Murray N. Rothbard: Mit művelt a kormány a pénzünkkel? – A kormány babrálása a pénzzel

Olvasási idő: ~ 35 perc

Murray N. Rothbard:
Mit művelt a kormány a pénzünkkel?

III.
A kormány babrálása a pénzzel

2.
Az infláció gazdasági hatásai

Az infláció gazdasági hatásainak felméréséhez vessünk egy pillantást, mi történik, ha munkának lát a pénzhamisítók egy csoportja. Tegyük fel, hogy a gazdaság pénzkészlete tízezer uncia arany, és a pénzhamisítók – akik olyan ravaszok, hogy senki sem leplezi le őket – 2000 „unciát” pumpálnak a gazdaságba. Mik lesznek a következmények? Mindenekelőtt ott a pénzhamisítók nyilvánvaló haszna. Fogják a frissen létrehozott pénzt és azzal javakat és szolgáltatásokat vásárolnak. A híres New Yorker karikatúra szavaival élve, amely egy csoport pénzhamisítót ábrázol, akik nagy komolysággal elmélkednek kezük munkája felett: „A kiskereskedelem hamarosan megkapja a szükséges lendületet.” Pontosan. A helyi kiadások valóban fellendülnek. Az új pénz lépésről-lépésre utat tör magának, szerte a gazdasági rendszerben. Ahogyan az új pénz elterjed, megemeli az árakat – mint ahogyan láttuk, az új pénz kizárólag hígíthatja minden egyes dollár hatékonyságát. De ez a hígítás időbe telik, és ebből fakadóan egyenletlen: mindeközben bizonyos emberek nyereségre tesznek szert, mások pedig veszítenek. Röviden, a pénzhamisítók és a helyi kereskedőik jövedelme még azelőtt növekedett meg, mielőtt az általuk vásárolt termékek ára növekedett volna. Másrészről viszont a gazdaság távoli helyein levő emberek, akikhez még nem jutott el az új pénz, hamarabb fogják tapasztalni az általuk vásárolt termékek árának növekedését, mint jövedelmük növekedését. A kereskedők például az ország másik végén veszteségeket szenvednek. Azok nyernek a legtöbbet, akik legelőször kapják kézhez az új pénzt, azok kárára, akikhez legkésőbb jut el.

Az infláció tehát semmiféle társadalmi haszonnal nem jár; ehelyett újra szétosztja a vagyont az először érkezők javára és a versenyben elkésettek kárára. Az infláció a gyakorlatban bizony annak a versenye, ki képes leghamarabb megkaparintani az új pénzt. A későn érkezőket – azokat, akiknek csak a veszteség jut – gyakran „rögzített jövedelmű csoportnak” nevezik. A lelkészek, a tanárok, a bérért dolgozó emberek hírhedten más csoportok mögött kullognak az új pénz megszerzésében. Azok szenvednek a legtöbbet, akiknek a jövedelme olyan szerződésben rögzített összegű fizetésből ered, amelyet az árak inflációs növekedése előtt kötöttek. Életbiztosítások kedvezményezettjei és járadékosai, nyugdíjból élő idősek, főbérlők hosszútávú bérleti szerződéssel, hitelezők és megtakarítással rendelkezők: mindannyiukra le fog sújtani az infláció ökle. Ők lesznek azok, akiket „megadóztatnak.”

Az inflációnak egyéb pusztító hatásai is vannak. Eltorzítja gazdaságunk alappillérét: a gazdasági kalkulációt. Mivel az árak nem egyformán és azonos sebességgel változnak, a vállalkozásoknak nehezebbé válik elkülöníteni a maradandót és az átmenetit, illetve helyesen felmérni a műveleteik költségeit vagy a vásárlók kívánságait. Például a számvitel során egy vagyontárgy „költségét” annak alapján határozzák meg, amennyiért a vállalkozás beszerezte azt. Viszont ha az infláció közbeavatkozik, a vagyontárgy kicserélésének költsége elhasználódás esetén sokkal nagyobb lesz, mint az eredeti számviteli bekerülési érték. Következményképp az üzleti számvitel nagymértékben túl fogja becsülni a nyereségeket infláció idején – és talán még fel is élik tőkéjük egy részét, amikor növelik a befektetéseiket. Hasonlóképp a részvényesek és az ingatlanbirtokosok olyan tőkenyereséggel fognak gazdagodni az infláció alatt, ami valójában egyáltalán nem „gazdagodás.” Viszont megeshet, hogy elköltik a nyereségük egy részét, miközben nem látják, hogy ezzel eredeti tőkéjüket élik fel.

Azzal, hogy látszólagos profitot teremt és megzavarja a gazdasági kalkulációt, az infláció felfüggeszti a folyamatot, amely során a szabad piac megbünteti a nem hatékony vállalatokat, és megjutalmazza a hatékonyakat. Látszólag majdnem minden vállalat boldogulni fog. Az „eladói piac” általános légköre a termékek és a szolgáltatások minőségének romlásához fog vezetni, mivel a fogyasztók gyakran kevésbé elleneznek egy áremelést, ha az a minőség romlásában nyilvánul meg. A munka minőségének romlása az infláció során némileg láthatatlanabb okból történik: az emberek beleszeretnek a „gazdagodj meg gyorsan” elképzelésekbe, ami a folyamatosan emelkedő árak időszakában látszólag könnyen megvalósítható, és ami így gyakran a józan igyekezet megvetéséhez vezet. Az infláció a takarékosságot is megbünteti, és bátorítja az adósságot, mivel bármennyi pénzt hiteleznek, azt kisebb vásárlóerejű dollárban fizetik majd vissza, mint amit eredetileg kölcsönadtak. Az infláció tehát arra ösztönöz, hogy az ember kölcsönt vegyen fel és később fizessen ahelyett, hogy megtakarítana és ő adna kölcsön. Az infláció ily módon épp azzal a folyamattal csökkenti az általános életszínvonalat, amellyel megteremti a „fellendülés” díszes légkörét.

Szerencsére az infláció nem tarthat a végtelenségig. Előbb-utóbb az emberek ráébrednek az adóztatásnak erre a formájára; ráébrednek a dollárjuk vásárlóerejének folyamatos csökkenésre.

Eleinte, amikor az árak megemelkednek, az emberek így szólnak: ,,Nos, ez nem normális, ez valami vészhelyzet szüleménye lehet. Elhalasztom a vásárlásaimat és megvárom, amíg az árak ismét lecsökkennek.” Ez az általános attitűd az infláció első fázisában. Ez a hozzáállás magát az áremelkedést is mérsékeli és tovább leplezi az inflációt, hiszen ezzel megnő a pénz iránti kereslet. Ám, ahogyan az infláció tovább folytatódik, az emberek kezdenek ráébredni arra, hogy az árak végérvényesen emelkednek egy állandósult infláció eredményeként. Ezúttal azt gondolják: „Most fogok vásárolni, bár ’magasak’ az árak, mert ha várok, az árak még magasabbra emelkednek.” Ennek következményeképp zuhan a pénz iránti kereslet, az árak pedig viszonylagosan tovább fognak emelkedni, mint a pénzkínálat bővülése. Ezen a ponton a kormányt többször is felkérik, hogy „enyhítse a pénzhiányt,” amit a felgyorsult áremelkedés okozott, és az még gyorsabb inflációba kezd. Az ország hamarosan eléri a „hasadás-és-robbanás” szakaszát, amikor az emberek azt mondják: „Mindent meg kell vennem most – akármit, hogy megszabaduljak a pénztől, ami a kezemben veszíti el az értékét!” A pénzkínálat az egekbe szökik, a pénzkereslet lezuhan, az árak pedig csillagászati magasságokba emelkednek. A termelés drasztikusan csökken, ahogyan az emberek több és több időt töltenek azzal, hogy olyan módszereket találjanak, amivel megszabadulhatnak a pénzüktől. A pénzügyi rendszer lényegében teljesen összeomlik, a gazdaság pedig más pénzekre tér át, amennyiben azok megszerezhetők – más fémekre, ha egy-országos inflációról van szó külföldi valutákra, vagy akár még a barterkereskedelem is visszatér. A pénzügyi rendszer összeroppant az infláció súlya alatt.

Ez a hiperinfláció zajlott le a Francia Forradalom asszignátája, az Amerikai Függetlenségi Háború kontinentálja, és különösen az 1923-as német válsága, illetve a II. Világháború után a kínai és más valuták esetén.

Az infláció elleni végső vád az, hogy amint először használják az újonnan teremtett pénzt vállalkozásoknak kiadott kölcsön formájában, az infláció életre hívja a rettegett „üzleti ciklust.” Ez egy néma, nemzedékeken át észrevétlen, ám halálos folyamat, amely a következőképpen működik: a bankrendszer új pénzt nyomtat a kormány jóváhagyásával és azt kölcsönbe adja a vállalatoknak. Az üzletember számára az új pénzalap valódi befektetésnek tűnik, ám ezek a pénzalapok – a szabadpiaciakkal ellentétben – nem önkéntes megtakarításokból keletkeznek. Az üzletemberek különböző projektekbe fektetik, illetve magasabb bérek és árak formájában kifizetik a dolgozóknak és más tényezőknek az új pénzt. Ahogyan az új pénz átitatja az egész gazdaságot, az emberek sokszor újra visszaállítják korábbi önkéntes fogyasztás/megtakarítás arányaikat. Röviden, az emberek szeretnék félretenni és befektetni jövedelmük körülbelül 20 százalékát, a többit pedig fogyasztásra költenék – a bank új kölcsönpénze azonban nagyobbnak láttatja a megtakarítások arányát. Amikor az új pénz leszivárog a társadalomba, és ismét helyreáll a régi 20-80 százalékos arány, sok befektetésről kiderül, hogy valójában pazarló volt. Az inflációs fellendülés pazarló befektetéseinek elmosása alkotja az üzleti ciklus válság fázisát.