Utóirat: Megtanultuk-e leckéinket?
Nyolcvan évvel a Nagy Gazdasági Világválság kezdete után, az irodalom, ami az amerikai történelem e fájdalmas epizódját taglalja, egy reményteli átalakuláson megy át. A történelmi írásokat évtizedeken át uraló elfogadott vélekedés úgy érvel, hogy a szabadpiac idézte elő a válságot, és FDR New Dealje mentette meg az országot. Nyilván találkozhatunk megannyi rosszul tájékoztatott partizánnal, ideológussal és szélhámossal, akik mind a mai napig hangoztatják ezeket a felületes állításokat. Komoly történészek és közgazdászok azonban szorgosan a hazugságok lassú felszámolásán dolgoztak. Az esszé, amit olvastál, számos új keletű irodalmat idéz, amiket érdemes teljességükben áttanulmányozni.
És 2008-ban Simon & Schuster kiadott egy olyan pompás kötetet, amit kifejezetten ajánlok. A könyv – amit Dr. Burton W. Folsom, a Hillsdale College professzora írt – provokatív címe New Deal of Raw Deal? How FDR’s Economic Legacy Has Damaged America. Ez a témában az egyik leginkább megvilágosító mű. Hatalmas segítséget fog nyújtani a történelmi nézőpont megváltoztatásában és polgártársaink oktatásában arról, hogy mi is történt valójában az 1930-as években.
Egy másik nagyszerű adalék az irodalomhoz Amity Shlaes 2007-ben megjelent,The Forgotten Man: A New History of the Great Depression című könyve. A tény, hogy New York Times bestseller volt, azt sugallja, hogy az emberek éheznek e történelmi periódus igaz történetére.
2004-ben két UCLA közgazdász – Harold L. Cole és Lee E. Ohanian – társszerzői voltak egy igazán érdekes cikknek, ami egy fontos és közismert kiadvány, a Journal of Political Economy lapjain jelent meg. A cikk a következő megfigyelést írja le: Franklin Roosevelt elnök rendeletei 7 hosszú évvel nyújtották meg a Nagy Gazdasági Válság idejét. „A gazdaság készen állt egy gyönyörű felépülésre,” mondják a szerzők, „de a felépülést megrekesztették ezek a hibás intézkedések.”
A Loyola University közgazdásza, Thomas DiLorenzo arra mutat rá a Cole és Ohanian kutatásához fűzött, „The New Deal Debunked (Again)” című megjegyzésében, hogy a munkanélküliség hat évvel FDR hivatalba lépése után majdnem hatszor akkora volt, mint a válság előtt. Az egy főre eső GDP, a személyes fogyasztási kiadások és a nettó magánberuházások mind alacsonyabban voltak 1939-ben, mint 1929-ben.
„A tény, hogy a ’főáramú’ neoklasszikus közgazdászoknak ilyen sokáig tartott rájönni [hogy FDR politikája elnyújtotta a katasztrófát]” jegyezi meg DiLorenzo, „teljesen megdöbbentő,” de mégis, „jobb később, mint soha.”
Az amerikaiak talán felülvizsgálnak néhány dolgot, amit eddig tudni véltek a Nagy Gazdasági Világválsággal kapcsolatban, de ez nem ugyanaz, mint azt mondani, hogy elég jól megtanultuk ezt a fontos leckét ahhoz, hogy ne kövessük el újra ugyanezeket a hibákat. Igazából ma egyáltalán nem állunk közelebb ahhoz, hogy megoldjuk az üzleti ciklusok legfőbb okozóját – a monetáris károkozást – mint 80 évvel ezelőtt.
Ébresztőként kéne szolgálnia annak a pénzügyi krízisnek, ami 2008-ban megragadta Amerikát. Mindenhol ott vannak az állami beavatkozás ujjlenyomatai. 2001-től 2005-ig a Federal Reserve a pénzkínálat hatalmas, kétszámjegyű bővítésébe fogott. A dollár bezuhant a tengerentúli piacokon, a nyersanyagárak pedig az egekbe emelkedtek. Mivel a bankok úsztak a Fedtől származó likviditásban, lezuhantak a kamatlábak és felfújódott a kockázatos embereknek kiadott hitelek száma, akik kétséges, hogy megérdemelték. A politikusok még több olajat öntöttek a tűzre, amikor arra kényszerítették a bankokat, hogy másodrendű (subprime) jelzáloghiteleket nyújtsanak több száz millió dollár értékben.
Amikor kipukkadt a lufi, sok olyan elkövető pózolt megmentőként, akik felelősek voltak az összeomlást okozó rendeletekért, majd új beavatkozásokat, nagyobb államhatalmat, több inflációt és a becsődölt cégeknek nyújtott hatalmas összegű, adófizetők által pénzelt mentőcsomagokat támogattak. Sokan közülük nagyobb adókért és vámokért kiáltott, ugyanazért az ostobaságért, ami egy hosszú és mély válsággá alakította az 1930-as recessziót.
Az olyan ügynökségek adópénzből való kimentése, mint a Fannie Mae és a Freddie Mac (illetve a magáncégek 2008 őszén egyre gyarapodó listája), egy még ennél is nagyobb ostobaság, méghozzá monumentális költséggel. Nem csupán mi és a jövő nemzedékei fogjuk fizetni ennek a számláit, hanem maga az a folyamat, hogy jó pénzzel halmozzuk el a rosszat, egyre halmozni fogja az erkölcsi veszélyeket, ami több rossz döntésnek és jövőbeli mentőcsomagnak ad majd helyet. Ez az, ami aláássa a szabad kereskedelmet és a valuta erejét. Több mint valószínű, hogy előbb vagy utóbb sokkal több inflációhoz fognak folyamodni a számlák kifizetéséhez.
„Az állam” állapította meg a világhírű osztrák közgazdász, Ludwig von Mises, „az egyetlen olyan intézmény, ami képes fogni egy értékes árucikket, mint a papírt, majd elértékteleníteni azt azzal, hogy ellátja tintával.” Mises az infláció átkáról beszélt, a folyamatról, amely során az állam megnöveli a nemzet pénzkínálatát, ezzel pedig elpusztítja minden egyes pénzegység értékét – a dollárét, a pezóét, a fontét, a frankét, vagy bármiét. Ez gyakran az árak emelkedésében jelenik meg, amit sokan összekevernek magával az inflációval. Fontos a megkülönböztetés, mivel, ahogyan azt a közgazdász Percy Greaves ékesszólóan magyarázza: „A definíció megváltoztatása megváltoztatja a felelősséget.”
Definiáld az inflációt az árak emelkedéseként, és mint a tanácstalan Jimmy Carter 1970-ben, azt fogod hinni, hogy az olajsejkek, a hitelkártyák, és a magánvállalatok a tettesek, és az árkontroll a válasz. Definiáld az inflációt a klasszikus módon, mint a pénz- és hitelkínálat megemelése, az árak emelkedése pedig a következmény, és fel kell tenned a sokatmondó kérdést: „Ki emeli meg a pénzkínálatot?” Erre csak egyetlen entitás képes legálisan, mindenki mást pénzhamisítónak hívnak és börtönbe csuknak.
A közgazdász Milton Friedman vitathatatlanul érvelt amellett, hogy az infláció mindig és mindenhol egy monetáris dolog. Az emelkedő árak épp annyira okoznak inflációt, mint a nedves utca esőt.
A papírpénz előtt az államok úgy infláltak, hogy lecsökkentették az érmék nemesfémtartalmát. Az ősi próféta, Ézsaiás a következő szavakkal rótta meg az Izraelitákat: "Ezüstöd salakká lett, tiszta borod vízzel keveredett." A római császárok újra és újra beolvasztották az ezüstdénárokat, és hulladék acélt adtak hozzá, amíg a dénár kevesebb mint 1% ezüstöt nem tartalmazott. A spanyol szaracénok, addig csipkedték le az érmék széleit, hogy több érmét verhessenek, amíg azok túl apróvá nem váltak a keringéshez. Az árak pedig a valuta értékének tükörképeként emelkedtek.
Nem az áremelkedés a pénz- és hitelexpanzió egyetlen következménye. Az infláció elmarja a megtakarításokat és ösztönzi az adósságot. Aláássa a bizalmat és elbátortalanítja a beruházásokat. Destabilizálja a gazdaságot a fellendülések és az összeomlások létrehozásával. Ha elég szörnyű, még azt a kormányt is eltörölheti, ami felelős érte. Ez még nagyobb csapásokhoz vezethet. Mind Hitler, mind pedig Napóleon részben az elszabadult infláció káosza miatt került hatalomra.
Mindez felvet megannyi problémát, amikről rég óta vitáznak a közgazdászok: Minek vagy kinek kellene meghatároznia a nemzet pénzkínálatát? Miért kezeli azt olyan gyakran rosszul az állam? Mi a kapcsolat a fiskális és a monetáris politika között? Legyen elég annyi, hogy az államok azért folyamodnak inflációhoz, mert több bevételt akarnak, mint amennyi adót hajlandóak kivetni, vagy mint amennyit képesek kölcsön venni. A brit közgazdász John Maynard Keynes sok szempontból csupán egy befolyásos sarlatán volt, azonban fején találta a szöget, amikor azt írta, „a folyamatos inflációval az államok titokban és észrevétlenül el tudják kobozni a polgárok vagyonának egy jelentős részét.”
Tehát, mondhatnád, az infláció egy szörnyű jelenség, viszont nem több egy izolált jelenségnél, aminek a legrosszabb esetei olyan távoli helyeken jelennek meg, mint Zimbabwe. Nem igazán. A kései Frederick Leith Ross, a nemzetközi pénzügyek híres szakértője megfigyelte, hogy „az infláció olyan, mint a bűn: minden kormány megveti, és minden kormány gyakorolja.” Még az amerikaiak is megtapasztalták a hiperinflációt, ami két valutát is elpusztított – a Függetlenségi Háború balsorsú kontinentális dollárját és a Polgárháború szövetségi dollárját.
Napjaink dollárjának lassú értékcsökkenése, a fogyasztói árak kitartó, egyszámjegyű növekedése csupán ugyanennek a folyamatnak a korlátozott verziója. Az állam költekezik, költségvetési hiányba ütközik, és az inflációs adóval állja a számláit. Hogy meddig mehet ez így tovább, azt csak találgathatjuk, de nem kellene elbizakodnunk a több ezer milliárd dollár államadósság és a politikusok láttán, akikhez képest a részeg tengerész fösvény, és akik a még több költekezés ígéretével jutnak hatalomra.
Az infláció még mindig velünk van, de valamikor vége kell, hogy legyen. Egy valuta értéke nem feneketlen. Az eróziójának idővel meg kell szűnnie: vagy beszünteti az állam a felelőtlen pénznyomtatást, vagy addig nyomtat, amíg elpusztítja a pénzt. De annyi biztos, hogy a végkimenetel főleg azon múlik, hogy megértik-e áldozatai, hogy mi is az és honnan származik. Mindeközben gazdaságunk úgy néz ki, mint egy hullámvasút, mivel a kongresszusok, az elnökök és a felhatalmazott ügynökségiek sosem szüntetik be a monetáris károkozást.
Eleged van abból, hogy a politikusok egymást hibáztatják, harcolnak, hogy óvják magukat a kritikától és a meghurcolástól, politikai pontokat gyűjtenek egy krízis közepén, és adósságot adósságra halmoznak, amit „élénkítő csomagnak” neveznek? Miért akarják annyian rájuk bízni az egészségügyet, az oktatást, a nyugdíjat, és életük ezer más aspektusát? Ez nem több nagybetűs őrületnél. Az ellenszer pedig az Igazság. Tanulnunk kell ostobaságaink leckéiből, és el kell határoznunk, hogy most oldjuk meg őket, nem pedig később.
Ennek érdekében meghívom az olvasót, hogy vegyen részt az oktatási folyamatban. Támogasson olyan szervezeteket, mint a FEE és a Mackinac Center, amik azon dolgoznak, hogy tájékoztassák a polgárokat az állam helyénvaló szerepéről és arról, hogy miként működik egy szabad gazdaság. Segíts elterjeszteni ennek az esszének és más remek publikációknak a másolatát, amik a szabadságot és a szabad kereskedelmet támogatják. Követeld a képviselőidtől a költségvetés kiegyensúlyozását, követeld, hogy alkalmazkodjanak az Alkotmány betűjéhez és szellemiségéhez, és hogy ne próbáljanak szavazatokat vásárolni mások pénzéből.
Mindenki hallotta a filozófus, George Santayana bölcs megállapítását: „Azok, akik képtelenek emlékezni a múltra, arra ítéltetnek, hogy megismételjék azt.” Ez egy olyan figyelmeztetés, amit nem tanácsos figyelmen kívül hagynunk.
