Murray N. Rothbard: Mit művelt a kormány a pénzünkkel? – A nyugat pénzügyi összeomlása

Olvasási idő: ~ 23 perc

Murray N. Rothbard:
Mit művelt a kormány a pénzünkkel?

IV.
A nyugat pénzügyi összeomlása

Első Fázis:
A klasszikus aranystandard 
1815-1914

A klasszikus aranystandardra úgy tekinthetünk vissza, mint a metaforikus és szó szerinti Aranykorra. Az ezüsttel kapcsolatos kellemetlen problémák kivételével a világ az aranystandardon volt, ami azt jelenti, hogy minden nemzeti valuta (dollár, font, frank, stb.) pusztán bizonyos meghatározott súlyú arany neve volt. A „dollárt” például egyhuszad arany unciaként definiálták, az angol fontot valamivel kevesebb mint egynegyed arany unciaként, és így tovább. Ez azt jelentette, hogy a különböző pénznemek árfolyama állandó volt, nem azért, mert önkényesen igy határozott a kormány, hanem úgy, mint ahogyan egy font súlyt 16 unciával egyenlőként definiálnak.

A nemzetközi aranystandard azt jelentette, hogy az egész világra kiterjedtek az egyetlen közvetítő pénzből fakadó előnyök. Az egyik oka az Egyesült Államok bőségének és fejlődésnek az, hogy egyetlen pénzt élvezhettünk az ország teljes, óriási területén. Aranyunk, vagy legalábbis egyetlen dollárstandardunk volt az egész országban, így nem kellett elszenvednünk a káoszt, melyben minden város és ország saját valutát használ, amelyek aztán minden másik város és ország pénzneméhez képest lebegnek. A tizenkilencedik század látta, milyen előnyökkel jár, ha az egész civilizált világ egyetlen pénzt használ. A közös pénz elősegítette a kereskedelem, a befektetés, illetve a pénzügyi és kereskedelmi területen belül történő utazás szabadságát, a szakosodás ebből következő növekedését, és a nemzetközi munkamegoszlást.

Ki kell hangsúlyozni, hogy az aranyat nem a kormányok választották önkényesen a pénzügyi standardnak. Az arany évszázadokon keresztül fejlődött a szabad piac legjobb pénzévé, mint az alapanyag, amely a legstabilabb és legkívánatosabb pénzügyi közvetítő. Mindenekfelett az arany kínálata és fedezete a piaci erőknek, nem a kormány önkéntes nyomdagépeinek volt alávetve.

A nemzetközi aranystandard egy automatikus piaci mechanizmussal tartotta kordában az állam inflációs potenciálját. Ezen felül egy másik automatikus mechanizmust is biztosított, amellyel egyensúlyban tartotta az egyes országok fizetési mérlegeit. Ahogyan arra a filozófus és közgazdász, David Hume rámutatott a tizennyolcadik század közepén, ha egy nemzet, mondjuk Franciaország inflálja a papír frankjainak kínálatát, akkor emelkednek az árai; a növekvő papírfrank-jövedelmek ösztönzik a külföldről érkező importot, amit szintén fellendít a tény, hogy a behozott cikkek árai alacsonyabbak, mint a hazai termékeké. Ugyanekkor a magas hazai árak eltántorítják a külföldi exportot – az eredmény egy deficit a fizetési mérlegben, amit aranyban kell megfizetni, amikor az idegen országok aranyra váltják a frankot. Az arany kiáramlása oda vezet, hogy Franciaországnak előbb-utóbb zsugorítania kell inflálódott papír frankját, mielőtt elveszíti az összes aranyát. Ha az infláció banki betétek formáját ölti, akkor a francia bankoknak a kölcsöneiket és a betéteiket kell szorosabbra fogniuk, hogy elkerüljék a csődöt, amit az okoz, hogy a külföldiek előállnak arany követeléseikkel. A zsugorítás csökkenti az otthoni árakat és többletexportot generál, amely így visszaszorítja az aranykiáramlást, amíg az árszintek kiegyenlődnek Franciaországban és más országokban egyaránt.

Az viszont igaz, hogy az állami beavatkozások a tizenkilencedik század előtt gyengítették ennek a piaci mechanizmusnak a gyorsaságát, és ezen az aranystandard-keretrendszeren belül is lehetővé tettek egy inflációból és recesszióból álló üzleti ciklust. Kiváltképpen a következő beavatkozások: a kormány pénzverde-monopolizációja, a törvényes fizetőeszköz törvények, a papírpénzteremtés és az inflációs bankrendszer kifejlődése, amelyet mindegyik kormány előmozdított. Bár ezek a beavatkozások lelassították a piac alkalmazkodását, a helyzet még mindig a piaci alkalmazkodási mechanizmus uralma alatt volt. Szóval, bár a 19. század klasszikus aranystandardja nem volt tökéletes, és lehetővé tett viszonylag kisméretű fellendüléseket és visszaeséseket, mégis messze a legjobb pénzügyi rendet biztosította, ami valaha volt – egy rendet, ami működött; ami megakadályozta, hogy elharapóddzanak az üzleti ciklusok, és amelyik lehetővé tette a szabad nemzetközi kereskedelmet, cserét és befektetést.