Magánvédelem

Gyakorlatilag mindenki egyetért abban, hogy szükség van egy államra a katonai védelem létfontosságú szolgáltatásának biztosításához. A nyitott gondolkodású emberek őszintén szimpatizálhatnak a szabad társadalom melletti érvekkel. Mégis reménytelenül naivnak tartják az anarchista társadalmi rend minden okos tervezetét, mert egy önkéntes kapcsolatokon alapuló közösség nyilvánvalóan tehetetlen lenne a szomszédos államokkal szemben.

Ez az esszé azt állítja, hogy ez a nézet, bár széles körben elterjedt, teljesen hamis. A katonai védelemnek nincs semmi olyan lényegi eleme, ami azt igényelné, hogy az állam biztosítsa azt. A szabad piac olcsóbban és hatékonyabban tudja biztosítani a védelmet, mint az állam. Ostobaság és vakmerőség az államra bízni a polgári élet és tulajdon védelmét. A magán védelmi erők óriási előnyt élveznének, és a legegyoldalúbb küzdelmek kivételével minden esetben lemészárolnák állami ellenfeleiket.

I. Biztosítás

Egy anarchista társadalomban, amely elkötelezett a magántulajdon és a szerződés szentsége mellett, valószínűleg a biztosítótársaságok felügyelnék a védelmi szolgáltatásokat.¹ Ahhoz, hogy lássuk, hogyan működne ez a piac, hasznos lesz egy analógia.

Képzeljünk el egy nagyvárost, amely egy jelentős törésvonalon fekszik. A lakosok időről időre súlyos földrengést szenvednek el, amely emberek tucatjait öli meg, és több milliárd dolláros anyagi károkat okoz. Az ilyen katasztrófák kockázatával való megbirkózás érdekében az emberek biztosítást kötnek életükre és tulajdonukra. A biztosítottak egy fix díjat fizetnek, míg a biztosítási szervezetek vállalják, hogy a szerződésben pontosan meghatározott feltételek szerint kártalanítják a földrengés során testi vagy anyagi kárt szenvedett személyek családját.

A verseny ereje tartja az ilyen biztosítások árát elfogadható szinten. Az aktuáriusok meg tudják becsülni a biztosítási fedezet bizonyos szintjeinek időszakonkénti várható költségeit, és így kiszámíthatják azokat a minimális díjakat, amelyek lehetővé teszik a biztosító számára (mindent figyelembe véve), hogy hosszú távon nullszaldós legyen. Ha a piaci díjak meghaladják ezeket a minimális árakat, akkor az új céget fog ösztönözni arra, hogy belépjenek a biztosítási piacra, hogy learassák a nyereséget. Belépésük a biztosítási díjakat a matematikailag méltányos díjak felé szorítaná le.

Lényeges felismerni, hogy a lakosok viselkedése nagyban befolyásolja a város földrengésveszélyességét, és így a biztosítótársaságok által az egyes katasztrófák után kifizetett teljes számlát. Az épületek, utak és hidak különböző mértékű szerkezeti integritással és építési költségekkel tervezhetők; minél jobb a tervezés, annál nagyobbak a költségek. A biztosítótársaságok az árszabásukkal ösztönzik a biztonságosabb tervezést, így fedezve a magasabb költségeket. A profitéhes vállalkozások így a tartósság és a költségek optimális kombinációját megvalósító épületeket és infrastruktúrát fognak létrehozni,² anélkül, hogy szükség lenne állami szabályozásokra és ellenőrökre.

A szilárdabb konstrukciók ösztönzése mellett a biztosítótársaságok más eszközökkel is csökkenthetik kitettségüket. Szeizmológusokból álló csapatokat alkalmazhatnának a földrengések előrejelzésére, és nyilvánosságra hozhatnák ezeket a megállapításokat az ügyfeleiknek nyújtott szolgáltatásként. Azon ügyfelek számára, akik túl szegények ahhoz, hogy megengedhessék maguknak a földrengésbiztos épületeket, a biztosítótársaságok menedékházakat építhetnek, és megkövetelhetik, hogy ezek a biztosítottak vészhelyzetben hagyják el az épületeiket és vonuljanak a menedékházakba.³ Általában véve a biztosítótársaság szívesen költ pénzt ügyfelei és tulajdonuk védelmére, amennyiben az általa kifizetendő kártérítési követelések várható csökkenése elegendő ahhoz, hogy igazolja a kiadásokat.

Ahogyan a szabad piac képes optimális választ adni a veszélyes földrengésekre, ugyanúgy képes a legjobb védelmet nyújtani a külföldi hadseregekkel szemben is. A természeti katasztrófákhoz hasonlóan a háborúk is széles körű halált és pusztítást hoznak. A piaci anarchiában a biztosítótársaságok fedezetet nyújtanának ezekre a veszteségekre is, és így jelentős mértékben pénzügyi érdekükben állna a katonai támadások elrettentése és visszaverése.

II. Finanszírozás

Elég könnyű elképzelni a magánpostai kézbesítés vagy akár a magán autópálya-építés rendszerét. Ezzel szemben a szabadpiaci védelem koncepcionális akadályt jelent, mivel nem világos, hogy mi lenne az állami adóztatás és a katonai kiadások önkéntes analógja.

A külföldi agresszió elleni védelem klasszikus "közjószág", és mint ilyen, tökéletes jelöltnek tűnik arra, hogy az állam biztosítsa azt.⁴ Ha nem tudnának bevételt kicsikarni minden polgártól, hogyan tudnák a magánvállalatok előteremteni a modern hadseregek által igényelt forrásokat? (Elvégre bármelyik állampolgár megtagadhatná a "termék" megvásárlását, mégis élvezhetné a szomszédai hozzájárulásai által lehetővé tett biztonságot). Gyakorlati szinten pedig több száz kis, decentralizált hadsereget minden bizonnyal megsemmisítene egy szomszédos államból érkező összevont támadás.

Az első szakaszban ismertetett keretrendszer elkerüli ezeket a látszólagos nehézségeket. Egy szabad társadalomban nem az átlagember, hanem a biztosítótársaságok vásárolnának védelmi szolgáltatásokat. A külföldi agresszió által okozott minden egyes dollárnyi kárt teljes mértékben megtérítenének, és így a biztosítók úgy igyekeznének megvédeni ügyfeleik tulajdonát, mintha az a sajátjuk lenne.⁵ A méretgazdaságosság miatt a nagy földrajzi régiókra vonatkozó biztosítási fedezetet valószínűleg néhány domináns cég kezelné, biztosítva az egységes árképzést és a konszolidált védelmet.

Hasznos lesz részletesebben is kifejteni ezt a hipotetikus konszolidációt. Induljunk ki egy kezdeti anarchista társadalomból, ahol egyáltalán nincsenek védelmi szolgáltatások. Képzeljük el, hogy az egyetlen komoly katonai fenyegetést egy bizonyos kiszámíthatatlan szomszéd megszállása és hódítása jelenti. E szabad társadalom lakói életükre és minden fontosabb vagyontárgyukra biztosítást kötnek, így a megszállást követő összes kárigényt egy trillió dollárra becsülik.⁶ A biztosítási szervezetek geopolitikai tanácsadókat alkalmaznak, és úgy vélik, hogy a támadás éves kockázata tíz százalék. Ezért évente nagyjából 100 milliárd dollárnyi díjat kell beszedniük, hogy fedezzék magukat. Ha a társadalom tízmillió emberből áll, akkor az egy főre jutó kiadás a külföldi agresszió elleni biztosításra 10 000 dollár. E tetemes kiadás mellett a lakosok teljesen kiszolgáltatottak maradnak.

Ebben a sivár helyzetben az Adu biztosítótársaság egyik vezetőjének zseniális ötlete támad. Alá tudja árazni a versenytársait, és ugyanazt a fedezetet személyenként csak, mondjuk, 5000 dollárért kínálja - feleannyiért, mint amennyit a versenytársai kérnek. Ezt úgy teheti meg, hogy bevételének egy részét katonai védelemre költi, és ezzel csökkenti a külföldi hódítás valószínűségét. Például fizethet évi 40 milliárd dollárt magán védelmi szervezeteknek, hogy helikoptereket, tankokat, kiképzett személyzetet stb. tartsanak fenn, és állandó készültségben legyenek, hogy visszaverjenek minden támadást. Ha ezek az előkészületek csak, mondjuk, évi fél százalékra csökkentenék a külföldi invázió esélyét, akkor "megtérülnének". Az innovatív biztosítási ügyvezető hatalmas profitot kaszálna, és elfoglalná a hadi felelősségvállalás piacát, míg a lakosok nagyobb biztonságot és alacsonyabb díjakat élveznének. Mivel a tulajdon biztonságban lenne a külföldi kisajátítástól, a beruházások és a népesség növekedése ösztönzően hatna, ami nagyobb méretgazdaságosságot és további díjcsökkentést tenne lehetővé.

Potyautasok

Valóban elkerüli a fenti rendszer a magánvédelem örökös problémáját? Azaz, le tudja-e küzdeni a "potyautasok" problémáját? Miután az Adu biztosítótársaság hosszú távú szerződéseket kötött a védelmi szervezetekkel, mi akadályozna meg egy rivális céget, például a Lejm biztosítótársaságot, hogy az Adu-nál kisebb árakat kínáljon? Elvégre a vagyoni kár valószínűsége a Lejm ügyfelei esetében is ugyanolyan lenne, mint az Adu ügyfelei esetében, a Lejm azonban egy fillért sem költene katonai kiadásokra.

Ez az érvelés tökéletesen helytálló, de a magánvédelem mellett szóló érvek továbbra is erősek. Először is, a biztosítótársaságok ügyfelei nem homogének, és következésképpen a védelem piaca sokkal "darabosabb", mint azt a szokásos gazdasági modellek feltételezik. Bár a fentiekben az egy főre jutó díjakat tárgyaltuk, ez csak azért volt, hogy egy vázlatos képet adjunk az olvasónak a felmerülő költségekről. A valóságban a nagyvállalatoktól származna a biztosítási ágazat bevételeinek nagy része. A lakóparkokra, bevásárlóközpontokra, gyárakra, bankokra és felhőkarcolókra kötött biztosítások mellett eltörpülnének a magánszemélyek által kötött biztosítások.

Következésképpen nem merülne fel az a rémálomszerű alkupozíció, amely annyira aggasztja a magánvédelem szkeptikusait. Az Adu biztosító briliáns vezetője tökéletesen tisztában lenne a fenti megfontolásokkal. Ha szükséges, csak hosszú távú szerződéseket kötne, és azokat az ügyfelek számának minimális küszöbértékéhez kötné. Más szóval, csomagajánlatot kínálna a nagy társaságoknak, de a különleges, alacsony díjak csak akkor lennének érvényesek, ha sikerül elegendő számú ilyen szerződést eladniuk.

Igaz, hogy meglehetősen homályos ez a javasolt megoldás. Számos érdekes (a kooperatív játékelméletben vizsgált) kérdés merül fel e nagyvállalatok alkufolyamatával kapcsolatban, és azzal kapcsolatban, hogy miként oszlanának meg közöttük a védekezés költségei. De ne kételkedjünk abban, hogy a katonai védelmet megfelelően finanszíroznák, azon egyszerű oknál fogva, hogy a gazdag vállalatok részvényeseiről sok minden elmondható, csak az nem, hogy felelőtlenek, ha pénzről van szó. A legnagyobb vállalatok méretükből adódóan nem hagyhatnák figyelmen kívül saját viselkedésük hatását a katonai felkészültségre.⁷

Továbbá bizonyos típusú ingatlanok - repülőterek, hidak, autópályák, erőművek és természetesen katonai létesítmények - sokkal valószínűbb célpontjai lennének külföldi támadásoknak, és tulajdonosaik így még kisebb csoportot alkotnának, amely aránytalanul nagy hasznot húzhatna a védelmi kiadásokból. Ez a heterogenitás tovább gyengítené a védelmi szolgáltatások "tovagyűrűző" jellegét, ami még könnyebbé tenné a hatékony megállapodás megvalósítását. Azok a vállalatok, amelyek végül a legtöbbet fizetnének, talán igazságtalannak éreznék a megállapodást, de ettől függetlenül mindig megvalósulna a megállapodás.⁸ A legnagyobb hozzájárulást fizetők még reklámozhatnák is ezt a tényt, hasonlóan ahhoz, ahogyan a nagyvállalatok hivalkodóan adakoznak jótékonysági célokra, hogy jó üzleti hírnevet keltsenek.

Így láthatjuk, hogy egy realisztikus védelmi ipar "csomósodása" csökkenti a katonai kiadások pozitív externáliáit (tovagyűrűző hatásait). Mivel néhány kritikus iparág a mások hozzájárulásától függetlenül fizeti a védelem alapvető szintjét, az egyetlen lehetséges kár, amit a potyautasok okozhatnak, az egyes vállalatokra nehezedő "igazságtalan" teher lenne. Mindenesetre nem magától értetődő, hogy volna egyáltalán széleskörben elterjedt "potyautas" probléma. Ahogyan a következőkben érvelni fogunk, a védelmi szolgáltatások jelentős részét valójában lehetséges korlátozni a fizető ügyfelekre.

A korábbi okfejtésben úgy kezeltük az idegen inváziót, mint egy mindent vagy semmit feltevést; a szomszédos állam vagy gyorsan meghódította az anarchista társadalmat, vagy hatékonyan elrettentették azt a támadástól. A valóságban a háborúk sokáig patthelyzetben maradhatnak. Az ilyen elhúzódó harcok során a biztosítótársaságok minden bizonnyal képesek lennének úgy bevetni a katonai erőiket, hogy korlátozzák az ügyfélkörükbe nem tartozók számára nyújtott ingyenes védelmet.

A legnyilvánvalóbb, hogy a tengeri kísérőhajók csak a fizető ügyfelek konvojait védenék. Minden más hajózás a külföldi flottáknak lenne kiszolgáltatva. A légvédelem és rakétavédelem csak azokat a régiókat védené, ahol a fizető ügyfelek tulajdonnal rendelkeznek. És természetesen a határ menti ingatlanok tulajdonosai mindig fizetnének a védelmükért, nehogy a védelmi szervek visszahúzzák tankjaikat és csapataikat egy könnyebben védhető pozícióba.⁹

Állami vs. magán katonai kiadások

A fenti megfontolások azt mutatják, hogy a piaci anarchiában élő emberek képesek lennének leküzdeni a potyautasok problémáját, és megfelelő pénzösszegeket gyűjteni a védelmükhöz. Van azonban egy szimmetrikus ellenérv, amelyet általában figyelmen kívül hagynak. Igaz, hogy a kényszer-alapú adóztatás lehetővé teszi az államok számára, hogy hatalmas katonai költségvetésre tegyenek szert. Ezt az előnyt azonban bőven ellensúlyozza az államok azon hajlama, hogy elherdálják forrásaikat. Az állami és a magán védelmi költségvetések közötti bármilyen értelmes összehasonlításhoz az utóbbit többszörösére kell szorozni, mivel a magánszervezetek az államok által fizetett árak töredékéért tudnak egyenértékű katonai felszereléseket vásárolni.

Mindenki tudja, hogy az államok pazarlóan bánnak a pénzzel, és hogy a katonai kiadások mindig hatalmas részét képezik a teljes kiadásnak. Mivel műveleteiket gyakran idegen földön és titokzatosságba burkolózva hajtják végre, a hadsereg gyakorlatilag elszámoltathatóság nélkül költheti el a forrásait. Az adófizetőket megdöbbentette, amikor egy ellenőrzés során kiderült, hogy az amerikai Pentagon 600 dollárt költött egy-egy vécéülőkére. Amit kevesen tudnak, hogy ez a példa tipikus. Az állam monopóliuma miatt senkinek sincs fogalma arról, hogy mennyibe "kellene" kerülnie egy F-14 Tomcatnek, így a 38 millió dolláros árcédula senkit sem sokkol.

Fontos ez az utóbbi érv, ezért szeretném hangsúlyozni, hogy ezt az állam természete okozza, nem csupán a történelem véletlenjei. Ha egy állam adózás útján szerzi meg a pénzét, akkor ezt a rablást azzal kell igazolnia, hogy a pénzt a "közjóra" költi. A legelvetemültebb despotikus rezsimek kivételével az uralkodók nem tehetik egyszerűen zsebre a pénzt. Következésképpen az egész kormányzat egyetlen tisztviselőjének sincs személyes ösztönzője arra, hogy azonosítsa és megszüntesse a pazarló kiadásokat.¹⁰

A piaci anarchiában viszont a védelmi szolgáltatásokat a nyílt piacon értékesítenék. A beszállítók közötti éles verseny és a vevők költségtudatossága a lehető legalacsonyabban tartaná a vécéülőkék és a vadászgépek árát.

III. Gazdasági kalkuláció

Az első két szakasz bemutatta, hogy a katonai védelem, mint bármely más szolgáltatás, a szabad piacon is biztosítható. Ahhoz, hogy értékelni tudjuk azt a hatalmas előnyt, amit ez az anarchista társadalom számára jelent, hasznos lesz először is megvizsgálni a magánipar békeidőben mutatkozó fölényét az állami tervezéssel szemben. E célból áttekintjük a szocializmus kritikáját.

A szocializmus hagyományos ellenzői azzal érveltek, hogy a szocializmus nem ösztönzi eléggé az átlagmunkásokat; a teljesítményhez kötött fizetés nélkül az emberek kibújnának a munka alól, és a termelés sokkal alacsonyabb lenne, mint a kapitalista gazdaságban. A szocialista rendszer csak akkor lehet sikeres, ha kialakul egy új "szocialista ember", aki ugyanolyan szívesen dolgozik társaiért, mint saját magáért. Ez a kritika, bár jogos, nem látja a probléma lényegét. Ludwig von Misesnek kellett elmagyaráznia,¹¹ egy 1920-as tanulmányában a szocializmus valódi hibáját: A termelési eszközök piaci árai nélkül az állami tervezők nem tudnak gazdasági számításokat végezni, így szó szerint fogalmuk sincs arról, hogy hatékonyan használják-e fel a társadalom erőforrásait. Következésképpen a szocializmus nemcsak az ösztönzők, hanem a tudás problémájától is szenved.¹² Ahhoz, hogy a szocialista tervezők elérjék a piacgazdaság teljesítményét, nem csupán angyaloknak kellene lenniük, akik elkötelezettek a közjó iránt - isteneknek is kellene lenniük, akik emberfeletti számításokra képesek.

Bármelyik adott pillanatban csak korlátozott mennyiségű munkaerő, nyersanyag és tőke áll rendelkezésre, amelyek különböző módon kombinálhatók a megtermelt javak létrehozásához. Egy gazdasági rendszer elsődleges feladata annak meghatározása, hogy ezekből a korlátozott erőforrásokból milyen javakat, milyen mennyiségben és milyen módon kell előállítani. A piacgazdaság ezt a problémát a magántulajdon intézménye révén oldja meg, ami szabad vállalkozást és szabadon változó árakat eredményez.

A munkaerő, a tőke és a természeti erőforrások - a "termelési eszközök" - tulajdonosai szabadon eladhatják tulajdonukat a legtöbbet ajánlónak. A vállalkozók szabadon termelhetnek és értékesíthetnek bármilyen árut. A nyereség és veszteség végső próbája rendet tesz ebben a látszólagos káoszban: ha egy termelő folyamatosan többet költ a ráfordításaira, mint amennyit a termelése eladásából nyer, akkor csődbe megy, és többé nincs befolyása arra, hogyan használják fel a társadalom erőforrásait. Másrészt a sikeres termelő értéket teremt a fogyasztók számára azáltal, hogy bizonyos áron megvásárolja az erőforrásokat, és azokat magasabb árat elérő árucikkekké alakítja át. A piacgazdaságban az ilyen magatartást nyereséggel jutalmazzák, ami lehetővé teszi az adott termelő számára, hogy nagyobb beleszólása legyen a társadalom szűkös erőforrásainak felhasználásába.

A szocialista államban mindez nem igaz. Még ha valóban az alattvalók boldogságát akarnák is, az állami tervezők elherdálnák a rendelkezésükre álló erőforrásokat. A nyereség és veszteség vizsgálata nélkül a tervezők nem kapnának visszajelzést, és így sötétben tapogatóznának.¹³ Az a döntés, hogy több cipőt és kevesebb inget gyártsanak, vagy fordítva, nagyrészt önkényes lenne. Ráadásul a társadalom erőforrásainak sorsáról végső soron döntő egyéneket a politikai folyamaton keresztül választanák ki, nem pedig a piac meritokráciáján keresztül.

IV. Magán- és állami védelem

A magánipar általános előnyei az állami tervezéssel szemben a katonai védelem területén is érvényesülnek. Mivel a hadsereg kényszerrel szerzi a finanszírozását, megszakad a kapcsolat a termelés és a fogyasztói elégedettség között. Monopóliumuk miatt az állam fegyveres erői a végtelenségig elszöszmötölhetnek, és nincs mivel összehasonlítanunk a teljesítményüket. A fegyveres erők a szocializmus szigetét alkotják még egy korlátozott államban is, amelynek alattvalói nagyfokú gazdasági szabadságot élveznek.

Hogy érzékeltessük a szóban forgó problémákat, képzeljük el, milyen helyzetben volt Sztálin a Második világháború idején. Abszolút diktátorként Sztálin rendelkezésére állt a Szovjetunió minden erőforrása - beleértve az emberi erőforrásokat is. Sztálinnak ezeket az erőforrásokat kellett felhasználnia céljai eléréséhez, amelyek közül a legfontosabb (feltételezzük) politikai uralmának megőrzése és kiterjesztése volt.

Sztálin néhány döntése elég magától értetődő volt. Nyilvánvalóan meg kellett döntenie a náci rendszert. És ehhez nyilvánvalóan szükség volt (a megadásuk előtt) a Sztálingrádot ostromló német seregek legyőzésére.

Ahogy azonban egyre inkább a konkrétumokat vizsgáljuk, Sztálin döntései egyre kevésbé válnak magától értetődővé. Igen, minden rendelkezésre álló acélt fel kell használnia a haditechnikai eszközök gyártására; új traktorokra jelenleg nincs szükség. De mennyit kellene használnia ebből az acélból repülőgépekre? Tankokra (és milyen típusokra)? Aknavetőkre? Bombákra? Vagy vasutakra (amelyek a hadianyag frontra szállításához szükségesek)?

Igen, minden polgárnak - fiatalnak és öregnek, betegnek és egészségesnek - a hunok visszaverésére kell áldoznia az életét. De pontosan hány embernek kellene harcolnia az ellenséggel, tankgyárakban dolgoznia, lövészárkokat ásnia a város körül, vagy élelmet gyűjtenie (hogy biztosítsa a téli túlélést)?

Még azok a taktikai és stratégiai döntések is ugyanezzel a problémával szembesülnek, amelyeket általában a katonai parancsnokok hoznak. Igen, egy olyan mesterlövészt, mint Vaszilij Zajcev, inkább mesterlövészként kellene alkalmazni, mint bombázópilótaként vagy gyári munkásként. De hogyan lehet Vaszilijt a legjobban kihasználni? Meg kell-e parancsolni neki, hogy minél több németet öljön meg minél gyorsabban? Bizonyára nem, hiszen minden lövéssel elárulja a helyzetét. De az is túlságosan konzervatív lenne, ha hónapokig várakozna annak reményében, hogy leadhasson egyetlen pontos lövést egy tábornokra.

Nyilvánvaló, hogy Sztálinnak (vagy beosztottjainak) mindezeket a döntéseket és még több ezer hasonlót nagyrészt önkényes találgatással kellett meghoznia. Az ellenség kiűzésének háborús célja semmiben sem különbözik az élelmiszertermelés békebeli problémájától. Sztálin tettei mindkét esetben saját népe millióinak halálához vezettek. Ahogyan a mezőgazdaság szabad piaca megakadályozta volna az éhínséget, úgy a védelem szabad piaca is megakadályozta volna az áldozatok szörnyűséges számát.

A gazdasági számítás lehetővé teszi a vállalkozók számára annak megítélését, hogy egy terv nyereséges volt-e. Lehetővé teszi a sikeres vállalkozások terjeszkedését, és a sikertelen vállalkozások feloszlását okozza. A piac folyamatosan igazodik a változó adatokhoz: a kínálati feltételekhez, a fogyasztói kereslethez, a műszaki ismeretekhez.

Most, hogy megértettük, hogy milyen módon tudnák a biztosítótársaságok objektíven és mennyiségileg megállapítani a katonai sikert, könnyű belátni a magánvédelem előnyeit. A sztálingrádi csatához hasonló helyzetben az anarchista közösség az emberileg lehetséges leghatékonyabb módon reagálna. A biztosítótársaságok meghatároznák a különböző katonai célpontok relatív értékét, és vérdíjat tűznének ki rájuk (elfogásukért vagy megsemmisítésükért). A sorsukra hagyott egyének különböző technikákkal próbálkoznának e "szolgáltatás" előállítására. Egyesek tankokat vásárolnának és embereket bérelnének fel, hogy frontálisan támadják meg a németeket; mások mesterlövészeket bérelnének fel, hogy távolról végezzenek velük. Néhányan aknavetőket vásárolnának és azzal lőnének rájuk. Néhányan propagandistákat bérelnének fel és kenőpénzzel csalogatnák a disszidenseket.

Idővel csak a legjobb védelmi cégek maradnának életben. Ezek bővítenék tevékenységüket, növelve a háborús erőfeszítések általános hatékonyságát. Mivel a tulajdonjogok rendszerében működnének, minden erőforrásukat meg kellene vásárolniuk, beleértve a munkaerőt is. Ez biztosítaná, hogy az erőforrásokat a lehető leghatékonyabban használják fel. (Például a fronton azok a területek, amelyeknek sürgősen szükségük van katonákra vagy lőszerre, feljebb licitálnák a béreket vagy az árakat, elkerülve az állami csapatbevetés és ellátás önkényességét.) Még ha - a tranzakciós költségek csökkentése és a reakcióidő maximalizálása érdekében - egyetlen cég monopolizálja is egy régió védelmét, a cég akkor is végezhetne belső költségszámítást, és kiszámíthatná a különböző ágai jövedelmezőségét.

Talán még ennél is fontosabb, hogy a szabad verseny biztosítaná a technológiai és stratégiai előrelépések jutalmazását és gyors megvalósítását. Ezzel szemben az állami hadseregnek egy bürokratikus parancsnoki láncra kell támaszkodnia, ahol elfojtják az innovációt, különösen ha kívülállóktól ered. Valójában egy katonai összecsapás egy államista irányított és egy szabad társadalom között néhány elme háborúja lenne milliókkal szemben.

Almát a körtével

Ez az elméleti okfejtés biztosan arra készteti a cinikusokat, hogy megjegyezzék: "Szeretném látni, mit tennének a biztosítótársaságaik, ha találkoznának egy páncéloshadosztállyal".

De egy ilyen kérdés nem a lényegre irányul. Azt demonstráltuk, hogy a magán védelmi rendszer a leghatékonyabb, nem azt, hogy sebezhetetlen. Igen, egy kis anarchista társadalom képtelen lenne visszaverni a náci Németország teljes erejét. De egy kis államista társadalom még rosszabbul járna - és valójában rengeteg állami hadsereget semmisítettek meg Hitler seregei.

Szakértelem

Felmerülhet a kérdés, hogy vajon a magánszemélyek ugyanolyan jártasak-e a katonai ügyekben, mint az állami szakemberek. Colin Powell biztosan jobb tábornok, mint Bill Gates.

Ez a tény az amerikai hadsereg monopolhelyzetén alapul. Ha magánszemélyek versenyezhetnének a Pentagon tábornokaival, akkor nyilvánvalóvá válna az utóbbiak inkompetenciája. Az átlagos részvénytulajdonos nem szakértője a profi sportnak vagy a külföldi konyhának, a magántulajdon mégis kiváló baseballklubokat és francia éttermeket eredményez. Az okos vezetők másokat alkalmaznak a tehetséges egyének azonosítására.

Hírszerzés

Még ha a tulajdonjogok és a szerződés alapjára létrehozott hadsereg jól is boldogult volna egy korábbi korszak háborúiban, mi a helyzet a modern hadviseléssel, a kifinomult kémkedéssel? Lehetnének anarchista kémek?

A magán védelmi szervezetek ugyanúgy folytatnának kutatásokat, mint bármelyik vállalat. Elemzőket alkalmaznának, és minden törvényes módon információt gyűjtenének. Feltehetően egy anarchista társadalomban lennének a legerősebb számítógépek és a legokosabb kódtörők. Bármilyen veszteséget is okoznának (ha okoznának egyáltalán) a lehallgatások és a kínzás tilalma, az a hatékonyságban többszörösen megtérülne.¹⁴

Ezzel kapcsolatban megjegyezzük, hogy a kémelhárítás valószínűleg meglehetősen korlátozott lenne. A védelmi szervezeteknek (valószínűleg) több nagy vásárlója lenne, és nyílt piacon működnének. Következésképpen reklámozniuk kellene termékeik képességeit. Ez a nyitottság azonban erény: mi mással lehetne jobban elkerülni a katonai vereséget, mint azzal, hogy megmutatjuk a potenciális ellenségnek, mennyire fejlett az anarchista ellenfelük? Egy szabad társadalomban a védelmi szervezeteknek nem lenne mit rejtegetniük az államok elől.¹⁵

Győzni vagy meghalni

A katonai védelem a természete miatt kevésbé alkalmas a szabad piac próbálgatás-és-hibajavítás mechanizmusára. Egy nemzet éveket tölthet egy támadásra való felkészüléssel anélkül, hogy bármilyen visszajelzést kapna erőfeszítései minőségéről. Egy hirtelen támadás aztán kiirthatja a magán védelmezőket, mielőtt még esélyük lenne alkalmazkodni. Ez a helyzet eltér a tipikus iparágaktól, ahol a nap mint nap ismétlődő tranzakciók lehetővé teszik a különböző technikák kikísérletezését és a hatékonysági hiányosságok kigyomlálását.

Ahhoz, hogy válaszoljunk erre az ellenvetésre, nem szabad elfelejtenünk, hogy a magán védelmi szervezeteknek - állami társaikkal ellentétben - nem kell regionális ügyfelekre korlátozódniuk. Egy multinacionális védelmi szervezet¹⁶ például vadászrepülőgép-szolgáltatásokat nyújthatna a világ különböző területein működő több biztosítótársaságnak. Bár a hiányos stratégia vagy kiképzés¹⁷ rejtve maradhat egy hirtelen bekövetkező katasztrófáig, legfeljebb csak az szervezet egyik "franchise-partnere" veszne el. A többiek tanulmányoznák az esetet, és megtanulnák elkerülni azt.

Egy ilyen környezetben a világ minden tájáról érkező katonai stratégák együttműködnének a védelem új művészetében. Míg az állami tervezők őriznék értékes titkaikat és protokolljaikat, az anarchista szervezetek felbérelnék a legjobb és legokosabb elméket. A szakértő személyzetet régióról régióra váltogatnák, hogy a legújabb taktikákat és felszereléseket oktassák.¹⁸ A csúcstechnológiájú fegyvereket központi helyeken tárolnák, és kölcsönadnák a közvetlen támadásveszélyben lévő anarchista társadalmaknak. Ez a megosztás - amely a legsúlyosabb helyzetek kivételével elképzelhetetlen az állami hadseregek körében - tovább csökkentené a magánvédelem költségeit.

Nukleáris fegyverek

A magánvédelem mellett szóló érvelésnek foglalkoznia kell a nukleáris zsarolás lehetőségével. A modern hadviselésben úgy tűnik, hogy csak az a nemzet van biztonságban az első csapástól, amelyik hitelesen fenyegetőzhet ellenfelei megsemmisítésével.

Az anarchista társadalom valószínűleg nem fejlesztene ki nukleáris fegyvereket, és még csak nem is birtokolna ilyeneket. Először is, a védelem kifejezést tudatosan használtuk ebben az esszében, és nem az állami propagandában használt eufemizmus. Mivel semmit sem nyernének a külföldi hódításból - mivel ez rablásnak minősülne, és az anarchista bíróságokon teljes mértékben üldözhető lenne -, a védelmi szervezetek tulajdonosainak nem lenne okuk pénzt költeni olyan fegyverekre, amelyek nem alkalmasak a taktikai védelemre.¹⁹ A fegyverzet pontossága kiemelkedő fontosságú lenne, mivel a csatákat a védelmi szervezet ügyfelei közelében vagy azok között vívnák.²⁰

Egy másik, talán még jelentősebb szempont, hogy a védelmi szervezeteknek valószínűleg jogilag tilos lenne "tömegpusztító fegyvereket" birtokolniuk. Az anarchista jogrendszer az önkéntes szerződés ugyanazon elvei alapján működne, mint amelyek a védelmi ipar alapját képezik. A biztosítótársaságok kezeskednének az egyénekért, és vállalnák, hogy kártalanítanak mindenkit, aki az ügyfeleik áldozatul esett. Felelősségük korlátozására törekedve a biztosítók megkövetelnének bizonyos engedményeket az ügyfeleiktől. Nehéz elképzelni, hogy egy biztosítási szervezet mondjuk 1 millió dollárt ígérne az X védelmi cég által megölt bármely (ártatlan) személynek, miközben az X cég hidrogénbombákat halmozott fel.

A nukleáris fegyverek valószínűsíthető hiánya ellenére az anarchista társadalom továbbra is életképes lehetőség marad. A legnyilvánvalóbb, hogy léteznek olyan államista társadalmak, amelyek jelenleg nukleáris eszközök nélkül is fennmaradnak. Az anarchista társadalom természeténél fogva teljesen ártalmatlan szomszéd lenne.²¹ Egyetlen állam sem félne az anarchista hadsereg támadásától, így nem lenne szükség megelőző csapásra (ellentétben a japánokkal Pearl Harborban). Adóztatás, szabályozás, vámok vagy bevándorlási kvóták nélkül az anarchista társadalom óriási értéket képviselne minden nagyobb állam számára.²² Biztosan fellépnének, hogy megvédjék egy rivális atomhatalom megfélemlítésétől.²³

V. A történelem tanulságai

A történelem alátámasztja az elméleti okfejtésünket. Az állami katonai hadjáratokat durva baklövések jellemzik, amelyek komikusak lennének, ha nem volnának annyira tragikusak.²⁴ Bizonyos nagyhatalmak, mint például az Egyesült Államok, kizárólag azért képesek fenntartani a dominancia auráját, mert csakis más államok ellen harcolnak.²⁵

Eddig a figyelmet magukra az állami hadseregekre korlátoztuk. A valóságban természetesen a háborús intézkedésekkel minden műveletét akadályozza egy állam, tovább gyengítve katonai hatékonyságát. Az árszabályozás nem csupán a fogyasztók bosszúságát okozza - az élelmiszerjegyek és a "húsmentes kedd" révén -, hanem a termelést is csökkenti.²⁶ A modern háborúkat anyagi eszközökkel nyerik meg. Nem véletlen, hogy a legszabadabb nemzetek általában megnyerik a háborúikat.

Államista mítosz, hogy a jogsértésre jogsértéssel kell válaszolni. Bertrand de Jouvenal On Power című klasszikusában azzal érvel, hogy a többi európai országnak nem volt más választása, mint Napóleonra válaszul bevezetni a sorkatonaságot.²⁷ Ez a példa azonban csak az állami tervezők korlátozott képzelőerejét bizonyítja. Egy ellenálló anarchista társadalom bizonyára arra használta volna fölényes technológiáját és ipari kapacitását, hogy önkéntes hadseregeket²⁸ szereljen fel erődökkel, ágyúkkal, lovakkal és védőpáncélokkal, amelyek elegendőek ahhoz, hogy visszaverjék a nagyobb számú, de rosszul felszerelt és rosszul képzett sorkatonákat.²⁹ ³⁰

A más európai hatalmak ellen harcoló Franciaország analógiája nem helyénvaló. Ha egy állami hadsereg valaha is megtámadna egy anarchista társadalmat, a helyzet a vietnami háborúhoz hasonlítana, a technológiai szerepek felcserélésével. A Pizarro és az inka császár, Atahualpa találkozásához hasonló kultúrák összecsapására kerülne sor.³¹

A magántulajdon előnyei ugyanúgy megmutatkoznak a védelmi szolgáltatások előállítása során, mint bármely más területen. Az állami haderőben nincs semmi mágikus; ha kevesebb tankkal és repülőgéppel, valamint alsóbbrendű szervezéssel rendelkeznek, akkor veszíteni fognak anarchista ellenfeleikkel szemben. Egy olyan apró ország, mint Tajvan, gazdasági téren felülmúlhatja a kommunista Kínát. Ugyanilyen hatékonyan meg tudná védeni magát, ha lakói feladnák az állami rendőrségbe és az állami hadseregbe vetett hitüket, helyettük pedig elfogadnák a teljes szabadságot.

Lábjegyzetek

Ez az anarcho-kapitalista írók szokásos nézete. Lásd például Linda és Morris Tannehill, The Market for Liberty (New York: Laissez-Faire Books, 1984); Murray N. Rothbard, For a New Liberty (New York: Collier, 1978); és Hans-Hermann Hoppe, "The Private Production of Defense", Journal of Libertarian Studies 14:1 (1998-1999 tele), különösen a 35-42. oldalakon. Bár ezek a gondolkodók felvázolták a magánvédelem egy megvalósítható mechanizmusát, nem biztos, hogy a biztosítótársaságok volnának a ténylegesen használt eszközök egy valódi anarchista társadalomban: létezhet egy még jobb piaci megoldás, amelyet még senki sem talált ki. ↩
Képzeljünk el két építőipari céget, az egyik a Gyanús, a másik pedig a Megbízható, valamint azt, hogy évente egy nagy földrengés történik. A Gyanús által tervezett híd csak 10 millió dollárba kerül, de a földrengések 10 százalékában összeomlik. A Megbízható által tervezett híd viszont 15 millió dollárba kerül, de egy földrengés során csak 1% az esélye, hogy összeomlik. (Tegyük fel, hogy a hidak minden más lényeges szempontból azonosak.) A Gyanús hidat éves biztosítási díja nagyjából 1 millió dollárba kerülne, míg a Megbízható híd díja nagyjából 150 000 dollár lenne. Mindaddig, amíg a kamatláb nem magasabb, mint körülbelül 20%, a biztosítási díjakon való megtakarítás indokolja a biztonságosabb (de drágább) Megbízható híd megvásárlását. (Az egyszerűség kedvéért figyelmen kívül hagytuk az elöregedő hidak értékcsökkenését, az összeomlott híd újjáépítésének idejét és a megölt ügyfelek kártérítési követeléseit.) Megjegyzendő, hogy a biztonságosabb terv előnyben részesítésének semmi köze a hídtulajdonosok önzetlenségéhez, akik csupán a költségeiket próbálják minimalizálni. ↩
Ennek a pontos menete szerződésben volna meghatározva. Például egy biztosítási kötvény előírhatná, hogy az ügyfelek vészhelyzetben kapcsoljanak be egy bizonyos tévé- vagy rádióállomást, és kövessék az utasításokat. Természetesen az ügyfelek szabadon figyelmen kívül hagyhatnák ezeket a figyelmeztetéseket, és a (viszonylag kevésbé biztonságos) otthonukban maradhatnának, de így elesnének minden kártérítéstől, ha a földrengés során személyi sérülést szenvednének. ↩
A mainstream közgazdasági szakirodalomban a közjószág nem kizárható és nem vetélkedő fogyasztású. Más szóval, a közjószág eladója nem korlátozhatja azt a fizető vásárlókra, és egy személy anélkül fogyaszthatja a jószágot, hogy csökkentené annak elérhetőségét egy másik számára. A tiszta levegő a közjószág prototípusa. ↩
A közgazdászok szakzsargonjában a biztosítási szervezetek internalizálnák a védelmi kiadások pozitív externáliáit (ügyfeleik körében). ↩
Egy ilyen forgatókönyv érdekes kérdést vet fel: Miért kötnének az emberek biztosítást külföldi hódításra? Mit ér, ha kapnak egy kártérítési csekket a megrongált vagyonért, ha azt is elkobozzák? Az egyik lehetséges piaci válasz az lenne, ha szétszórtan birtokolnának tulajdonokat nagy területeken. Például az ingatlanszervezetek minden nagyobb városban birtokolnának ingatlant, ahelyett, hogy egy területre koncentrálnák. A befektetési cégek diverzifikált portfólióik összeállításakor figyelembe vennék a pénzügyi eszközök "elhelyezkedését". Ily módon, még ha egy szabad társadalom teljes egészében el is esne egy állammal szemben, a (multinacionális) biztosítótársaságoknak akkor is kártalanítaniuk kellene a lefoglalt vagyon nagy részének távollévő tulajdonosait. ↩
Még a Lejm biztosító is felismerné a veszélyeket, ha túl sok ilyen nagy ügyfelet csábítana el az Ásztól, mivel a Lejm díjai az Ász védelmi kiadásai által nyújtott biztonság megszokott szintjén alapulnának. ↩
Az a tipikus közgazdász, aki elmagyarázza, hogy a potyautasok problémája miért teszi kivitelezhetetlenné a magánvédelmet, azzal is érvel, hogy a kartellek eleve instabilak a csalásra késztető ösztönzők miatt. Az OPEC országainak mégis mindig sikerül megállapodniuk a kibocsátás korlátozásáról és a nyereség elosztásáról. ↩
Szélsőséges esetben még azt is el tudjuk képzelni, hogy a védelmi szervezetek hírszerzési információkat szolgáltatnak a külföldi ellenségnek, megadva, hogy mely városrészeket lehet megtorlás nélkül bombázni. Az államhatalmi parancsnokok - talán miután meggyőződtek arról, hogy az ilyen jelentések nem jelentenek-e csapdát - örömmel igazítanák annak megfelelően a támadásaikat, hiszen így kisebb ellenállással érhetnék el céljukat, azaz a vérontást. ↩
Az ellenőrzések alkalmazása csak egy lépéssel hátrébb tolja a problémát. Az állami ellenőrökre sokkal kisebb nyomás nehezedik, mint a magánszektorban dolgozókra, mivel munkaadóik - a jogalkotók - nem a takarékosságra törekednek, hanem csak arra, hogy takarékosnak tűnjenek az adófizetők szemében. ↩
Részletesebb kifejtésért lásd Ludwig von Mises, Socialism: An Economic and Sociological Analysis (Liberty Fund, 1981). ↩
Szigorúan véve a (Friedrich Hayek által hangsúlyozott) "tudásprobléma" nem egészen ugyanaz, mint az általánosabb kalkulációs probléma, de a különbség nem tartozik ennek az esszének a tárgykörébe. ↩
Egy példa szemléltetheti a problémát: Mindenki tudja, hogy hihetetlenül "pazarló" lenne tömör aranyból hidat építeni. A tervezők döntésének túlnyomó többsége azonban - nem csak az, hogy mit, hanem azt is, hogy hogyan készítsenek - nem ennyire nyilvánvaló. ↩
A CIA, széleskörű hatalma és óriási költségvetése ellenére nem tudta megjósolni a Szovjetunió összeomlását, éveken át alkalmazott egy Szovjet besúgót, véletlenül lebombázott egy kínai nagykövetséget, és nem tudta megakadályozni a 9/11-es támadásokat (annak ellenére, hogy már 1995-ben felfedeztek hasonló terrorista terveket). ↩
Bizonyos óvintézkedéseket nyilvánvalóan megtennének. Például egy gyár tulajdonosa nem alkalmazna ellenséges diplomatát, mert félne a szabotázstól. De mint gyártulajdonosnak ez teljes mértékben a jogában áll; nem lenne szüksége semmilyen különleges "háborús hatalomra". ↩
Ahogy Hoppe írja: "Az összes biztosítótársaságot kölcsönös segítségnyújtási és választottbírósági szerződéses megállapodások hálózata, valamint a nemzetközi viszontbiztosítási szervezetek rendszere köti össze, és olyan együttes gazdasági erőt képviselnek, amely eltörpül a legtöbb, ha nem az összes létező állam ereje mellett" (36. o.). ↩
Warren Earl Tilson II azt javasolta, hogy a magán védelmi erők TV-n közvetített versenyekkel tarthatnák magukat ütőképesen, ami a finanszírozási problémát is enyhítené. Megjegyezzük, hogy (a hivatásos sportokhoz hasonlóan) ezek a versenyek tisztességesek lennének, éles ellentétben például a Pentagon manipulált ABM-tesztjeivel, amelyeken dollármilliárdok függnek. ↩
Igaz, hogy az állami katonatisztek ugyanilyen magatartást tanúsítanak, de sokkal kisebb mértékben, mint a szabad piacon. ↩
Például költene-e George W. Bush havonta 1 milliárd dollárt barlangok bombázására Afganisztánban, ha az ő pénze lenne? ↩
Ezek a megfontolások azt is megmutatják, hogy egy anarchista társadalomnak miért nem kell attól tartania, hogy egy idegen állam saját (fejlett) fegyvereit használja ellene. A magán védelmi cégek valószínűleg külföldi vevőknek is értékesítenék az áruikat (attól függően, hogy milyen lesz az államok jogi státusza az anarchista bíróságokon), de ezeket védelmi célokra terveznék. Valószínűleg nem lennének repülőgép-hordozók, nagy hatótávolságú bombázók vagy tengeralattjárók, amelyek képesek lennének óceánokon átívelő utakra. ↩
Ez természetesen azt jelenti, hogy az anarchista társadalmak világa mentes lenne a háborútól. ↩
A cinikusok azt hihetik, hogy a nagyobb államok fenyegetésként tekintenének egy sikeres anarchista társadalomra. Bár ez bizonyos mértékig igaz lenne, a politikusok nem ostobák; ritkán tesznek tönkre jövedelmező kereskedelmi partnereket, különösen olyanokat, amelyek képesek megvédeni magukat. ↩
Ez az érvelés bevallottan furcsa; úgy tűnik, hogy elismeri valamilyen kényszerítő apparátus előnyét. De figyeljük meg, hogyan változott a kritika. A magánvédelem kritikusa általában azt mondja, hogy elméletben működhet, de a gyakorlatban nem. Most a kritikus azt kifogásolja, hogy a magánvédelem a gyakorlatban működhet, de az elméletben nem. ↩
Washington tábornok csapatai Valley Forge-nál abszurd módon rosszul voltak felszerelve, sokuknak cipőjük sem volt. A polgárháború alatt az uniós tábornokok késleltették az újabb puska bevezetését, mert attól féltek, hogy az embereik elpazarolnák a lőszert. A légierő hívei az első világháborúban nevetség tárgyává váltak. A brit admirálisok makacsul elutasították, hogy a német tengeralattjárók ellen konvojozzák hajóikat, amíg amerikai szövetségeseik meg nem győzték őket az ellenkezőjéről. A Maginot-vonal rossz viccnek bizonyult. A lengyel hadsereg lovasságot vetett be a villámháborúzó németek ellen, miután azt mondta az embereinek, hogy a tankok kartonból vannak. A Pearl Harbor körüli hírszerzési hibák olyan monumentálisak voltak, hogy hihetővé tették az összeesküvés-elméleteket. A második világháború kezdeti szakaszában az amerikai tengeralattjárók kapitányai rájöttek, hogy közvetlen találatok esetén nem robbantak fel a torpedóik a csapszeg mechanizmusában lévő probléma miatt, ezért szándékosan inkább féloldalas lövésekre céloztak. A gyártónak évekig sikerült tagadnia a problémát, mielőtt végül kijavította. Rengeteg példa hozható a katonai baklövésekre. ↩
Az, hogy a világ legerősebb államaiból álló koalíció hónapokig tartó "elszántság" után sem volt képes egyetlen embert - Oszama bin Ladent - likvidálni, kiemeli az állami hatalom korlátait. ↩
Az árkontroll különösen katasztrofális a blokád alatt álló országok számára. Jövedelmező haszon nélkül miért kockáztatnák a csempészek az elkobzást vagy akár a halált? ↩
Bertrand de Jouvenel, On Power: The Natural History of Its Growth (Indianapolis: Liberty Fund, 1993), 164. o. ↩
A fizetett katonák alkalmazása, akik munkájukat csupán választott foglalkozásnak tekintenék, elkerülné az állandó hadseregek által jelentett veszélyeket is, amelyeket az államok elkerülhetetlenül saját alattvalóik ellen vetnek be. ↩
A sorkatonaság, ahelyett, hogy az államok értékes eszköze lenne, csak azt teszi lehetővé, hogy elpazarolják legértékesebb erőforrásukat. Elméletben a déli államoknak könnyedén túl kellett volna élniük az északi támadásokat. A West Pointban kiképzett parancsnokaik azonban elvetették az úriemberhez méltatlan gerillataktikát, ehelyett besorozták munkaképes embereiket és az Unió ágyúi elé vonultatták őket. Lásd Jeffrey Rogers Hummel, Emancipating Slaves, Enslaving Free Men (Chicago: Open Court, 1996), 178-179. oldal. ↩
Megjegyezzük azt is, hogy Napóleon viszonylag nehezen tudott volna meghódítani egy anarchista szomszédot (egy államistával szemben). Mivel nincs központi kormányzat, nincs olyan intézmény, amelynek felhatalmazása lenne arra, hogy megadja magát egy idegen hatalomnak (lásd Hoppe 49. o.). Azáltal, hogy a többi európai állam létrehozta az adóztatás és az alattvalók feletti uralom kényszerítő apparátusát, nagyban megkönnyítette Napóleon feladatát. Ezzel szemben a briteknek évekbe tellett, hogy leigázzák a decentralizált intézményekkel rendelkező Írországot. ↩
A történelem egyik legegyoldalúbb katonai győzelmében "Pizarro, 168 spanyol katona szedett-vedett csapatát vezetve, ismeretlen terepen volt, nem ismerte a helyi lakosokat, teljesen elszakadt a legközelebbi spanyoloktól... és elérhetetlen volt számára az időben érkező erősítés. Atahualpa saját, több millió alattvalóból álló birodalmának szívében volt, és azonnal körülvette őt a 80 000 katonából álló serege.... Ennek ellenére Pizarro néhány perccel azután elfogta Atahualpát, hogy a két vezető először megpillantotta egymást." Lásd Jared Diamond, Guns, Germs, and Steel (New York: W. W. Norton & Co., 1999), 68. o. ↩