Háromszereplős beavatkozás

A háromszereplős beavatkozásról – mint mondtuk – akkor beszélhetünk, amikor a támadó két embert kényszerít, hogy cseréljenek egymással, vagy megtiltja számukra, hogy így tegyenek. Így a beavatkozó tilthatja egy bizonyos termék eladását, vagy megtilthatja, hogy egy bizonyos ár alatt vagy fölött adják azt el. Ilyenformán megkülönböztethetjük a háromszereplős beavatkozás két típusát: árszabályozás, ami a csere feltételeire vonatkozik, és termékszabályozás, ami a termelő termékének természetére vonatkozik. Az árszabályozás kihat a termelésre, ahogy a termékszabályozás is az árakra, de a kétféle szabályozás eltérő hatásokat generál s így kényelmesen elválaszthatjuk őket.

1.

Árszabályozás

A beavatkozó meghatározhat egy minimumárat, ami alatt a terméket nem lehet eladni, vagy egy maximumárat, ami fölött nem árusítható. Emellett egy konkrét, fix árat is megszabhat. Bárhogy is tesz, az árszabályozás vagy hatástalan lesz, vagy hatásos. Hatástalan lesz, ha a szabályozás nem befolyásolja közvetlenül a piaci árat. Tegyük fel, hogy a piacon nagyjából 100 uncia aranyért lehet autót venni. Az állam hoz egy törvényt, hogy tilos egy autót 20 uncia aranynál olcsóbban eladni, és büntetés vár arra, aki így tesz. Egy ilyen szabály – a piac jelen állapotában – teljesen hatástalan, és megmarad holt betűnek, hiszen nem árulnak autót 20 uncia aranynál olcsóbban. Az árszabályozás kizárólag arra jó, hogy állami bürokratáknak generáljon értelmetlen állásokat.

Másfelől az árszabályozás lehet hatásos, azaz eltérítheti az árat attól, mint ami a szabad piacon kialakult volna. Az 1. ábra mutatja az adott termék keresleti és kínálati görbéit (rendre SS és DD).

1. ábra:
A maximumáras szabályozás hatása

FP a piac által szabott egyensúlyi ár. Most tegyük fel, hogy a beavatkozó meghatároz egy maximális árat 0C-ben, ami fölött eladni mostantól törvénytelen. A szabályozói áron a piac nem tisztul ki, és a keresett mennyiség AB mértékben meghaladja a kínált mennyiséget. A létrejövő hiány nyomán a fogyasztók mennek, hogy olyan termékeket vásároljanak, amik az adott áron nem elérhetők. Egyesek kénytelenek lesznek lemondani róla; mások a piachoz fordulnak majd, ami mint „fekete” vagy illegális piac éled újjá, és felárat fizetnek a büntetés eladók által immár viselt kockázatáért. Az ármaximum fő jellegzetessége a sorban állás, a végeláthatatlan „felsorakozás” azokért a termékekért, amelyekből nincs elegendő kínálat a sor végén állók számára. Elkeseredésükben az emberek mindenféle technikákat dolgoznak ki, amelyek a piac tisztulását célozzák. Az „asztal alatti” eladás, a kenőpénz, a törzsvendégek előnybe hozása stb. elkerülhetetlen jellemzői egy olyan piacnak, amit kalodába zár az ármaximum.¹

Meg kell jegyezni, hogy még ha az árukészlet az előrelátható jövőre le van kötve, és a kínálati függvény vertikális, a mesterséges hiány akkor is létrejön, annak minden következményével. Minél „rugalmasabb” az ellátás, azaz minél több erőforrást lehet kivonni a termelésből, annál súlyosabb lesz a hiány ceteris paribus. Ha az árszabályozás „szelektív”, azaz egy vagy néhány termékre vetik csak ki, a gazdaságot nem téríti el olyan univerzálisan, mint egy általános rendelet alatt, de a mesterséges hiány így is súlyos lesz az adott ágazatban, különösen, hogy a vállalkozók és a termelési tényezők átállhatnak más termékék (valószínűleg helyettesítők) gyártására. A helyettesítő termékek ára megemelkedik, ahogy a „túlzott” kereslet átáramlik rájuk. Ennek fényében belátható, hogy a tipikus állami reakció szelektív árszabályozás esetén – „fenn kell tartanunk az árszabályozást, ameddig a termék kínálata szűkös” – egy csaknem nevetséges tévedés. Az igazság pont az ellenkezője: az árszabályozás hozza létre a termék mesterséges hiányát, ami fennmarad mindaddig, amíg a szabályozás létezik – sőt még súlyosbodni is fog, ahogy az erőforrásokat átállítják más termékek gyártására.

Mielőtt megvizsgálnánk az általános ármaximum hatásait, tekintsük a minimális árra vonatkozó szabályozást, vagyis ahol egy, a szabadpiaci ár feletti árat határoznak meg. Ezt látjuk a 2. ábrán.

2. ábra:
A minimumáras szabályozás hatása

DD és SS rendre a keresleti és kínálati függvények. 0C a szabályozói ár, FP a piaci egyensúlyi ár. 0C-ben a keresett mennyiség AB mértékével alacsonyabb, mint a kínált mennyiség. Tehát míg a maximumáras szabályozás hatása a mesterséges hiány, a minimumáras szabályozás eladatlan többletet generál mesterségesen. AB az eladatlan többlet. Az eladatlan többlet akkor is létrejön, ha az SS függvény vertikális lenni, de minél rugalmasabb a kínálat, ceteris paribus annál nagyobb lesz a többlet. A mesterségesen magas ár erőforrásokat vonz be, de ugyanakkor visszafogja a vásárlói keresletet. Szelektív árszabályozás esetén az erőforrások elhagyják azokat az ágazatokat, ahol jobban szolgálják a tulajdonosukat és a fogyasztókat, és átjönnek ebbe az ágazatba, ahol túltermelést és veszteséget eredményeznek.

Mindez megmutatja, hogyan okoz a beavatkozás a piaccal való babráláson keresztül vállalkozói veszteséget. A vállalkozók bizonyos kritériumok mentén működnek: azon árak, kamatok stb. alapján, amiket a szabadpiac meghatározott. A beavatkozói babrálás ezekkel a tényezőkkel nemcsak az igazodást teszi tönkre és veszteséget generál, hanem az erőforrások hibás allokációját is előidézik a fogyasztói igények kielégítése tekintetében.

Az általános, mindenre kiterjedő ármaximum az egész gazdaságot letéríti a pályájáról, és megakadályozza a fogyasztókat, hogy helyettesítő termékeket válasszanak. Általános ármaximumat jellemzően azért szokták kivetni, hogy „megelőzzék az inflációt” – mindig, amikor éppen a kormányzat az, ami nagyban hígítja a pénzkínálatot. Az mindenre kiterjedő ármaximum ugyanazt jelentik, mintha a pénzegység vásárlóértékére (PPM) vetnének ki egy minimumot, mint a 3. ábrán látható.

3. ábra:
Az általános ármaximum hatása

0F jelöli a társadalom pénzkészletét; DmDm a társadalom pénzkereslete; FP a piac által megszabott egyensúlyi PPM (a pénzegység vásárlóereje). Egy, a piaci ár fölé meghatározott minimum PPM (0C) letöri a piac tisztító „mechanizmusait”. 0C-ben a pénzkészlet meghaladja a pénzkeresletet. Ennek hatására az emberek maguknál tartanak GH mennyiségű pénzt, mint „eladatlan többletet”. Megpróbálnák eladni a pénzüket azzal, hogy termékeket vásárolnak, de nem tudják. A pénzüket mesterséges kómába tették. Amennyiben az állami általános ármaximum fennáll, annyiban az emberek pénze használhatatlan, mert nem tudják elcserélni. De az emberek szükségképpen őrült tülekedésbe kezdenek, remélve, hogy az ő pénzük használható lesz.² A favoritizmus, a sorban állás, a kenőpénzek stb. csakhamar előkerülnek, ahogy egy világos ösztönző is arra, hogy egy „fekete” piac (azaz a tényleges piac) elnyelhesse a többletpénzt.

Egy általános árminimum egyenértékű egy, a PPM-re kivetett maximum-szabályozással. Ennek révén kielégítetlen túlkereslet jelentkezik a pénz iránt a rendelkezésre álló pénzkészlethez képest – konkrétan eladatlan árukészletek lesznek minden területen.

A maximum- és minimumáras szabályozások minden árra vonatkoznak, lett légyen szó fogyasztási javakról, tőkejavakról, földről, munkaerőről, vagy a pénz „áráról” a többi termékben kifejezve. Vonatkoznak például a minimálbérre. Amikor a minimálbér-törvény hatásos, azaz amikor az adott típusú munka piaci értéke (a munkás diszkontált határtermelékenysége) fölötti bért szab meg, a munka kínálata meghaladja a keresletét, és ez az „eladatlan többlet” a munkapiacon önkéntelen tömeges munkanélküliséget jelent. A nem általános, hanem szelektív minimálbér-szabályozások az adott ágazatban teremtenek munkanélküliséget, és a helyzet súlyosbodik, ahogy a magasabb bérekért egyre többen jelentkeznének. A munkaerő végül kénytelen lesz kevésbé jövedelmező, kevesebb értéket előállító tevékenységet végezni. A végeredmény szempontjából nem számít, hogy a hatásos minimálbért az állam vagy egy szakszervezet szabja-e meg.

Az árszabályozás hatásairól szóló elemzésünk ugyanúgy megállja a helyét – mint Mises zseniálisan rámutatott – az egyik pénznek egy másikban kifejezett árának (árfolyamának) a szabályozása kapcsán.³ Ezt részben felismerték a Gresham-törvény kapcsán, de azt kevesen látták be, hogy a törvény pusztán az árszabályozás általános törvényének egy sajátos esete. Ez valószínűleg kötődik ahhoz is, hogy a Gresham-törvényt félrevezetően szokták megfogalmazni, úgy mint: „a rossz pénz kiszorítja jót a forgalomból”. Ha szó szerint vesszük, ez egy paradoxon, amely ellentmond a piac általános törvényének, miszerint a fogyasztók kielégítésének jobb módszerei tendenciaszerűen felülkerekednek a rosszabbakon. Még azok is, akik általában támogatják a szabadpiacot, ezt a paradoxont hozták fel, hogy igazolják az állam aranyra és ezüstre vonatkozó pénzverési monopóliumát. Valójában a Gresham-törvény helyes olvasata ez: „az állam által túlértékelt pénz kiszorítja az állam által alulértékelt pénzt a forgalomból”. Amikor az állam önkényesen megszabja egy pénz értékét vagy árát egy másikban kifejezve, ezzel egy árminimumot vezet be az egyik, és egy ármaximumot a másik pénznemre (lévén hogy az „áraik” egymásban vannak kifejezve). Ez volt példának okáért a bimetallizmus lényege. A bimetallizmus rendszerében az egyik ország elismerte pénzként az aranyat és az ezüstöt, de a köztük lévő árat, vagyis az átváltási arányt önkényesen szabta meg. Amikor ez az önkényes ár szükségképpen eltért a szabadpiaci ártól (és ez az eltérés csak egyre valószínűbb lett, ahogy múlt az idő, és változott a szabadpiaci ár, miközben az állami önkényes ár ugyanaz maradt), az egyik pénznem túlértékeltté, a másik pedig alulértékeltté vált az állam által. Tegyük fel, hogy egy ország ezüstöt és aranyat használt pénzként, és az állam az átváltási arányt úgy állapítja meg, hogy 16 uncia ezüst érjen 1 uncia aranyat. A piaci ár – amely talán 16:1 volt a szabályozás pillanatában – aztán 15:1-re változik. Mit jelent ez? Az ezüstöt most önkényesen alul-, az aranyat pedig önkényesen felülértékeli a kormányzat. Más szóval az ezüstöt erővel a valóságos áránál olcsóbbá teszik aranyban kifejezve, míg az aranyat erővel a valóságos áránál drágábbá teszik ezüstben kifejezve. Az állam maximumárat határoz meg az ezüstre és minimumárat az aranyra egymásban kifejezve.

Az eredmény természetesen ugyanaz lesz, mint bármely hatásos árszabályozás esetén. Az ezüst maximumára mellett, illetve az arany minimumárával több aranyat akarnak ezüstre cserélni, mint amennyi ezüstöt aranyra. Az aranyból – ahogy ezüstre akarják váltani – eladatlan többlet keletkezik, míg az ezüst szűkössé válik, és kiszorul a forgalomból. Az ezüst átfolyik egy másik országba vagy régióba, ahol szabadpiaci áron lehet kereskedni vele, az arany pedig épp ellenkezőleg, befolyik az országba. Ha világszerte bimetallizmus van, akkor az ezüst a „feketepiacra” menekül, a hivatalos és nyílt ügyleteket pedig kizárólag aranyban bonyolítják. Ilyenformán egyik ország sem tarthatja fenn a bimetallizmus rendszerét, mert az egyik pénz szükségképpen túl- vagy alulértékelt lesz a másikban kifejezve. A forgalomban mindig a túlértékelt pénz lép az alulértékelt helyébe.

Árupénzből át lehet térni – kormányzati utasítással – rendeleti pénzre (fiat money), ahogy valójában már csaknem a világ összes államában megtörtént. Így minden államnak megvan a saját pénzneme. Egy szabad piacon a rendeleti pénzek árfolyama tendenciaszerűen a vásárlóerő-paritásuk változásainak megfelelően alakulna. Azonban tegyük fel, hogy egy állam önkényesen megszabja saját X pénznemének egy másik ország Y pénznemével szembeni árfolyamát. Mondjuk 5 egységnyi X érjen egy Y-t a szabadpiacon, míg X ország a pénzemét mesterségesen felülértékeli az árfolyam 3 X = 1 Y arányban történő megszabásával. Mivel jár ez? X-nek minimumárat állapítottak meg Y-ban, illetve Y-nak egy maximumárat X-ben kifejezve. Ennek eredményeként mindenki igyekszik majd – hasznot látva – elcserélni ezen az alacsony áron az X-eit Y-ra. Túlkereslet alakul ki Y-ra X-szel szemben, X-ből pedig többlet keletkezik Y-nal szemben. Íme a rejtélyes „dollárhiány” magyarázata, ami Európát sújtotta a második világháború után. Az európai kormányok mind felülértékelték a pénzeiket az amerikai dollárral szemben. Az árszabályozás eredményeként hiány alakult ki a dollárból az európai pénznemekben kifejezve, míg az utóbbiak megrekedtek a piacon, keresve a dollárt anélkül, hogy találtak volna.

Az árfolyamra vonatkozó árszabályozás egy másik, ősi példája az elhasznált érmék újakra cseréléséhez kapcsolódik. Kialakult a szokás, hogy az egyes érmékre valamilyen névértéket vertek, jelezve – valamilyen mértékegység szerint – hogy mennyi nemesfémet tartalmaztak. Idővel a dolgok „egyszerűsítése” végett az államok elrendelték, hogy az elhasznált pénzek ugyanolyan értéket képviselnek, mint az azonos névértékű, újonnan vert társaik.⁴ Tegyük fel, hogy egy húszunciás ezüstérme értékét kötelezően egyenlővé teszik az elhasznált, már csak tizennyolc-unciás érme értékével. A következmény szükségképpen ugyanaz volt, mint minden árkontroll esetén. Az állam önkényesen leértékelte a régi érméket, és felértékelte az újakat; az új érmék túl olcsók, a régiek pedig túl drágák voltak. Ennek eredményeként az új érmék hamar eltűntek a forgalomból, külföldre vagy otthoni feketepiacokra menekülve, a régi, elhasznált érmék viszont beáramlottak. Ez aztán nehéz helyzetbe hozta az állami pénzverdéket, mert képtelenek voltak az érméiket forgalomban tartani, függetlenül attól, hogy hányat vertek belőlük.⁵

Hogy Gresham törvényének hatásai olyan látványosan jelentkeznek, az részben egy, csaknem valamennyi kormány által bevezetett intézkedés következménye: a törvényes fizetőeszköz megszabásáé. Egy társadalomban mindig nagy mennyiségben léteznek kifizetetlen adósságok, illetve olyan hitelek, amiket a múltban nyújtottak, és a jövőben várják a visszafizetésüket. Az ezekre vonatkozó szerződések betartatása a joghatóságok feladata. Az egyszerűség kedvéért a szerződésekbe gyakran csak annyit írtak, hogy az adósságot „pénzben” kell rendezni, anélkül, hogy meghatározták volna, milyen pénzben. Az államok ekkor megszabták, hogy melyik pénz számít törvényes fizetőeszköznek. Ezzel önkényesen meghatározták a „pénz” jelentését, arra az esetre is, amikor a hitelező és az adós másban is hajlandók lettek volna rendezni az ügyleteiket. Amikor az állam mást határoz meg pénzként, mint amit a tranzakcióban résztvevő felek egyébként használnának, beavatkozás történik, és Gresham törvényének hatásai is megjelennek. Példának okáért tegyük fel, hogy a bimetallizmus fent említett rendszere van érvényben. Amikor a szerződéseket eredetileg kötötték, az arany 16 uncia ezüstöt ért; most csak 15-öt. Ám a törvényes fizetőeszközre vonatkozó szabályozás szerint a „pénz” 16:1 arányban váltandó. Ezen beavatkozás hatására a szerződéseit mindenki a túlértékelt aranyban fizeti. A törvényes fizetőeszközre vonatkozó törvények felerősítik az árfolyam-szabályozás következményeit, az adósok pedig előnyhöz jutnak a hitelezők kárára.⁶

Az uzsora elleni törvények egy másik formáját jelentik a piacot megzavaró árszabályozásnak. Ekkor a hitel után kérhető kamatra határoznak meg ármaximumot, megtiltva minden olyan kölcsönügyletet, ahol magasabb kamatot kérnének. A megtakarítások volumenét és arányát, valamint a piaci kamatlábat alapvetően az egyéni időpreferenciák határozzák meg. Egy hatásos, az uzsorát tiltó törvény ugyanúgy működik, mint minden más ármaximum – hiányt generál az adott szolgáltatásból. Hiszen az időpreferenciák, illetve azok nyomán a „természetes” kamatláb nem változik. A tény, hogy ez a kamatláb immár törvénytelen, azt jelenti, hogy a marginális megtakarítók (akiknek a legmagasabb az időpreferenciájuk) nem fognak tovább megtakarítani, és a megtakarítás és befektetés szintje visszaesik a gazdaságban. Az eredmény: alacsonyabb termelékenység és alacsonyabb jövőbeli életszínvonal. Lesznek, akik nem takarítanak meg tovább; mások akár ki is vehetik a megtakarított pénzüket, felélve a tőkéjüket. Ennek a hatásnak a mértéke attól függ, hogy mennyire hatásos az uzsora elleni törvény, magyarán hogy mennyire kötik gúzsba és torzítják el az önkéntes piaci kapcsolatokat.

Az uzsora elleni törvények célja – legalábbis névleg –, hogy segítse a kölcsönfelvevőket, illetve köztük is a leginkább kockázatosakat, akik magasabb kamatot „kényszerülnek” fizetni, hogy ellensúlyozzák a többletkockázatot. Azonban pontosan ezek azok a kölcsönfelvevők, akiket a leginkább megkárosítanak az uzsora elleni törvények. Ha a törvényi maximum nem túl alacsony, nem áll be komoly csökkenés az összes megtakarítás szintjében. De a maximum pont alatta van annak a piaci kamatnak, amit a legkockázatosabb kölcsönfelvevőktől kérnének (ahol a kamat vállalkozói komponense a legnagyobb), és így ők lesznek azok, akik nem jutnak majd hitelhez. Amikor a kamat önkéntes, a kölcsönadó képes lesz nagyon magas kamatot is elkérni a hiteleiért, és így bárki vehet tőle kölcsönt, aki megfizeti az árát. Ahol a kamatot szabályozzák, számos reménybeli kölcsönfelvevőt fosztanak meg teljesen a hitellehetőségektől.⁷

Az uzsora elleni törvények nemcsak a hitelezést és a befektetéseket megalapozó megtakarításokat csökkentik, hanem mesterséges „hitelhiányt” is generálnak: egy olyan állapotot, ahol folyamatos a túlkereslet a csak a törvényes kamatot kérő hitelekért. Ahelyett, hogy a hitel a legjobb képességű és leghatékonyabb igénylőkhöz menne, a hitelezőnek kell majd „kiporcióznia” valamilyen mesterséges és gazdaságtalan módon.

Bár ritka, hogy egy kormányzat az elkérhető kamat minimumát szabja meg, ezek hatása hasonló a maximumáras szabályozáséhoz. Amikor csökkennek az időpreferenciák és a természetes kamatláb, ez a megtakarítás és befektetés magasabb szintjében tükröződik. Viszont amikor az állam egy törvényes minimumot határoz meg, a kamatláb nem eshet alacsonyabbra, és az emberek nem tudják majd keresztülvinni a növekvő befektetéseiket, ami a tényezőárak növekedéséhez vezetne. Így a minimum-kamatláb ugyancsak a gazdasági fejlődés és az életszínvonal emelkedésének megállításához vezet. A marginális felvevők pedig szintén kiszorulnak a piacról, és elesnek a hitellehetőségektől.

Amennyiben a piac törvénytelenül újra feláll, a hitelek kamata magasabb lesz, hogy ellensúlyozzák a rendőri eljárás uzsora tiltásából fakadó kockázatát.

Összefoglalva mindazt, amit az árszabályozás hatásairól mondtunk: láttuk, hogy közvetlenül legalább két, egymással cserélő fél kárvallottja lesz a szabályozásnak. További elemzés révén felderítettük a rejtett – de ugyanannyira szükségszerű – hatásokat is, melyek nyomán jelentős számú ember sérül, akik úgy gondolták, hogy majd profitálni fognak az árszabályozás bevezetéséből. A maximumáras szabályozás bevallott célja, hogy a fogyasztókat támogassa az alacsonyabb árú kínálat garantálásával; ehhez képest az objektív eredmény, hogy számos fogyasztót megakadályoznak, hogy egyáltalán javakhoz jusson. A minimumáras szabályozás bevallott célja, hogy az eladók számára garantálja a magasabb árakat; ám az eredmény az lesz, hogy számos eladót megakadályoznak, hogy a többletüket eladják. Ezenkívül az árszabályozás eltorzítja a termelést, illetve a javak és a termelési tényezők elosztását a gazdaságban, s ilyenformán még egyszer megkárosítja a fogyasztók zömét. És ne feledkezzünk meg azon bürokraták seregéről sem, akiket az adóztatás kétszereplős beavatkozásából kell finanszírozni, és akiknek a feladata a kismillió szabályozás adminisztrálása és végrehajtása. Ez a sereg önmagában dolgozók tömegeit vonja el a produktív munkától, és a megmaradó termelők hátára ülteti őket – így a bürokraták előnyhöz jutnak, mindenki más azonban károsul. Ez persze velejárója minden beavatkozásnak, amihez bürokráciát kell létrehozni, legyen szó bármilyen központi célról.

2.

Termékszabályozás:

Tilalmak

A háromszereplős beavatkozás másik formája, amikor a csere feltételei helyett magát a termelést szabályozzák. Ennek egyik esete, amikor a kormányzat minden termelést és eladást megtilt egy bizonyos termék vonatkozásában. Ennek nyomán valamennyi érintett fél sérül: a fogyasztók, akik kevesebb kielégüléshez jutnak azáltal, hogy nem tudják megvásárolni a terméket s így kielégíteni a legégetőbb szükségleteiket; valamint a termelők, akik elesnek az adott ágazatban elérhető magasabb bevételektől, és így be kell érniük más ágazatok alacsonyabb hozamaival. Akik ezt a veszteséget leginkább viselik, azok nem a vállalkozók (akik az igények pillanatnyi változásából profitálnak) és nem is a tőkések (akiknek a hozamai a gazdaság egészében egy egységes ráta felé tendálnak), hanem a dolgozók és a földtulajdonosok, akiknek permanensen alacsonyabb lesz a jövedelmük. Az egyetlen csoport, akik profitálnak a dologból, azok maguk az állami bürokraták – egyfelől a szabályozás által életre hívott, adóztatásból fedezett létrehozott munkahelyek révén, másfelől pedig, amennyiben örömüket lelik mások elnyomásában és a kényszerítő hatalom alkalmazásában. Míg az árszabályozás esetén legalább a felszínen ki lehet jelenteni, hogy az egyik cserélő fél – termelők vagy fogyasztók – előnyhöz jut, semmi ilyesmit nem mondhatunk a tilalmak kapcsán, ahol mindkét cserélő fél, a termelő és a fogyasztó is egyaránt károsul.

Természetesen – mint annyi terméktilalom esetén láttuk – hatalmas nyomás keletkezik, hogy a piac újra felálljon a törvényen kívül, egy „fekete” piac formájában. Akárcsak az árszabályozás esetén, a feketepiacoknak itt is szembe kell nézniük a törvénytelenségből fakadó nehézségekkel. A termék kínálata szűkösebb lesz, az ára pedig magasabb, hogy ellensúlyozza a termelők kockázatát, amit a törvény megsértésével vállalnak; és minél szigorúbb a szabályozás és a büntetés, annál szűkösebb lesz a termék, és annál magasabb lesz az ára. Mi több, a törvénytelenség megakadályozza, hogy a fogyasztókat információkkal lássák el (például reklámozás révén) a piac létezéséről. Ennek eredményeként a piac jóval kevésbé hatékonyan fog szerveződni, a fogyasztóknak nyújtott szolgáltatás minősége alacsonyabb lesz, az árak pedig újfent magasabbak lesznek, mint törvényes keretek között lennének. A fű alatti működésből fakadó felár a „fekete” piacon továbbá riasztó hatással van a nagyobb termelőkre, akiket valószínűbb, hogy észrevesznek, és ezért jobban ki vannak téve a rendőrségnek. Így elveszik a nagyüzemi termelésből fakadó mérethozadék, melynek nyomán sérül a fogyasztó és megemelkednek az árak is a csökkenő kínálat miatt.⁸ Paradox módon a tiltást a feketézők egyfajta állami monopolisztikus privilégiumának is tekinthetjük, hiszen ők vélhetően egészen más vállalkozók lesznek, mint akik egyébként egy törvényes piacon működnének. Ugyanis a feketepiacon a haszon azokhoz kerül, akik a legeredményesebben tudják megkerülni a törvényt, vagy lefizetni az állami hivatalnokokat.

A tilalomnak számos formája létezik. Létezik abszolút tilalom, amikor a terméket teljesen törvényen kívül helyezik. Van viszont többfajta részletes tilalom is: egy példa erre a jegyrendszer, amikor egy bizonyos mennyiség feletti fogyasztást tilt meg az állam. A jegyrendszer egyértelmű hatása a fogyasztó sérelme, és az általános életszínvonal csökkentése. Lévén a jegyrendszer törvényi maximumokat állapít meg bizonyos termékek fogyasztása kapcsán, eltorzítja a fogyasztók költéseit is. A jegyrendszeren kívüli – vagy kevésbé szigorúan korlátozott – javakat fogják többen megvenni, miközben a fogyasztók inkább a jegyrendszer alá tartozó javakból vettek volna többet. Így a fogyasztók költéseit kényszerrel átirányítják a jegyrendszerrel korlátozottabb javaktól a kevésbé korlátozottak felé. Ezen felül a használt jegyek egyfajta kvázi-pénzzé is válnak; a pénz piaci funkcióit megnyomorítják és elsorvasztják, és eluralkodik a káosz. A pénz elsődleges funkciója, hogy termelők vegyék és fogyasztók eladják; azonban a jegyrendszer alatt nem engedik, hogy a fogyasztók teljesen kihasználják a pénzüket, illetve hogy arra használják, hogy általa irányítsák a termelési tényezők elosztását. Rákényszerülnek az önkényesen kreált és fogalmazott jegyek – egy hatékonytalan pénzduplikátum – használatára is. A fogyasztói költések mintázata végletesen eltorzul, és mivel a jegyek általában nem kereskedhetők, azok, akik nem kérnek X-termékből, nem cserélhetik el a rá vonatkozó jegyeiket arra, amit mások nem akarnak.⁹

A kormányzati prioritások és előirányzatok az állami tilalmaknak s egyszersmind az árrendszer összekuszálásának egy másik típusát képviselik. A hatékony vásárlókat megakadályozzák, hogy olyan javakat szerezzenek, amihez a hatékonytalanok nagy mennyiségben hozzájuthatnak. Nem engedik, hogy a hatékony cégek ellicitálják a hatékonytalan cégek termelési tényezőit és erőforrásait; a hatékony cégeket lényegében lefogják, miközben a hatékonytalanokat támogatják. Lényegében a kormányzati prioritások esetén is bevezetnek egyfajta pénzduplikátumot.

A maximális munkaidő megszabása kötelező tétlenséget ír elő a munka tilalmával. Ez közvetlen támadás a termelés ellen, mely megkárosítja a dolgozni akaró munkást, csökkentve a keresetét, és az egész társadalom életszínvonalát is csökkenti.¹⁰ A szintén a termelést akadályozó és az életszínvonalat lejjebb toló megőrzési törvényekről később fogunk részletesen beszélni. Amit látni kell, hogy az állami monopolisztikus privilégium következőkben tárgyalt formái valójában mind a tilalmak körébe tartoznak, ugyanis egyeseknek garantálják a termelés privilégiumát, míg másokat eltiltanak a termeléstől.

3.

Termékszabályozás:

Állami monopolisztikus privilégiumok

Ahelyett, hogy abszolút terméktilalmat vezetne be, az állam megteheti, hogy megtiltja a termelést és az eladást kivéve egy bizonyos cégnek vagy cégeknek. Így az állam ezeket a vállalatokat tünteti ki az adott ágazatban való termelés privilégiumával, s ilyenformán a tilalom ezen formája nem más, mint állam által nyújtott privilégium. Ha egyetlen személy vagy cég számára nyújtja, a privilégium monopol; ha néhány személynek vagy vállalatnak, kvázi-monopol vagy oligopol. A privilégium mindkét formáját tekinthetjük monopolisztikusnak. Nyilvánvaló, hogy a privilégium előnybe hozza a monopolistát vagy kvázi-monopolistát, hiszen a versenytársait erőszakkal eltiltják a piacra való belépéstől; ugyanilyen evidens, hogy a leendő versenytársak sérülnek, és be kell érniük egy alacsonyabb hozammal, amit egy kevésbé hatékony és értéktermelő tevékenység révén szerezhetnek. A fogyasztók is sérülnek, mert nem tudják olyan versenytársaktól megvenni a termékeiket, akiktől szabad akaratukból tennék. És ez a kár attól függetlenül létrejön, hogy a privilégium milyen hatást gyakorol az árakra.

Bár egy monopolisztikus privilégium nyíltan is kijelölhet egyeseket és kiszoríthatja a vetélytársakat, manapság sokkal gyakrabban alkalmaznak rejtett vagy indirekt juttatást, amit a versenytársakra kivetett büntetésként álcáznak, és úgy tálalják, mint ami az „általános jólétet” szolgálja. A monopolisztikus privilégiumok hatásai azonban ugyanazok, legyenek akár direktek, akár indirektek.

A monopolár-elmélet puszta illúzió, amikor a szabadpiacra alkalmazzák, viszont tökéletesen írja le a monopol- és kvázimonopol-privilégiumok esetét. Ugyanis itt már tudunk különbséget tenni – nem a „versenyzői” és a „monopolár” között, ami hamis különbségtétel, hanem a szabadpiaci ár és a monopolár között. Ugyanis a szabadpiaci ár fogalmilag megragadható és definiálható, a „versenyzői ár” viszont nem.¹¹ A monopolista, aki monopolisztikus privilégiumban részesül, monopolárat kérhet a termékéért, amennyiben a rá vonatkozó kereslet rugalmatlan (vagy elégségesen kevéssé rugalmas) a szabadpiaci ár fölött. A szabadpiacon az egyes vállalatokra vonatkozó valamennyi keresleti függvény rugalmas a szabadpiaci ár fölött; máskülönben a cég ösztönözve lenne, hogy emelje az árát, és növelje a nyereségét. Egy állami monopolisztikus privilégium azonban csökkenti a fogyasztói keresleti függvény rugalmasságát, hiszen megfosztja a fogyasztókat az egyébként létező versenytársak helyettesítő termékeitől.

Amennyiben a cégre vonatkozó keresleti függvény kellően rugalmas marad, a monopolista nem jut monopolhaszonhoz a privilégiuma révén. A fogyasztók és a versenytársak ugyanúgy sérülnek a kereskedésre vonatkozó tilalom miatt, de a monopolista sem nyer, mivel az ára és a bevétele nem lesz magasabb, mint azelőtt. Másfelől, ha a keresleti függvény rugalmatlanná válik, akkor képes monopolárat kérni, és a jövedelmét így maximalizálni. A termelését vissza kell fognia, hogy magasabb árat kérhessen. A termelés visszafogása, ahogy a termék magasabb ára is kárt okoz a fogyasztóknak. A szabadpiactól eltérően nem mondhatjuk, hogy a termelés visszafogása (mint egy önkéntes kartellnél) előnyös a fogyasztóknak, mert a leginkább értéktermelő ponthoz közelíti a viszonyokat; ellenkezőleg, a fogyasztók sérülnek, mert a szabad választásaik a szabadpiaci árat eredményezték volna. Most már nem vásárolhatnak szabadon azoktól, akik hajlandóak lennének eladni, mert az állam kényszerítő erőt alkalmazott. Máshogy fogalmazva, minden közeledés a szabadpiaci egyensúlyi ár és kibocsátás felé bármely termék tekintetében előnyös a fogyasztóknak, és ilyenformán előnyös a termelőknek is. Minden mozgás azonban, ami eltérít a szabadpiaci ártól és kibocsátástól hátrányosan érinti a fogyasztókat. Az állami monopolisztikus privilégium révén elért monopolár eltérít a szabadpiaci ártól; csökkenti a kibocsátást és a növeli az árakat, jobban, mint amit a fogyasztók és a termelők szabad kereskedése eredményezne.

Itt nem mondhatjuk azt, hogy a kibocsátás visszafogása önkéntes, és a fogyasztók döntéseit követi, akik saját keresleti függvényüket rugalmatlanabbá tették. Ugyanis a fogyasztók csak a szabad piacon felelnek teljesen saját keresleti függvényükért; és kizárólag ez a keresleti függvény tekinthető úgy, mint önkéntes választásaik kifejeződése. Ahogy belép az állam, korlátozza a cserét és privilégiumokat kezd osztani, többé nincs teljesen önkéntes cselekvés. A fogyasztók kényszerítve vannak, hogy – akarva-akaratlanul – az adott vásárlások esetén a monopolistával üzleteljenek.

Valamennyi hatás, amit a monopolár teoretikusai hibásan a szabadpiaci kartellek kapcsán feltételeztek, megjelenik az állami monopolisztikus privilégiumoknál. A termelést visszafogják, a termelési tényezők allokációja romlik. Az igaz, hogy a nem specifikus tényezők ugyanúgy felszabadulnak, és máshol fognak termelni velük. De most már elmondhatjuk, hogy ez a termelés kevésbé fogja kielégíteni a fogyasztókat, mint a szabadpiaci körülmények között; mi több, a tényezők kevesebb fialnak majd, mintha máshol alkalmaznák őket.

Sohasem létezhetnek tartós monopolprofitok, mivel a profitok kérészéletűek, és idővel mind egy egységes kamathozamra redukálódnak. Hosszú távon a monopolnyereségek valamilyen tényezőhöz kapcsolódnak. Melyik tényezőt monopolizálják ebben az esetben? Nyilvánvaló, hogy ez a tényező az iparágba való belépés joga. A szabadpiacon a jog mindenkit korlátlanul megillet; itt azonban az állam különleges privilégiumként határozza meg a belépést és az eladást, és ezek a különleges privilégiumok vagy jogok a felelősek a monopolárból következő extra monopolnyereségért. Így a monopolista nem azáltal jut monopolnyereséghez, hogy valamilyen termelő tényező birtokában van, hanem az állam által nyújtott különleges privilégium által. És ez a nyereség nem tűnik el hosszú távon, mint a profitok; fennáll mindaddig, amíg a privilégium maga, illetve amíg a fogyasztói preferenciák nem változnak. Természetesen a monopolnyereséget gyakran hozzáadják a cég tőkeértékéhez, úgyhogy a későbbi tulajdonosok – akik azután fektetnek be a cégbe, hogy a privilégiumot megkapta, és a végbe ment a feltőkésítés – csak az általánosan egységes kamathozamot realizálják majd a befektetéseiken.

Mindaz, amit elmondtunk, ugyanúgy igaz a kvázi-monopolistára is, mint a monopolistára. A kvázi-monopolistának van pár versenytársa, de a számukat korlátozza az állami privilégium. Az egyes kvázi-monopolisták eltérő alakú keresleti függvénnyel szembesülnek a piacon a saját termékükre vonatkozóan, és máshogy is érinti majd őket a privilégium. Azok a kvázi-monopolisták, akiknek a keresleti függvényei rugalmatlanná válnak, monopolhozamot realizálnak; azok, akiknek a keresleti függvényei kellően rugalmasak maradnak, nem húznak hasznot a privilégiumból. Ceteris paribus természetesen a monopolista nagyobb valószínűséggel ér el monopolhozamot, mint a kvázi-monopolista; de hogy elér-e bármelyikük hozamot, és mennyit, az teljesen az adott eset konkrét körülményeitől függ.

Fontos megismételnünk, amit már fentebb elmondtunk: hogy még akkor is, amikor egy monopolista vagy kvázi-monopolista sem ér el monopolárat, akkor is sérülnek a fogyasztók, mert megtiltják nekik, hogy a leghatékonyabb és leginkább értéktermelő termelőktől vásároljanak. Ez visszafogja a termelést, és a kibocsátás csökkenése (konkrétan a leghatékonyabban előállított kibocsátásé) növeli az árat a fogyasztóknak. Ha a monopolista vagy kvázi-monopolista emellett még monopolárat is elér, a fogyasztók kára és a termelés eltérítése még súlyosabb lesz.

Mivel a nyílt monopol- vagy kvázimonopol-privilégiumokat általában látványosan károsnak ítélnék az emberek számára, az államok az indirekt monopolisztikus privilégiumok egész skáláját fedezték fel, a hozzájuk tartozó érvelési technikák sokasága mellett. De ezek is ugyanazt a hatást érik el, mint bármelyik monopol- vagy kvázimonopol-privilégium, illetve monopolár.

A monopolisztikus privilégiumok (monopólium és kvázi-monopólium) fontos formái a következők: (1) állam által létrehozott kartellek, amelyekhez az adott ágazat valamennyi cégét kötelezik, hogy csatlakozzon; (2) állam által kreált virtuális kartellek, mint az amerikai agrárpolitika által bevezetett termelési kvóták; (3) engedélyek, ami az állami szabályoknak való megfelelési kötelezettséget jelent, mielőtt az adott személy vagy cég egy adott üzletágban tevékenykedhetne, s ami egyszersmind valamilyen díjfizetési kötelezettséggel is jár – olyan díjjal, ami büntetőadó a kisebb, kevésbé tőkeerős cégeknek, amelyeket így kiszorítják a nagyobb cégekkel való versenyből; (4) „minőségi” standardok, ami megtiltja, hogy a piacra bárki az állam által (és nem a fogyasztók által) „alacsony minőségűnek” nyilvánított termékkel lépjen be; (5) vámok és más intézkedések, amelyek büntetőadót vetnek ki az adott földrajzi területen kívüli versenytársakra; (6) bevándorlási korlátozások, amelyek azon dolgozók és vállalkozók versenyzését tiltja, akik máskülönben idejönnének a világpiac egy másik földrajzi régiójából; (7) gyerekmunka-törvények, amelyek tiltják a bizonyos kor alatti dolgozók versenyzését; (8) minimálbér-törvények, amelyek a legkevésbé értéktermelő munkások munkanélküliségét okozva kizárják őket a munkapiaci versenyből; (9) a maximális munkaidő megszabása, amelyek részleges munkanélküliséget kényszerítenek azokra a dolgozókra, akik hajlandóak lennének tovább dolgozni; (10) kötelező szakszervezet, mint amiket a Wagner-Taft-Hartley törvény állított fel, s amelyek a szakszervezetben legkevésbé előnyös helyzetű vagy politikai befolyással bíró munkások körében okoz munkanélküliséget; (11) sorozás, ami nagyszámú fiatalembert von ki a munkaerő piacáról; (12) minden, az egyes ágazati vagy piaci szerveződési formára kivetett büntetés, mint a trösztellenes törvények, az áruházláncok különadója, a társasági adó, azok a törvények, amelyek nyitvatartási tilalmat határoznak meg bizonyos időszakokra vagy törvényen kívül helyezik az utcai árusokat vagy a házaló ügynököket; (13) megőrzési törvények, amelyek erővel korlátozzák a termelést; (14) szabadalmak, amikor egy folyamat későbbi, a korábbitól független felfedezőit eltiltják az adott piacra való belépéstől.^{12 13}

A.

Kötelező kartellek

A kötelező kartellek lényege, hogy minden termelőt egy adott ágazatban belekényszerítsenek egy szervezetbe, vagy virtuális szervezetbe. Ahelyett, hogy direktben tiltanának ki egyeseket az ágazatból, a cégeket rákényszerítik, hogy a kormányzat által szabott maximális kibocsátási kvótákhoz igazodjanak. Az ilyen kartellek kivétel nélkül szokták követni a minimális ár megszabására való kormányzati törekvéseket. Amikor rájönnek, hogy a minimumáras szabályozás önmagában eladatlan többleteket s így ágazati elégedetlenséget generál, az állam kvótákat határoz meg a termelői kibocsátásra. Az ilyen cselekvés nemcsak, hogy a fogyasztókra káros, mert visszafogja a termelést és csökkenti a kibocsátást; a kibocsátást magát is államilag kijelölt termelőknek kell előállítani. Mindegy, hogy hogyan állapítják meg a kvótákat, önkényesek; és ahogy az idő halad, úgy torzul egyre inkább és inkább a termelési struktúra, ami nem tud igazodni a fogyasztói kereslethez. Az újonnan belépő, hatékony termelőknek megakadályozzák, hogy a fogyasztókat szolgálják, a hatékonytalan cégek pedig fennmaradnak, mert a régi kvótáik megkímélik őket a hatékonyabb termelők versenyétől. A kötelező kartellek egyfajta menedéket kreálnak, melyben a hatékonytalan cégek prosperálnak a hatékony cégek és a fogyasztók kárára.

B.

Engedélyek

Kevés figyelmet szenteltek eddig az engedélyeknek; pedig ezek alkotják a monopolisztikus szabályozásoknak az egyik legfontosabb (és folyamatosan növekvő) körét ma az amerikai gazdaságban. Az engedélyek szándékosan csökkentik a munkaerő és a vállalatok kínálatát az engedélyhez kötött tevékenységekben. Különböző szabályoknak és előírásoknak kell megfelelnie, aki egy adott tevékenységet akar végezni, vagy be akar lépni egy bizonyos piacra. Azokat, akik nem felelnek meg, a szabályok értelmében eltiltják a piacra való belépéstől. Sőt, aki nem tudja megfizetni az engedély árát, az sem léphet be. A drága engedélyezési költségek hatalmas akadályokat gördítenek a kisebb tőkével rendelkező versenyzők útjába. Az engedélyek között vannak, amelyeknél – mint a szeszesital-bolthoz vagy a taxizáshoz szükséges engedély esetén – megszabják, hogy legfeljebb hány darab cég versenyezhet. Ezek az engedélyek kereskedhetők, így aztán valahányszor egy új cég akar belépni, meg kell vennie egy régebbi cég engedélyét, amelyik épp ki akar lépni a piacról. A merevség, a hatékonytalanság és a változó fogyasztói igényekhez való alkalmazkodás képességének hiánya mind evidensek ebben a felállásban. Az engedélyek piaca ugyancsak jól mutatja, milyen terheket helyeznek az engedélyek az új belépőkre. Machlup professzor rámutat, hogy az állami engedélyezési rendszerek szinte kivétel nélkül az egyes ágazatok képviselőinek a kezében vannak, és helyesen von párhuzamot e felállás, valamint a középkori „önkormányzó” céhek rendszere között.¹⁴

Az ún. kényelmi és szükségességi igazolások (certificate of convenience and necessity) azoknál a cégeknél kötelezőek, amelyek valamely speciális állami hatóság alá eső ágazatban működnek (mint a vasutak, a légitársaságok stb.). Ezek ugyanúgy működnek, mint az engedélyek, de általában sokkal nehezebb hozzájuk jutni. Ez a rendszer kizárja egy adott terület reménybeli belépőit, a megmaradt cégeket monopolisztikus privilégiumhoz juttatva; mi több, őket is a hatóságok részletes utasításai alá rendelik. Mivel ezek az utasítások szembemennek a szabadpiac utasításaival, kivétel nélkül az adott ágazat hatékonytalanságához és a fogyasztók megkárosításához vezetnek.¹⁵

A cégekkel szemben a dolgozókra vonatkozó engedélyek különböznek a legtöbb monopolisztikus privilégiumtól, amelyeknél lehet, hogy monopolárat eredményeznek. Ugyanis az engedélyek előbbi fajtája mindig, minden esetben restrikcionista árat von maga után. A szakszervezetek restrikcionista béreket ér el az adott ágazatbeli munkakínálat visszafogása (restrikciója) révén. Ismét ugyanaz történik: más tényezőket kizárnak a termelésből, és mivel a monopolista nem tulajdonosa a kizárt tényezőknek, nem veszít semmilyen jövedelmet. Mivel az engedélyek mindig korlátozzák a piacra való belépést, mindig csökkentik a kínálatot és felverik az árakat, avagy a béreket. Az ok, ami miatt egy üzletágnak juttatott monopolisztikus privilégium nem mindig növeli az árat, hogy az üzletágak mindig képesek növekedni vagy csökkenni. Az élelmiszerárusítás engedélyhez kötése nem feltétlenül csökkenti a teljes kínálatot, mert nem akadályozza meg az engedélyezett élelmiszerboltok számának korlátlan növekedését, ami betöltheti a kizárt reménybeli versenyzők által be nem töltött űrt. Viszont a munkapiacra való belépés korlátozása – a munkaóráktól eltekintve – mindig az adott munka kínálatának csökkentését jelenti. Így az engedélyek vagy más monopolisztikus privilégiumok vagy igen, vagy nem eredményeznek monopolárat – a keresleti görbe rugalmasságától függően; a dolgozókra vonatkozó engedélyek viszont mindig magasabb, restrikcionista árat generálnak az engedélyezettekre.

C.

Minőségi és biztonsági standardok

Az egyik legtöbbet használt érv az engedélyek és a különböző féle minőségi standardok mellett, hogy a kormányzatnak meg kell „védenie” a fogyasztókat azáltal, hogy biztosítja, hogy a dolgozók és a cégek a legjobb minőségű termékeket és szolgáltatásokat nyújtsák. A válasz persze az, hogy a „minőség” egy rendkívül rugalmas és relatív fogalom, és pont a fogyasztók döntik el saját szabad cselekvéseik révén a piacon. A fogyasztók saját ízlésük és érdeklődésük alapján választanak, illetve az ára alapján, amit a szolgáltatásért fizetni akarnak. Könnyen lehet például, hogy bizonyos számú évet tanulni egy bizonyos fajta iskolában eredményezi a legjobb minőségű orvosokat (egyébként nehéz belátni, hogy az államnak miért kéne megvédenie az embereket az engedély nélküli fagylaltárusoktól vagy a diploma vagy tíz év tapasztalat nélküli vízvezeték-szerelőktől). De azzal, hogy megtiltják az orvoslás gyakorlását azoknak, akik nem az adott iskolatípusban vagy adott számú évig tanultak, a kormányzat megkárosítja a fogyasztókat, akik a törvényen kívül helyezett versenytársaktól szeretnének vásárolni, megvédi a „kvalifikált” de kevésbé értéktermelő orvosokat a versenytől, valamint restrikcionista árat biztosít a fennmaradó orvosoknak.¹⁶ A fogyasztókat megakadályozzák, hogy a kevésbé súlyos betegségeikre alacsonyabb minőségű (de ugyanakkor alacsonyabb árú) kezelést válasszanak, de olyan orvosoktól sem vásárolhatnak, akik mást gondolnak az orvostudományról, mint amit az államilag elismert orvosi egyetemeken tanítanak.

Hogy vajon ezek a követelmények mennyire az emberek egészségének „védelmét” szolgálják, és mennyire a verseny korlátozását, némi iránymutatást ad az a tény, hogy ritkán tiltja törvény, hogy valaki egészségügyi tanácsokat adjon orvosi engedély nélkül. Csak az egészségügyi tanácsok árusításához kell engedély. Mivel a fogyasztóra pont annyira (ha nem inkább) lehet ártalmas a megvásárolt, mint az ingyen kapott orvosi tanács, világos, hogy a szabályozás elsődleges célja a verseny korlátozása, nem pedig az emberek megvédése.¹⁷

Még károsabbak a termelésre vonatkozó minőségi standardok. Államilag meghatározzák, hogy milyennek kell lennie a terméknek, és arra kötelezik a vállalatokat, hogy igazodjanak a definícióban lefektetett specifikációkhoz. Tegyük fel, hogy az állam definiálja, hogy a „kenyér” bizonyos összetevőkből kell hogy álljon. Elvileg ez a „hamisítás” elleni védelmet szolgálja, de valójában a javulásnak szab gátat. Ha az állam egy bizonyos módon határozza meg a termelést, megtiltja a változtatást. Egy, a fogyasztók által elfogadott változtatás mindenképp javulást jelentene, akár a termék, akár a termék ára tekintetében. Rengeteg időbe telne azonban – ha egyáltalán lehetséges – meggyőzni az állami bürokráciát, hogy változtasson a követelményein. Időközben pedig sérül a verseny, és útját állják a technológiai innovációnak.¹⁸ A „minőségi” standardok azzal, hogy a minőségről való döntést áthelyezik a fogyasztók kezéből önkényes állami bizottságokhoz, rigid és monopolisztikus viszonyokat vezetnek be a gazdaságban.

Egy szabad gazdaságban bőséges lehetősége lenne mindenkinek, hogy kártérítést kapjon közvetlen sérülésekért vagy csaló „hamisításért”. Nem kell ehhez semmilyen állami „standard”, sem seregnyi ellenőr. Ha valakinek hamisított élelmiszert adnak el, nyilvánvaló, hogy az eladó csalást követett el, azaz megszegte az étel eladására vonatkozó szerződést. Ha A gabonapelyhet ad el B-nek, de kiderül, hogy csak szalma van a zacskóban, akkor A törvénytelen módon csalást követett el azzal, hogy azt mondta B-nek, hogy ételt ad el, miközben valójában szalmát. Ezt a törvények büntetik a „libertárius jog” szerint, azaz egy olyan, szabad társadalom joga szerint, ahol a személyek és tulajdon elleni támadást szankcionálják. A termék és a fizetés okozta veszteség megtérítése – arányos, és az áldozatnak, nem pedig az államnak fizetett kártérítéssel – része lenne a család büntetésének. Nem kellenek bürokraták, hogy csalásmentes ügyleteket hiúsítsanak meg; ha valaki elad valamit, amit egyszerűen csak „kenyérnek” hív, akkor a kenyér köznapi definíciójának kell megfelelnie, amit a fogyasztók gondolnak, nem pedig valamilyen önkényes definíciónak. Ha pedig konkretizálja a kenyér összetételét, bíróság elé lehet citálni, ha hazudik. Fontos látni, hogy nem a hazugság önmagában a bűn (a hazugság erkölcsi probléma, ami nem tartozik egy szabadpiaci védelmi ügynökség hatáskörébe), hanem a szerződés megsértése – csalárd fondorlattal elvenni valakinek a tulajdonát s ekként a csalás bűnébe esni. Másfelől, ha a hamisított termék kárt okoz a vevő egészségében (például méreg van az ételben), akkor az eladót a vevő személye ellen elkövetett kárért is felelősségre lehet vonni.¹⁹

A minőségszabályozás másik formája a befektetők állítólagos „védelme”. Az Egyesült Államok Értékpapír- és Tőzsdebizottsága (SEC) például arra kényszeríti a tőzsdére belépő vállalatokat, hogy megfeleljenek bizonyos szabályoknak, tájékoztatókat bocsássanak ki stb. A szabályozás eredményeként megnehezítik az új, és főleg a kicsi vállalatok számára, hogy tőkéhez jussanak, így juttatva monopolisztikus privilégiumhoz a már létező cégeket. A befektetőknek megtiltják, hogy különösen kockázatos vállalkozásokba fektessenek be. Ilyenformán az SEC szabályai, mint az ún. „kék ég törvények” (blue-sky laws) korlátozzák az új vállalatok belépését, és meggátolják a kockázatos, de potenciálisan nyereséges üzletekbe való befektetést. Ismét csak sérül az üzletek és a fogyasztók kiszolgálásának hatékonysága.²⁰

A biztonsági előírások is a minőségi standardok körébe tartoznak. Előírják a termelés részleteit, és törvényen kívül helyezik a tőlük való eltérést. A szabadpiaci megoldás arra, ha – mondjuk – egy épület összedől, és megöl több embert, hogy az épület tulajdonosát börtönbe küldik gyilkosságért. De a szabadpiacon nem lehetnek önkényes „biztonsági” előírások, amiket bármilyen bűntény elkövetése előtt hirdetnek ki. A jelenlegi rendszer nem azt mondja egy épület tulajdonosára, ha az összedől, hogy gyakorlatilag egy gyilkos; ehelyett csak pénzbeli kártérítést kell fizetnie. Így a személy elleni támadást relatíve büntetés és elrettentés nélkül lehet elkövetni. Másfelől terjednek az adminisztratív előírások, melyeknek az általános hatása, hogy gátat szabnak az építőiparban bekövetkező alapvető innovációknak, s így monopolisztikus privilégiumhoz juttatják a már meglévő építőket a potenciálisan fejlesztő versenytársaikkal szemben.²¹ A biztonsági előírások vesztegetéssel való kijátszása pedig lehetővé teszi a tényleges agresszornak (az építőnek, akinek a tulajdona kárt okoz valakiben), hogy büntetlenül távozzon.

Ellenvetésként felvethető, hogy a szabadpiaci védelmi ügynökségek csak azután tudnak eljárni, hogy emberek megsérülnek: büntetnek, ahelyett, hogy megelőznék a bűnt. Az igaz, hogy a szabad piacon csak tényleges cselekvéseket lehet büntetni. Senki nem kezdhet el zsarnokoskodni valaki felett azon az alapon, hogy ezzel valamilyen jövőbeli bűncselekményt esetleg megelőzhet. A „megelőzési” teória értelmében a személyes szabadságnak nemcsak megengedett bármilyen sérelme, de szükséges is. Nyilvánvalóan nevetséges eljárás, ami néhány jövőbeli sérelmet akar „megelőzni” mindenkivel szembeni sérelmek folyamatos sorozata révén.²²

Védelmi előírásokat munkaszerződések kapcsán is szabnak. A munkások és munkaadók nem egyezhetnek meg a munkáltatás feltételeiről, ha nem követnek bizonyos állami szabályoknak. Az eredmény veszteség a munkásnak és a munkaadónak is, mert nem engedik őket szabadon szerződni, és akiknek ezért más, kevésbé jövedelmező tevékenységet kell folytatniuk. A termelési tényezőket eltorzítják és félreallokálják mind a fogyasztók maximális kielégülése, mind pedig a tényezők maximális hozama szempontjából. Az ágazat rugalmatlan és kevésbé termelékeny lesz.

Van, hogy a „biztonsági szabályokat” a földrajzi verseny korlátozására használják: hogy a fogyasztókat visszatartsák attól, hogy olyan hatékony termelőktől vásároljanak, akik más földrajzi régióban vannak. Közgazdaságilag nincs sok különbség általában a verseny és az elhelyezkedésben folytatott verseny között, hiszen az elhelyezkedés nem más, mint azon előnyök vagy hátrányok egyike, amivel a versengő cégek rendelkeznek. Például kormányok kötelező tejkartelleket szerveztek, amelyek minimális árat szabtak és csökkentették a kibocsátást, vagy pedig abszolút embargót vetettek ki az adott államon kívülről jövő tej importjára, s mindezt a „biztonság” álcája alatt.²³ Az eredmény természetesen a termelés visszavágása és a monopolárazás lehetővé tétele lett. Mi több, az államon kívülről jövő termékekre sokszor sokkal szigorúbb szabályok vonatkoznak, mint a helyi cégekre.²⁴

D.

Vámok

A vámok és az importkvóták különböző formái a földrajzi verseny (részleges vagy teljes) tilalmát jelentik bizonyos termékekre. A belföldi cégek számára kvázi monopóliumot,s illetve általában monopolárazást biztosítanak. A vámok sértik a fogyasztókat a „megvédett” területen, mert gátat szabnak a hatékonyabb, alacsonyabb árat biztosító versenytársaktól való vásárlásnak. Kárt okoznak továbbá a hatékonyabb külföldi cégeknek és valamennyi terület fogyasztójának is, akiket megfosztanak a földrajzi specializáció előnyeitől. Egy szabad piacon a legjobb erőforrásokat tendenciaszerűen a leginkább értéktermelő helyre allokálják. A régiók közötti kereskedelem meggátolása kikényszeríti, hogy a tényezők kevesebb jövedelmet érjenek el kevésbé hatékony és értéktermelő feladatok ellátásával.

A közgazdászok jelentős figyelmet szenteltek a „nemzetközi gazdaságtannak” – sokkal többet, mint amit elemzési szempontból érdemel. Ugyanis a szabadpiacon egyáltalán nem lenne külön „nemzetközi” gazdasági elmélet – és a szabadpiac az alapvető elemzői problémák helye. A beavatkozási helyzetek elemzése pusztán abból áll, hogy összevessük a hatásukat azzal, mint ami szabadpiacon történt volna. A „nemzetek” lehetnek fontosak politikai vagy kulturális szempontból, de gazdaságilag kizárólag mint állami intervenció eredményei jelennek meg, akár a vámok, akár a földrajzi verseny elé állított más akadály, vagy a pénzügyi beavatkozás valamely formájában.²⁵

A vámok közgazdasági spekulációk és elméletek egész tárházát inspirálták. A vámok melletti érveknek egy közös pontjuk van: mind azt próbálják bizonygatni, hogy a megvédett terület fogyasztóit nem zsákmányolják ki a vám révén. Ezek mind hiábavaló próbálkozások.

Számos érv létezik. Gyakran aggódnak például a „fizetési mérleg” kedvezőtlen volta miatt. De a vásárlásaikról az egyes egyének döntenek, és így ők döntik el, hogy a mérlegük „kedvező” vagy „kedvezőtlen”-e; a „kedvezőtlen” megtévesztő kifejezés, hiszen bármilyen vásárlás az előny számára legkedvezőbb cselekvést jelenti az adott pillanatban. Ennek megfelelően ugyanez igaz egy régió vagy ország konszolidált mérlegére is. Nem lehet egy régiónak „kedvezőtlen” fizetési mérlege, hacsak a kereskedői úgy nem akarják, akár az aranytartalékaik eladásával, akár a másoktól felvett kölcsönök révén (a kölcsönöket önként nyújtják a hitelezők).

A vámpárti érvek abszurditását könnyen beláthatjuk, ha a vámok gondolatát végigvisszük azok logikus végkifejletéig – mondjuk két egyén, Jones és Smith esetéig. Jogosan használhatjuk itt a reductio ad absurdum technikáját, mert minőségileg ugyanazok a hatások lépnek életbe, amikor egy egész országra vetnek ki vámot, mint amikor egy vagy két emberre vetik ki; a különbség pusztán mennyiségi.²⁶ Tegyük fel, hogy Jonesnak van egy farmja, a „Jones gazdaság”, és Smith neki dolgozik. Vámpárti gondolatok bűvöletében Jones igyekszik meggyőzni Smith-t, hogy „vásároljon hazait”, azaz Jones gazdaságit. „Az itthoni gazdaságban költsd el a pénzedet”, „ne hagyd magad kizsákmányolni olcsó külföldi termékek és munkaerő által, amik a Jones gazdaságon kívülről jönnek” – ilyen és ehhez hasonló gondolatok lesznek a két ember alapelvei. Céljuk bebiztosítása érdekében Jones 1000 százalékos vámot vet ki minden olyan termékre és szolgáltatásra, ami „külföldről” jön, azaz a farmok kívülről. Ennek eredményeként Jones és Smith számára a szabadidő – ha tetszik, „a munkanélküliség problémája” – eltűnik, mert látástól vakulásig kell dolgozniuk, hogy az általuk kívánt termékeket előállítsák. Sokat egyáltalán nem tudnak megtermelni; másokat meg tudnak, több évszázadnyi munkával. Igaz, elérték a protekcionisták célját: az „önellátást”, bár az „ellátás” esetükben csak a puszta vegetálást jelenti egy kényelmes életszínvonal elérése helyett. A pénzt is az „otthoni gazdaságban” költik el, és mindkét szereplő igen magas nominális béreket és árakat tud egymásnak fizetni, de be kell látniuk, hogy a jövedelmük reál-, azaz árukban kifejezett értéke drasztikusan lezuhan.

A helyzet az, hogy visszatértünk Crusoe és Péntek izolált vagy bartergazdaságához. És gyakorlatilag ez az, ahova a vámok irányelve vezet. Ez az irányelv támadást jelent a piac ellen, logikailag pedig a célja az egyéni termelők önellátása; ez az a cél, amit ha elérnek, mindenkit szegénységbe – és sokakat halálba – taszítana a világ jelen népességéből. Visszalökné az emberiséget a civilizációból a barbarizmusba. Egy enyhe vám, amit egy nagyobb területre vetnek ki, talán csak lépést jelent ebbe az irányba, de akkor is egy lépés, és a vámot pártolók érvei pontosan ugyanúgy alkalmazhatók, ha valaki a „dzsungel” önellátásához való visszatérés mellett akar érvelni.^{27 28}

Az egyik leginkább élesszemű megjegyzés Henry George védővámokról szóló elemzésében, ahogy a „védelem” szót elemzi:

A védelem azt jelenti, hogy valamit megelőzünk. […] De mi az, amit a védővám megelőz? A kereskedelmet. […] De a kereskedelem – amivel szemben a „védővám” a védelmünkre s megmentésünkre kel ¬– nem olyan mint az árvíz, a földrengés vagy a tornádó, ami emberi közbeavatkozás nélkül jön. A kereskedelemben benne foglaltatik az emberi cselekvés. Nem létezhet igény a kereskedelemmel szembeni védelemre, vagy a tőle való megmentésre, hacsak nincsenek emberek, akik egymással kereskedni akarnak vagy próbálnak. Kik hát azok az emberek, akiknek a kereskedési törekvéseivel szemben a „védővám” megvéd és megment minket? […] Az egyik fél akarata, bármilyen erős is legyen, önmagában nem idézhet elő kereskedést. Minden kereskedelem során lennie kell két embernek, akik valóban kereskedni akarnak, és akiknek a tetteik kölcsönösek. Senki sem tud vásárolni anélkül, hogy találna valakit, aki eladna; és senki sem tud eladni anélkül, hogy találna valamit, aki vásárolna. Ha az amerikaiak nem akarnának külföldi árukat venni, a külföldi árukat nem lehetne itt eladni, akkor sem, ha nem lenne vám. A kereskedelem tényleges oka, amivel szemben a vám igyekszik megvédeni minket, az amerikai fogyasztók akarata, hogy külföldi termékeket vegyenek, nem a külföldi termelőké, akik el akarják adni őket. […] A védővám nem a külföldiektől véd és ment meg minket, hanem saját magunktól.”²⁹

Ironikus módon a védővámok sokkal kevésbé alkalmasak a fogyasztók hosszú távon történő kizsákmányolására, mint más monopolisztikus privilégiumok. Ugyanis csak egy adott területen belüli cégeket védik; viszont bárki létrehozhat ott egy saját céget – még külföldiek is. Ennek eredményeképp más cégek a területen belülről, illetve kívülről átlépnek a bevédett ágazatba, illetve területre, egészen addig, amíg a monopolisztikus előny elvész, bár a termelés hibás allokációja és a fogyasztók kára megmarad. Hosszú távon a vám önmagában nem biztosít nyereségeket még a közvetlen haszonélvezőknek sem.

Számos író és közgazdász, akik máskülönben támogatják a szabad kereskedelmet, elismerték a „fiatal iparágakról” (infant industry) szóló érvelést a védővámok mellett. Igazság szerint kevés olyan szabadpiac-párti volt, aki mást is mondott erre az érvre, hogy fennáll a veszély, hogy a vámot az iparág „fiatalságának” elmúltával is fenntartják. Aki ennyit mond, az elfogadja a „fiatal iparág”-argumentum érvényességét. Eltekintve a teljesen hamis és félrevezető biológiai analógiától, ami egy újonnan felállított iparágat próbál párhuzamba hozni egy védtelen kisdeddel, az érvelés lényegét Taussig a következőképpen foglalta össze:

Az érv szerint, miközben a védett árucikk árát a vám ideiglenesen megemeli, végül csökkenni fog. Beindul a verseny […] és végül elhozza az alacsonyabb árakat. […] A belföldi ár ezen csökkenése csak valamennyi idő után következik be. Eleinte a belföldi termelő nehézségekkel szembesül, nem tud a külföldiekkel versenyezni. Végül azonban megtanulja, hogyan termelhet a fogyasztók kedvére, és akkor piacra bocsáthatja az árucikkét ugyanolyan olcsón, mint a külföldi, sőt még olcsóbban.³⁰

Tehát a régebbi („öregebb”) vetélytársak állítólag történelmileg felhalmozott tudással és tőkével rendelkeznek, ami lehetővé teszi számukra, hogy bármilyen új belépőt lekörözzenek. A kormányzat által nyújtott bölcs védelem pedig hosszú távon nem gáncsolni, hanem elősegíteni fogja a versenyt.

A fiatal iparágakról szóló érvelés kifordít egy helyes premisszából levezetett igaz következtetést. Az, hogy a régebb óta ezzel foglalkozó régióban több tőkét fektettek már be, kétségkívül előnybe helyezi a nagyobb múlttal rendelkező vállalatokat, még akkor is, ha a mai tudásunk és fogyasztói igények fényében fektetnénk be most egy új régióban. De a helyzet az, hogy mindig egy adott helyzettel kell dolgoznunk, azzal a tőkével, amit az elődeink eszközök formájában ránk hagytak. Hogy az őseink követtek el hibákat – a jelenbeli, fejlettebb tudásunk tükrében –, az sajnálatos, de mindig a legjobbat kell kihoznunk abból, amink van. Nem tudunk és soha nem is vagyunk rá képesek, hogy a vizsgálódásunkat a semmiből kezdjük; azt csak akkor tehetnénk, ha Robinson Crusoe helyzetében lennénk, akinek újfent csak földje van, és semmilyen öröklött eszköze. Ennek megfelelően abból az elsüllyedt tőkéből kell hasznot húznunk, amit befektettek a múltban. Új cégek támogatása kárt okozna a fogyasztóknak, mert megfosztaná őket a történelmileg adott tőke előnyeitől.

Ami azt illeti: ha tényleg olyan jók a hosszú távú kilátások egy új ágazatban, akkor miért nincs egy magánvállalat, amely – keresve a hasznot hozó befektetési lehetőségeket – belépne a piacra? Azért, mert a vállalkozók belátják, hogy egy ilyen befektetés gazdaságtalan lenne, magyarán olyan a tőke, a föld és a munka pazarlását jelentené, amit máshol is be lehet fektetni a fogyasztók sürgetőbb vágyainak kielégítésére. Mint Mises mondja:

Az igazság az, hogy gazdasági szemszögből egy fiatal iparág felállítása csak akkor előnyös, ha az új helyszín olyannyira felsőbbrendű, hogy az ellensúlyozza mindazon hátrányokat, amik a korábban felállított gyárakba befektetett, át nem konvertálható és transzferálható tőkejavak feladásából származnak. Ha ez a helyzet, akkor az új üzemek képesek lesznek hatékonyan versenyezni a régiekkel mindenféle kormányzati segítség nélkül is. Ha nem ez a helyzet, akkor a nekik juttatott támogatás pazarló, még akkor is, ha csak ideiglenes, és lehetővé teszi, hogy az iparág végül a saját lábán is megálljon. A vám lényegében egy támogatásnak felel meg, amit a fogyasztók kénytelenek fizetni azért, hogy szűkös termelési tényezőket még használható tőkejavak leselejtezésére és lecserélésére fordítsanak, illetve hogy a szűkös tényezőket ne olyan, más célokra használják, amelyek teljesülését a fogyasztók többre értékelik. […] Vámok hiányában az ágazatok vándorlása [jobb helyszínekre] elmarad, amíg a régebbi üzemekbe fektetett tőkejavakat el nem használták, vagy amíg elavulttá nem válnak olyan jelentős technológiai fejlesztések révén, amik szükségessé teszik az új felszereléssel való leváltásukat.³¹

Logikailag a fiatal iparágakról szóló érvelést ugyanúgy kéne használni az adott területen vagy régión belüli kereskedelemre, mint a nemzetközire. Ennek be nem látása az egyik oka az érv továbbélésének. Valójában, ha logikusan végiggondoljuk, az érvelésnek azt kéne állítania, hogy lehetetlen bármilyen új céget létrehozni és felnöveszteni a régi versenytársakkal szemben, függetlenül a földrajzi helyzetüktől. Igazából az új cégeknek van egy sajátos előnyük a régi cégekkel, illetve azok létező befektetett tőkéjével szemben. Az új cégek frissen, a legújabb és legproduktívabb felszereléssel kezdhetnek, és kiválaszthatják a legjobb helyszínt is. Egy új vállalat előnyeit és hátrányait minden egyes esetben a vállalkozónak kell számba venni, hogy rátaláljon a legnagyobb hasznot hozó – és ezáltal legnagyobb szolgálatot nyújtó – működésre.³²

E.

Bevándorlási korlátozások

A dolgozók kiharcolhatnak maguknak földrajzi oligopolisztikus privilégiumokat is bevándorlási korlátozások formájában. A szabadpiac kérlelhetetlen trendje, hogy a földgolyó egészén egyenlősítse az egyforma értéket előállító munkákért kapott béreket. Ez a trend kétféle alkalmazkodáson alapszik: a vállalkozások a magas bérezésű régiókból az alacsonyabbak felé vándorolnak, a dolgozók pedig az alacsony bérezésűekből a magasabbak felé. A bevándorlási korlátozásokkal restrikcionista béreket próbálnak biztosítani egy terület lakosai számára. Inkább restrikcióról, azaz korlátozásról van itt szó, mint monopóliumról, mert (a) a munkaerő tekintetében minden munkás saját magát tulajdonolja, így a restrikcionisták nem tudják az egész munkakínálatot irányítani; és (b) a munkakínálat viszonylag nagy az egy munkás által végezhető munkaórák variálhatóságához képest, magyarán egy munkás nem tud – mint egy monopolista – hasznot húzni a restrikcióból úgy, hogy magasabb kibocsátással kielégíti a bevándorlóktól elzárt munkakeresletet. Így az általa magasabbra szabott árat nem a keresleti függvény rugalmassága határozza meg. A magasabb árat a munkakínálat korlátozása okozza. Az egész munkapiac össze van belül kapcsolva; az egyes foglalkozások különböző munkapiacai összekapcsolódnak egymással, és az általános bérszínvonalat (szemben a konkrét ágazatokban elérhető bérekkel) a teljes munkakínálat határozza meg, illetve annak viszonya a különféle munkákra különböző ágazatok által támasztott kereslettel. Ha egy régióban csökken a teljes munkakínálat, az ennek megfelelően balra fogja tolni az különféle egyéni munkakínálati függvények összességét, így emelve a bérszínvonalat minden ágazatban.

A bevándorlási korlátozások ilyenformán restrikcionista béreket eredményezhetnek minden ember számára a korlátozott hozzáférésű területen, bár egyértelmű, hogy a relatíve legnagyobb nyertesek azok lesznek, akik a munkaerő-piacon közvetlenül a potenciális bevándorlókkal versenyeztek volna. Ők jutnak haszonhoz a kizárt emberek kárára, akik kénytelenek otthon elvállalni alacsonyabb fizetést kínáló munkákat.

Természetesen nem minden földrajzi terület nyer a bevándorlási korlátozásokból – csak azok, ahol magasak a bérek. A viszonylag alacsonyabb bérezésű területeken nem kell aggódni a bevándorlás miatt: a nyomás ott inkább a kivándorlás felé hajt.³³ A magasabb bérezésű régiók előnye a más régióknál magasabb egy főre jutó tőkebefektetésből fakad; most pedig arról van szó, hogy a kérdéses terület dolgozói megpróbálnak ellenállni a béreik csökkenésének, ami a külföldi munkások beáramlásából származna.

A bevándorlási korlátozások előnyöket biztosítanak a külföldi munkavállalók kárára. Kevés olyan ember van, akit az adott területen élve ez érdekel.³⁴ Viszont felmerülnek más problémák is. A bérek kiegyenlítődésének folyamata, gúzsba kötve bár, de folytatódni fog az alacsonyabb bérezésű országokba történő tőkeexport következtében. Ragaszkodni a hazai magas bérekhez csak még több ösztönzőt generál a hazai tőkének, hogy külföldön fektessenek be. Végül a kiegyenlítődési folyamat úgyis utat tör magának, leszámítva, hogy az erőforrások helyzete teljesen eltorzul: túl sok munkás és túl sok tőke tartózkodik majd külföldön, és túl kevés itthon, legalábbis a világ fogyasztóinak kielégítése szempontjából. Másodszor, a hazai állampolgárok könnyen lehet, hogy többet veszítenek a bevándorlási korlátoktól fogyasztókként, mint amennyit nyernek dolgozóként. Ugyanis a bevándorlási korlátozások (a) láncra verik a nemzetközi munkamegosztást, a termelés és a populáció leghatékonyabb földrajzi elhelyezkedését stb., és (b) az ország népessége nagyon könnyen lehet a hazai „optimális” lakosságszám alatt. Több ember bevándorlása könnyen stimulálhatna nagyobb volumenű tömegtermelést és specializációt, így növelve az egy főre jutó reáljövedelmet. Hosszú távon persze a kiegyenlítődés ugyanúgy végbemenne, de esetleg magasabb szinten, különösen, ha a szegényebb országok „túlnépesedettek” voltak az optimális szinthez képest. Máshogy fogalmazva, egy magas bérezésű országnak lehet az optimális egy főre jutó reáljövedelem alatti népessége, és az alacsony bérezésű országnak lehet túl nagy a népessége az optimum felett. Akárhogy is, mindkét országban emelkednének a bérek a migráció révén, bár az alacsonyabb bérezésű ország többet nyerne.

Gyakran szokás „túlnépesedésről” beszélni bizonyos országok (mint Kína és India) kapcsán, és azt mondani, hogy ezeken a területeken már az élelemellátásra nehezedő nyomás miatt kezdenek valóra válni Malthus rémes jövendölései.³⁵ Ez azonban téves gondolkodás, ami abból fakad, hogy „országokra” fókuszálnak a világpiac egésze helyett. Téveszme, hogy a piac egyes részein túlnépesedés van, de máshol nem. A „túl-” vagy „alulnépesedés” (egy önkényesen megszabott egy főre jutó reálbér-maximumhoz képest) helyesen csak a piacra mint egészre vonatkozhat. Ha a piac egyes részei „alul-”, míg mások „túlnépesedettek”, a probléma nem az emberi reprodukció vagy ipari képességekben keresendő, hanem a migráció elé emelt mesterséges állami korlátokban. India azért lehet „túlnépesedett”, mert az állampolgárai nem akarnak külföldre menni, vagy mert más kormányok nem fogadnák be őket. Ha az előbbiről van szó, az indiaiak önkéntes döntést hoztak: elfogadják az alacsonyabb béreket azért a nagyobb pszichikai haszonért, ami az Indiában élésből fakad. A bérek csak annyiban egyenlítődnek ki nemzetközileg, amennyiben belevesszük az ilyen pszichikai tényezőket is a bérszínvonalba. Ha viszont más kormányok megtagadják tőlük a belépést, a probléma nem egy abszolút értelemben vett „túlnépesedés”, hanem a személyes vándorlás elé állított, kikényszerített korlátok.³⁶

A régiók közötti munkamegosztás és a termelés hatékony elhelyezésének gúzsba kötése miatt mindenki által fogyasztóként elszenvedett veszteségekről nem szabad elfeledkeznünk, amikor a bevándorlási korlátok hatásait elemezzük. A reductio ad absurdum – ha nem is annyira megsemmisítő erejű, mint a vám esetén – itt is releváns. Mint Cooley és Poirot rámutatnak:

Ha megalapozott korlátokat emelni a bevándorlás elé nemzetünk határai mentén azokkal szemben, akik itt több lehetőséget látnak, mint saját hazájukban, miért ne emeljünk hasonló korlátokat az államok vagy megyék közé a saját határainkon belül? Miért kéne egy alacsonyabban fizetett munkásnak […] megengedni, hogy hátrahagyva a massachusettsi, csőd szélén táncoló lovaskocsi-piacot belépjen Detroit terjeszkedő automobil-piacára. […] Ő is versenyezne a helyi detroitiakkal az élelemért, ruháért és lakhatásért. Lehet, hogy hajlandó lenne kevesebb pénzért dolgozni, mint ami a jelenlegi detroiti bérszínvonal, és ezzel „elvenni a detroitiak munkáját”. […] Akárhogy nézzük, Massachusetts lakosa volt, és így a saját államát terheli „a jólétéért való felelősség”. Ilyen és ehhez hasonló megfontolások eszünkbe juthatnak, de a rájuk adott őszinte válaszunkat a cselekvéseink fejezik ki. […] Szívesebben utazunk autón, mint lovaskocsin. Ostobaság lenne, ha automobilt vagy bármi mást a szabad piacon akarnánk megvenni, de közben megtagadnánk a lehetőséget bárkitől, hogy segítsek az általunk vágyott dolgok előállításában.³⁷

Az, aki azért támogatja a bevándorlási korlátozásokat, mert a saját életszínvonalának csökkenését félti, rossz ajtón kopogtat. Implicite azt hiszi, hogy a saját földrajzi területe jelenleg meghaladja az optimális népesség szintjét. Amitől tehát fél, az nem annyira a migráció, mint inkább bármilyen népességnövekedés. Így pedig ugyanúgy kéne támogatnia a kötelező születésszabályozást is, hogy lassítsa a népesség egyes szülők által kívánt növekedését.

F.

Gyerekmunka-törvények

A gyerekmunka-törvények a restrikció színtiszta példái, melynek során a munkaerő egy részét visszaszorítják, restrikciós béreket eredményezve a megmaradó munkásoknak. Egy olyan korban, amikor oly sokat beszélnek „a munkanélküliség problémájáról”, sokan, akik a munkanélküliség miatt aggódnak, támogatják a gyerekmunka-törvényeket, amelyek kényszerrel szabnak gátat egy egész réteg munkába állásának. A gyerekmunka-törvények más szóval kötelező munkanélküliséget jelentenek. A kötelező munkanélküliség természetesen csökkenti a teljes munkakínálatot, és a korlátozás révén emeli a bérszínvonalat, ahogy a hatások végiggyűrűznek a piacon a munkapiac belső összekapcsolódásán keresztül. Nemcsak a gyermeket tiltják el a munkától, de önkényesen csökkenti az állam a gyermekes családok jövedelemét is, a gyermektelen családok pedig előnyhöz jutnak a gyermekesek rovására. A gyerekmunka-törvények büntetik a gyermekes családokat, mert azt az időszakot, amíg a gyerekek pénzügyileg kizárólag fogyasztók, mesterségesen elnyújtják.

A munkakínálat szűkítésén keresztül a gyerekmunka-törvények csökkentik a gazdasági termelést, és ilyenformán alacsonyabb életszínvonalat eredményeznek mindenkinek a társadalomban. Mi több, ezek a törvények még abban az értelemben sem előnyösek, amilyen értelemben a kötelező születésszabályozás esetleg, amikor az optimális szint felett van a népesség. Ugyanis a teljes népesség nem csökken (eltekintve a gyerekek eltiltásából fakadó indirekt hatásoktól), csupán a dolgozó népesség. A dolgozó népesség arányát csökkenteni, miközben a fogyasztó népesség nem csökken: ez az általános életszínvonal csökkentését jelenti.

A gyerekmunka-törvények megjelenhetnek egyértelmű tilalomként, vagy úgy, hogy „munkaügyi papírokat” és mindenféle bürokratikus eljárásokat írnak elő, mielőtt a gyereket alkalmazhatnák, részben ugyanazt a hatást elérve. A gyerekmunka-törvényekre ráerősítenek a tankötelezettséget előíró törvények. Annak, hogy a gyereket kötelezik, hogy egy állami vagy állam által elismert iskolában legyen egy bizonyos korig, ugyanaz a hatása, mint megtiltani az alkalmazását s ilyenformán megkímélni a felnőtt dolgozókat a fiatalabbak versenyétől. A tankötelezettség viszont ennél is tovább megy, és előírja a gyerek számára, hogy egy bizonyos szolgáltatást is igénybe vegyen (az iskolát), akkor is, amikor ő vagy a szülei máshogy akarnák, amivel további hasznosságcsökkenésre kötelezik ezeket a gyerekeket.^{38 39}

G.

Sorozás

Ritkán szokták belátni, hogy a sorozás gyakorlatilag a monopolisztikus előnyök kreálásának és a restrikcionista bérek bevezetésének egyik módszere. A sorozás – akár a gyerekmunka-törvények – kivonja a munkaerő kínálatának egy részét a munkapiaci versenyből – ebben az esetben annak egészséges, felnőtt tagjait. A kikényszerített kivonás és a fegyveres erőknél való kötelező munka egy névlegesen bérért megemeli a munkapiacon maradók bérét, különösen azokon a területeken, amelyek közvetlen versenyben vannak a besorozottak által egyébként végzett munkákkal. Természetesen a gazdaság általános termelékenysége is csökken, ami kioltja a bérnövekedés hatását a dolgozóknak legalább egy része számára. De akárcsak a monopolisztikus privilégiumok más eseteiben, valószínűleg lesznek néhányan a privilegizált csoportból, akiket hasznot húznak az állami beavatkozásból. Közvetlenül a sorozás pedig egy olyan módszer, melynek révén az állam jóval a piaci bérek alatt tud felvenni embereket – az alatt a bér alatt, amit akkor kéne fizetnie, ha nem kényszerrel, hanem önkéntes alapon toborozna hadsereget.⁴⁰

H.

Minimálbér-törvények és a kötelező szakszervezeti tagság

A kötelező munkanélküliség bevezetését indirekt módon érik el a minimálbér-törvények által. A szabadpiacon mindenkinek a bére a diszkontált határtermelékenysége (DHT) felé tendál. A minimálbér-törvény azt jelenti, hogy azok, akiknek a DHT-je kisebb, mint a törvényes minimum, azokat megakadályozzák, hogy munkát vállaljanak. A dolgozó elfogadná az állást, a munkaadó pedig hajlandó lenne felvenni. De az állami rendelet megtiltja, hogy ez a munkaadás végremenjen. Így a kötelező munkanélküliség révén a marginális dolgozókat kivonják a versenyből, és megemelik a fennmaradó dolgozók bérét. Tehát míg a minimálbér-törvény kimondott célja az, hogy javítsa a marginális dolgozók jövedelmét, a tényleges hatás pont az ellenkezője: alkalmazhatatlanná teszi őket a törvényes béreken. Minél magasabb a minimálbér értéke a szabadpiaci bérekhez képest, annál nagyobb lesz az általa generált munkanélküliség.⁴¹

A szakszervezetek célja a restrikcionista bérek kiharcolása, ami kisebb szinten torzítja a termelést, csökkenti a szakszervezeten kívüliek bérét és munkanélküliséget okoz, egy általános szinten pedig nagyobb torzulásokhoz és folyamatos, tömeges munkanélküliséghez vezet. A restriktív termelési szabályok kikényszerítésével (ahelyett, hogy hagynák az egyes dolgozókat, hogy önként elfogadják a vállalkozónak a saját tulajdona használatára lefektetett szabályait) a szakszervezetek csökkentik a gazdaság általános termelékenységét s így az életszínvonalat is. Ennek megfelelően a szakszervezetek minden kormányzati bátorítása, mint amit például a Wagner-Taft-Hartley Act révén vezettek be, restriktív bérekhez, a termelés visszafogásához és általános munkanélküliséghez vezetnek. A munkavállalásra való indirekt hatás hasonló ahhoz, mint amiről a minimálbér-törvény kapcsán beszéltünk, kivéve, hogy ez kevesebb dolgozót érint, valamint hogy a szakszervezet által kikényszerített minimálbér az, amit bevezetnek.

I.

A munkanélküliség támogatása

Az állami munkanélküliségi segélyek fontos eszközei a szakszervezetek és a minimálbér-törvények által okozott munkanélküliség támogatásának. Amikor a restriktív bérek munkanélküliséghez vezetnek, a kormányzat belép, hogy megakadályozza, hogy a munkanélkülivé vált dolgozók megsértsék a szakszervezeti szolidaritást, illetve az általa kikényszerített béreket. A munkanélküliségi segélyek révén sokan, akik a szakszervezeti tagok potenciális versenytársai lennének, kikerülnek a munkaerő-piacról, amely lehetővé teszi a szakszervezeti politikák határtalan kiterjesztését. És a dolgozók ezen kivonását a munkaerő-piacról az adófizetők sokasága – a nagyközönség – fizeti.

Lábjegyzetek

1. A vesztegetést az teszi szükségessé, hogy az állam törvényen kívül helyezte a cserét. A kenőpénz nem más, mint az állami hivatalnok ára, amiért cserébe hagyja a cserét végbe menni. ↩

2. Ironikus módon az embereknél lévő pénz egy részének elpusztítására az állam részéről csaknem mindig sor kerül, miután az állam új pénzt pumpált a gazdaságba, és saját céljaira használta. Az állam által az emberekre terített kár így kettős: (1) elvesz tőlük erőforrásokat a valuta hígításával; és (2) miután a pénz már lecsorgott a társadalomban, elpusztítja a pénz használhatóságának egy részét. ↩

3. Ludwig von Mises, Human Action (New Haven, Conn.: Yale University Press, 1949), 432., 447., 469., 776. o. ↩

4. Az egyik ok talán az volt, hogy az állami pénzverési monopólium – ahelyett, hogy a fogyasztókat a nekik tetsző érmékkel látták volna el – önkényesen határozták meg az általuk vert és forgalmazott érmék névértékét. Úgyhogy a valamivel könnyebb pénzeket betolakodóként kezelték. ↩

5. Egy modern példa az alulértékelt érmék fogalomban tartásának lehetetlenségére az ezüstdollárok, ezüst-féldollárosok és más pénzek eltűnése az Egyesült Államokból a hatvanas években. William F. Rickenbacker, Wooden Nickels (New Rochelle, N.Y.: Arlington House, 1966). ↩

6. A törvényes fizetőeszközre vonatkozó törvényekről lásd Lord Farrer, Studies in Currency 1898 (London: Macmillan & Co., 1898), 43. o., valamint Mises, Human Action, 432., 444., 447. o. ↩

7. Újabban szárnyra kelt egy mítosz, miszerint a középkor uzsora elleni törvényei jogosak voltak, mivel a fogyasztói, nem pedig a termelői hitelekre vonatkoztak. Csakhogy az uzsora elleni törvények így pont a kockázatos fogyasztó-kölcsönfelvevőt (akinek a legjobban „kell” a hitel) károsították meg, mert őt fosztották meg a hitellehetőségektől. ↩

8. Érdemes megfigyelni, hogy a „szervezett bűnözés” zöme nem a személyek és tulajdonuk elleni erőszakban jelenik meg (ami a természetjog szerinti mala per se), hanem az állami tiltások megkerülését célzó kísérletekben, melyek célja a fogyasztók, valamint a termelők igényeinek hatékonyabb kiszolgálása (a mala prohibita). Az utóbbival foglalatoskodó vállalkozókat általános megvetés övezi mint „feketézők” és „maffiózók”. ↩

9. A jegyrendszer (és vele együtt általában a szocialista rendszer) működésének nem találjuk sehol érzékletesebb leírását, mint Henry Hazlitt The Great Idea c. regényében (New York: Appleton-Century-Crofts, 1951), mely Time Will Run Back címmel jelent meg később (New Rochelle, N.Y.: Arlington House, 1967). ↩

10. A maximális munkaidőt előíró törvényekről lásd W.H. Hutt, „The Factory System of the Early Ninetheenth Century”, in F.A. Hayek, szerk., Capitalism and the Historians (Chicago: University of Chicago Press, 1954), 160–88. o. ↩

11. Lásd a Man, Economy, and State 10. fejezetét a monopólium-elméletek szabadpiacra való alkalmazásának cáfolatáért. ↩

12. Ezen intézkedések (amely területet a közgazdászok nagyrészt figyelmen kívül hagyják) egy érdekes – bár hiányos – tárgyalásáért lásd Fritz Machlup, The Political Economy of Monopoly (Baltimore: Johns Hopkins Press, 1952), 249–329. o. ↩

13. Természetesen az állami támogatások is büntetik azokat a versenyzőket, akik nem jutnak a támogatáshoz, ennek révén pedig világos monopolisztikus hatást fejtenek ki. Viszont azokat jobban körül tudjuk majd járni a költségvetési, kétszereplős állami beavatkozásról szóló részben. ↩

14. Uo. Az engedélyekről lásd még Thomas H. Barber, Where We Are At (New York: Charles Scribners’ Sons, 1950), 89–93. o.; George J. Stigler, The Theory of Price (New York: Macmillan & Co., 1946), 212. o.; és Walter Gellhorn, Individual Freedom and Goernmental Restraints (Baton Rouge: Louisiana State University Press, 1956), 105–51., 194–210. o. ↩

15. Egy ragyogó példa, hogy hogyan tud egy hivatal kizárni hatékony versenyzőket a piacról a Polgári Repülési Hatóság (Civil Aeronautics Board, CAB) döntése a Trans-American Airlines bezárásáról, a tökéletes biztonságról tanúskodó múltjuk ellenére. A Trans-American cég korábban éllovasa volt az árcsökkentésnek a légitársaságok piacán. A CAB-ról lásd Sam Peltzman, „CAB: Freedom from Competition,” New Industrialist Review, 1963 tavasz, 16–23. o. [A CAB-ot 1985-ben oszlatták fel, e könyv első megjelenése után mintegy másfél évtizeddel. A ford.] ↩

16. Aligha meglepő, hogy míg sokat hallunk „orvoshiányról” és „tanárhiányról”, nem nagyon hallunk hasonló panaszokat az engedélyhez nem kötött tevékenységek hiányáról. Az orvosi engedélyezésről lásd Milton Friedman, Kapitalizmus és szabadság (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1996), 161–172. o.; Reuben A. Kessel, „Price Discrimination in Medicine”, Journal of Law and Economics, 1958. október, 20–53. ↩

17. Egy, a kötelező minőségi standardokat egy konkrét eseten vizsgáló, kiváló elemzésért lásd P. T. Bauer, West African Trade (Cambridge: Cambridge University Press, 1954), 365–75. ↩

18. Esettanulmányokért az efféle „minőségi” standardok hatásairól lásd George J. Alexander, Honesty and Competition (Syracuse: Syracuse University Press, 1967). ↩

19. A hamisításról és a csalásról lásd Wordsworth Donisthrope alapvető művét: Law in a Free State (London: Macmillan & Co., 1895), 132–58. ↩

20. Vannak, akik általában támogatják a szabadpiacot, de az SEC és hasonló szabályozások mellett is kiállnak, mint amik „növelik a verseny moralitását”. Nyilvánvaló, hogy korlátozzák a versenyt, de nem mondhatjuk, hogy „a verseny moralitását” növelnék, amíg nem definiáljuk a moralitást. Hogy máshogy definiálhatjuk a termelés moralitását, mint a fogyasztók kiszolgálása? És hogy lehet bárki „morális”, akit erőszakkal tiltanak el, hogy máshogy cselekedjen? ↩

21. Az építőipar szerkezetét tekintve olyan, hogy sok dolgozó kvázi-független vállalkozóként működik. Úgyhogy a biztonsági előírások tekinthetők egy építészeti szakszervezet restrikciós gyakorlatának is. ↩

22. Megjegyzendő, hogy egy tisztán szabad piacon még az „egyértelmű és valóságos veszély” kritériuma is túl laza és szubjektív lenne, hogy ez alapján büntethetővé tegyenek egy tevékenységet. ↩

23. A szerző az amerikai – például New York-i – tejkartellre céloz, úgyhogy az „államon kívülről jövő” itt az egyes amerikai államokat jelenti. (A ford.) ↩

24. Lásd Stigler, Theory of Price, 211. o. ↩

25. Lásd Henry George, Protection or Free Trade (New York: Robert Schalkenbach Foundation, 1946), 37–44. o. A szabadpiac és a protekcionizmus témaköréről lásd Leland B. Yeager és David Tuerck, Trade Policy and The Price System (Scranton, Pa.: International Textbook Co., 1966). ↩

26. A vám hatása nyilvánvalóan nagyobb, ha egy kisebb földrajzi terület kereskedelmét sújtja. Egy, a világ egészét „védő” vám értelmetlen lenne, legalábbis amíg más bolygókat be nem vonunk a kereskedelmi piacunkra. ↩

27. Azok, akik támogatnák a vámokat, ellenzik majd, hogy az érvüket ilyen messzire vezessük, mivel olyan nyilvánvaló pusztulást irányoz elő mindenki számára. Másfelől egy enyhébb vámmal a bevédett „oligopolisták” lehet, hogy többet nyernek (rövid távon) a hazai fogyasztók kizsákmányolásával, mint amennyit veszítenek azzal, hogy ők maguk is fogyasztók. ↩

28. A kétemberes példánk hasonló ahhoz az illusztrációhoz, amit Frédéric Bastiat használ a protekcionizmussal szembeni metsző kritikájában. Lásd Bastiat, Economic Sophisms (Princeton, N.J.: D. Van Nostrand, 1964), 242–50., 202–209. o. Lásd még a „Chinese Tale”-t (Kínai mese), valamint a híres „Candlemarkers’ Petition” (A gyertyagyártók petíciója) című szövegét uott., 182–86., 56–60. o. [Az utóbbi magyarul is olvasható Bertalan Gábor fordításában: https://liberatorium.blog.hu/2019/01/09/a_gyertyagyartok_peticioja – a ford.] Lásd még a vámok kritikájáról George, Protection or Free Trade, 51–54. o.; és Arthur Latham Petty, Political Economy (New York: Charles Scribners’ Son, 1892), 509ff. ↩

29. George, Protection or Free Trade, 45–46. o. Lásd még a szabadkereskedelem és a protekcionizmus témájában C.F. Bastable, The Theory of International Trade (2. kiad.; London: Macmillan & Co., 1897), 128–56. o.; és Perry, Political Economy, 461–533. o. ↩

30. F.W. Taussig, Principles of Economics (2. kiad.; New York: Macmillan & Co., 1916), 527. o. ↩

31. Mises, Human Action, 506. o. ↩

32. Lásd még W. M. Curtiss, The Tariff Idea (Irvington-on-Hudson, N.Y.: Foundation for Economic Education, 1953), 50–52. o. ↩

33. Számos állam vezetett már be kivándorlási korlátozásokat az alattvalóikra. Ezek nem monopolisztikus intézkedések; az alapvető motivációjuk vélhetően az, hogy az állam hatásköre alatt tartsanak minél több adóztatható és besorozható embert. ↩

34. Tanulságos megvizsgálni azoknak az „internacionalista” kongresszusi képviselőknek az érvelését, akik megváltoztatnák az amerikai bevándorlási korlátokat. A javasolt változtatások messze nem arról szólnak, hogy töröljék el ezeket a korlátokat. ↩

35. Thomas Malthus (1766–1834) angol demográfus volt, aki sokat idézett, nagy hatású elméletében az élelmiszertermelést permanensen meghaladó népességnövekedésről beszélt, és hogy a túlnépesedés problémáját csak az olyan „fékek” lassítják, mint a járványok, a természeti katasztrófák és a háborúk. (A ford.) ↩

36. Azok, akik támogatják a „szabadpiacot”, de egyben bevándorlási korlátozásokat is akarnak, ritkán néztek szembe álláspontjuk következményeivel. Lásd B függelék („Kényszer és élettér”). ↩

37. Oscar W. Cooley és Paul Poirot, The Freedom to Move (Irvington-on-Hudson, N.Y.: Foundation for Economic Education, 1951), 11–12. o. ↩

38. [A „hasznosság” itt közgazdasági zsargon, durván „elégedettséget” jelent – a ford.] Egy briliáns elemzésért a gyerekmunkát a 19. századi Angliában betiltó „Factory Acts”-ról lásd Hutt, „The Factory System”. A gyerekmunka érdemeiről lásd még D.C. Coleman, „Labour in the English Economy of the Seventeeth Century”, The Economic History Review, 1956. április, 286. o. ↩

39. Egy újsághír remek illusztrációul szolgál a gyerekmunka-törvények és a felnőttek – kiváltképp a szakszervezetek – által elért restrikcionista bérek között:

    Mintegy 26,000 élelmiszerboltos – plusz a szakszervezetek – közreműködése nyomán több ezer tizenéves fiú kap lehetőséget, hogy megkeresse a nyári költőpénzét, jelentette be tegnap James B. Nolan rendőrbiztos-helyettes, a Rendőri Atlétikai Liga elnöke. […] A programot a Liga dolgozta ki a Grocer Graphic nevű kereskedelmi szakújság segítségével. Raymond Bill, a szakújság kiadó elmagyarázta, hogy több ezer élelmiszerboltos alkalmazhat egy és némely esetben kettő vagy három fiút olyan munkakörökben, amelyek nem vesznek el szakszervezetes munkákat. (New York Daily News, 1955. július 19.; kiemelés tőlem)

    Lásd még Paul Goodman, Compulsory Mis-Education and the Community of Scholars (New York: Vintage Books, 1964), 54. o. ↩

40. Lásd még James C. Miller III., szerk., Why the Draft? (Baltimore: Penguin Books, 1968). ↩

41. A minimálbér-törvényekről lásd Yale Brozen és Milton Friedman, The Minimum Wage: Who Really Pays? (Washington D.C.: The Free Society Association, 1966. április). Lásd még John M. Peterson és Charles T. Stewart, Jr., Employment Effects of Minimum Wage Rates (Washington, D.C.: American Enterprise Institute, 1969. augusztus). ↩