Murray N. Rothbard: Mit művelt a kormány a pénzünkkel? – A kormány babrálása a pénzzel

Olvasási idő: ~ 35 perc

Murray N. Rothbard:
Mit művelt a kormány a pénzünkkel?

III.
A kormány babrálása a pénzzel

5.
Gresham törvénye és a pénzverés

a) Bimetallizmus

 A kormány legfőképp azért vezet be árkontrollt, hogy elterelje a nyilvánosság figyelmét az általa előidézett inflációról, és azt a szabadpiac állítólagos gonoszságára kenje. Ahogyan láthattuk, „Gresham törvénye” – miszerint egy mesterségesen felértékelt pénz kiszorítja a forgalomból a mesterségesen alulértékeltet – az árkontroll általános következményeit példázza. A kormány gyakorlatilag maximálja az egyik pénz árát a másik pénzben kifejezve. Ez az árplafon aztán az árplafonnal sújtott (a mesterségesen alulértékelt) pénz hiányát okozza (a forgalomból való eltűnését tartalékolás vagy export által), ami oda vezet, hogy a túlárazott pénz átveszi az alulértékelt pénz helyét a forgalomban.

Láthattuk, hogyan működik ez új vs. öreg érmék esetében, Gresham törvényének egyik legkorábbi példájában. Azáltal, hogy az állam súlyról puszta számmá változtatta a pénz jelentését, a névértékeket pedig nem a köz, hanem saját javára szabványosította, a kormány ugyanazzal a névvel illette a régi és az új érméket, noha súlyuk különbözött. Ennek eredményeképp az emberek felhalmozták vagy exportálták a teljes súlyú új pénzt, és továbbadták a kopottakat, mialatt a kormány a „spekulánsokra,” a külföldiekre, vagy általánosan a szabad piacra szórta átkait – egy olyan helyzetért, amit maga idézett elő.

Gresham törvényének egy különösen fontos esete a „pénzügyi szabvány” örök problémája volt. Láttuk, hogy a szabad piac létrehozta az arany és ezüst „párhuzamos pénzrendszerét,” ahol a két fémpénz értéke szabadon ingadozott a másikhoz képest, a piaci kínálattal és kereslettel összhangban. De a kormányok eldöntötték, hogy a beavatkozással kisegítik a piacot, így „egyszerűsítve” a dolgokon. Mennyivel átláthatóbb volna minden – gondolták – ha az arany és az ezüst aránya állandó volna, ha – mondjuk – 20 uncia ezüst 1 uncia arannyal lenne egyenlő! Így mindkét pénz mindig egy állandó árfolyamon cserélődne – és, ami sokkal fontosabb, a kormány végre megszabadíthatná magát a súlyként, és nem számként kezelt pénz terhétől.  Képzeljünk el egy egységet, a „rurt,” amit a ruritánok egyhuszad arany unciaként határoztak meg.  Megfigyelhettük, milyen fontos a kormánynak, hogy rászoktassa a közösséget, hogy a „rurra,” mint absztrakt, önálló egységre hivatkozzanak, amely csak laza szálakkal kapcsolódik az aranyhoz. Hogyan érhetnék ezt el jobban, mint az arany/ezüst arány állandósításával?  Ezzel a „rur” többé nem csupán egyhuszad uncia arany, hanem egyszerre egy uncia ezüst is. A „rur” szó pontos jelentése – egy aranysúly neve – ezáltal elveszik, az emberek pedig elkezdenek úgy gondolni a „rurra,” mint valami önállóan létező, a kormány által – bizonyára hatékony és jó célokból – beállított, bizonyos arany- és ezüstmennyiségek megfelelőjére.

Most láthatjuk, miért fontos tartózkodni az arany unciák vagy grainek hazafias vagy nemzeti neveitől. Amint egy ilyen címke átveszi a világ elismert súlyegységeinek helyét, az állam számára sokkal egyszerűbbé válik, hogy manipulálja, és látszólagosan önálló életre ébressze a pénzegységet. A fixált arany-ezüst arány, amit bimetallizmusként ismerünk, nagyon szépen elérte ezt a célt. Viszont nem érte el másik feladatát, a nemzet valutájának egyszerűsítését, mivel – ismételten – beigazolódott Gresham törvénye. A kormány általában  eredetileg a szabad piac éppen aktuális rátáját (mondjuk, 20:1) rendelte el bimetallikus aránynak. Ám a piaci ráta – mint minden piaci ár – elkerülhetetlenül változik az idő folyamán, ahogyan a kereslet-kínálat feltételek módosulnak. Ahogyan ezek a változások bekövetkeznek, elavulttá válik a fix bimetallikus ráta. A változás vagy az aranyat, vagy az ezüstöt teszi túlértékeltté. Az arany tehát eltűnik felhalmozott készpénzként, a feketepiacon, vagy exportként, miközben az ezüst beáramlik külföldről és a pénztartalékokról, hogy Ruritánia egyeduralkodó valutájává váljon. Az országok évszázadokon át küzdöttek a hirtelen váltakozó fémvaluták szerencsétlen következményeivel. Először beáramlik az ezüst és eltűnik az arany, majd, miután megváltoznak a viszonylagos piaci árfolyamok, az arany áramlik be és az ezüst tűnik el.

Végül az évszázadokat átküszködő bimetallikus zavarok után a kormányok kiválasztottak egy fémet mint standard, általában az aranyat.  Az ezüst a „zseton,” az apró címlet státuszába süllyedt, de nem teljes súlyértékén. (A zsetonpénz veretését is monopolizálta az állam, és – mivel nem állt mögötte 100 százalékos aranyfedezet – a pénzkínálat növelésének egy eszköze volt.) Az ezüst, mint pénznem eltörlése bizonyára számtalan embernek okozott kárt, akik annak használatát részesítették előnyben a különböző tranzakcióik alkalmával. Volt igazság a bimetallikusok csatakiáltásában, miszerint „bűnt követtek el az ezüst ellen;” ám az a bűn maga a bimetallizmus bevezetése volt a párhuzamos standardok helyett. A bimetallizmus lehetetlenül nehéz helyzetet teremtett, amit az állam vagy azzal orvosolhatott volna, hogy visszaállítja a teljes pénzügyi szabadságot (párhuzamos szabványok), vagy azzal, hogy a két fém közül pénznek választja az egyiket (arany- vagy ezüststandard). A teljes pénzügyi szabadság ennyi idő elteltével abszurdnak és elrugaszkodottnak hatott, így az aranyalapot fogadták általánosan el.

b) Törvényes Fizetőeszköz

Hogyan volt képes a kormány betartatni a pénzügyi árfolyamok feletti árkontrolljait? Egy olyan eszköz segítségével, amelyet fizetőeszköz-törvénynek nevezünk. A pénzt éppúgy használják múltbeli adósságok kifizetésére, mint jelenlegi „készpénzes” ügyletekre. Mivel innentől a valuták a nevükkel és nem a súlyukkal kerültek be a könyvelésbe, a szerződések bizonyos „pénzösszegekben” kezdtek fizetést ígérni. A fizetőeszköz-törvények diktálták, mi számíthat ilyen „pénznek.” Amikor csak az eredeti arany és ezüst volt a kijelölt „törvényes fizetőeszköz,” az emberek veszélytelennek tartották ezeket a törvényeket, pedig észre kellett volna venniük, milyen veszedelmes precedenst állított fel az állam a pénz irányítása céljából. Ha a kormány megmarad az eredeti pénzeknél, a fizetőeszköz-törvények szükségtelenek és feleslegesek. Másrészről azonban az állam talán egy rosszabb minőségű valutát is kinevezhet az eredeti mellé. Tehát az állam elrendelheti, hogy a kopott érmék ugyanolyan jónak számítsanak az adósságok kifizetésére, mint az újak, vagy azt, hogy az ezüst és az arany egyenértékű legyen egymással egy rögzített arány mellett. A fizetőeszköz-törvények így életre hívták Gresham törvényét.

Amikor a fizetőeszköz-törvények forgalomban hagynak egy túlértékelt pénzt, annak egy másik hatása is van: az adósoknak kedveznek a hitelezőkkel szemben. Az adósoknak így ugyanis megengedhető, hogy sokkal gyengébb pénzben fizessék vissza a kölcsönüket, mint amiben megkapták, a hitelezőket pedig ezzel kiforgatják a pénzből, ami jog szerint az övék. A hitelezők vagyonának ily módú elkobzása azonban csak a fennálló adósoknak kedvez; a jövő hitelfelvevőit a hitel hiánya sújtja majd, amit a hitelezők állami kifosztásának emléke generál.