Olvasási idő: 31 perc
Olvasási idő: ~ 31 perc

Hans-Hermann Hoppe

Mi a teendő1

Valamivel helyénvalóbb cím lehetne az, hogy “Állam, Társadalom és Szabadság: A Társadalmi Forradalom Osztrák-Libertárius Stratégiája.” Tehát, szeretném fokozni egy kissé a dolgokat az eddig hallott, mérsékelt beszédek után. Szeretném konkrét stratégiai tanácsokkal befejezni, de ahhoz először diagnosztizálnom kell, mi a probléma, máskülönben a gyógymód rosszabb lehet, mint a betegség. És ez a diagnózis magába foglalja az emberi társadalom egyfajta szisztematikus rekonstrukcióját vagy elméleti magyarázatát.

Társadalom és együttműködés

Hadd beszéljek először a társadalomról. Miért létezik társadalom? Miért működnek együtt az emberek? Miért van inkább békés együttműködés, mint állandó háború az emberek között? Az Osztrákok2 és különösképpen a Misesiánusok szerint a magyarázathoz nem szükséges olyan dolgokat feltételezni, mint a szimpátia vagy a mások iránti szeretet. Az önérdek – azaz előnyben részesíteni a többet a kevesebbel szemben – teljesen elegendő az együttműködés jelenségének magyarázatához. Az emberek együttműködnek, mert képesek meglátni, hogy a munkamegosztással folytatott termelés jóval produktívabb, mint az elszigetelt önellátás. Képzeljük csak el, hogy visszalépünk a munkamegosztásból, és azonnal látjuk, hogy mindannyiunk borzalmasan szegények lennénk, az emberiség nagy része pedig azonnal elhalálozna.

Fontos kihangsúlyozni valamit, amihez később visszatérek. Ez a valami az, amit magába foglal, és amit nem foglal magába ez a magyarázat: nem foglalja magába természetesen azt, hogy az emberek között mindig és kivétel vagy zavar nélkül nem lesz más, csak béke. Mindig vannak rablók és gyilkosok a köreinkben, és minden társadalomnak meg kell velük birkóznia valahogy. De amit magába foglal az az, hogy a békés együttműködés kialakulásának Hobbesi története alapjában véve hibás.

Thomas Hobbes azt feltételezte, hogy ha az emberek között nem tesz békét egy független harmadik fél – amely természetesen az Állam – akkor állandóan egymás torkának ugranának. Na mármost, egyből láthatjuk, milyen érdekes egy gondolat ez. Azt feltételezi, hogy az emberek gonosz farkasok, akiket báránnyá lehet változtatni, ha egy harmadik farkast uralkodónak teszünk föléjük. Ha ez a harmadik fél úgyszintén farkas – mint ahogy annak lennie kell – úgy még ha képes is békét teremteni két egyén között, ez nyilvánvalóan azzal jár, hogy egy állandó háború veszi kezdetét az uralkodó farkas és a most már békésen együttműködő két másik farkas között.

Ami ebből következik, az különösen fontos. Nem kell Állam, vagy nem kell független harmadik fél annak érdekében, hogy együttműködés lépjen fel két személy között. Ezt egyből észrevehetjük, ha például a nemzetközi tájképre tekintünk. Nincsen olyan, hogy világállam – legalábbis egyelőre – és lám, a különböző országok polgárai mégis békésen együttműködnek egymással. Vagy, még a legnagyobb társadalmi káoszból is mindig újra kiemelkedik az együttműködés.

A lényeg az, hogy az emberek közötti békés együttműködés egy tökéletesen természetes és folytonosan újra kialakuló jelenség; és tehát ebből az együttműködésből ugyanúgy természetesen és ugyanúgy önérdektől vezérelve alakul ki a tőkefelhalmozás és a pénz (a csereeszköz), végül pedig a munkamegosztás kiterjed az egész bolygóra, a pénz (az árupénz) pedig úgyszintén világszerte használatos árupénzzé válik. Mindenki anyagi életszínvonala növekedik, a megnövekedett életszínvonal alapjaira építve pedig kialakítható és fenntartható a nem anyagi javak, azaz a civilizáció – a tudomány, a művészet, az irodalom, satöbbi – még bonyolultabb építménye.

Védelem és az Állam

De történhet, és nyilvánvalóan történt is valami, ami megzavarja, eltorzítja és kisiklatja ezt a normális, önérdek által vezérelt fejlődést. És ez természetesen az Állam, amit kezdetben, elég elvont módon úgy definiálnék, hogy a védelem kényszerrel finanszírozott területi monopolistája. Azaz a védelem, illetve a törvény és a rend előállításának és érvényesítésének a monopóliuma.

Tehát honnan ered egy Állam? Bár ezt általában és véleményem szerint szándékosan összetévesztik, már a kezdetektől nyilvánvalóvá kell tenni, hogy a törvény és a rend, vagy a tulajdon védelme és az Állam törvénye, az Állam rendje és az Állam védelme nem egy és ugyanazon dolgok; a kettő nem azonos. Mint ahogy a tulajdon, illetve a munkamegosztáson alapuló társadalmi együttműködés természetesek, úgy teljesen természetes a tulajdon védelmének vágya is természeti vagy olyan társadalmi katasztrófák ellen, mint a bűnözés. És e vágy kielégítése érdekében elsősorban ott az önszerveződő védelem: az elővigyázat, az (egyéni vagy kooperatív) biztosítás, az éberség, az önvédelem és a megtorlás.

És szemernyi kétségünk se legyen azon védelmi rendszer hatékonyságáról, amely az önszerveződő védelemre való hajlandóságára épül. Az emberiség nagy része így tartotta fenn a rendet az idő többségében. A mai napig minden faluban így tartják fenn a törvényt és a rendet. Az amerikai Vadnyugaton – amely a mai állapotokhoz viszonyítva nem igazán volt „vad” – az tartotta fenn a rendet, hogy az emberek hajlandóak voltak megvédeni magukat.

Továbbá a munkamegosztás természetesen a védelem és a biztonság előállítását is befolyásolni fogja . Minél magasabbra nő az életszínvonal, annál több ember szeretne majd – az önszerveződő védelmen túl – részesülni a munkamegosztás előnyeiből, és egy arra szakosodott védelmezőhöz folyamodni a védelemért, tehát a törvény és a rend, a jog és a védelem szolgáltatójához. És természetesen mindenki keresni fogja ezt a bizonyos személyt vagy intézményt, aki rendelkezik védeni való tulajdonnal, a hatékony védelem biztosításához szükséges eszközökkel, illetve igazságos, pártatlan bíró hírében áll. Minden a legminimálisabbnál összetettebb társadalomban egyhamar elő fognak bukkanni bizonyos egyének, akik – mivel védeni való tulajdonnal, jó hírnévvel, stb. rendelkeznek – magukra vállalják a bírói, békéltetői és védelmezői szerepet. És ismét, napjainkig bezárólag minden kis falu, minden apró közösség és természetesen maga a Vadnyugat is illusztrálja ennek igazát.

A védelem úgyszintén lehetséges állam nélkül. Ennek teljesen nyilvánvalónak kellene lennie, de az államista ködösítés és zavar korában egyre szükségesebb hangsúlyozni ezt az elemi, mégis – mint ahogyan azt látni fogjuk – nagyon veszélyes felismerést. Az emberi történelem akkor tért le a természetes útvonaláról – mondhatni az emberiség akkor követte el az eredendő bűnét – amikor egy monopólium kezébe került a védelem, a biztonság és a rend előállítása: amikor a kezdetben számos védelmezők közül az egyik monopolizálta ezeket a szolgáltatásokat, és kizárt mindenki mást. Akkor beszélhetünk védelmi monopóliumról, amikor egyetlen intézet vagy személy hatékonyan ragaszkodhat ahhoz, hogy egy adott területen belül mindenkinek hozzá kell fordulnia védelemért és igazságszolgáltatásért. Tehát senki nem támaszkodhat kizárólag önszerveződő védelemre, vagy folyamodhat máshoz a védelemért. Miután megalakult ez a monopólium, a védelmező finanszírozása többé nem önkéntes alapú, hanem részben kötelező.

És mint ahogy azt a standard Osztrák gazdaságelmélet megjósolja, miután nem lehet többé szabadon belépni a tulajdonvédelem ágazatába – vagy bármelyik másik ágazatba – a védelem ára emelkedni, a védelem minősége pedig csökkenni fog. A monopolista egyre kevésbé lesz a tulajdonunk védelmezője, és egyre inkább válik védelmi zsarolóvá vagy akár a tulajdonosok szisztematikus kizsákmányolójává. Az eredetileg védelmet váró emberek és tulajdonuk pusztítójává és agresszorává válik.

Na most, ami egyszerűen leírható absztrakt kifejezésekkel (monopólium) az a gyakorlatban egy fáradtságos és hosszú feladat. Hogyan úszhatja meg valaki az összes többi védelmező kizárását a versenyből? És miért hagynák az emberek, főleg a többi kizárt békéltető, hogy egyvalaki monopolizálja ezt a szolgáltatást? Nos, az Állam eredetével foglalkozó válasz részletekbe menően nagyon összetett, az általános szerkezete viszont módfelett egyszerű.

Mindenekelőtt minden Állam, azaz minden monopolisztikus védelmi intézmény egy extrém apró területi szintről kezd, mint egy falu. Gyakorlatilag elképzelhetetlen, hogy a semmiből létrejöjjön egy egész bolygót behálózó Világállam vagy védelmi monopólium.

A második, amit tudomásul kell vennünk, az az, hogy nem egyszerűen akárki válik a helyi védelmi monopóliummá. Sokkal inkább: a helyi védelmi monopolisták a természetes társadalmi elit egykori tagjai. Azaz kezdetben a társadalom sikeres és közismert tagjai. A monopóliumuk előtt önként választott védelmezők voltak. Csupán a már fennálló és elismert, lényegében önkéntes tekintéllyel bíró elit teheti meg a monopolizáció felé vezető döntő lépést úgy, hogy büntetlenül megússzák azt.

Ez azt jelenti, hogy minden kezdeti kormány vagy állam személyes- vagy magánuradalomból, fejedelemségből ered. Senki sem bízna meg csak úgy akárkit a törvény, a rend és a jog fenntartásával, főleg ha ez az akárki monopóliummal bírna a feladat fölött. Az emberek inkább olyasvalakitől várnák a védelmet, akit ismernek és akit jól informáltnak gondolnak, a kezdetben pedig kizárólag egy ilyesvalaki, egy nemes vagy arisztokrata képes sikeresen monopóliumra törni.

Történelmileg egyébként – ha valaki tanulmányozza a modern vagy az ősi történelmet – az Államok mindenhol először fejedelmi Államok voltak, és majd csak később váltak demokratikus Állammá. És bár igaz, hogy az Államoknak helyi szinten kell kezdődniük, még így is évszázadokba telik, mire a modern Államhoz hasonló valami jöhet létre.

A korlátozott állam lehetetlensége

Nos, miután a helyére került a védelmi monopólium, sajátos logika kerül mozgásba. Minden monopolista hasznot húz a helyzetéből. A védelem ára emelkedni fog, és ami ennél is fontosabb, a törvény tartalma, tehát a termék minősége meg fog változni a monopolista előnyére és mások kárára. A jogot eltorzítják, a védelmező pedig fokozatosan kizsákmányolóvá és kisajátítóvá válik. Pontosabban, a védelem területi monopolizációja következtében két tendencia jön létre. Az egyik a kizsákmányolás kiterjesztésére, a másik pedig a kizsákmányolás intenzitásának növelésére irányuló hajlam.

Az Államoknak természetes, önérdektől vezérelt hajlama terjeszkedni, mivel több jövedelmet szeretnének, mint kevesebbet. Az Állam minél több alattvalót védelmez – vagy inkább kizsákmányol – annál jobb. Az Államok – a területi monopolisták – közötti verseny kizárólagos verseny: vagy én vagyok az emberek lehúzásának monopolistája, vagy pedig te.

Továbbá az emberek sok Állam esetén könnyen elköltözhetnek. Viszont az Állam tekintetéből a populációveszteség egy zavaró probléma. Így tehát az Államok majdnem automatikusan konfliktusba kerülnek egymással, és a konfliktus megoldásának egy módja – államista nézőpontból – a területi terjeszkedés háborún, házasságon, és néha leplezetlen területvásárláson keresztül. Végső soron ezt csupán az egyeduralkodó világállam állítaná meg.

A második hajlam a kizsákmányolás intenzitásának növelése. Az állami monopólium általi kizsákmányolás – lenyúlás – kiterjesztése magában foglalja az intenzitásának növelését is, mivel minél kisebb az egymással versengő államok száma – azaz minél nagyobb az Állam területe – annál kevésbé lehetséges a költözés. És egy világállam esetén akárhova is menjen az ember, az adózási és szabályozási rendszer ugyanaz marad. Tehát az elvándorlás fenyegetésének eltűnésével természetesen fokozódik a monopolisztikus kizsákmányolás – ami azt jelenti, hogy a védelem ára növekszik, míg a minősége zuhan.

Monarchia vs. Demokrácia

Amint megalakul egy védelmi monopólium bármekkora terület felett, a monopolista a lehető legnagyobb mértékben arra fog törekedni, hogy növelje kizsákmányolása intenzitását és a jövedelmét, védelmezett alattvalói kárára. Amíg a monopólium egyetlen ember – egy herceg vagy egy király – kezében van, és főként, ha ez a monopólium továbbörökíthető, addig a monopolistának érdekében áll megőrizni tulajdona értékét, mivel az övé a monopólium és annak tőkeértéke. Keveset fog ma kizsákmányolni, hogy holnap többet rabolhasson.

Ha egyetlen személy van hatalmon, nagyon magas lesz az Állam hatalmának népi ellenállása, mivel nyilvánvalóan nincsen szabad belépés az államapparátusba, a monopólium haszonélvezője pedig csupán egyetlen ember, és annak tágabb családja – azaz az örökletes nemesség. Tehát fokozódik a nyilvánosság haragja és ébersége, a kizsákmányolás növelésére törekvő próbálkozások pedig súlyos korlátokba fognak ütközni. Az emberek gyűlölték a királyt, mert ráébredtek arra, hogy „ő az uralkodó, minket pedig ő ural.”

Kiszámítható módon a kizsákmányolás növelésének állami vágya csak akkor tört előre, amikor az Államot – évszázadok hosszú folyamatán keresztül – hercegségből demokráciává reformálták. A modern többségi demokráciában – tehát abban az államformában, ami az Első Világháború után bontakozott világméretűvé – nem tűnik el a kizsákmányolás és a monopólium. A többségi demokrácia nem az önszerveződő védelem és az önkormányzás rendszere. Az Állam és a nép nem egy és ugyanaz. Azzal, hogy a nem megválasztott király vagy herceg helyét átveszi egy megválasztott parlament és számos elnök, a védelem ugyanannyira monopólium marad, mint előtte. Egyszerűen annyi történik, hogy a territoriális védelmi monopólium magántulajdonból köztulajdonná válik. Egy uralkodó helyett, aki magántulajdonaként tekint rá, egy ideiglenes és leváltható gondnok kezébe helyezik a védelmi zsarolás irányítását. A gondnok nem a tulajdonos. Csupán lehetőségében áll saját céljaira használni az erőforrásokat. Az övé a haszonélvezeti jog, de nem az övé a tőkeérték. Ez nem törli el a kizsákmányolás növelésére irányuló, önérdek-vezérelte tendenciát. Épp ellenkezőleg, csupán kevésbé racionálissá, kevésbé számítóvá és sokkal inkább szűk látókörűvé, pazarlóvá teszi azt.

Továbbá mivel szabad a belépés a demokratikus kormányba – bárkiből lehet elnök – csökken az ellenállás a magántulajdon ellen irányuló állami támadással szemben. Az eredmény ugyanaz: egyre demokratikusabb állapotok alatt a legrosszabb fog az Állam legmagasabb pozíciójába kerülni a szabad verseny során. A verseny nem mindig jó. A verseny a magántulajdon ellen tevékenykedő legeszesebb agresszor címéért nem üdvözlendő. És pontosan ez a demokrácia lényege.

A hercegek és a királyok dilettáns uralkodók voltak, akik a természetes elitnek kijáró neveltetésben és értékrendszerben részesültek, így gyakran csak úgy viselkedtek, ahogyan egy jó családfő tenné. A demokratikus politikusoknak viszont a legszakszerűbb demagógoknak kell lenniük, akiknek folyton a legalantasabbaknak – általában az egyenlőségelvűeknek – is tetszelegniük kell, mivel minden szavazat nyilván legalább olyan jó, mint bármelyik más. És mivel a választott képviselőket sosem vonják felelősségre a hivatalban töltött közszolgálatukért, sokkal veszélyesebbek, mint király valaha volt azok számára, akik biztonságra és tulajdonuk védelmére vágynak.

Ha egybevonjuk az Állam természetéből fakadó, imént említett két tendenciát: a kizsákmányolás intenzitásának növelését és a területi terjeszkedést, akkor egy világméretű demokráciát és egy világbank által kibocsátott globális papírvalutát kapunk.

A jelenlegi helyzet

Most hadd tartsak egy egyszerű leltározást. Itt állunk a huszadik század végén, közelebb, mint valaha a Világállam végállapotához – legalábbis közelebb, mint bármikor a történelem során. Az Egyesült Államok az egyetlen nagyhatalom, és a világ rendőre. Ezzel egy időben a demokrácia szinte teljesen elterjedt, és a világ vezető hatalma, az Egyesült Államok a demokrácia vezető bajnoka.

Pár neokonzervatív, mint Francis Fukuyama azt mondta, hogy ez kétségtelenül a történelem végét jelenti. Már majdnem teljesen megvalósítottuk a globális világdemokráciát. Az Osztrák-Libertárius szempontból viszont a dolgok máshogy mutatnak. A magasan központosított demokrácia rendszerében –  vagy hadd nevezzem magasan központosított tömeguralomnak – a magántulajdon biztonsága szinte teljesen eltűnt. A védelem ára a fellegekben, az igazságosztás minősége pedig folytonosan lefelé zuhan. A helyzet addig a pontig romlott, amíg az igazságosság állandó törvényei, a természetjog szinte teljesen eltűnt a köztudatból. Mindenki úgy gondolja, hogy a törvény nem más, mint az Állam által előírt törvény – a pozitív törvény. A törvény és az igazságosság akármi, amit az Állam annak mond. Még mindig létezik névleges magántulajdon, de gyakorlatban a magántulajdonosokat szinte teljesen megfosztották birtokaiktól. A személy és tulajdon támadói ellen nyújtott védelem helyett az Állam egyre inkább lefegyverezte saját lakosságát és megfosztotta őket az önvédelem legalapvetőbb jogától.

Továbbá a magántulajdonosok nem rendelkeznek többé azzal a szabadsággal, hogy saját belátásuk szerint hívjanak meg vagy rekesszenek ki másokat a tulajdonukról. A tetszés szerinti meghívás vagy kizárás joga a magántulajdon alapvető alkotóeleme, és egyben egy védelmi mechanizmus is: az, hogy eltávolíthatsz valakit a magántulajdonodról, egy támadáselhárító módszer. De a magántulajdonról – főleg kereskedelmi tulajdonról – való eltávolítás jogát teljesen elvették tőled. És ha ez a jog eltűnik – és senki sem bérelhet fel vagy rúghat ki, hívhat meg vagy zárhat ki embereket tetszés szerint, ha senki sem vásárolhat vagy adhat el kizárólag akinek és akitől szeretne – ha mindez eltűnik, a támadás elleni védelem egy módszere is eltűnik.

Az Állam, amelynek védelmeznie kellene, a valóságban teljesen tehetetlenné tett minket. Bevételük több mint felét elrabolja alattvalóitól, hogy azt elossza a közhangulat alapján – az igazság alapelvei helyett. Tulajdonunkat ezer önkényes és támadó szabályozásnak veti alá. Nem bérelhetünk fel és bocsáthatunk el szabadon akárkit, akit szeretnénk, akármilyen okból, amit fontosnak tartunk. Nem változtathatjuk meg az árakat szabadon, nem társulhatunk szabadon azokkal, akikkel szeretnénk és különülhetünk el szabadon azoktól, akikkel nem szeretnénk társulni.

A védelem helyett tehát az Állam kiszolgáltatott minket és tulajdonunkat a csőcseléknek és a csőcselék ösztöneinek. Oltalmazás helyett elszegényít minket, elpusztítja a családjainkat, helyi szervezeteinket, magánalapítványainkat, klubjainkat és egyesületeinket azzal, hogy egyre inkább hatásköre alá vonja őket. Mindennek következményeképp az Állam eltorzította a nyilvánosság igazságérzékét és személyes felelősségtudatát, illetve egyre növekvő számban vonzotta be és tenyésztette ki az erkölcsi és gazdasági szörnyszülötteket és borzadalmakat.

Stratégia:
Megállítani az államista betegséget

Hogyan állítható meg az Állam és az államista fertőzés? Most fogok elérkezni a stratégiai megfontolásaimhoz. Mindenekelőtt meg kell látnunk három alapvető felismerést vagy irányelvet. Egy: hogy a magántulajdon védelme és a jog, az igazságszolgáltatás és a bűnüldözés elengedhetetlen bármilyen emberi társadalom számára. De semmi okunk nincs azt gondolni, hogy ezt a feladatot egyetlen intézménynek, egy monopolistának kell ellátnia. Igazából a helyzet éppen az, hogy amikor egy monopolista vállalja fel ezt a feladatot, szükségszerűen el fogja pusztítani az igazságosságot, minket pedig védtelenné fog tenni mind az idegen, mind a hazai támadók ellen.

Így tehát a szem előtt tartandó végcél megszüntetni a védelem és az igazságszolgáltatás monopóliumát. A védelmet, a biztonságot, a törvényt, a rendet és a konfliktusokban való döntőbíráskodást kompetitív rendszerben is elő lehet – és kompetitív rendszerben kell – előállítani, tehát szabadnak kell lennie a bírói hivatás területére való belépésnek.

Kettő, mivel a védelmi monopólium minden gonosz gyökere, egy ilyen monopólium területi terjeszkedése úgyszintén gonosz. Minden politikai központosítást elvi alapon el kell utasítani. Másik oldalról pedig minden politikai decentralizációs mozgalmat – szegregáció, szeparáció, szecesszió, satöbbi – támogatni kell.

A harmadik alapvető felismerés pedig az, hogy kiemelt hangsúllyal el kell utasítani demokratikus védelmi monopóliumot, mint ami egy erkölcsi és gazdasági szörnyszülött. A tömeguralom és a magántulajdon védelme összeegyeztethetetlenek. Nevetségessé kell tenni a demokráciát: a demokrácia nem több igazságosságként parádézó csőcselékuralomnál. Minden lehetséges jelző közül a legrosszabbként kell tekinteni arra, amikor valakit demokratának neveznek! Ez nem azt jelenti, hogy az ember nem vehet részt a demokratikus politikai folyamatokban, erre később rátérek.

De a demokratikus módszer kizárólag védelmi célra használható; azaz valaki kihirdethet egy anti-demokratikus politikai programot, hogy megválassza őt egy anti-demokratikus választókerület, hogy anti-demokratikus – azaz anti-egalitárius, magántulajdon-párti – rendelkezéseket vezessen be. Vagy másképpen fogalmazva senki sem lesz becsületes attól, hogy demokratikusan választják meg. Ez sokkal inkább gyanússá teszi őt. De függetlenül attól, hogy valakit demokratikusan választottak, a szóban forgó személy azért még lehet tiszteletreméltó és rendes is; egy ilyenről már hallottunk.

Ezekből az alapelvekből eljutunk a gyakorlatba ültetés kérdéséhez. Amíg az alapvető felismerések – melyek: a monopolizált védelem, azaz az Állam elkerülhetetlenül agresszorrá válik és védtelenséghez vezet; illetve a politikai központosítás és a demokrácia a kizsákmányolás és agresszió kiterjesztésének és növelésének eszközei – tehát míg az alapvető felismerések rávilágítanak a célra, nyilvánvalóan nem elegendőek a tetteink meghatározásához és a célhoz való eljutáshoz.

Az ideiglenes kiindulópontunk az, hogy miként lehetséges megvalósítani a demonopolizált védelem és igazságszolgáltatás célját a jelenlegi központosított, majdnem-világdemokrácia körülményei között. Hadd próbáljak kidolgozni egy választ erre a kérdésre azzal, hogy először kifejtem, hogyan változott meg a probléma és a válasza az elmúlt 150 évben – azaz körülbelül a 19. század közepétől.

Reform fentről lefelé:
A király megtérítése

A probléma egészen 1914-ig viszonylag apró, a megoldás pedig viszonylag könnyű volt, és mint ahogy azt látni fogjuk, ma a dolog sokkal nehezebb, a megoldás pedig sokkal összetettebb. A 19. század közepéig, mind Európában, mind az Egyesült Államokban nem csupán sokkal kisebb hangsúlyt kapott a politikai központosítás, mint napjainkban, de a keleti Függetlenségi Háborút sem vívták még meg, Németország és Olaszország pedig még nem is létezett, mint egyesített Államok.

De ami a legfontosabb, a tömeges demokrácia kora ekkor még nem vette kezdetét. Napóleon legyőzése után az országokat Európában még mindig királyok és hercegek uralták, a választásoknak és a parlamenteknek pedig kis szerep jutott, ami a nagybirtokosok egy apró csoportjára korlátozódott. Az Egyesült Államokban hasonló volt a helyzet: a kormányokat kis, arisztokrata elitcsoportok uralták, a szavazati jog pedig szigorú tulajdonkövetelményekhez volt kötve. Elvégre kizárólag azoknak kellene üzemeltetniük ezeket az intézményeket, akiknek van is valamijük, ami védelemre szorul.

Százötven, vagy akár száz évvel ezelőtt csak egyvalami volt abszolút elengedhetetlen a probléma megoldásához: arra kellett kényszeríteni a királyt, hogy kijelentse, hogy mostantól minden polgár szabadon választhatja a saját védelmezőjét és esküdhet hűséget bármilyen kormánynak, aminek szeretne. Azaz a király nem feltételezné többé, hogy ő bárkinek a védelmezője, hacsak az a személy meg nem kérte őt és meg nem fizette az árat, amit a király kér a szolgáltatásáért.

Na most, mi történt volna ebben az esetben? Mi történt volna, ha, mondjuk, 1900-ban az Osztrák császár ilyen nyilatkozatot tesz? Hadd vázoljam fel röviden azt, ami szerintem történt volna ebben a helyzeten.

Egy; a nyilatkozat után mindenki visszakapta volna az önvédelemhez való korlátlan jogát, és szabadon eldönthette volna, szeretne-e több vagy jobb védelmet, mint amit az önvédelem biztosít, és ha igen, honnan és ki biztosítsa ezt a védelmet. A legtöbb ember ilyen helyzetben kétségtelenül azt választotta volna, hogy részesüljön a munkamegosztás előnyeiből, és az önvédelem mellett arra szakosodott védelmezőkre támaszkodjon.

Kettő: a védelmezők keresése során majdnem mindenki olyan személyek vagy intézmények után kutatott volna, akik egyrészről már birtokolják, vagy képesek megszerezni a védelemhez szükséges eszközöket (tehát akik maguk is érdekeltek a védelmezni kívánt területben, lévén ők is tulajdonosok) és akik a megbízhatóság, körültekintés, becsületesség és igazságosság hírnevével bírnak.

Az biztosan kijelenthető, hogy senki se bízta volna egy megválasztott parlamentre ezt a feladatot. Ehelyett majdnem mindenki a három közül valamelyikből választott volna: választották volna vagy magát a király, aki többé nem monopolista, vagy egy területi vagy helyi nemest, mágnást vagy arisztokratát, vagy pedig egy nemzetileg, vagy akár nemzetközileg működő biztosító céget.

Nyilvánvalóan maga a király eleget tesz az említett követelményeknek, és sokan önként választották volna védelmezőjüknek őt. Ugyanakkor sokan el akartak volna szakadni a királytól. Ezek közül sokan valószínűleg különböző helyi nemesekhez és mágnásokhoz fordult volna, akik így már természetes, nem pedig örökletes nemesekké váltak volna. Ezek a helyi nemesek képesek lettek volna ugyanazt a védelmi szolgáltatást biztosítani, mint amit a király, csupán kisebb területen. Ezzel a változással hatalmas decentralizáción esett volna át a védelmi ipar berendezkedése és szerkezete. Ez a decentralizáció csupán azt tükrözné, hogy mi a vásárlók valódi magánérdeke – tehát a fentiekben említett központosítási tendencia a védelemipar túlközpontosításához is vezetett.

Végül pedig majdnem mindenki más – főleg a városokban – kereskedelmi biztosítóvállalatokhoz fordult volna a tűzbiztosításhoz hasonló védelemért. A biztosítás és a magántulajdon nyilvánvalóan egymáshoz nagyon közel álló ügyek. A jobb védelem alacsonyabb biztosítási törlesztésekhez vezet. És azzal, hogy biztosítók lépnek be a védelem piacára, igen hamar védelmi szerződések, nem pedig meghatározatlan ígéretek válnának a védelmi termék szabvány formájává.

Továbbá, a biztosítás természetéből fakadóan a különféle biztosítók közötti versengés és együttműködés következtében kialakulnának az eljárás, a bizonyítás, a konfliktusmegoldás és a döntőbíráskodás általánosan elfogadott szabályai. A biztosítási rendszer továbbá hozzájárulna ahhoz, hogy az egyéneket különböző csoportokba sorolják a tulajdonvédelmi kockázataiknak és ebből adódóan a biztosítási díjuknak megfelelően. Ezzel azonnal megszűnne minden olyan szisztematikus és kiszámítható vagyonújraelosztás a különböző társadalmi csoportok között, mint ami monopolisztikus körülmények között folyt. Ez pedig természetesen hozzájárulna a békéhez.

A legfontosabb pedig, hogy a védelem természete alapjaiban megváltozna. A monopolisztikus körülmények között kizárólag egyetlen védelmező létezik; egy állam szerepe ilyenkor – függetlenül attól, hogy monarchikus vagy demokratikus – egy meghatározott, körülhatárolt terület védelme. De ez csupán a kötelező védelmi monopólium következménye. A monopólium megszűnésével ez a nagymértékben természetellenes, sőt, mesterséges szerep is megszűnne. Talán lett volna néhány helyi védelmező, akik csak egy körülhatárolt területet óvtak volna. De lettek volna más védelmezők is, mint a király vagy a biztosító ügynökségek, akiknek a védelmi területe kiterjedt foltokból, darabokból és nyúlványokból állt volna. És minden kormány „határa” folytonosan változna. Épp úgy nem volna szokatlan dolog – főleg városokban – hogy két szomszédnak más-más védelmi ügynöksége legyen, mint ahogyan az sem szokatlan, hogy más-más tűzbiztosítóik vannak.

Ez a foltszerkezetű védelem javít a védelem minőségén. A monopolisztikus, határolt védelem előfeltételezi azt, hogy az egész populáció védelmi szükségletei valamilyen oknál fogva homogének. Azaz egy adott területen belül mindenkinek ugyanolyanok a védelmi szükségletei. De ez egy igen valótlan, és valójában hamis feltételezés. Igazából az emberek védelmi szükségletei jelentősen heterogének. Van aki csak egy, van aki számos, területileg szétszórt helyen birtokol tulajdont. Van aki önellátó, vagy csak nagyon kevés emberre kell támaszkodnia a gazdasági tevékenysége során, mások pedig mélyen beleágyazódtak a piacba és gazdaságilag ezer és ezer, nagy területeken szétszórt emberre támaszkodnak.

A védelmi ipar foltszerkezete csupán azt tükrözné, hogy különféle embereknek nagyban különbözik a védelmi szükségletük. Ez a szerkezet cserébe egy megfelelő védelmi fegyverzet kifejlődését ösztönözné. Ahelyett, hogy nagy területek lebombázására alkalmas eszközöket fejlesztenének és gyártanának, az eszközöket kisméretű területek védelmére fejlesztenék, járulékos kár nélkül.

Továbbá mivel egy versenyképes rendszerben megszűnik minden területközi vagyonújraelosztás, a foltszerkezet képes a leginkább biztosítani a területek közötti békét. A foltok esetében lecsökkenne a területközi konfliktusok valószínűsége és mértéke. És mivel minden “idegen” támadó – még akkor is, ha csak egy apró földrészt támad – számos független védelmi ügynökség azonnali katonai és gazdasági ellentámadásába ütközne, úgy csökkenne a külföldi támadások veszélye.

Közvetetten már legalább részben nyilvánvaló, hogy miért és hogyan vált sokkal nehezebbé elérni a megoldást az elmúlt 150 év során. Hadd mutassak rá néhány megtörtént változásra, amely sokkal hatalmasabbá teszi a problémát. Elsősorban a fentről lefelé haladó reform többé nem lehetséges. A klasszikus liberálisok a régi monarchikus időkben gyakran és tulajdonképpen realisztikusan hittek abban, hogy egyszerűen meggyőzhetik a királyt a saját nézeteikről, és megkérhetik, hogy mondjon le hatalmáról, majd minden más majdnem automatikusan a helyére került volna.

Napjainkban az Állam védelmi monopóliuma köztulajdon, nem pedig magántulajdon, uralma pedig nem bizonyos személyekhez, hanem meghatározott funkciókhoz kötött, amit névtelen személyek gyakorolnak egy demokratikus kormány részeként. Így többé járhatatlan az egy vagy néhány ember meggyőzésének stratégiája. Nem számít, ha az ember meggyőz pár magasrangú kormányhivatalnokot – az elnököt és pár szenátort – mert a demokratikus kormányzat szabályain belül senki nem rendelkezik az állam védelmi monopóliumáról való lemondáshoz szükséges hatalommal. A királyoknak megvolt ez a hatalmuk, az elnököknek nincs.

Az elnök csupán lemondhat a pozíciójáról, hogy valaki más tölthesse be azt. De nem szüntetheti meg az állam védelmi monopóliumát, mert állítólag a kormány a népé, nem pedig az elnöké. A demokratikus uralom alatt tehát az igazságszolgáltatás és a védelem állami monopóliumának lebontása vagy úgy működhet, hogy a nyilvánosság vagy az általuk választott képviselők többsége eltörli az állam védelmi monopóliumát, és ezzel együtt minden adót – vagy még inkább, ha szó szerint senki sem szavaz, a szavazáson való részvételi arány pedig nulla lenne. Csak ebben az esetben lehet ténylegesen eltörölni a védelmi monopóliumot. De ez gyakorlatilag azt jelentené, hogy lehetetlen valaha megszabadulni a gazdasági és az erkölcsi romlástól. Hiszen manapság adott, hogy mindenki – a csőcseléket beleértve – részt vesz a politikában, és elképzelhetetlen volna, hogy a csőcselék valaha teljesen (vagy akár csak többségében) lemondjon a szavazati jogának gyakorlásától, azaz soha nem fognak lemondani a lehetőségről, hogy elrabolják mások vagyonát.

De még ha minden valószínűség ellenére fel is tesszük, hogy ezt elérjük, a problémák nem érnek véget, hiszen a modern egalitárius tömegdemokrácia másik alapvető szociológiai igazsága az, hogy teljesen elpusztítja a természetes elitet. Ha a király lemondott volna a monopóliumáról, a nyilvánosság védelmi szükségletei szinte azonnal megoldódtak volna, mivel volt egy világosan látható és természetes, önkéntesen elfogadott elit a király, illetve regionális szinten a helyi nemesek és a jelentősebb vállalkozók képében, továbbá jelen volt a hierarchiák és a rangsorok többrétegű szerkezete, amelyhez az emberek fordulhattak védelmi kívánságaikkal.

A természetes elit eltűnése

Ma, kevesebb mint egy évszázad tömegdemokrácia után nem létezik olyan természetes elit és társadalmi hierarchia, amihez az ember védelemért fordulhatna. Egy demokrata szemében sokkal tűrhetetlenebbek és elfogadhatatlanabbak, az egalitarizmus demokratikus szellemével pedig sokkal összeegyeztethetetlenebbek a természetes elitek illetve a hierarchikus társadalmi rendek és szervezetek – tehát azok az emberek és az intézmények, akik Államtól független tekintéllyel és tisztelettel bírnak – mint amennyire azok veszélyt jelentettek bármilyen fejedelemre. És emiatt a demokratikus játékszabályok keretei között minden független hatóságot szisztematikusan a jelentéktelenség szintjéig irtottak vagy csökkentettek a gazdasági intézkedések segítségével. Napjainkban az államon kívül semmi más intézmény vagy személy nem bír valós nemzeti vagy akár regionális tekintéllyel. Csupán a kiemelkedő emberek, sportolók és filmsztárok, popsztárok, és természetesen politikusok bőségében élünk. De ezek az emberek – bár a trendeket meghatározhatják a trendeket és a divatot megváltoztathatják – nem rendelkeznek természetes személyes szociális tekintéllyel.

Ez kiemelkedően igaz a politikusokra: most nagy sztárok lehetnek, minden nap a TV-ben látjuk őket és a nyilvános vita tárgyait képezik, de ez kizárólag azért van így, mert a jelenlegi államapparátus részeit képezik, annak monopolisztikus hatalmával. Ha ez a monopólium megszűnne, a politika „sztárjai” jelentéktelenné válnának, mert a valóságban többnyire csupán féleszű idióták. És egyedül a demokrácia teszi lehetővé, hogy ezekbe a magasztos pozíciókba emelkedjenek. Ha magukra hagyjuk őket és a saját személyes teljesítményükre kell támaszkodniuk, ezek az emberek szinte kivétel nélkül senkik. Egyszerűen fogalmazva, ha a demokratikus kormány kinyilvánítaná, hogy mostantól mindenki szabadon választhatja saját bíróját és védelmezőjét, és nem kötelező a kormány védelmét választania, melyik épeszű ember választaná őket? Azaz ki választaná önként bírónak és védelmezőnek a parlamentet és a kormányt? A kérdés feltevésével meg is válaszoljuk azt. A királyok és a hercegek valós tekintéllyel bírtak; semmi kétség, a kényszer is szerepet játszott, de jelentős mennyiségű önkéntes támogatást is kaptak.

Ezzel szemben a demokratikus politikusokat általában még a saját választókerületük csőcseléke is megveti. Viszont az ember nem fordulhat máshoz védelemért. A helyi és regionális politikusok esetében ugyanezt a probléma áll fenn, és az esetükben sincsen alternatíva, ha megszűnik a monopóliumuk. Nincsenek nagy vállalkozó személyiségek sem, akik a rivaldafényben állnak, a biztosító cégek pedig szinte teljes mértékben az egalitárius demokratikus állam teremtményévé váltak.

Tehát ha az ember ma azt tenné, amit a király tehetett volna száz évvel ezelőtt, a társadalmi káosz vagy a szó rossz értelmében vett „anarchia” azonnali veszélye fenyegetne. Az emberek – legalábbis egy darabig – kiszolgáltatottak és védtelenek volnának. Így tehát a kérdés az, hogy vajon egyáltalán nincs kifelé vezető út? Hadd foglaljam össze előzetesen a választ: De van, viszont a helyes stratégia nem a fentről lefelé törekvő reform, hanem a lentről felfelé törekvő forradalom. És az egyetlen fronton vívott háború helyett a libertárius forradalom számos csatából áll számos frontvonalon. Tehát, a hagyományos háború helyett gerillaháborút vívunk.

Az értelmiségiek szerepe

Mielőtt részletezném ezt a választ, egy második szociológiai tényt is figyelembe kell vennünk: az értelmiségiek szerepének változását az ideológia és az oktatás területén. Amikor a védelmi ügynökség területi monopolistává – azaz Állammá – válik, valódi védelmezőből védelmi zsarolóvá válik. És mivel a védelmi zsarolás áldozatai ellenállhatnak, az Államnak legitimitásra, tetteinek intellektuális igazolására van szüksége. Minél inkább védelmezőből zsarolóvá válik az Állam, – tehát az adók és a szabályozások minden növelésével – annál szükségesebbé válik a legitimálás.

Ahhoz, hogy biztosítsa a helyes államista gondolkodást, a védelmi monopolista arra fogja használni kiváltságos helyzetét, hogy felállítsa az oktatás monopóliumát. Még a 19. században – a demokráciaellenes, monarchikus körülmények között – is nagyrészt monopolisztikusan szervezték meg és kényszerrel finanszírozták az oktatást (legalábbis az általános és egyetemi oktatást). És többnyire azok kezdték el aláásni és a demokráciához vagy a szocializmushoz hasonló, egalitárius eszmékkel helyettesíteni a királyok és nemesek kiváltságait, akiket a királyok és a hercegek értelmiségi testőrként béreltek fel, tehát az állami tanárok és professzorok.

Ezt az értelmiségiek jó okkal tették, hiszen a demokrácia és a szocializmus az állami oktatás kiterjesztésével igazából megsokszorozza az értelmiségiek és oktatók számát, ez pedig az intellektuális szemét és szenny még nagyobb áradatát eredményezte. Az oktatás ára – mint a védelem és az igazságszolgáltatás ára – drámaian megemelkedett a monopolisztikus irányítás alatt, míg az oktatás minősége – mint az igazságszolgáltatás minősége – folyamatosan zuhan. Napjainkban éppoly védtelenek vagyunk, mint amennyire tanulatlanok.

A demokratikus rendszer nélkül, illetve az államilag finanszírozott oktatás és kutatás nélkül viszont a legtöbb jelenlegi tanár és értelmiségi munkanélkülivé válna, vagy jövedelmük a jelenleginek apró töredékére zuhanna. Ahelyett, hogy évi százezer dollárért tanulmányoznák a feketék szlengjének szintaxisát, a szúnyogok szerelmi életét vagy a szegénység és a bűnözés közötti kapcsolatot, évi húszezer dollárért kellene tanulmányozniuk a burgonyatermesztés tudományát vagy a gázpumpa technológiájának működtetését.

A monopolizált oktatási rendszer mostanra legalább akkora probléma, mint a monopolizált védelem és igazságszolgáltatás rendszere. Igazából az állami oktatás, illetve az állami kutatás és fejlesztés a fő módszer, amivel az Állam védi magát a társadalmi ellenállástól. Ma az értelmiségiek legalább olyan fontosak, vagy még fontosabbak a kormánynak a status quo fenntartása érdekében, mint a bírók, a rendőrök vagy a katonák.

És mint nem lehet fentről lefelé átalakítani a demokratikus rendszert, úgy az sem várható, hogy ez az átalakulás az állami egyetemek és az állami oktatási rendszerből fog elérkezni. Ezt a rendszert nem lehet reformálni. A libertáriusok számára lehetetlen úgy beszivárogni az állami oktatási rendszerbe és átvenni azt, mint ahogy a demokraták és a szocialisták tették, amikor leváltották a királyokat.

A klasszikus liberalizmus nézőpontjából az adóból finanszírozott állami oktatási rendszer egészének mennie kell, tetőtől talpig. És nyilvánvalóan senki sem tud sikeres karriert befutni ezzel a meggyőződéssel ilyen körülmények között. Sohasem leszek képes az egyetem elnökévé válni. A nézeteim elzárnak attól, hogy ilyen karriert fussak be. Na most, ez nem azt jelenti, hogy az oktatás és az értelmiségiek nem játszanak szerepet a libertárius forradalom előidézésében. Épp ellenkezőleg, mint ahogy azt előzőleg megjegyeztem, végül minden azon a kérdésen múlik, képesek vagyunk-e delegitimizálni a demokráciát, illetve a védelem és igazságszolgáltatás demokratikus monopóliumát, és képesek vagyunk-e rámutatni arra, hogy mindez csupán gazdasági és erkölcsi korrupció.

Ez természetesen egy ideológiai háború. De helytelen volna azt feltételezni, hogy a hivatalos akadémia bármi segítséget fog nyújtani az igyekezeteinknek. Az oktatók és az értelmiségiek általában államisták, mivel állami alamizsnán élnek. Az intellektuális muníció, az ideológiai irányítás és a koordináció kizárólag az akadémián kívülről érkezhet, az intellektuális ellenállás központjaiból – egy olyan intellektuális ellenkultúrától, amely kívül áll, független és alapvetően szembe megy az állam védelmi és oktatási monopóliumával.

Forradalom lentről felfelé

Végül elérkezünk a lentről felfelé törekvő forradalmi stratégia jelentéséhez és magyarázatához. Ehhez hadd hivatkozzam azokra a megjegyzésekre, amiket korábban tettem a demokrácia védelmi használatával kapcsolatban – tehát hogy használhatók a demokratikus folyamatok demokráciaellenes, libertárius, magántulajdon-párti célok elérésére. Itt már felvázoltam két meglátást.

Egy, a fentről lefelé haladó stratégia lehetetlenségéből következik, hogy kevés, vagy semennyi energiát, pénzt és időt nem érdemes olyan, országos politikai versenyre fordítani, mint egy elnökválasztás, és úgyszintén ki kell zárni a központi kormányért vívott versenyt.

Kettő, az értelmiségiek a jelen rendszer – a jelen védelmi zsarolás – fenntartásában játszott szerepének felismeréséből az következik, hogy úgyszintén kevés vagy semennyi energiát, időt és pénzt nem érdemes az oktatás és az akadémia belülről történő reformálásába fektetni. Például ha valaki a jelenlegi egyetemi rendszerben elfoglal egy szabadpiacpárti vagy magántulajdonpárti katedrát, azzal annak az eszmének a legitimitását segíti elő, amelyet ellenez. Szisztematikusan meg kell vonni a forrásokat a hivatalos oktatási és kutatói intézetektől. Ennek érdekében természetesen minden lehetséges intellektuális támogatást meg kell adnunk azoknak az intézeteknek és a központoknak, amik pontosan ezen munkálkodnak.

Az előző két tanács okai egyszerűek: ideológiai szempontból a nép, az oktatók és különösképpen az értelmiségiek nem alkotnak teljesen homogén csoportot. És még ha lehetetlen is elnyerni a többség támogatását egy országos szintű, kimondottan demokráciaellenes politikai programmal, talán nem lehetetlen megnyerni egy kellően kis kerület többségét a teljes, demokratikus államapparátuson belüli helyi vagy regionális funkciók betöltéséhez. Igazából semmi irreális nincs abban a feltételezésben, hogy ezerszámra találhatunk ilyen többségeket, egyenlőtlenül szétszórva az ország minden területén. Hasonlóképpen, bár az értelmiségi osztályra egészében véve a védelem és az igazságszolgáltatás természetes ellenségeiként kell tekintenünk, bizonyos helyeken vannak értelmiségi-ellenes értelmiségiek, és mint ahogy azt a Mises Institute bizonyítja, nagyon is lehetséges egy intellektuális központba gyűjteni ezeket az elszigetelt embereket, majd egységet, erőt, és nemzeti, vagy akár nemzetközi közönséget adni nekik.

De mi lesz ezután? Minden más a végcélból következik, amelyet állandóan, minden tettünk során szem előtt kell tartani: a cél a magántulajdonhoz, az önvédelemhez, a szabad kizáráshoz és meghíváshoz, a szabad szerződéshez való jog lentről felfelé történő visszaállítása. A válasz pedig két részre osztható.

Egy, mit tegyünk ezekben a nagyon apró körzetekben, miután egy magántulajdon-párti, többséguralom-ellenes személy győzedelmeskedik. És kettő, mi legyen a kormány felsőbb szintjeivel, főként pedig a központi kormánnyal. Kezdetnek – és most arra válaszolnék, mit kellene tenni helyi szinten – a következőnek kell lennie a politikai program legelső, központi pontjának: meg kell próbálni a helyi adókról – főleg az ingatlanadóról – és a szabályozásokról szóló szavazás jogát korlátozni azokra, akik rendelkeznek tulajdonnal és ingatlannal. Kizárólag a tulajdonosoknak szabad szavazati jogot adni, a szavazatukat pedig nem egyenlően, hanem tőkéjük értékében és a fizetett adóik arányában kell beszámítani.

Továbbá minden közalkalmazottat – tanárokat, bírókat, rendőröket – és minden segélyezettet ki kell zárni a helyi adókról és szabályozásokról szóló szavazásról. Ezeket az embereket adóból fizetik, és semmi beleszólásuknak nem szabadna lenniük abba, milyen magasak az adók. Ezzel a politikai programmal az ember természetesen nem nyerhet mindenhol; nem nyerhetsz Washingtonban egy ilyen programmal, de merem állítani, számos helyen könnyen kivitelezhető. A helynek elég kicsinek kell lennie, és tisztességes embereknek kell lakniuk.

Következésképpen elkerülhetetlenül csökkenni fognak a helyi adók és a díjszabások, illetve a helyi adóbevétel. Emelkedni fog a legtöbb helyi bevétel és emelkedni fognak az ingatlanértékek, csökkenni fog a közalkalmazottak száma és fizetése. Mármost – és ez a döntő lépés – a következő dolgot kell tenni, és mindig tartsuk szem előtt, hogy nagyon apró területi körzetekről, tulajdonképpen kisvárosokról és falvakról beszélek.

Miután a csőcselék elveszíti a szavazati jogát, ki fog törni az állami finanszírozás krízise, a krízisből kivezető út pedig minden helyi állami vagy önkormányzati tulajdon privatizációja. Privatizálni kell az összes állami épületet, és helyi szinten nem sok épületről beszélünk – iskolák, rendőrségek, tűzoltóságok, bíróságok, utak, stb. – majd pedig el kell osztani a tulajdonrészesedést vagy a részvényeket a helyi magántulajdon-birtokosoknak annak viszonylatában, mennyi adót fizettek az életük során. Végtére is az övék, ők fizettek értük.

Ezek a részesedések szabadon cserélhetők, eladhatók és vásárolhatók, és így gyakorlatilag megszűnik a helyi kormány vagy önkormányzat. Ha nem lenne központi állam, ez a falu vagy város így felszabadított terület lehetne. Mi történne ezután az oktatással, és ami még fontosabb, mi történne a tulajdon védelmével és az igazságszolgáltatással?

Kisebb, helyi szinten annyira biztosak lehetünk abban, hogy mi fog történni, mint amennyire 100 évvel ezelőtt biztosak lehettünk benne, ha a király feladja hatalmát (vagy még annál is biztosabbak). Ami történne az nagyjából a következő: még mindig létezne minden anyagi erőforrás, amelyeket eddig az állami feladatok ellátására használtak – iskolaépületek, rendőrállomások, bírósági épületek – épp úgy, mint a munkaerő. Az egyetlen különbség, hogy ezek mostantól magántulajdonban, vagy az állami alkalmazottak esetében átmenetileg munkanélküliek lennének. Ha realisztikusan azt feltételezzük, hogy továbbra is lenne kereslet az oktatásra, a védelemre és az igazságszolgáltatásra, az iskolaépületeket, a rendőrállomásokat és a bírósági épületeket ugyanarra fogják használni, mint előtte. És számos korábbi tanárt, rendőrt és bírót ismét felbérelnének, vagy egyéni vállalkozóként folytatnák az előző munkájukat azzal a különbséggel, hogy mostantól egy helyi és közismert elit, az újdonsült tulajdonosok alkalmaznák az embereket és vezetnék az intézményeket vagy profitorientált szervezetként, vagy – ami valószínűbbnek látszik – félig jótékonysági, félig gazdasági szervezetként. A helyi „nagymenők” gyakran biztosítanak közjavakat a saját zsebükből, és nyilvánvalóan nekik áll leginkább érdekében a helyi igazság és béke fenntartása.

Könnyen belátjuk, hogy ez miként valósulna meg az iskolák és a rendőrök esetén, de mi a helyzet a bírókkal és az igazságszolgáltatással? Emlékezzünk arra, hogy minden gonosz gyökere az igazságszolgáltatás kényszerrel történő monopolizációja, tehát az, hogy valaki kikiáltja, mi a helyes. Ennek megfelelően a bírókat szabadon kell finanszírozni, és biztosítani kell a bírói pozícióba való szabad belépést. A bírókat nem szavazat alapján választják, hanem az igazságszolgáltatást kívánók tényleges kereslete választja őket. És ne felejtsük, hogy mivel kis, helyi szintekről van szó, egy, vagy nagyon kevés bíró iránti keresletről beszélünk. Függetlenül attól, hogy ezek a bírók magánbírói egyesületek vagy részvénytársaságok alkalmazottjai, esetleg egyéni vállalkozók, akik bérlik a létesítményeket vagy irodákat, azt kell látnunk, hogy csupán egy maréknyi helyi embernek, és csak széles körben ismert és tisztelt személyiségeknek – azaz a természetes elit tagjainak – van bármi esélye arra, hogy a helyiek bírónak válasszák őket.

Kizárólag a természetes elit tagjainak a döntései bírnak bármilyen tekintéllyel és juttathatók érvényre. És ha nevetségesnek vélt ítéletekkel állnak elő, abban a pillanatban más, helyi tekintélyek veszik át a helyüket, akik nagyobb tiszteletnek örvendenek. Ha helyi szinten mindez megtörténik, természetesen lehetetlen elkerülni a közvetlen konfliktust a központi kormányhatalommal. Hogyan kezeljük ezt a problémát? Nem zúznának szét egyszerűen bármi ilyen kezdeményezést?

Kétségtelenül szeretnék, de hogy tényleg képesek-e rá, az egy teljesen más kérdés, és ennek felismeréséhez elég azt észrevenni, hogy az államapparátus tagjai, még demokratikus körülmények között is a teljes népesség csupán egy apró hányadát teszik ki. És még ennél is kisebb a központi kormány alkalmazottjainak aránya.

Ez azt jelenti, hogy a központi kormány képtelen a táradalomra kényszeríteni az akaratát, hacsak nem lel széleskörű helyi támogatásra és együttműködésre eközben. Ez főleg akkor válik nyilvánvalóvá, ha az ember elképzel egy nagyszámú szabad várost vagy falvat, mint amilyet az előbb leírtam. Gyakorlatilag lehetetlen megszállni ezer helyileg szétszórt települést és közvetlen központi uralmat kényszeríteni rájuk mind munkaerő, mind pedig propaganda szempontjából.

Helyi végrehajtók nélkül, engedelmes helyi hatóság nélkül a központi kormány akarata nem több, mint üres fecsegés. És pontosan ennek a helyi támogatásnak és együttműködésnek kell hiányoznia. Amíg a felszabadított közösségek száma apró, a helyzet kétségtelenül veszélyesnek tűnik. Viszont az ember még a felszabadítási küzdelem kezdeti szakaszaiban is igen magabiztos lehet.

Talán bölcs dolog elkerülni a központi kormánnyal való közvetlen konfrontációt ebben a fázisban, kerülni hatalmának elítélését és a birodalom elutasítását. Inkább tanácsos passzív ellenállást és az együttműködés megtagadását gyakorolni. Az ember egyszerűen nem segíti tovább a központi hatalom törvényeinek érvényre juttatását, és a következő magatartást gyakorolja: „Ezek a te szabályaid, és te betartatod őket. Nem akadályozlak meg benne, de nem is foglak segíteni, mivel én a saját, helyi választópolgáraim felé tartozom kötelességgel.”

Ezt következetesen gyakorolva – semmi együttműködés, az égvilágon semmi segítség – a központi hatalom ereje jelentősen csökkenne, vagy akár elillanna. És az általános közvélemény fényében igen valószínűtlennek tűnik, hogy a szövetségi kormány megszálljon egy területet, mely lakosainak egyetlen bűne, hogy egymás háborítása nélkül próbáltak élni. Waco esete, az őrültek egy csoportja egy dolog. De megszállni és kiirtani normális, sikeres, derék polgárok egy csoportját egy teljesen más, és jóval nehezebb dolog.

Miután a hallgatólagosan elszakadt területek száma eléri a kritikus tömeget, és a következőt segíti minden kis siker, a kezdeményezés elkerülhetetlenül egy országos méretű önrendelkezési mozgalommá fog radikalizálódni, nyíltan szecesszionista helyi rendőrségekkel, a központi hatalommal való nyílt, lenéző engedetlenséggel.

És ebben a helyzetben tehát, amikor a központi kormány arra kényszerül, hogy feladja a védelmi monopóliumát, tisztán szerződéses szintre tehető a kapcsolat az új hatóságok és a hatalmukat vesztett állami hatóságok között, a nép pedig visszanyeri saját tulajdona védelmezéséhez való jogát.

Lábjegyzetek

  1. 1902-ben Vlagyimir Lenin a „Mi a teendő?” nevet adta könyvének, amelyben részletezte a kommunizmus Oroszországban való megvalósításának tervét. Hoppe ugyanezt a címet használja, hogy részletezze tervét, amellyel a libertarianizmus elhozható Amerikába. A beszéd eredetileg elhangzott a Mises Institute által szponzorált “The Bankruptcy of American Politics” konferencián a kaliforniai Newport Beachen, 1997. Január 24-25.-én.
  2. [Az “Osztrákok” alatt Hoppe az osztrák közgazdaságtani iskola követőit érti, mely nevét onnan kapta, hogy első és legnevesebb tudósai osztrák származásúak, mint Carl Menger, Eugen Böhm von Bawerk vagy Ludwig von Mises; a ford.]