.)

    „Egy földbirtokot nem lehet átvinni máshová, ahol esetleg kedvezőbbek a felhasználásának körülményei. Gazdasági jószágként képviselt értéke függ a környezetétől. Előnyösebb felhasználása ezért a környezetének megfelelő átalakításától függ… Mivel egy terület felhasználása a környező földek felhasználásától is függ (és végső soron minden emberi cselekvés a föld valamilyen használatával jár), a lehető leghatékonyabb felhasználás érdekében a környező területek felhasználását is meg kell szervezni. Ezt ritkán lehet több különböző hatóság irányítása alatt megtenni. Ha a környező földeket többen birtokolják, a tulajdonosok különféle, gyakran véletlenszerű tényezők által befolyásolt kívánalmaik és képességeik miatt lehet, hogy nem tudják egy átfogó terv szerint felhasználni földjeiket. Nem az előnyök miatt szomszédok, hanem csak úgy alakult.” (78. o.)

  28. A félreértések elkerülése végett: a „haszonbérletbe adás” kifejezést itt olyan eladásra használjuk, amikor nem az eladott dolog teljes, korlátlan tulajdonjogát adjuk el. Így a tulajdonos például eladhat úgy egy telket a rajta álló házzal, hogy a vevőnek megtiltja egy bizonyos magasságot meghaladó vagy bizonyos külső jegyeket magán nem viselő ház építését a telken, vagy annak lakhatástól eltérő célra való felhasználását. Ezeket a jogokat megtartja magának. Ezzel kapcsolatban lásd Rothbard: The Ethics of Liberty című könyvének 146. oldalát.
  29. „Az egy személy által birtokolt közösség nem a mai idők terméke” – írja MacCallum:

    „…hanem mélyen gyökerezik az emberiség történelmében… A primitív világban az egyes háztartásokon belül a földet az öröklési sorban következő, idős férfi kezeli. A háztartások csoportjainak esetében a klánnak, a család egy ágának vagy valamilyen más csoportnak a feje kezeli a földet, aki általában a rokonok közül egy idősebb férfi. A falu szintjén hasonlóan alakul. Melville Herskovits szavaival élve ez »annak a mintának a megjelenése, amikor a falu földtulajdonát a falu feje az őslakos vagy befogadott lakók nevében kezeli, illetve amikor a család földtulajdonát a család fejére bízzák.« Ezt a rendszert néha szenioritási rendszernek is nevezik, mivel minden szinten az ott legidősebb családtag felügyelete alá tartozik a föld.” (The Art of Community 69. o.)

  30. MacCallum: The Art of Community 63., 66. és 67. o. Továbbá:

    „amint az egyes tulajdoni jogokat a teljes birtokban való részvétellé szervezik, a tulajdonosok közös érdekévé válik az egésznek, mint egyetlen egységnek a lehető leghatékonyabb módon való továbbfejlesztése, akár a korábban kötött mintában kialakított utak és közös területek újratervezésével is. Közös érdekükké válik hogy ne csak optimális fizikai környezetet, hanem optimális társadalmi környezetet is kialakítsanak – egy hatékony vezető segítségével, aki szinte észrevétlenül dolgozik a béketeremtésen, a munka felgyorsításán és a lehető legkötetlenebb körülmények kialakításán, amelyek között a lakók érvényre juttathatják érdekeiket.” (59. o.)

  31. „Mind a primitív, mind a modern társadalom minden szintjén”, jegyzi meg MacCallum, amikor arról ír, hogy a társadalmi rend fenntartása érdekében milyen fontos a kizárás alkalmazása, „a száműzés a különféle vétségek és csalások természetes és automatikus ellenszere.”

    „…tulajdonfosztás révén [a falu feje] száműzi az elviselhetetlenné vált egyéneket (éppen úgy, ahogy a bevásárlóközpont igazgatója sem hosszabbítja meg az alkalmatlan bérlő szerződését). Akármennyire ritka is a falvakban a modern, magántulajdonra alapuló közösségekhez képest, a tagság szabályozása még mindig fontos feltétele a közösségi életnek, így arról gondoskodni kell.” (70. o.)

    Egy ehhez fűzött lábjegyzetben az alábbi olvasható:

    „Raymond Firth antropológus feljegyezte azt a kifejezést, amelyet a Csendes-óceáni szigetlakó Tikopia törzs használ a száműzetésre, és amely egyszerűségében az angolszász költemény, »A vándor« pátoszát idézi. Mivel a földet a törzsfők birtokolták, a száműzött személynek nem volt más lehetősége, mint kenuba ülni és kievezni a tengerre: vagy az öngyilkosságba, vagy egy új élet reményében idegenként egy másik szigetre. A száműzött emberre vonatkozó kifejezés azt jelenti, hogy az illetőnek »nincs helye, ahova állhat.«” (The Art of Community 77. o.)

  32. Ezzel kapcsolatban lásd Konrad Lorenz: Civilized Man’s Eight Deadly Sins (Harcourt Brace Jovanovich, New York, USA, 1974) 7. fejezet, Sigmund Freud: Civilization and its Discontents (W. W. Norton, New York, USA, 1989).
  33. Lásd még Helmut Schelsky: Die Arbeit tun die anderen. Klassenkampf und Priesterherrschaft der Intellektuellen (Deutscher Taschenbuch Verlag, München, 1977).