Olvasási idő: 16 perc
Olvasási idő: ~ 16 perc

 

„Az állam az a nagy, fiktív entitás, amely által mindenki mások kontójára akar élni.”
– Frédéric Bastiat

Hadd kezdjem az állam definíciójával. Mire kell egy szervezetnek képesnek lennie ahhoz, hogy államnak minősüljön? Képesnek kell lennie elérni, hogy egy adott terület minden lakosa hozzá forduljon a végső döntéshozatalért, vagy minden lakos alá legyen rendelve az ő végső ítéletének. Kiváltképpen pedig, ennek a szervezetnek el kell érnie, hogy ő – vagy ügynökei – ítélkezzenek minden olyan konfliktusban, amelyben maga is érintett. A hatalom pedig, ami ahhoz kell, hogy kizárjon mindenki mást a végső döntőbíró szerepköréből, magával vonja az állam második meghatározó jellemvonását: az adóztatáshoz való hatalmát. A hatalmat arra, hogy egyoldalúan határozza meg az árat, amit az igazságszolgáltatást követelőknek fizetniük kell.

Ha figyelembe vesszük az állam e definícióját, könnyen megérthetjük, miért vágyakoznak egyesek az állam irányítására. Hiszen az, aki a végső döntőbíráskodás monopolistája egy adott területen belül, törvényeket alkothat. És a törvényhozó egyben adóztathat is. Ez kétségtelenül egy irigylésre méltó pozíció.

Azt viszont nehezebb megérteni, hogy hogyan tudja bárki elintézni és megúszni azt, hogy irányítson egy államot. Miért tűrnének el mások egy ilyen intézményt?

Közvetetten szeretném megközelíteni a választ erre a kérdésre. Tegyük fel, hogy te és a barátaid éppenséggel egy ilyen rendkívüli intézmény irányítói vagytok. Mit tennél, hogy megőrizd a pozíciódat (feltéve persze, hogy nincsenek erkölcsi gátlásaid)? Kétségtelenül arra használnád az adóbevételed egy részét, hogy felbérelj néhány verőlegényt. Elsősorban azért, hogy békét teremts az alattvalóid között, hogy produktívak maradhassanak és a jövőben is legyen mit megadóztatni. De ami ennél is fontosabb: azért, mert talán szükséged lesz ezekre a verőlegényekre a saját védelmedhez, ha az emberek netán feleszmélnek dogmatikus szendergésükből és ellened szegülnek.

Ez viszont édeskevés lesz – főleg akkor, ha te és a barátaid csak egy apró kisebbség vagytok az alattvalóitok létszámához képest. Hiszen egyetlen kisebbség sem tudja hosszútávon pusztán nyers erővel uralni a többséget. A „véleményen” keresztül kell uralkodnia. Rá kell venned a populáció többségét, hogy önként elfogadják az uralmadat. Ez nem azt jelenti, hogy a többségnek egyet kell értenie minden egyes intézkedéseddel. Ami azt illeti, akár úgy is gondolhatják, hogy a legtöbb intézkedésed hibás. Viszont hinniük kell az állam, mint olyan, legitimitásában, és ennélfogva ha egy-egy intézkedés talán rossz is, ezek a hibák csupán „véletlenek,” amiket el kell tűrni az állam által biztosított valamiféle nagyobb jó érdekében.

De hogyan lehet meggyőzni erről a populáció többségét? A válasz: kizárólag az értelmiségiek segítségével.  

Hogyan veheted rá az értelmiségieket, hogy neked dolgozzanak? A válasz egyszerű. Az értelmiségi szolgálatok iránti piaci kereslet nem kimondottan magas és stabil. Az értelmiségiek a tömegek múló értékítéletének volnának kiszolgáltatva, a tömegeket pedig nem érdeklik az intellektuális és filozófiai ügyek. Az állam viszont otthont adhat az értelmiségiek jellemzően túlinflált egojának, és meleg, biztos és permanens kvártélyt nyújthat nekik az apparátusában.

Viszont nem elegendő, ha csak néhány értelmiségit bérelsz fel. Lényegében fel kell bérelned az összeset – még azokat is, akik olyan területeken tevékenykednek, amelyek távol állnak azoktól, amik neked igazán fontosak: tehát a filozófiától, a társadalomtudományoktól és a bölcsészettől. Hiszen akár még a matematika vagy a természettudományok területén dolgozó értelmiségiek is elkezdhetnek önállóan gondolkodni és ezáltal veszélyessé változhatnak. Tehát fontos biztosítanod, hogy ők is lojálisak legyenek az államhoz. Másként fogalmazva: monopolistává kell válnod. Ezt pedig úgy lehet a legjobban elérni, ha állami irányítás alá kerül minden „oktatási” intézmény az óvodától az egyetemekig, és ha minden tanár és kutató „államilag elismert”.

De mi van akkor, ha az emberek nem akarnak önként átesni ezen az „oktatáson?” Ezesetben kötelezővé kell tenni az „oktatást”; és ahhoz, hogy az alattvalók a lehető leghosszabb ideig legyenek kitéve az állami oktatás hatásának, mindenkit egyformán „fogékonynak” kell nyilvánítani. Az értelmiségiek természetesen tudják, hogy az efféle egalitarizmus hamis. Viszont zene a tömegek füleinek, hogy „mindenki egy potenciális Einstein, ha jó oktatásban részesül”, ráadásul szinte korlátlan keresletet teremt az értelmiségi szolgáltatásokra.

Természetesen mindez egyáltalán nem garantálja a „helyes” államista gondolkodást az értelmiségi körökben. Viszont kétségtelenül segíti a „helyes” konklúziók kialakítását, ha az ember ráeszmél, hogy az állam nélkül esetleg nem lenne munkája – sőt lehet, hogy a kézi pumpa működtetésével kellene szerencsét próbálnia ahelyett, hogy olyan sürgető kérdésekkel foglalkozna, mint az elidegenedés, az egyenlőség, a kizsákmányolás, a nemi szerepek dekonstrukciója vagy az eszkimók, a hopik és a zuluk kultúrája.

Mindenesetre még ha az értelmiségiek úgy is érzik, hogy te – azaz egy konkrét kormány – nem becsülöd meg őket, nagyon jól tudják, hogy egyedül egy másik kormány válthatja meg őket, nem pedig egy maga az állam, mint intézmény ellen indított intellektuális támadás. Ennélfogva aligha meglepő, hogy az értelmiségi réteg elsöprő többsége – beleérve a legtöbb konzervatív, úgynevezett szabadpiaci értelmiségit – napjainkban tulajdonképpen alapvetően és filozófiailag államista.

 Vajon kifizetődött-e az államnak az értelmiségiek munkája? Én úgy gondolom, igen. Ha megkérdezik az emberektől, hogy szükséges-e az állam intézménye, nem gondolom, hogy túlzás lenne azt állítani, hogy 99% habozás nélkül igennel válaszol. Ez a siker ugyanakkor ingatag talajon áll, és a teljes államista fellegvár lerombolható – ha az értelmiségiek munkáját hárítják az értelmiség-ellenes értelmiségiek, ahogyan nevezni szeretem őket.

Az állam támogatóinak elsöprő többsége nem filozófiailag államista; azaz nem azért államisták, mert átgondolták a kérdést. A legtöbben egyáltalán semmit nem gondolnak át „filozófiailag”. Élik a mindennapijaikat, és ennyi. Tehát a legtöbb támogatás abból a puszta tényből fakad, hogy létezik az állam, és mindig is létezett, ameddig az ember vissza tud emlékezni (és ez jellemzően nem több mint az ember saját élettartama). Tehát az államista értelmiségiek legnagyobb vívmánya az a tény, hogy segítettek kibontakoztatni a tömegek természetes intellektuális lustaságát (vagy alkalmatlanságát), és sosem engedték, hogy felmerüljön „a kérdés” komoly megvitatásra. Az államot a társadalom megkérdőjelezhetetlen részének tartják.

Az értelmiség-ellenes értelmiségiek első és legfontosabb feladata tehát ellenszegülni a tömegek dogmatikus szendergésének azzal, hogy megfogalmazzák az állam pontos definícióját – ahogyan azt a kezdetekkor tettem – majd felteszik a kérdést, hogy nem-e figyelemreméltó, furcsa, különleges, kellemetlen, nevetséges, sőt, egyenesen őrületes egy olyan intézmény, mint ez. Biztos vagyok abban, hogy ez az egyszerű, definícióalapú munka fel fogja ébreszteni a legelső – viszont nagyon komoly – kétséget azzal az intézménnyel kapcsolatban, amit eddig magától értetődőnek vettek – és ez egy jó kezdet.

Ezután, a kevésbé szofisztikált (viszont a – nem véletlenül – népszerűbb) állampárti érvektől a szofisztikáltabb érvekig haladva: Amennyiben az értelmiségiek szükségesnek tartották, hogy egyáltalán érveljenek az állam mellett, a legnépszerűbb érvük, amivel már óvodás korban találkozhat az ember, valahogy így szól: Rámutatnak az állam néhány tettére: az állam utakat, óvodákat, iskolákat épít; leveleket kézbesít és rendőröket rak az utcákra. Képzeld el, hogy nincs állam. Akkor ezek a dolgok sem lennének. Tehát az állam szükségszerű.

Az egyetemi szinten ugyanezt az érvet prezentálják, bár kissé kifinomultabb változatban. Így hangzik: Igaz, a piacok a legjobbak abban, hogy biztosítsanak számos, ha nem a legtöbb dolgot; de vannak más javak, amiket a piac nem tud, vagy nem tud elegendő minőségben vagy mennyiségben biztosítani. Ezek az úgynevezett „közjavak” olyan javak, amikből azok is hasznot húznak, akik nem az előállítói vagy nem fizettek értük. Ezek közül a javak közül a legkiemelkedőbb általában a „kutatás és oktatás”. A „kutatás és oktatás” – mondják – extrém módon értékes javak. Viszont alultermelnék őket a „potyautasok” miatt, azaz az olyan „csalók” miatt, akik hasznot húznak a „kutatásból és oktatásból” – az úgynevezett szomszédsági hatás következtében – anélkül, hogy fizetnének érte. Tehát kell az állam, hogy biztosítsa azokat a javakat, amiket máskülönben nem termelnének meg vagy alultermelnének, mint az oktatást és a kutatást.

Ezeket az államista érveket meg lehet cáfolni három alapvető észrevétel kombinációjával: Egy, az óvodai érv esetében, abból a tényből, hogy az állam utakat és iskolákat biztosít, nem következik, hogy egyedül az állam biztosíthatja ezeket a javakat. Az emberek könnyen meglátják, hogy ez egy logikai hiba. Abból a tényből, hogy a majmok bicikliznek, nem következik, hogy egyedül a majmok tudnak biciklizni. És a második, ami közvetlenül következik, emlékeznünk kell arra, hogy az állam egy olyan intézmény, aminek hatalmában áll a törvényhozás és az adóztatás; így kevés ösztönző készteti az állam ügynökeit arra, hogy hatékonyan termeljenek. Az állami utak és az állami iskolák csupán költségesebbek lesznek, minőségük pedig alacsonyabb. Hiszen az állam ügynökei mindig hajlamosak lesznek a tevékenységük során annyi erőforrást felhasználni, amennyit csak lehetséges – miközben olyan keveset dolgoznak, amennyit csak lehet.

Harmadik, a kifinomultabb államista érvek kapcsán: ezek ugyanazt a logikai hibát tartalmazzák, amivel az óvodai szinten is találkozhatunk. Hiszen ha az ember el is fogadja az érv többi részét, még mindig hiba levonni abból, hogy az államok biztosítják a közjavakat azt a következtetést, hogy kizárólag az államok biztosíthatják őket.

Ami pedig ennél is fontosabb, rá kell mutatni arra, hogy ez a teljes érv tudatlanságot tanúsít az emberi élet legalapvetőbb tényéről: nevezetesen a szűkösségről. Igaz, a piacok nem fognak biztosítani minden vágyott dolgot. Mindaddig, amíg nem az Édenkertben élünk, mindig lesznek kielégítetlen vágyak. De ahhoz, hogy meg-nem-termelt javakat hozzanak létre, szűkös erőforrásokat kell felhasználni, amelyeket így nem lehet felhasználni arra, hogy előállítsanak más, úgyszintén vágyott dolgokat. Ilyen tekintetben nem számít, hogy a közjavak a magánjavak mellett léteznek – a szűkösség ténye változatlan marad: több „köz”-jószág kizárólag kevesebb „magán” jószág árán jöhet létre. Viszont amit demonstrálni kell, az az, hogy az egyik jószág fontosabb és értékesebb, mint a másik. Ezt jelenti a „gazdálkodás”.

Képes-e viszont az állam jól gazdálkodni a szűkös erőforrásokkal? Ez az a kérdés, amit meg kell válaszolni. Az igazság az, hogy végérvényes bizonyítékunk van arra, hogy az állam nem gazdálkodik és nem képes gazdálkodni: Hiszen ahhoz, hogy előállítson bármit, adóztatáshoz (vagy törvényhozáshoz) kell folyamodnia – ami cáfolhatatlanul demonstrálja, hogy az alattvalói nem azt akarják, amit az állam termel, hanem helyette valami mást preferálnak – más fontosabb nekik. A gazdálkodás helyett az állam csak újraelosztani tud: többet tud termelni abból, amit ő akar, és kevesebbet abból, amit az emberek akarnak – és emlékezzünk vissza, hogy amit az állam termel, azt hatékonytalanul van termelve.

Végül pedig röviden meg kell vizsgálni a legszofisztikáltabb állampárti érvet. Ezt Hobbestől kezdve végtelenszer elismételték. A következőképp hangzik: A természetes állapotban – egy állam megalapítása előtt – permanens konfliktus uralkodik. Mindenki jogot formál mindenre, és ez elfojthatatlan háborúhoz vezet. Semmilyen megállapodással nem lehet kiszabadulni ebből a helyzetből; hiszen ki juttatná érvényre ezeket a megállapodásokat? Valamelyik fél azonnal megszegné a megállapodást, amint az érdekében áll. Tehát az emberek belátták, hogy egyetlen megoldás teremthet békét: egy állam – tehát egy harmadik, független, végső bírói és végrehajtói feladatokat ellátó fél – felállítása megállapodás útján. Viszont ha ez a tézis igaz, és valóban külső végrehajtó kell ahhoz, hogy kötelező érvényűvé tegye a megállapodásokat, akkor sosem jöhet létre a megállapodással megteremtett állam. Hiszen ahhoz, hogy végrehajtsák (hogy kötelező érvényűvé tegyék) azt a megállapodást, ami az állam megalkotásához vezet, már léteznie kell egy másik, kívülálló végrehajtónak, egy előző államnak. És ahhoz, hogy létrejöjjön ez az állam, egy újabb, korábbi államot kell feltételezni, és így tovább egy végtelen cikluson át.

Másrészről, ha elfogadjuk, hogy léteznek államok (persze, hogy léteznek), akkor ez a tény önmagában ellentmond a Hobbesi történetnek. Maga az állam bármiféle külső végrehajtó nélkül jött létre. Feltételezhetően az állítólagos megállapodás előtt nem létezett előző állam. Továbbá amint létezik egy megállapodással megteremtett állam, az ebből fakadó társadalmi rend még mindig – úgymond – önfenntartó. Igaz, hogy ha immár A és B megállapodnak valamiről, a megállapodásukat kötelező érvényűvé teszi egy harmadik fél. Viszont magát az államot nem köti bármiféle kívülálló végrehajtó. Semmilyen külső, harmadik fél nincsen az állam ügynökei és az állam alattvalói közötti konfliktusok esetén; és hasonlóképpen, semmilyen külső harmadik fél nincs a különböző állami ügynökök és szervezetek közötti konfliktus esetén. Az olyan megállapodások, amelyeket az állam és egy polgár között, vagy két különböző állami szervezet között kötöttek, csupán akkor lehetnek kötelező érvényűek, ha az Állam önmagát kötelezi. Az államot semmi sem korlátozza, csupán azok a szabályok, amiket maga elfogad és érvényre juttat, tehát azok a korlátok, amiket önmagára szab. Az állam saját magával kapcsolatban még mindig egy természetes, anarchikus állapotban van, amit az önmaga feletti uralom és az önmagára irányuló végrehajtás jellemez, mivel nincs magasabb rendű állam, ami korlátozná.

Továbbá ha elfogadjuk a Hobbesi nézetet, miszerint a kölcsönösen elfogadott szabályok érvényre juttatása igenis megkövetel valami független, harmadik felet, ez valójában kizárná egy állam megalapítását. Ami azt illeti, ez egy perdöntő érvnek minősülne az állam intézménye – azaz a végső döntéshozatal és a döntőbíráskodás monopolistája – ellen. Hiszen akkor kellene egy másik független, harmadik fél ahhoz, hogy döntőbíráskodjon a köztem (magánszemély) és az állam ügynökei közötti konfliktusokban. Illetve ennek megfelelően lennie kellene egy független, harmadik félnek minden államok közötti konfliktus megoldására (és így tovább, lennie kell egy újabb független harmadik félnek a különböző független harmadik felek közötti konfliktusokban).  Ez azonban természetesen azt jelenti, hogy az efféle „állam” (vagy bármelyik független harmadik fél) nem is állam lenne, amely megfelel a korábbi definíciómnak, hanem csupán egyike a számtalan, szabadon versengő konfliktusbíróknak.

Hadd vonjam le tehát a végkövetkeztetést: az intellektuális érv az állam ellen látszólag világos és egyszerű. De ez nem jelenti azt, hogy a gyakorlatban is egyszerű. Ami azt illeti, szinte mindenki meg van győződve arról, hogy az állam egy szükséges intézmény a fenti okok miatt. Tehát igen kétséges, hogy olyan könnyen meg lehet nyerni a háborút az államizmus ellen, mint amennyire könnyűnek látszik a tisztán elméleti, intellektuális szinten. Viszont ha ez lehetetlennek is bizonyulna – legalább szórakozzunk egy kicsit az államista ellenségeink kontójára.

Ehhez pedig azt javaslom, hogy mindig és kitartóan vesd fel nekik a következő talányt. Tételezzünk fel egy csoport embert, akik tisztában vannak azzal, hogy lehetséges a konfliktus közöttük. Valaki aztán azt a megoldást javasolja erre az emberi problémára, hogy legyen ő (vagy valaki) a végső döntőbíró minden konfliktus esetén, beleértve azokat a konfliktusokat is, amelynek ő is része. Elfogadnád-e ezt az egyezséget? Biztos vagyok benne, hogy ezt az embert vagy tréfamesternek, vagy elmebetegnek tartanák. Viszont pontosan ez az, amit minden államista javasol.