Murray N. Rothbard: Mit művelt a kormány a pénzünkkel? – A kormány babrálása a pénzzel

Murray N. Rothbard:
Mit művelt a kormány a pénzünkkel?

III.
A kormány babrálása a pénzzel

8.
Központi Bankolás:
Az infláció akadályainak eltörlése

A Jegybankokat manapság egy kategóriába sorolják a modern szennyvízrendszerrel és a jó utakkal: bármilyen gazdaság ezek nélkül „fejletlen,” „primitív” és reménytelenül rossz irányba halad. Amikor Amerika bevezette a Federal Reserve rendszert – a mi Jegybankunkat – az emberek ezt úgy értékelték, hogy végre belépünk a „fejlett” nemzetek soraiba.

A Jegybankokat általában névlegesen magánszemélyek, vagy – mint az Egyesült Államok esetében – magánbankok birtokolják; de minden esetben az állam által kijelölt hivatalnokok irányítják őket, és az állam egyik ágaként szolgálnak. Amikor magántulajdonban vannak, mint az eredeti Bank of England vagy az Egyesült Államok Második Bankja, remélt hozamuk hozzáadódik az állam szokásos infláció iránti vágyához.

A Jegybank irányító szerepe az állam által elrendelt pénzkibocsátási monopóliumából fakad. Ez a hatalmának sokszor elhallgatott kulcsa. A magánbankoknak kivétel nélkül tilos a pénzkibocsátás; ezt a kiváltságot kizárólag a Jegybanknak tartják fenn. A magán kereskedelmi bankok csak bankbetétet hozhatnak létre. Ha tehát a vásárlók a betétekről bankjegyekre szeretnének váltani, a bankoknak a Jegybankhoz kell fordulniuk a bankjegyekért. Ebből fakad a Jegybank vezérhelyzete, mint a „bankárok bankja.” Azért az, mert a vele való üzletelésre kényszerítik a bankárokat. Következményképp a bankbetétek nem csak aranyra, hanem a Jegybank bankjegyeire is beválthatókká váltak. Ezek az új bankjegyek pedig nem csupán közönséges bankjegyek, hanem a Jegybank – a kormány fenséges aurájával körüllengett intézmény – tartozásai voltak. Elvégre a kormány az, aki kinevezi a bankhivatalnokokat, és összehangolja a Jegybank politikáját más állami politikával. Adó formájában megkapja a bankjegyeket, és elrendeli, hogy az a hivatalos fizetőeszköz.

Ezeknek az intézkedéseknek köszönhetően az ország összes bankja a Jegybank ügyfelévé vált. Az arany a magánbankokból a Jegybankba vándorolt, a közösség pedig cserébe a Központi Bank bankjegyeit és az aranyérmék elavulását kapta. A „hivatalos” vélemények kigúnyolták az aranyérméket, nehézkésnek, régimódinak, ineffektívnek nevezték őket, ősi „fétisnek,” amely talán még jó arra, hogy megtömjék vele gyermekek zokniját karácsonykor, de másra igazából nem. Mennyivel biztonságosabb, kényelmesebb, hatékonyabb, ha az arany rögökben pihen a hatalmas Központi Bank széfjeiben! Miután megfürösztötték az embereket a propagandában, és befolyásolták őket a bankjegyek kényelmességével és állami fedezetével, egyre inkább felhagytak az aranyérmék mindennapos használatával. Az arany feltartóztathatatlanul a Központi Bankba áramlott, ahol a nagyobb „központosítás” lehetővé tette a pénzhelyettesítő eszközök sokkal nagyobb mértékű inflációját.

Az Egyesült Államokban a Federal Reserve Rendelet arra kényszeríti a bankokat, hogy tartalékban tartsák a betétek egy meghatározott minimumarányát, 1917 óta pedig ezek a tartalékok kizárólag a Federal Reserve bankban elhelyezett betétekből állhatnak. Az arany többé nem lehetett a bank törvényes tartaléka; azt betétbe kellett helyezniük a Federal Reserve bankban.

Ez a folyamat elszoktatta az embereket az aranyhasználatától, aranyukat pedig az Állam nem kimondottan lágy ölelésére bízta – ahonnan szinte fájdalommentesen elkobozható. A nemzetközi kereskedők még mindig aranyrudakat használtak nagyméretű ügyleteik lebonyolításában, de ők a szavazóbázis jelentéktelen részeit képezték.

A Jegybank iránt táplált hatalmas bizalom volt az egyik oka annak, hogy át lehetett csábítani a közösséget az aranytól a bankjegyek használatára. Bizonyára nem omolhat össze és mehet csődbe a Jegybank, melynek birtokában volt a birodalom összes aranya, és amely mögött a kormány hatalma és tekintélye áll! És való igaz, hogy a történelem során egyetlen Jegybank sem bukott meg. De miért nem? Az olykor íratlan, de annál világosabb szabálynak köszönhetően, amely szerint nem engedhető meg nekik a bukás. Ha a kormányok néha megengedték a magánbankok számára a fizetések felfüggesztését, mennyivel engedékenyebbek volnának a Jegybankkal – saját szervükkel – szemben, ha bajba kerülne! A Jegybankok történelmében akkor teremtettek precedenst, amikor Anglia húsz éven át engedélyezte a Bank of England számára a felfüggesztést a tizennyolcadik század végén.

A Jegybank tehát felfegyverkezett a közvélemény szinte végtelen bizalmával. Ebben az időben a nyilvánosság nem látta, hogy a Jegybanknak hatalmában állt tetszés szerint pénzt hamisítani, miközben mentes volt bármiféle felelősségtől, ha megkérdőjelezték jóindulatát. A Jegybankra úgy tekintettek, mint egy nagy nemzeti bankra, amely közszolgálatot végez, és amelyet az óv meg a bukástól, hogy a kormány egyik ága.

A Jegybank ezután a magánbankokra ruházta a közvélemény bizalmát és támogatását. Ez jóval nehezebb feladatnak bizonyult. A Jegybank tudatta az emberekkel, hogy mindig a bankok „végső hitelezőjeként” fog tevékenykedni, azaz hogy mindig készen áll hitelt adni bármilyen banknak, ami bajba került, főleg ha egyszerre több banktól is követelik a kötelezettségeik megfizetését.

A kormányok szintén támogatták a bankokat, és a „bankrohamok” (az esetek, amikor a vásárlók bajt éreznek, és visszakövetelik tulajdonukat) elbátortalanítására törekedtek. Néha engedélyt adtak a bankoknak a fizetések felfüggesztésére, mint az 1933-as kötelező banki „szabadnapok” alkalmával. Törvénybe iktatták a bankrohamokra biztatás tilalmát, és – mint az 1929-es világválság alkalmával – a kormány az „önző” és „hazaáruló” „aranyfelhalmozók” ellen kampányolt. Amerika végül megoldotta a bankcsődök bosszantó problémáját az 1933-as Szövetségi Betétbiztosítással. A Szövetségi Betétbiztosító Társaság az általa „biztosított” betétek csupán elenyésző mennyiségű „fedezetével” rendelkezett. De a nagyközönségben az a benyomás ébredt (ami egyébként pontos is lehet) hogy a szövetségi kormány készen áll annyi új pénz nyomtatni, amennyivel kiváltható az összes biztosított betét. Ennek következményeképp a kormány sikeresen átruházta a belé vetett megingathatatlan bizalmat az egész bankrendszerre és a Jegybankra.

Láthattuk, hogy a Jegybank megalapításával a kormányok nagyban kitágítottak, vagy egyenesen eltöröltek két infláció-korlátozó tényezőt a háromból. Mi a helyzet a harmadik korláttal – a bankok szűk ügyfélkörének problémájával? Az egyik fő ok, amiért életre hívták a Jegybankot, az pontosan ennek a korlátnak az eltörlése volt. Egy szabad bankrendszerben, bármilyen bank által elkövetett infláció egyhamar fizetési kötelezettségeket idézne elő más bankoktól, mivel minden egyes bank ügyfélköre szigorúan korlátozott. Viszont azzal, hogy tartalékokat pumpál az összes többi bankba, a Jegybank biztosra mehet, hogy mindegyik egyszerre, egyforma sebességben inflál. Ha az összes bank növeli a pénzkínálatot, akkor nem jelentkezik a probléma, amely során az egyik bank fizetést követel a másiktól, és minden bank azon kapja magát, hogy gyakorlatilag az egész ország az ügyfélköre. Röviden, a banki expanzió korlátai mérhetetlenül kitágulnak, minden bank klienskörétől az egész bankrendszerig. Természetesen ez azt is jelenti, hogy egy bank sem inflálhat többet, mint amennyit a Jegybank szeretne. Tehát a kormány végre megkaparintotta a bankrendszer általi infláció irányításának hatalmát.

Az inflációt korlátozó tényezők eltörlése mellett a Jegybank megalapítása közvetlen inflációs hatással is járt. A Jegybank előtt a bankok aranyban tartották a tartalékaikat. Most az arany a Jegybankba áramlik jegybanki betétekért cserébe, amely betétek jelentik immáron a kereskedelmi bankok tartalékait. De a Jegybank maga is csak a kötelezettségeinek egy részét tartja aranyban! Ezért egy jegybank alapítása többszörösére növeli az ország inflációs potenciálját.