Az összes nemzet kóros exportvágyát egyedül az importtól való kóros félelem múlja felül. Igaz, hogy logikailag mi sem lehetne következetlenebb. Hosszútávon az importnak és az exportnak egyenlőnek kell lennie (mindkettőt a legszéleskörűbb értelemben véve, ami magába foglalja az olyan „láthatatlan” tételeket, mint a turisták kiadásait és az óceáni fuvardíjakat). Az export az, amiből fizetnek az importért és vice versa. Minél nagyobb az exportunk, annál nagyobb importunknak kell lennie, ha szeretnénk, hogy megfizessenek. Minél kisebb az importunk, annál kisebbnek kell lennie az exportunknak. Import nélkül nem lehet exportunk, hiszen a külföldieknek nem lesz pénzük, amivel megvásárolhatnák a termékeinket. Amikor úgy döntünk, hogy csökkentjük az importunkat, gyakorlatilag az exportunk csökkentését is eldöntöttük. Amikor exportunk növelése mellett döntünk, gyakorlatilag importunk növelése mellett is elköteleződtünk.
Ennek az oka elemi dolog. Egy amerikai exportőr eladja a termékeit egy brit importőrnek, és brit fontban kapja a fizetségét. De a brit fontokkal nem fizetheti ki munkásai bérét, nem vehet vele a feleségének ruhát, vagy színházjegyeket. Mindezen célokra amerikai dollárra van szüksége. Tehát a brit fontok számára haszontalanok, hacsak nem vesz velük ő maga brit javakat, vagy adja el azokat egy amerikai importőrnek, aki brit javakat szeretne velük vásárolni. Akármelyiket is teszi, a tranzakciót nem lehet véghezvinni mindaddig, amíg az amerikai exportokért nem fizettek egyenlő mennyiségű importtal.
Ugyanez a helyzet állna fenn, ha a tranzakciót amerikai dollárban bonyolítanák le a brit font helyett. A brit importőr csak akkor fizethet dollárban az amerikai exportőrnek, ha egy előző brit exportőr dollárokra tett szert azáltal, hogy amerikaiaknak értékesítette a termékeit. A valutacsere tehát röviden egy elszámolási ügylet, amely során – Amerikában – a külföldiek dolláradósságait eltörlik a dollárhiteleikhez viszonyítva. Angliában pedig a külföldiek fontadósságait törlik el a fonthiteleikhez viszonyítva.
Nincs értelme belemenni ezeknek a technikai részleteibe, amelyek megtalálhatók minden valutával foglalkozó tankönyvben. De ki kell hangsúlyozni, hogy semmi rejtélyesség nincs ebben (függetlenül a rejtélyből, amelybe sokszor becsomagolják), és lényegében nem különbözik attól, ami a hazai kereskedelemben történik. Mindegyikünknek el kell adnia valamit, még ha legtöbbünknek ez szolgáltatásainkat, nem pedig javainkat jelenti is, hogy megszerezzük a vásárláshoz szükséges vásárlóerőt. A helyi kereskedelmet általában szintén úgy bonyolítják le, hogy az elszámolóházakon keresztül kipipálják a csekkeket és az egyéb követeléseket egymáshoz viszonyítva.
Igaz, hogy egy nemzetközi aranyalap-rendszerben az exportok és importok mérlegkülönbségét néha arany szállításával rendezik le. De éppúgy lerendezhetnék gyapot, acél, whisky, parfüm vagy bármilyen más árucikk szállításával. A fő különbség az, hogy az arany iránti kereslet szinte végtelenül kiterjeszthető (részben mivel megmaradó nemzetközi „pénzként” tekintenek rá és fogadják el ahelyett, hogy csak egy újabb árucikként kezelnék), illetve az, hogy a nemzetek nem állítanak fel mesterséges korlátokat az arany átvitele elé, mint ahogy azt teszik szinte minden más behozatallal. (Másrészt viszont az utóbbi években több korlátot állítottak fel az arany exportálása elé, mint bármi más exportálása elé: de ez egy másik történet.)
Namost, ugyanazok az emberek, akik az képesek tisztán és ésszerűen gondolkodni a hazai kereskedelem kapcsán, elképesztően érzelmessé és tökfejűvé válhatnak, amikor a külkereskedelem esik szóba. Az utóbbi területen komolyan olyan elveket támogatnak vagy fogadnak el, amelyek alkalmazását őrületnek vélnék a hazai ügyletek területén. Ennek egy tipikus példája a hit, miszerint az államnak hatalmas hiteleket kellene adnia más országoknak az exportjaink növelése érdekében, függetlenül attól, hogy vissza fogják-e fizetni ezeket a hiteleket.
Természetesen az amerikai polgároknak meg kell engedni, hogy saját kockázatukra hitelbe adják a pénzüket külföldi kölcsönvevőknek. Az államnak nem szabad semmilyen önkényes korlátot felállítania a magánkölcsönök elé olyan országok számára, akikkel békében állunk. Bőkezűen, pusztán humánus okokból adnunk kellene olyan népeknek, akik veszélyben vannak vagy akiket az éhezés veszélye fenyeget. De mindig tisztában kell lennünk azzal, mi az amit csinálunk. Nem bölcs pusztán saját, önző célokból adományokat adni idegen népeknek abban a hitben, hogy az ember épp gyakorlatias üzleti tranzakciót hajt végre. Ez később félreértésekhez és rossz kapcsolatokhoz vezethet.
Mégis, a külföldieknek szánt nagy hitelek melletti érvek között egy tévedés minden alkalommal előkelő helyet foglal el. Ez a tévedés valahogy így hangzik: még ha nem is fizetik vissza az idegen országoknak adott hitelek felét (vagy az összeset), ez a nemzet még mindig jobban jár azzal, hogy megadta a hiteleket, mivel az hatalmas mértékben fellendíti majd az exportunkat.
Azonnal nyilvánvalónak kell lennie, hogy amikor nem fizetik vissza a hiteleket, amiket azért adtunk, hogy megvásárolhassák a javainkat, akkor egyszerűen elajándékozzuk azokat a javakat. Egy nemzet nem gazdagodhat meg javai elajándékozásával. Ezzel pusztán szegényebbé teheti magát.
Senki sem kételkedik ebben az érvben, amikor magánügyekre alkalmazzuk. Ha egy autócég 1000 dollárt ad kölcsön egy embernek, hogy ő megvehessen egy autót, aminek pont annyi az ára, a kölcsönt pedig nem fizeti vissza, akkor nem jár jobban az autócég azért, mert „eladta” az autót. Egyszerűen elvesztette az összeget, amibe az autó legyártása került. Ha az autó legyártása 900 dollárba kerül, és csak a hitel felét fizetik vissza, akkor a cég elveszített 900-500 dollárt, azaz nettó 400 dollárt. Nem szerezte vissza az üzlettel azt, amit elveszített a rossz hitelekkel.
Ha ez az érv ennyire egyszerű, amikor egy magáncégre alkalmazzuk, akkor miért zavarodnak össze látszólag intelligens emberek, amikor nemzetekre alkalmazzuk? Azért, mert ekkor a tranzakciót fejben végig kell követni pár további szakaszon. Az egyik csoport talán valóban haszonra tehet szert – míg mi mások szenvedjük el a veszteséget.
Például igaz, hogy az emberek, akik kizárólagosan vagy főképp exportüzletet hajtanak végre, talán mindent összevetve hasznot húzhatnak a külföldieknek adott rossz hitelek eredményeképpen. A tranzakció nemzeti vesztesége kétségtelen volna, de talán úgy oszlik el, hogy azt nehéz nyomon követni. A magánhitelezők közvetlenül szenvednék el a veszteségeket. Az állami hitelezés veszteségét pedig végső soron a mindenkire kivetett megnövekedett adókkal fizetnék ki. De ezen felül számos közvetett veszteség is felütné a fejét, amelyeket a közvetlen veszteségek idéznek elő a gazdaságban.
Hosszútávon a külföldeknek adott, vissza-nem-fizetett hitelek károsítanák, nem pedig segítenék az amerikai vállalkozást és a foglalkoztatottságot. Minden extra dollárral, amiből a külföldi vásárlók amerikai javakat vehettek, a hazai vásárlók pénze egy dollárral csökkent. Tehát hosszútávon épp annyira károsodnának a belföldi kereskedelemre támaszkodó vállalatok, mint amekkora segítséget kapnának az exportvállalatok. Az amerikai autóipari vállalatok például termékeik körülbelül 10 százalékát a külpiacon adták el a háború előtt. Nem volna profitáló számukra, ha kétszeresére nőnének a külföldi eladásaik, miközben elveszítenék mondjuk az amerikai eladásaik 20 százalékát a visszafizetetlen külföldi hitelek finanszírozása érdekében kivetett adók miatt.
Ismétlem, mindez nem azt jelenti, hogy nem bölcs dolog külföldi hiteleket biztosítani, hanem egyszerűen azt, hogy rossz hitelezéssel nem lehetünk gazdagok.
Ugyanazért, amiért hülyeség hamis stimulációt adni az exportkereskedelemnek rossz hitelekkel vagy nyílt ajándékokkal, exporttámogatásokkal is hülyeség hamis stimulációt adni az exportkereskedelemnek. Az előző érvek többségének megismétlése helyett az olvasóra hagyom az exporttámogatások hatásainak nyomon követését úgy, ahogy én követtem nyomon a rossz hitelek hatásait. Egy exporttámogatás a tiszta esete annak, hogy adunk valamit a külföldinek a semmiért cserébe, hogy a terméket kevesebbért adjuk el neki, mint amennyibe nekünk a megtermelése került. Az exporttámogatás egy másik példája annak, amikor ajándékozással próbálunk meggazdagodni.
A rossz hitelek és az exporttámogatások továbbá újabb példái annak, amikor pusztán egy rendelet azonnali hatásait veszik figyelembe bizonyos csoportokra nézve, és nincs elég türelmük vagy eszük, hogy végigkövessék a rendelet hosszútávú, mindenkire gyakorolt hatásait.
