Amikor a háborús mozgósítás közgazdaságtanával kapcsolatos kérdéseket taglaljuk, mindenekelőtt fontos megérteni, hogy a költségvetési politika egy fordulóponthoz ért.
Az elmúlt évtizedek során minden nemzet kimeríthetetlen tartalékalapként tekintett a gazdagabb polgárok vagyonára és jövedelmére, ami szabadon megcsapolható. Amikor további pénzre volt szükség, a magasabb jövedelemkategóriákra kivetett adókkal próbáltak szert tenni rá. Úgy tűnt, elegendő pénz áll rendelkezésre minden javasolt kiadáshoz, mivel látszólag semmi probléma nem adódhatott abból, ha még egy kicsit „megnyírják” a gazdagokat. Mivel a gazdagok szavazata nem számított sokat a választásokon, a törvényhozó testületek tagjai mindig készek voltak megnövelni az állami kiadásukat a gazdagok kontójára. Van egy francia közmondás, ami úgy szól: Les affaires, c’est l’argent des autres. „A te ügyed: mások pénze.” Az elmúlt hatvan évben a politikai és fiskális ügyek gyakorlatilag mind „mások pénze” voltak. Fizessenek a gazdagok; ez volt a szlogen.
Egy korszak vége
Most azonban véget ért a fiskális történelem e szakasza. Az adók – az Egyesült Államokat és néhány brit domíniumot leszámítva – mindenhol teljesen felélték azt, amit a gazdag polgárok „fizetőképességének” neveznek. Ezek után semennyi jelentős összeget nem lehet begyűjteni tőlük. Innentől kezdve minden állami költekezést a tömegek megadóztatásával kell finanszírozni.
Az érintett európai nemzetek még nincsenek teljesen tudatában ennek a ténynek, mert találtak egy helyettesítő megoldást. Segélyt kapnak a Marshall-terv keretein belül; az amerikai adófizetők állják a számlát.
A dolgok Amerikában egyelőre nem annyira előrehaladottak, mint más országokban. Még mindig be lehet gyűjteni további 2 vagy 3 milliárd, talán akár 4 milliárd dollárt is a társasági adó és az „extraprofitadó” megemelésével, illetve a jövedelemadó progresszivitásának fokozásával. De a jelenlegi körülmények között még a 4 milliárd is csupán töredéke lenne annak, amire a kincstárnak szüksége van. Tehát Amerika is a fiskális politika egy korszakának a végéhez ért. Felül kell vizsgálni az állam finanszírozásának teljes filozófiáját. A képviselők egy javasolt kiadás előnyei és hátrányai vitatása során többé nem gondolhatják majd azt: van elég pénzük a gazdagoknak, fizessenek ők! A jövőben azoknak a szavazóknak kell fizetniük, akiknek a szavazatától függnek a képviselők.
Az infláció – a pénz és a hitel kínálatának növelése – nem segít elkerülni vagy egy rövid időnél tovább késleltetni annak a szükségét, hogy a gazdagokon túl a népre kivetett adókhoz folyamodjanak. Ha – az érv kedvéért – figyelmen kívül is hagyunk minden ellenvetést, ami megfogalmazható egy inflációs politikával szemben, számba kell vennünk a tényt, hogy az infláció sosem lehet több egy ideiglenes kényszermegoldásnál. Az inflációt nem lehet sokáig folytatni anélkül, hogy az meg ne hiúsítsa a saját fiskális célját és teljes katasztrófába ne torkolljon, mint a kontinentális valuta esetén, mint Franciaországban a mandats territoriaux esetén, és mint Németországban a márka esetén 1923-ban.
A nyilvánosság tudatlansága az, ami lehetővé teszi, hogy az állam inflációval tegyen szert az elkölthető pénzösszegére. Az embereknek figyelmen kívül kell hagyniuk a tényt, hogy az állam az inflációt választotta költségvetési politikaként és úgy tervezi, hogy a végtelenségig fogja folytatni azt. Nem az állam politikáját, hanem más tényezőket kell okolniuk az általános áremelkedésért, és feltételezniük kell, hogy az árak ismét zuhanni fognak a nem túl távoli jövőben. Ha ez a vélekedés szertefoszlik, az infláció a katasztrofális végéhez ér.
A háziasszony magatartása
Amennyiben a háziasszony, akinek egy új tepsire van szüksége, úgy érvel: „Most túl magasak az árak; elhalasztom a vásárlást addig, amíg ismét lezuhannak,” akkor az infláció képes elérni a fiskális célját. Ameddig így vélekednek az emberek, addig nyugodtan növelik a készpénztartalékukat és gyarapítják banki egyenlegüket, az újonnan teremtett pénz egy része pedig ezekbe az új tartalékokba és egyenlegekre kerül; a piaci árak így nem fognak az inflációval megegyező mértékben emelkedni.
Azonban egyszer – előbb vagy utóbb – elérkezik a fordulópont. A háziasszony rádöbben arra, hogy az állam tovább szándékozik folytatni az inflációt, ebből fakadóan pedig az árak egyre tovább és tovább fognak emelkedni. Ekkor úgy érvel: „Most épp nincs szükségem egy új tepsire; csak jövőre kell majd. De jobb, ha most megveszem, mert jövőre sokkal magasabbak lesznek az árak.” Ha elterjed ez a nézet, az inflációnak befellegzett. Akkor mindenki lázas vásárlásba kezd. Mindenki sürgősen csökkenteni akarja majd a készpénztartalékát, mert nem akar károkat szenvedni a monetáris egység vásárlóerejének zuhanása miatt. Ekkor felbukkan a jelenség, amit Európában úgy hívtak, hogy „a reálértékekbe való menekülés”. Az emberek sietve átváltják valami megfogatóvá, valami valódivá a romló papírpénzüket, és megszólal a valutarendszer halálharangja.
Ebben az országban egyelőre nem érkeztünk el ehhez a minden elnyújtott infláció második és végső fázisához. Ha azonban a hatóságok nem hagynak fel nagyon rövid időn belül a forgalomban levő pénz mennyiségének növelésével és a hitelexpanzióval, egy napon ugyanezzel a kellemetlen eredménnyel találjuk majd szembe magunkat. Itt nem az a kérdés, hogy adókkal és a nyilvánosságtól vett kölcsönökkel, vagy inflációval finanszírozzák-e a megnövekedett állami kiadásokat. Az infláció sosem lehet hosszútávú költségvetési megoldás. A folyamatos infláció elkerülhetetlenül katasztrófához vezet.
Tehát nem kellene azzal pazarolnunk az időnket, hogy az árkontroll módszereiről tanakodunk. Az árkontroll nem képes meggátolni az áremelkedést, ha dübörög az infláció. Még a halálbüntetés sem tudta működésre bírni az inflációt Diocletianus római császár vagy a Francia Forradalom idején. Fókuszáljunk inkább arra, hogy miként kerülhetjük el az inflációt, és ne szőjünk hasztalan terveket arról, hogy miként rejtsük el az elkerülhetetlen következményeit
A kulcs az adóztatás
Háborús időben arra van szükség, hogy átirányítsák a termelést és a fogyasztást a békeidőbeli területekről a hadi célokra. Ehhez a kormánynak meg kell adóztatnia a polgárait, el kell vennie tőlük a pénzt, amit máskülönben olyan dolgokra költenének, amit többé nem szabadna venniük és fogyasztaniuk, hogy az állam költhesse azt el a háború lefolytatására.
Háborús időkben úgymond egy láthatatlan vendég ül minden polgár asztalánál – egy katona, akivel osztozik az ebédjén. A polgárok garázsában nem csak a családi autó, hanem – láthatatlanul – egy tank vagy egy repülő is pihen. A fontos tény az, hogy a katonának több ételre, ruházatra és más dolgokra van szüksége, mint amennyit polgárként előtte fogyasztott. A katonai felszerelés pedig sokkal gyorsabban elhasználódik, mint a polgári felszerelés. A modern háború hatalmas költségekkel jár.
A megfelelő módja annak, hogy az állam szert tegyen a háborúhoz szükséges pénzre természetesen az adóztatás. A pénz egy részét a nyilvánosságtól, a polgároktól vett kölcsönök is biztosíthatják. De ha az állam megnöveli a forgalomban levő pénz mennyiségét, vagy kereskedelmi bankoktól vesz kölcsön, akkor inflál. Az infláció csak rövid ideig látja el a feladatát. De ez a háború finanszírozásának a legköltségesebb módja; ez társadalmilag romboló hatással jár, és el kell kerülni azt.
Infláció: Egy kényelmes megoldás
Nem szükséges az infláció katasztrofális következményein időzni. Ezzel kapcsolatban mindenki egyetért. De az infláció egy nagyon kényelmes megoldás a hatalmon levőknek; egy kézenfekvő módja annak, hogy eltereljék a nép haragját a kormányról. A tömegek szemében a nagyvállalatok, a „nyereséghajhászok”, a kereskedők – nem a kormány – tűnik felelősnek az árnövekedésért, és miattuk kell korlátozni a fogasztást.
Talán lesznek, akik antidemokratikusnak, reakcionáriusnak és gazdasági royalizmusnak fogják tartani, amit itt mondok. De az igazság az, hogy az infláció egy tipikusan antidemokratikus intézkedés. Az infláció az olyan kormányok intézkedése, akikben nincs meg a bátorság, hogy őszintén közöljék a néppel, hogy mekkora is a programjaik valódi költsége.
Egy valóban demokratikus kormánynak nyíltan közölnie kellene a szavazókkal, hogy magasabb adókat kell fizetniük, mivel jelentősen növekedtek a kiadások. De sokkal kellemesebb egy kormánynak csupán a számla egy részét nyújtani a polgároknak, és inflációval finanszírozni kiadásai megmaradt részét. Micsoda diadal, ha azt mondhatják: mindenkinek növekszik a jövedelme, mindenkinek több pénz marad a zsebében, fellendült a gazdaság.
Az államháztartási hiány nem új találmány. A tizenkilencedik század nagyobb részében pontosan azoknak a kormányoknak volt ez a kedvelt költségvetési módszerük, amiket akkor nem tekintettek demokratikusnak és progresszívnek – Ausztriának, Itáliának és Oroszországnak. Ausztria költségvetése minden évben hiánytól szenvedett 1781-től egészen a 19. század 80-as éveinek végéig, amikor egy ortodox közgazdászprofesszor, Dunajewski pénzügyminiszterként visszaállította a költségvetési egyensúlyt. Semmi ok nincsen büszkének lenni a hiányra, vagy haladásnak nevezni azt.
Az alacsonyabb jövedelműek megadóztatása
Ha az ember több adót szeretne begyűjteni, elengedhetetlen lesz a terhek eddiginél nagyobb részével súlytani az alacsonyabb jövedelmű polgárokat, a társadalom azon részét, akik a teljes fogyasztás legnagyobb részét képezik. Egészen eddig megszokott volt elsősorban a vállalatokat és a magasabb jövedelmű egyéneket adóztatni. De még ezeknek a jövedelmeknek a nyílt elkobzása is csupán egy töredékét fedezné annak az összegnek, amire az országnak ma szüksége van.
Néhány szakértő kijelentette, hogy addig kell adóztatni az embereket, amíg az fáj. Én nem értek egyet ezekkel a szadistákkal. Az adóztatás célja nem fájdalmat okozni, hanem összegyűjteni a pénzt, ami szükséges a fegyverkezéshez és a koreai háborúhoz. Szomorú tény, hogy a világ ügyei jelenleg szükségessé teszik, hogy a kormány arra kényszerítse azokat, akik eddig nejlonharisnyákat és ingeket vásároltak, hogy más du Pont termékekre – nevezetesen töltényekre – váltsanak.
Az Örök béke című könyvében a német filozófus, Immanuel Kant azt javasolta, hogy meg kell tiltani, hogy az államok kölcsönökből finanszírozhassák a háborúkat. Arra számított, hogy megszűnne a háborús kedély, ha minden országnak készpénzben kellene fizetni a háborúiért. Azonban semmilyen komoly ellenvetést nem lehet felhozni a nyilvánosságtól vett kölcsönök ellen – azaz az olyan emberektől vett kölcsönök ellen, akik megtakarítottak és készek államkötvényekbe fektetni. De a kereskedelmi bankoktól való hitelfelvétel egyenértékű az új bankjegyek nyomtatásával és a betétösszegek expanziójával. Ez pedig infláció.
Szemantikai zavar
Manapság eluralkodott egy elítélendő, egyenesen veszélyes szemantikai zavar, ami nagyon megnehezíti a laikus számára, hogy megértse a dolgok valódi állását. Az infláció – ahogyan ezt a kifejezést mindig is, és főleg ebben az országban használták – azt jelenti, hogy megnövelik a pénzmennyiséget, a forgalomban levő bakjegyek mennyiségét, illetve a banki betétek összegét. De ma az emberek arra használják az „infláció” kifejezést, hogy egy olyan jelenségre hivatkozzanak, ami az infláció elkerülhetetlen következménye, ami pedig az összes ár és minden bér emelkedésének a tendenciája. Többé nincsen szó, amivel hivatkozni lehet a jelenségre, amit egészen mostanáig inflációnak neveztek. Ebből az következik, hogy többé senkit sem érdekel az infláció a szó hagyományos értelmében. És mivel nem beszélhetsz arról, aminek nincs neve, így küzdeni sem tudsz ellene. Azok, akik azt színlelik, hogy az infláció ellen küzdenek, valójában csak az infláció elkerülhetetlen következménye, az emelkedő árak ellen harcolnak. Az erőfeszítéseik kudarcra ítéltettek, mivel nem a probléma gyökerét támadják. Megpróbálják alacsonyan tartani az árakat, miközben szigorúan elkötelezték magukat a pénzmennyiség növelésének politikája mellett, ami szükségszerűen az egekbe emeli őket. Ameddig nem szűnik meg teljesen ez a terminológiai zavar, semennyire nem reménykedhetünk az infláció megállításában.
Vegyük például azt a bolond kifejezést, hogy „inflációs nyomás”. Nem létezik olyan dolog, hogy „inflációs nyomás”. Vagy van infláció, vagy nincs. Ha nem növelik a pénz mennyiségét, és ha nincs hitelexpanzió, az árak és a bérek átlagszintje többé-kevésbé változatlan marad. Ha viszont növelik a pénz és a hitel mennyiségét, emelkedniük kell az áraknak és a béreknek, bármit is rendeljen el a kormány. Ha nincs infláció, az árkontroll szükségtelen. Ha van infláció, az árkontroll egy hiábavaló próbálkozás.
Az állam az, ami megteremti az inflációt, és senki más.
Sokat hallottunk a közvetlen állami kontroll szükségéről és erényéről. Hallottuk, hogy a kontroll megőrzi az egyén szabadságát ahhoz, hogy továbbra is megvásárolhassa azt, amit szeretne. Itt nem szeretném megvizsgálni azt, hogy milyen érték tulajdonítható a közvetlen kontrollhoz egy metafizikai nézőpontból. Egyedül egy tényt szeretnék kihangsúlyozni: az infláció megelőzése és az infláció vagy következménye elleni küzdelem eszközeként a direkt kontroll teljesen haszontalan.
