Murray N. Rothbard: Mit művelt a kormány a pénzünkkel? – A kormány babrálása a pénzzel

Olvasási idő: ~ 35 perc

Murray N. Rothbard:
Mit művelt a kormány a pénzünkkel?

III.
A kormány babrálása a pénzzel

12.
Rendeleti pénz és Gresham törvénye

A rendeleti pénz bevezetésével és az arany betiltásával megnyílik az út az állam által előidézett teljeskörű inflációhoz. Már csak egy nagy akadály maradt: a hiperinfláció végső fenyegetése, a valuta összeomlása. A hiperinfláció akkor történik, amikor a közösség rájön, hogy az állam kitart az infláció mellett, ennek folytán pedig úgy dönt, hogy elkerüli az erőforrásait sújtó inflációs adót azzal, hogy a lehető leggyorsabban elkölti a pénzét, amíg még ér valamit. Viszont addig, amíg nem jelentkezik a hiperinfláció, az állam zavartalanul irányíthatja a valutát és az inflációt. Ám új nehézségek is felütik a fejüket. Mint mindig, az adott probléma kiküszöbölésére törekvő állami beavatkozás csupán egy adag új, váratlan problémát idéz elő. A rendeleti pénzek világában minden országnak megvan a maga pénze. Megtört a nemzetközi fizetőeszközön alapuló nemzetközi munkamegosztás, az országok pedig bezárkóztak a saját autokratikus egységeikbe. A pénzügyi bizonytalanság további akadályokat gördít a kereskedelem elé. Ebből fakadóan minden országban csökken az életszínvonal. Minden ország szabadon lebegteti a valutáját az összes többi valutával szemben. Egy ország, amelynek inflációja nagyobb, mint a többié, nem retteg többé aranyának elvesztésétől – viszont más kellemetlen következményekkel szembesül. Valutájának árfolyama lezuhan a külföldi valutákkal szemben. Ez nem csak szégyenteljes, hanem zavaró a polgárok számára, akik további gyengülésre számítanak. Továbbá ez nagyban megemeli az importált javak költségét, ami jelentős tétel azoknak az országoknak, akik nagyarányú nemzetközi kereskedelmet folytatnak.

Az utóbbi években tehát a kormányok a szabadon lebegő árfolyamok megszüntetésére törekedtek. Helyettük önkényes árfolyamokat határoztak meg más valutákhoz viszonyítva. Gresham törvénye pontosan rámutat az efféle önkéntes ármegállapítás következményére. Akármi is legyen a beállított ár, az nem szabadpiaci ár, mivel azt kizárólag a piac állapíthatja meg, napról napra. Tehát egy valuta minden esetben mesterségesen felül, egy másik pedig alul lesz értékelve. Általában a kormányok tudatosan felülértékelik valutáikat – presztízskérdésből, illetve a következő okokból. Amikor egy valutát rendeleti módszerekkel felülértékelnek, az emberek sietve próbálják a piaci áron az alulértékelt valutára váltani azt; ez a felülértékelt valuta többletét és az alulértékelt valuta hiányát okozza. Röviden, a mesterséges árfolyam nem engedi meg, hogy az árfolyam mozgása megtisztítsa a devizapiacot. A jelen világunkban a külföldi valutákat általában felülértékelték a dollárhoz viszonyítva. Ennek következményeként jelent meg a „dollárhiány” híres jelensége – Gresham törvényének újabb bizonysága.

Tehát a külföldi országok, akik a „dollárhiány” miatt zajongnak, a saját politikájuknak köszönhetik azt. Lehet, hogy ezek a kormányok valójában örömmel veszik a dolgok ezen állását, mivel (a) kifogást biztosít számukra, hogy dollártámogatást kérjenek, hogy „enyhüljön a szabad világ dollárválsága” és (b) kifogást biztosít számukra az amerikai importcikkek korlátozására. A dollár alulértékelése mesterségesen csökkenti az Amerikából érkező importcikkek árát, az Amerikába tartó exportcikkek árát pedig mesterségesen megemeli. Ennek következménye a kereskedelmi deficit és a dollárhiánytól való félelem. A külföldi kormányok ilyenkor közbeléptek, és elújságolták lakosságaiknak, hogy sajnálatos módon szükségszerűvé vált az importcikkek korlátozása, a hatósági importengedély bevezetése, és annak meghatározása, hogy melyek a „létfontosságú” importcikkek. Az import korlátozása érdekében számos kormány elkobozta a polgárok külföldi valutáit. Ezzel arra kényszerítették lakosságaikat, hogy sokkal kevesebb külföldi pénzt fogadjanak el, mint amennyit a szabadpiacon tennének, így támogatva tovább a helyi valuta mesterségesen magas árazását. Tehát államosították a külföldi valutákat és az aranyat, illetve büntetéssel sújtották a beszállítókat. Olyan országokban, ahol a külkereskedelem létfontosságú szerepet tölt be, az állami „árfolyamszabályozás” a gazdaság gyakorlatilag teljes államosítását jelentette. A mesterséges árfolyam tehát mentséget biztosít az országok számára a külföldi segélyek követelésére és a kereskedelem szocialista irányítására.

Jelenleg a világot teljesen behálózza az árfolyamszabályozás, a valutablokkok, a konvertibilitás korlátozásának, és az árak különböző rendszerének kaotikus fejetlensége. Néhány országban törvényekkel ösztönzik a pénzváltás „feketepiacát” a valódi árfolyam felderítése érdekében, és diszkrimináló ármegállapításokkal sújtják a különféle tranzakciótípusokat. Majdnem minden nemzet állami papírpénz standardot használ, de nincs bátorságuk ezt nyíltan bevallani, így olyan kitalációkat emlegetnek, mint a „korlátozott aranyrúd alap.” Valójában az aranyat nem a valuták valódi definíciójaként használják, hanem a kormányok kényelméért; (a) a valutaárfolyam aranyhoz viszonyított megállapítása könnyebbé teszi a más valutákkal történő számítást és (b) bizonyos kormányok még mindig használnak aranyat. Mivel az árfolyamok rögzítettek, valamilyen cikknek ki kell egyenlítenie az országok fizetési egyenlegét, és erre az arany a megfelelő jelölt. Röviden az arany többé már nem a világ, hanem a kormányok pénze, amelyet az egymás közötti fizetésre használnak.

Nyilvánvaló, hogy az inflácionista álma egyfajta világ-papírpénz, amelyet egy világkormány és egy Jegybank manipulál, és amelyet mindenhol egyszerre, egyforma mértékben inflálnak. Ez az álom egyelőre a homályos jövő rémképe; még mindig távol állunk egy világkormánytól, a nemzeti valuta problémái pedig egyelőre túl különbözőek és ellentétesek ahhoz, hogy össze lehessen mosni őket egyetlen egységgé. A világ mégis lassan, de biztosan ebbe az irányba halad. Az IMF, példának okért gyakorlatilag egy olyan intézmény, amelyet a nemzeti árfolyamszabályozás támogatására, és kiváltképpen a dollár külföldi alulértékelésére terveztek. Az IMF megköveteli, hogy minden tagállam rögzítse saját árfolyamát, hogy utána egy közös alapba öntsék az aranyat és a dollárt, és azt olyan kormányoknak osszák ki, akik kifogynak a keményvalutából.