Olvasási idő: 13 perc
Olvasási idő: ~ 13 perc

Több mint száz éve már, hogy a klasszikus liberalizmus hanyatlik. A közügyeket a tizenkilencedik század második fele óta egyre inkább a szocialista eszmék – a kommunizmus, a fasizmus, a nemzetiszocializmus és a legkitartóbban a szociáldemokrácia (az amerikai liberalizmus és neokonzervatizmus) – alakítják.

Ami azt illeti, a szocializmus olyan elsöprő győzelmet aratott, hogy néhány neokonzervatív napjainkban a „történelem végéről” és „az utolsó ember” eljöveteléről – tehát az Egyesült Államok által felügyelt globális szociáldemokrácia évezredéről – prédikál.

A liberálisok erre kétféleképp reagálhatnak. Továbbra is bizton állíthatják, hogy a liberalizmus egy helyes doktrína, a nyilvánosság pedig az igazságtartalma ellenére utasítja azt el. Vagy – és ez az, amit én fogok tenni – veheti úgy az elutasítást, hogy az a doktrína hibáiról tanúskodik.

A liberalizmus központi hibája az államelméletében rejlik.

A liberalizmus fő elemei – ahogyan azt Locke megtestesítette és Jefferson Függetlenségi Nyilatkozata bemutatta – az öntulajdonlás, a természetadta erőforrások eredeti elbirtoklása, a tulajdon és a szerződés, mint egyetemes emberi jogok. A fejedelmek és királyok kapcsán a jogok egyetemességére helyezett hangsúly a liberálisokat minden létező állam radikális ellenségévé tette. Egy liberális számára mindenki – legyen az király vagy paraszt – az igazságosság ugyanazon egyetemes elveinek van alárendelve, és egy állam vagy a magántulajdonosokkal kötött szerződésből nyeri igazolását, vagy sehonnan. De ez tényleg lehetséges volna?

A liberális válasz abból az igaz feltevésből indul ki, miszerint mindig lesznek gyilkosok, rablók, tolvajok, szélhámosok, stb., és a társadalmi élet lehetetlen volna, ha nem fenyegetnék őket fizikai büntetéssel. A liberális rend fenntartásához elengedhetetlen, hogy az erőszak fenyegetésével vagy alkalmazásával rendreutasítsanak bárkit, aki nem tiszteli mások életét és tulajdonát. A liberálisok azt a következtetést vonták le ebből a premisszából, hogy a jogrend fenntartása az állam egyedülálló funkciója.

Az, hogy ez a konklúzió igaz-e vagy sem, az állam definícióján múlik. Igaz, ha az állam jelentése egyszerűen bármilyen egyén vagy szervezet, akik védelmet nyújtanak az önként fizető ügyfélkörüknek. A liberálisok viszont nem ezt a definíciót alkalmazzák. Egy liberális számára az állam nem egy védelemre szakosodott szervezet. A liberális definíció szerint két egyedülálló jellemvonással bír az állam. Kötelező területi monopóliummal rendelkezik a döntőbíráskodás (a végső döntéshozás) felett, és jogában áll adóztatni. Viszont ha az ember ezt az államdefiníciót fogadja el, a liberális következtetés nyilvánvalóan hamis.

Teljességgel elképzelhetetlen, hogy miért egyeznének bele a magántulajdonosok egy olyan szerződésbe, ami feljogosít egy másik szervezetet, hogy arra kényszerítsen mindenkit egy adott területen belül, hogy kizárólag hozzá forduljon védelemért és bírói döntéshozatalért. Egy ilyen monopolszerződés azt jelentené, hogy minden magántulajdonos valaki másra ruházta a saját személyét és tulajdonát érintő végső döntéshozatalhoz való jogát. Gyakorlatilag rabszolgaságba adta magát. De senki nem egyezne bele abba, hogy permanensen kiszolgáltassa saját személyét és tulajdonát valaki más tetteinek. Hasonlóképp elképzelhetetlen, hogy bárki felruházná a monopolista védelmezőjét az adóztatáshoz való joggal. Senki nem léphet vagy lépne olyan szerződésbe, ami megengedné a védelmezőjének, hogy egyoldalúan, a védelmezett fél beleegyezése nélkül eldöntse, mekkora összeget kell fizetni a védelemért.

A liberálisok úgy próbálták feloldani ezt a belső ellentmondást, hogy szükségmegoldásként „hallgatólagos” vagy „fogalmi” megállapodásokhoz, szerződésekhez vagy alkotmányokhoz folyamodtak. Viszont ezek a próbálkozások csak tovább tetőzték ugyanazt az elkerülhetetlen következtetést: hogy lehetetlen explicit szerződésekre hivatkozva igazolni az államot.

Az vezetett a liberalizmus pusztulásához, hogy elfogadta az államot, mint ami kompatibilis az öntulajdonlás, a magántulajdon és a szerződés elveivel.

A kezdeti hibából mindenekelőtt az következik, hogy a védelem kérdésére adott liberális megoldás – az alkotmányosan korlátozott állam – egy ellentmondásos elképzelés.

Amint elfogadják az állam elvét, illuzórikusnak bizonyul az államhatalom korlátozására tett mindennemű lépés. Ha – ahogyan a liberálisok javasolták – az állam valóban kizárólag a fennálló tulajdonjogok védelmezésére korlátozná a tevékenységét, akkor is felmerülne a kérdés, hogy mennyi védelmet biztosítsanak. Mivel az állami ügynököket befolyásolja az önérdek, illetve a munkavégzéssel járó nehézség, viszont hatalmukban áll adókat kivetni, a válasz egyöntetűen ugyanaz lesz: maximalizálni a kiadásokat és minimalizálni a termelést. Minél több pénzt költhetnek, és minél kevesebbet kell dolgozniuk, annál jobb.

A bírói monopólium továbbá csökkenteni fogja a védelem minőségét. Ha mindenki kizárólag az államhoz fordulhat igazságosságért, el fogják torzítani az igazságosságot az állam javára, alkotmány ide vagy oda.Az alkotmányok és a legfelsőbb bíróságok állami alkotmányok és állami szervek, és bármilyen korlátokat is vetnek ki vagy alkotnak, arról a szóban forgó, korlátozni kívánt intézmény ügynökei döntenek. A tulajdon és a védelem definíciói előrelátható módon meg fognak változni, és növelni fogják a törvénykezés hatáskörét az állam javára.

Másodjára pedig az állam erkölcsi státuszával kapcsolatos hibából következik, hogy következetlen a helyi – decentralizált és kis – államok iránti liberális preferencia.

Ha elfogadják az állítást, miszerint a két személy – A és B – közötti békés együttműködés biztosításához igazolt a bírói monopólium – X – léte, abból egy kétrétű konklúzió következik. Ha több mint egy monopolista létezik – X, Y és Z – akkor mint ahogyan nem lehet béke A és B között X nélkül, úgy X, Y és Z monopolista között sem lehet béke mindaddig, amíg „anarchikus állapotok” uralkodnak közöttük. Így az egyetemes béke liberális vágyának megvalósításához szükségszerű minden politikai központosítás, végső soron pedig egy világállam.

Végül pedig az állam elfogadásának hibájából következik, hogy zavarossá válik az egyetemes emberi jogok ősi eszméje, és a „törvény előtti egyenlőség” címszava alatt az egalitarizmus eszközévé válik.

Amint igazságosnak fogadják el az államot, és az egyetemes emberi jogokkal inkompatibilisnek bélyegzik az örökletes királyokat, felmerül a kérdés: miként egyeztessék össze az államot az emberi jogok egyetemességével. A liberálisok erre azt a választ találták, hogy mindenki előtt azonos feltételekkel megnyitották a kormányzatba vezető utat a demokráciával. Mindenki – nem csupán a nemesek örökletes osztálya – jogosult arra, hogy gyakorolja bármelyik állami funkciót. Viszont ez a demokratikus egyenlőség nagyon különbözik az egyetlen egyetemes, mindenkire mindig és mindenhol egyaránt vonatkozó törvény eszméjétől. Ami azt illeti, a régi, kifogásolt kettősség a királyokra vonatkozó felsőbbrendű törvény vs. az átlagos alattvalókra vonatkozó alacsonyabb rendű törvény között ugyanúgy megmarad a demokráciában a közjog vs. magánjog közötti különbség, illetve az előbbi elsőbbsége révén. Igaz, a demokráciában nincsenek személyes privilégiumok vagy kiváltságos személyek. Viszont vannak szerepi privilégiumok és kiváltságos szerepek. Míg hivatalos minőségükben járnak el, addig a közhivatalnokokat a közjog irányítja és védelmezi, ennélfogva kiváltságos pozíciót töltenek be azokhoz a személyekhez képest, akik pusztán a magánjog hatókörébe tartoznak. Nem tűnnek el a kiváltságok és nem szűnik meg a jogi diszkrimináció. Épp ellenkezőleg. Ahelyett, hogy a kiváltságok, a protekciók és a jogi diszkrimináció csak fejedelmekre és nemesekre korlátozódnának, mindenki számára elérhetőek lesznek.

Előrelátható módon, a demokratikus rendszerben megerősödik a minden monopóliumra jellemző hajlam: hogy növeljék áraikat és csökkentsék termékük minőségét. Egy uralkodó helyett, aki magántulajdonának tekinti az országot, egy ideiglenes gondnokot tesznek az ország vezetőjévé. A gondnok nem az ország birtokosa, viszont amíg hatalmon van, használhatja azt saját és pártfogoltjai érdekében. Az övé a haszonélvezeti jog, viszont nem az övé a tényleges tőkeállomány. Ez nem fogja megszüntetni a kizsákmányolást. Épp ellenkezőleg, ennek következtében csak kevésbé megfontoltan és a tőkeállományra semmi tekintettel – rövidlátóan – fogják végezni a kizsákmányolást. Továbbá immár egyre sebesebben fog torzulni az igazságosság. Ahelyett, hogy az eddigi tulajdonjogokat védelmezné, a demokratikus állam a tulajdonjogok újraelosztásának gépezetévé válik a hamis „társadalombiztosítás” nevében.

Mindennek fényében megválaszolhatjuk a kérdést a liberalizmus jövőjét illetően.

Az állam erkölcsi státuszával kapcsolatos hibája folytán a liberalizmus valójában hozzájárult mindannak az elpusztításához, amit óvni és védelmezni akart: nevezetesen a szabadságot és a tulajdont. A liberalizmusnak tehát jelenlegi formájában nincs jövője. Vagy inkább: a jövője a szociáldemokrácia.

Ha tehát azt akarjuk, hogy a liberalizmusnak legyen bármi jövője, akkor orvosolnia kell a hibáját. A liberálisoknak meg kell érteniük, hogy egyetlen államot sem lehet szerződéses alapon igazolni, és minden állam elpusztítja azt, amit óvni kívánnak. Tehát a liberalizmust át kell alakítani a magántulajdonra alapuló anarchizmussá (vagy a magánjog társadalmává), ahogyan azt mintegy 150 évvel ezelőtt megfogalmazta Gustave de Molinari, és napjainkban kidolgozta Murray Rothbard.

Ez két következménnyel járna. Egyrészt megtisztítaná a liberális mozgalmat. A liberális bőrbe bújt szociáldemokraták és az állami funkcionáriusok elpártolnának ettől az új mozgalomtól. Továbbá pedig az átalakulás a mozgalom radikalizálódásával járna. Azoknak a régi liberálisoknak, akik még mindig vallják az egyetemes emberi jogok elképzelését, akik az öntulajdonlást, a magántulajdont feljebbvalónak gondolják az államnál, az átalakulás csupán egy apró lépés volna. A magántulajdonra alapuló anarchizmus nem több mint a következetes liberalizmus – vagy a liberalizmus, amely visszatért az eredeti szándékához. Ez az apró lépés viszont hatalmas következményeket vonna maga után.

Amikor megteszik ezt a lépést, azzal a liberálisok illegitimnek bélyegzik a demokratikus államot, és visszakövetelik a jogot az önszerveződő védelemhez. Politikailag visszatérnének a liberalizmus kezdetéhez, a forradalmi gyökerekhez. Azzal, hogy tagadták az örökletes kiváltságok érvényességét, a klasszikus liberálisok alapjában véve ellenszegültek minden regnáló államnak. A liberalizmus legnagyobb diadala – az amerikai forradalom – egy szecesszionista háború eredménye volt. És a Függetlenségi Nyilatkozatban Jefferson kijelentette, hogy „ha bármikor, bármely kormányforma pusztítóvá válik az élethez, a szabadsághoz és a boldogságra törekvéshez való jogokra, a nép joga, hogy az ilyen kormányzatot megváltoztassa vagy eltörölje”. A magántulajdonpárti anarchisták csak megerősíteni tudják ezeket a klasszikus liberális jogokat ahhoz, hogy „megszabaduljanak egy ilyen kormányzattól és új módon gondoskodjanak a jövőbeli biztonságról.”

A liberális mozgalom megújult radikalizmusa önmagában persze aligha volna elég. Ami ténylegesen megdöntheti a szociáldemokrácia gépezetét, az a jelenlegi rendre adott alternatív megoldás inspiráló víziója. A nemzetközi politikai integráció, a világszintű állam, alkotmányok, bíróságok, bankrendszer és pénz helyett az anarchista liberálisok a nemzetállam lebontását javasolják. A klasszikus elődjeikhez hasonlóan az új liberálisoknak sem az a célja, hogy megragadják az államhatalmat. Azt akarják, hogy az állam figyelmen kívül és békén hagyja őket, és kiszakadnak a hatóköre alól, hogy megszervezzék a saját védelmüket. Az elődjeikkel ellentétben, akik csupán egy kisebb államra szerették volna cserélni a nagyobb államot, az új liberálisok elvezetik a szecesszió elvét annak logikai végkövetkeztetéséig. Korlátlan szecessziót javasolnak, tehát a független, szabad területek korlátlan szaporodását, míg végül el nem hal az állam törvénykezési hatóköre. E célból – és az „európai integráció”, illetve az „Új Világrend” államista projektjeivel teljes ellentétben – a szabad megyék, területek és kantonok százezreinek, a többszázezer szabad városnak a vízióját támogatják – mint napjainkban Monaco, Andorra, San Marino, Liechtenstein, (régebben) Hongkong és Szingapúr különös országai – és ennél is több szabad körzetet, kerületet és szomszédságot, amelyeket összeköt a szabad kereskedelem gazdasági rendszere (minél kisebb egy terület, annál nagyobb gazdasági nyomás készteti arra, hogy a szabad kereskedelmet válassza!), illetve egy nemzetközi, aranyalapú pénz.

Ha és amikor népszerűségre tesz szert ez a vízió a közvéleményben, el fog érkezni a szociáldemokratikus „történelem vége”, és be fog köszönteni a liberális reneszánsz.