1
Erősen eltúlozzák a szakszervezetek képességét arra, hogy hosszútávon és a teljes dolgozó populáció számára emeljék a béreket. Ez a túlzás főképp abból a hibából származik, hogy az emberek nem képesek meglátni, hogy a béreket gyakorlatilag a munkaerő termelékenysége határozza meg. Ennek köszönhető például, hogy a bérek az Egyesült Államokban összehasonlíthatatlanul magasabbak voltak, mint a bérek Angliában és Németországban azokban évtizedekben, amikor a „munkásmozgalmak” az utóbbi két országban sokkal előrehaladottabbak voltak.
Az elsöprő mennyiségű bizonyíték ellenére, amely alátámasztja, hogy a munkaerő termelékenysége a bérek alapvető meghatározója, a következtetést általában elfelejtik vagy kigúnyolják a szakszervezeti vezetők, illetve a gazdasági írók egy nagy csoportja, akik „liberális” babérokra pályáznak azzal, hogy őket utánozzák. Pedig ez a következtetés nem azon a feltételezésen nyugszik - ahogy ők képzelik - hogy a munkaadók egyöntetűen kedves és nagylelkű emberek, akik lelkesen szeretnék azt tenni, ami helyes. Az alapja egy egészen más feltételezés, miszerint az egyes munkaadók szeretnék a maximumra növelni saját profitjukat. Ha az emberek hajlandóak kevesebbért dolgozni, mint amennyit ténylegesen érnek számára, miért ne használja ezt teljes mértékben ki? Miért ne akarjon például heti egy dollárt keresni egy munkáson ahelyett, hogy látnia kelljen, amint egy másik munkaadó heti két dollárt keres rajta? És amíg ez a helyzet fennáll, a munkaadók hajlamosak lesznek fellicitálni a dolgozókat azok teljes gazdasági értékéig.
Mindez nem azt jelenti, hogy a szakszervezeteknek nem lehet hasznos vagy legitim funkciójuk. A központi funkciójuk annak biztosítása lehet, hogy tagjai szolgáltatásaik igazi piaci értékét kapják.
Hiszen a munkások munkahelyek iránti, illetve a munkaadók munkások iránti versengése nem működik tökéletesen. Valószínűleg sem az egyes munkások, sem az egyes munkaadók nem rendelkeznek minden információval a munkaerőpiac állapotát illetően. Egy egyéni munkás a szakszervezet vagy a „szakszervezeti ráták” ismeretének hiányában talán nincs tisztában szolgáltatásai valódi értékével munkaadója számára. És egyénileg sokkal gyengébb alkupozícióban van. Számára sokkal költségesebb a hibás ítélet, mint egy munkaadónak. Ha egy munkaadó tévedésből nem alkalmaz egy embert, akinek szolgáltatásából profitált volna, egyszerűen elveszti a nettó profitot, amit szerzett volna annak az egy embernek az alkalmazásából; és talán száz vagy ezer embert foglalkoztat. De ha egy munkás hibásan visszautasít egy munkát abban a hitben, hogy könnyen szerezhet egy másikat, ami többet fizet neki, ezért a tévedésért talán drágán megfizet. A teljes megélhetése forog kockán. Nem pusztán nem járhat sikerrel abban, hogy gyorsan egy új, többet kínáló munkát találjon; talán egy ideig képtelen lesz olyan állást találni, ami közel annyit kínál. És lehet, hogy szorítja az idő, mivel neki és családjának ennie kell. Tehát talán kísértésbe esik, hogy olyan bért fogadjon el, amiről tudja, hogy „valódi értéke” alatt van ahelyett, hogy szembenézzen ezekkel a kockázatokkal. Amikor viszont egy munkaadó munkásai egységként bánnak vele, és megállapítanak egy ismert „sztenderd bért” a munka egy adott osztályáért, akkor segíthetnek kiegyenlíteni az alkuképességet és a hibákkal járó kockázatokat.
De könnyű, ahogy a tapasztalat bizonyítja, a szakszervezeteknek - főképp az egyoldalú munkaügyi jogszabályok segítségével, amelyek kizárólag a munkaadót kényszerítik - átlépni legitim funkciójukat; felelőtlenül viselkedni és szűklátókörű, antiszociális politikát magukévá tenni. Ezt teszik, például, amikor tagjaik béreit azok valódi piaci értéke fölé szeretnék beállítani. Az ilyen próbálkozás mindig munkanélküliséget eredményez. Valójában az egyezséget csak valamiféle fenyegetéssel vagy kényszerrel lehet gyakorlatba ültetni.
Az egyik eszköz abban áll, hogy korlátozzák a szakszervezeti tagságot valami más alapon, mint a bizonyított kompetencia vagy szaktudás. Ez a korlátozás számos formát ölthet: az új munkásoktól kért hatalmas felvételi díj; önkényes tagsági kvalifikáció; nyílt vagy rejtett diszkrimináció vallás, rassz vagy nem alapján; az abszolút létszám korlátozása; nem pusztán a nem-szakszervezeti munkaerő termékének, hanem még a más tagállamok vagy városok kapcsolatban álló szakszervezetei termékeinek is kizárása.
A legnyilvánvalóbb esete annak, amikor fenyegetést és erőszakot használnak ahhoz, hogy egy bizonyos szakszervezet béreit tagjainak valódi piaci értéke fölött tartsák, a sztrájk. Lehetséges a békés sztrájk. Addig a fokig, amíg békés marad, a munkások legitim fegyvere, bár ritkán és csak végső megoldás gyanánt volna szabad használni. Ha a munkások egysége visszatartja a munkáját, talán észhez téríthetnek egy makacs munkaadót, aki alulfizeti őket. A munkaadó talán úgy fogja látni, hogy képtelen ezeket a munkásokat egyenlően jó munkásokkal helyettesíteni, akik hajlandóak elfogadni a bért, amit a korábbiak most elutasítottak. De abban a pillanatban, ahogy a munkások fenyegetést vagy erőszakot használnak követeléseik kierőszakolása végett – abban a pillanatban, amint őrt állnak, hogy meggátolják a régi dolgozókat a munkavégzésükben, vagy hogy meggátolják a munkaadót új állandó munkások felbérlésében, akik átvennék a helyüket – az ügyük megkérdőjelezhetővé válik. Hiszen az őrséget elsősorban nem a munkaadó, hanem más munkások ellen használják. Ezek a más munkások hajlandók elfogadni azt a munkát, amit a régi munkások üresen hagytak, és a béreket, amiket a régi munkások elutasítottak. A tény azt bizonyítja, hogy az új munkások előtt nyitva álló egyéb alternatívák nem olyan jók, mint azok, amiket a régi munkavállalók elutasítottak. Ha tehát a régi munkavállalók sikerrel járnak annak erőszakos meggátolásában, hogy új munkások vegyék át a helyüket, akkor meggátolják, hogy ezek az új munkások az előttük nyitva álló legjobb alternatívát válasszák, és arra kényszerítik őket, hogy valami rosszabbat válasszanak. A sztrájkolók tehát egy kiváltságos pozícióhoz ragaszkodnak, és erőszakot használnak más munkások ellen ahhoz, hogy fenntartsák ezt a kiváltságos pozíciót.
Ha ez az elemzés helyes, a „sztrájktörők” elleni válogatás nélküli gyűlölet nem igazolt. Amennyiben a sztrájktörők hivatásos gonosztevők, akik maguk is erőszakkal fenyegetőznek, vagy akik valójában képtelenek elvégezni a munkát, vagy akinek ideiglenesen magasabb bért fizetnek csak hogy látszólag tovább dolgozzanak mindaddig, amíg a régi munkásokat a régi bérszinteken visszaijesztik a munkába, indokolt lehet a gyűlölet. De ha mindössze férfiak és nők, akik állandó munkahelyre vágynak és hajlandóak elfogadni a régi bérszintet, akkor ők azok, akiket rosszabb állásokba taszítanának, hogy lehetővé tegyék, hogy a sztrájkoló dolgozók magasabb fizetést élvezhessenek. És a régi dolgozók felsőbbrendű pozícióját valójában csak az erőszak folyamatosan jelenlevő fenyegetése tartaná fenn.
2
Az érzelmi közgazdaságtan olyan elméleteknek adott életet, amiket nem igazolhat a higgadt vizsgálat. Az egyik ilyen elképzelés az, hogy a munkaerőt általánosan „alulfizetik.” Ez hasonló volna ahhoz az elképzeléshez, hogy egy szabadpiacon az árak általánosan, krónikusan túl alacsonyak. Egy másik érdekes de kitartó elképzelés az, hogy a nemzet munkásainak érdekei megegyeznek egymással, és az egyik szakszervezet béreinek emelése valami homályos módon segíti az összes munkást. Nem csupán semmi igazság nincs ebben a gondolatban; az igazság az, hogy ha egy bizonyos szakszervezet képes kényszerrel kierőszakolni saját tagjainak egy bért, ami jelentős mértékben magasabb a szolgáltatásaik valódi piaci értékénél, akkor az károsítani fog minden másik munkást, mint ahogy károsítja a közösség többi tagját.
Ahhoz, hogy világosabban lássuk, miként történik ez, képzeljünk el egy közösséget, amelyben a tények számtanilag hatalmas mértékben le vannak egyszerűsítve. Tegyük fel, hogy a közösség csak féltucat munkáscsoportól áll, és ezek a csoportok eredetileg egyenlőek voltak béreik összege és termékeik piaci értéke tekintetében.
Tegyük fel, hogy ezek a munkáscsoportok a következők: (1) mezőgazdasági munkások, (2) kiskereskedelmi dolgozók, (3) ruhaipari munkások, (4) szénbányászok, (5) építőmunkások és (6) vasúti alkalmazottak. Bérszintjük, melyeket abszolút kényszer nélkül állapítottak meg, nem szükségszerűen egyenlő; de akármennyi is legyen, rendeljünk mindegyikhez kezdetnek egy 100-as eredeti indexszámot. Namost, tegyük fel, hogy mindegyik csoport alakít egy nemzeti szakszervezetet, és képes kikényszeríteni követeléseit nem csak gazdasági termelékenységéhez, hanem politikai hatalmához és stratégiai pozíciójához mérten. Tegyük fel, hogy eredményképpen a mezőgazdasági munkások egyáltalán nem képesek emelni a bérüket, hogy a kiskereskedelmi dolgozóknak sikerül 10 százalékos béremelést biztosítaniuk, a ruhaipari munkásoknak 20 százalékot, a szénbányászoknak 30-at, az építőmunkásoknak 40-et, a vasúti alkalmazottaknak pedig 50 százalékot.
A feltételezéseink alapján ez azt fogja jelenteni, hogy a bérek átlagosan 25 százalékkal emelkedtek. Namost, tegyük fel, ismét a számtani egyszerűség kedvéért, hogy a termék ára, amelyet minden munkáscsoport gyárt, ugyanakkora százalékkal növekedik, mint annak a csoportnak a bére. (Számos okból kifolyólag, beleértve a tényt hogy nem a munkaerő költségei alkotnak minden költséget, az ár nem fogja egészen ezt tenni – rövid idő alatt legalábbis biztosan nem. De a számadatok ettől függetlenül segítenek illusztrálni a szóban forgó alapelvet.)
Ekkor tehát olyan szituáció adódik, amelyben a megélhetési költségek átlagosan 25 százalékkal emelkedtek. A mezőgazdasági munkások, bár nem csökkent a bérük, jelentősen rosszabbul járnak azt tekintve, amit meg tudnak venni. A kiskereskedelmi dolgozók, bár bérük 10 százalékkal emelkedett, rosszabbul járnak, mint mielőtt elkezdődött a verseny. Még a 20 százalékos béremelést élvező ruhaipari munkások is hátrányos helyzetbe kerülnek az előző pozíciójukhoz mérten. A szénbányászok, akiknek 30 százalékkal növekedett a bére, pusztán apró vásárlóerő-növekedésre tettek szert. Az építőipari és vasúti munkások természetesen hasznot húztak, de a valóságban sokkal kisebbet, mint amekkorának tűnik.
De még az efféle számítások is azon a feltételezésen alapulnak, miszerint a kényszerrel történő béremelés nem hozott magával munkanélküliséget. Ez csak akkor valószínű, ha a bérnövekedést a pénz- és hitelkínálat egyenlő mértékű növekedése kíséri; és még akkor is valószínűtlen, hogy ennyire eltorzíthatják a bérrátákat anélkül, hogy munkanélküliséget teremtsenek bizonyos területeken, kiváltképp olyan szakmákban, ahol a legmagasabbra kúsztak a bérek. Ha az ennek megfelelő monetáris infláció nem történik meg, a kényszerített béremelések széleskörű munkanélküliséget eredményeznek.
A munkanélküliségnek százalékban kifejezve nem kell szükségszerűen azoknál a szakszervezeteknél a legnagyobbnak lennie, amelyek bérét a legnagyobb mértékben megemelték; hiszen a munkanélküliség a különböző típusú munkaerőre vonatkozó kínálat rugalmasságához mérten, illetve a számos munkatípus keresletének „összekapcsolt” természetéhez mérten fog elmozdulni és eloszlani. Viszont amikor ezt is számításba veszik, valószínűleg még a legmagasabbra emelt bérű csoportok is úgy fogják találni, amikor átlagolják a munkanélküli és dolgozó tagjaikat, hogy rosszabbul jártak, mint előtte. És a jólét tekintetében, természetesen, az elszenvedett veszteség sokkal nagyobb lesz, mint a veszteség pusztán számtani kifejezésekkel, mivel a munkanélküliek pszichológiai vesztesége hatalmas mértékben túlsúlyozza azok pszichológiai nyereségét, akik vásárlóerő tekintetében valamivel magasabb jövedelemre tettek szert.
A helyzetet azzal sem lehet enyhíteni, ha munkanélküli segélyt biztosítunk. Az ilyen segélyt mindenekelőtt - közvetve vagy közvetlenül - azok béréből fizetik, akik dolgoznak. Tehát csökkenti ezeket a béreket. Továbbá az „elegendő” segély, ahogy azt az előzőekben láttuk, munkanélküliséget teremt. Ezt számos módon teszi. Amikor a múltban az erős szakszervezetek célul tűzték ki, hogy saját munkanélküli tagjaikat segélyezzék, kétszer is átgondolták, mielőtt olyan bért követeltek volna, ami jelentős munkanélküliséget okoz. De amikor segélyrendszer működik, amelyben az általános adófizetőt kényszerítik arra, hogy segélyezze a túlzott bérszintek miatt munka nélkül maradt embereket, eltörlik a túlzott szakszervezeti követelések korlátját. Továbbá, ahogy az előzőekben megjegyeztük, az ,,elegendő” segély következtében néhány ember egyáltalán nem is akar majd dolgozni, mások pedig elgondolkodnak azon, hogy gyakorlatilag nem arra kérik őket, hogy a felajánlott bérért dolgozzanak, hanem csak a bér és a segély közötti különbségért. És a magas munkanélküliség azt jelenti, hogy kevesebb árucikket termelnek, hogy a nemzet szegényebb, és kevesebb jut mindenki számára.
A szakszervezet általi megváltás apostolai néha megpróbálnak egy másik választ adni az imént bemutatott problémára. Talán igaz - ismerik be - hogy ma az erős szakszervezetek tagjai kizsákmányolják többek között a szakszervezet nélküli munkásokat; de a gyógyír egyszerű; legyen mindenki szakszervezeti tag. A gyógyír azonban nem ilyen egyszerű. Mindenekelőtt nem véletlen, hogy noha a szakszervezeti tagságot politikailag hatalmas mértékben biztatják (vagy az ember néhány esetben azt mondhatná, kényszerítik) a Wagner törvény és egyéb rendeletek által, a nemzet nyereségesen foglalkoztatott dolgozóinak mindössze körülbelül negyede szakszervezeti tag. A feltételek, melyek kedveznek a szakszervezetbe tömörülésnek sokkal speciálisabbak, mint ahogy azt általában gondolják. Néhány munkáscsoport sokkal jobb stratégiai pozícióban van mint mások, vagy a nagyobb létszámuk miatt, vagy az általuk kínált termék létfontosságúbb természete miatt, vagy mert más iparok sokkal nagyobb mértékben függnek az ő iparáguktól, vagy mert sokkal jobban képesek kényszerítő módszereket alkalmazni. De tegyük fel, hogy ez nem így van. Tegyük fel, hogy a feltételezés önellentmondásossága ellenére minden munkás képes volna kényszerítő módszerekkel egyenlő százalékban emelni a bérén. Hosszútávon senki se járna jobban, mintha egyáltalán nem is emelték volna a béreket.
3
Ez elvezet minket a kérdés gyökeréhez. Általában feltételezik, hogy a bérek a munkaadók profitjainak rovására növekednek. Ez természetesen megtörténhet rövid időintervallumokban vagy különleges feltételek között. Ha felkényszerítik a béreket egy bizonyos cégnél, miközben a másokkal való verseny következtében nem emelhetik az áraikat, az emelkedésre a profitból fognak költeni. Ez viszont sokkal kevésbé valószínű, ha a béremelkedés megtörténik a teljes iparágban. Az iparág a legtöbb esetben növelni fogja árait és a fogyasztókra fogja hárítani a bérnövekedést. Mivel őket valószínűleg többnyire a munkások alkotják, egyszerűen lecsökken a reálbérük azáltal, hogy többet kell fizetniük egy bizonyos termékért. Igaz, hogy a megnövekedett árak következtében zuhanhat az iparág termékeinek az eladása, és a profitok mennyisége az iparágban csökkenni fog; de a foglalkoztatottság és a bérkifizetések teljes összege az iparban valószínűleg megegyező mennyiségben fog csökkenni.
Kétségkívül elképzelhető olyan eset, ahol egy teljes iparág profitját csökkentik anélkül, hogy ezt a foglalkoztatottság csökkenése kísérné – egy eset, más szóval, amelyben a bérszintek növekedése a teljes bérkifizetések összegét is jelenti, és amelyben az egész költség az iparág nyereségéből származik anélkül, hogy bármelyik vállalatot kiűznék a piacról. Az efféle eredmény nem valószínű, de elképzelhető.
Tegyük fel, hogy foghatunk egy olyan iparágat, mint például a vasútipar, ami nem tudja mindig a fogyasztókra hárítani a megnövekedett béreket emelkedett díjszabások formájában, mivel az állami szabályozások nem fogják megengedni. (Valójában a vasúti bérszintek legnagyobb emelkedését a vasúti foglalkoztatottságra gyakorolt legdrasztikusabb következmények kísérték. Az első osztályú amerikai vasutakon dolgozó munkások száma 1920-ban érte el a csúcspontot 1685000 dolgozóval, akiknek átlagos bére óránként 66 cent volt; 1931-re a létszám 959000-re zuhant, 67 centes átlagos órabérrel; és tovább zuhant 1938-ra 699000-re, átlagban 74 centes órabérrel. De az érv kedvéért egy pillanatra figyelmen kívül hagyhatjuk a tényleges helyzetet, és beszélhetünk úgy, mintha egy feltételes esetet vizsgálnánk.)
Lehetséges, hogy a szakszervezetek rövidtávon hasznot húzzanak a munkaadók és a befektetők rovására. A befektetőknek egyszer likvid tőkéjük volt. De befektették azt mondjuk a vasútiparba. Sínekbe és ágyazatokba, tehervagonokba és mozdonyokba fektettek. Valaha a tőkéjüket átváltoztathatták volna ezer formából bármivé, de mára úgymond csapdába esett egy bizonyos formában. A vasúti szakszervezetek arra kényszeríthetik őket, hogy kisebb hozamot fogadjanak el a már befektetett tőkéért cserébe. Kifizetődő lesz a befektetők számára továbbra is üzemeltetni a vasutat, ha képesek bármennyit keresni az üzemeltetési költségek felett, még akkor is, ha az a befektetésük egy százalékának egy tized része.
De van ennek egy elkerülhetetlen folyománya. Ha a pénz, amit vasúti sínekbe fektettek, most kevesebb pénzt hoz, mint a pénz, amit más iparágakba fektethetnek, a befektetők egy centtel sem fognak többet fektetni ezentúl a vasútiparba. Talán kicserélik azt a pár dolgot, ami legelőször elkopik, hogy megvédjék a megmaradt tőkéjük apró hozamát; de hosszútávon azzal sem fognak törődni, hogy lecseréljék az elavult vagy elpusztult elemeket. Ha az otthon befektetett tőke kevesebbet fizet, mint a külföldön befektetett, külföldre fogják befektetni. Ha sehol nem találnak elegendő hozamot, ami kompenzálná a kockázatokat, egyáltalán nem fognak befektetni.
Tehát a tőke kizsákmányolása a munka által a legjobb esetben is pusztán ideiglenes lehet. Gyorsan véget ér. Valójában nem pont úgy fog véget érni, ahogy azt a feltételes illusztrációnkban jeleztük, hanem a marginális vállalatok teljes kiszorításával, a munkanélküliség növekedésével, illetve a bérek és profitok kényszerített újraigazodásával addig a pontig, amíg a normális (vagy abnomális) profit ígérete a foglalkoztatás és termelés folytatásához vezet. De eközben, a kizsákmányolás eredményeképp, a munkanélküliség és a lecsökkent termelés mindenkit szegényebbé tett. Bár a munkások egy ideig a nemzeti jövedelem viszonylag nagyobb részét élvezhetik, a nemzeti jövedelem abszolút viszonylatban zuhanni fog; tehát a munkások viszonylagos nyeresége ezekben a rövid periódusokban pürrhoszi győzelmet jelenthet: azt jelentheti, hogy a munkások is alacsonyabb teljes összeget kapnak valós vásárlóerő tekintetében.
Tehát arra a következtetésre jutottunk, hogy a szakszervezetek - bár ideiglenesen képesek lehetnek a pénzbérek növekedését biztosítani tagjaik számára, részben munkaadóik, és nagyobb részben a nem szakszervezeti munkások kárára - hosszútávon és a teljes munkások csoportját tekintve egyáltalán nem emelik a reálbéreket.
4
A hit, miszerint emelik a reálbéreket, egy sor tévhiten alapul. Ezek közül az egyik a post hoc ergo propter hoc tévedés, ami hatalmas bérnövekedéseket lát a múlt fél évszázadban, főként a befektetett tőke és a tudományos és technológiai fejlesztések következtében, majd azt a szakszervezeteknek tulajdonítja, mert a szakszervezetek úgyszintén növekedtek ebben a periódusban. De a hiba, ami a leginkább felelős a tévhitért az, hogy a szakszervezetek által követelt béremeléseknek pusztán a rövidtávú és a munkahelyüket megtartó dolgozókra gyakorolt hatását veszik figyelembe, és nem képesek végigkövetni ennek a béremelésnek a foglalkoztatottságra, a termelésre és a megélhetési költségekre gyakorolt hatását minden munkást figyelembe véve, beleérve azokat is, akik kikényszerítették az emelést.
Az ember még ennél a következtetésnél is tovább mehet, és felteheti a kérdést, nem akadályozták-e valójában meg a szakszervezetek hosszútávon és a munkások teljes csoportjára nézve a reálbérek felemelkedését addig a szintig, ahova máskülönben értek volna. Minden bizonnyal lenn tartották vagy csökkentették a béreket, ha a hatásuk, mindent összevetve, a munkaerő termelékenységének csökkenése volt; és feltehetjük a kérdést, ez volt-e a hatás.
Igaz, hogy a termelékenységgel kapcsolatban van, ami a szakszervezetek számlájára írható. Néhány szakmában megköveteltek egy bizonyos színvonalat, hogy növeljék a képességek és kompetencia szintjét. És a korai történelmükben sokat tettek azért, hogy megvédjék tagjaik egészségét. Ahol a munkaerő bőséges volt, egyes munkaadók sokszor azzal próbáltak keresni, hogy felgyorsították és hosszú órákig dolgoztatták a munkásokat az egészségükre gyakorolt végső káros hatás ellenére, mivel könnyen lecserélhették őket másokra. És sokszor a tudatlan vagy szűklátókörű munkáltatók akár saját profitjukat is csökkentették munkavállalóik túldolgoztatásával. Ezekben az esetekben a szakszervezetek azzal, hogy megfelelő színvonalat követeltek, sokszor emeltek tagjaik egészségi állapotán és jólétén, miközben egyszerre a reálbérüket is növelték.
Ám újabban, ahogy hatalmuk megnövekedett, és a sok félreirányított közszimpátia az antiszociális gyakorlatok eltűréséhez vagy biztatásához vezetett, a szakszervezetek túlléptek legitim céljaikon. Nyereség volt, nem csak az egészség és jólét tekintetében, hanem hosszútávon a termelés tekintetében is, hogy a 70 órás munkahetet 60 órásra csökkentsék. Nyereség volt a szabadidő és az egészség tekintetében, hogy a 60 órás munkahetet 48 órásra csökkentették. Nyereség volt a szabadidő tekintetében, de nem szükségszerűen a termelés és jövedelem tekintetében, hogy a 48 órás munkahetet 44 órás hétre csökkentették. A munkahét 40 órára csökkentése sokkal kisebb értéket biztosít az egészség és a szabadidő számára, és sokkal világosabb a termelés és a jövedelem csökkenése. De a szakszervezetek most 35 és 30 órás hetekről beszélnek és kényszerítik őket gyakran ki, miközben tagadják, hogy ez csökkentené a termelést vagy a jövedelmet.
De nem csak az ütemezett munkaórák csökkentésével dolgozott a termelékenység ellen a szakszervezeti politika. Ami azt illeti, ez az egyik legkevésbé káros módszere annak, ahogyan csökkentették a termelékenységet; hiszen legalább világos volt az ellenérték. De sok szakszervezet ragaszkodott a munka szigorú szétosztásához, amelyek megnövelték a termelési költségeket, illetve drága és nevetséges „hatásköri” vitákhoz vezettek. Ellenezték a termelés vagy hatékonyság alapú fizetést, és ehelyett ugyanakkora órabérhez ragaszkodtak minden tagjuknak, a termelékenység különbségétől függetlenül. A rangidősség alapján történő előléptetéshez ragaszkodtak az érdemek helyett. Szándékosan lelassították a termelést a „felgyorsítások” elleni küzdelem ürügyével. Megvetették, az elbocsátását követelték, és néha kegyetlenül megverték az olyan embereket, akik többet dolgoztak, mint társaik. Ellenezték a gépesítés bevezetését vagy fejlesztését. Látszatmunka-szabályokhoz ragaszkodtak, hogy több személy vagy idő kelljen egy adott feladat elvégzéséhez. Még ahhoz is ragaszkodtak – azzal a fenyegetéssel, hogy tönkreteszik a munkaadókat - hogy olyan embereket alkalmazzanak, akikre egyáltalán nincs szükség.
A legtöbb ilyen politikát annak feltételezése miatt folytatták, hogy csak egy meghatározott mennyiségű elvégzendő munka van, egy meghatározott „munkaalap,” amit el kell osztani a lehető legtöbb ember és óra között, ami csak lehetséges, hogy ne éljék fel olyan gyorsan. Ez a feltételezés teljesen hamis. Igazából az elvégzendő munkának nincs korlátja. A munka munkát teremt. Amit A termel, az a keresletet alkotja arra, amit B termel.
De mivel van ez a hamis feltételezés, és mivel a szakszervezetek politikáját erre alapozzák, nettó hatásuk a termelés csökkentése volt az alá a szint alá, ahol máskülönben lett volna. Nettó hatásuk tehát hosszútávon és minden munkáscsoportot tekintve a reálbérek, – azaz az általuk megvásárolható javakban kifejezett bérek – csökkenése volt az alá a szint alá, ahova máskülönben emelkedtek volna. Az utolsó fél évszázad reálbéreinek hatalmas növekedésének valódi oka (főképp Amerikában) - hogy megismételjük - a tőke felhalmozódása és az általa lehetővé tett óriási technológiai előrelépés volt.
A reálbérek növekedésének visszafogása természetesen nem a szakszervezetek szükséges velejárója. A csökkenés a szűklátókörű politika eredménye volt. Még mindig van idő megváltoztatni őket.
