Murray N. Rothbard: Mit művelt a kormány a pénzünkkel? – A nyugat pénzügyi összeomlása

Olvasási idő: ~ 23 perc

Murray N. Rothbard:
Mit művelt a kormány a pénzünkkel?

IV.
A nyugat pénzügyi összeomlása

Harmadik Fázis:
Az Aranydeviza-rendszer
(Anglia és az Egyesült Államok)
1926-1931

Hogyan lehetett volna visszatérni az Aranykorba? Az ésszerű cselekedet az lett volna, ha tudomásul veszik a valóság – az elértéktelenedett font, frank márka, stb. – tényeit, majd visszatérnek az aranystandardhoz egy új paritáson: egy árfolyamon, amely figyelembe vette volna a megnövekedett pénzkínálatot és az árszinteket. Az angol fontot például hagyományosan olyan súlyként határozták meg, ami 4.86 dollárnak felelt meg. De az Első Világháború végére az infláció hozzávetőleg 3.50 dollár értékére vitte le a fontot a szabad devizapiacon. Más valuták hasonlóképpen vesztettek az értékükből. Az lett volna az ésszerű politika Anglia számára, ha hozzávetőleg 3.50 dolláros értékkel visszatér az aranyhoz; ugyanígy más inflálódott országok esetén. Zökkenőmentesen és gyorsan vissza lehetett volna állítani az Első Fázist. Ehelyett az angolok azt a sorsfordító döntést hozták, hogy a régi, 4.86 dolláros paritás mellett térnek vissza az aranyhoz. Ennek okai között szerepelt az angol nemzeti „presztízs,” illetve a hiábavaló próbálkozás, ami Londont ismét a „szilárd valuta” pénzügyi világközpontjává kívánta tenni. Hogy sikerrel járjanak ebben a hősies ostobaságban, Angliának súlyosan csökkentenie kellett volna a pénzkínálatát és árszintjeit, mivel 4.86 dollár/font árfolyamon az angol exportcikkek árai messze túl magasak voltak ahhoz, hogy versenyképesek legyenek a világpiacon. Akkorra azonban a defláció politikailag lehetetlenné vált, mert a kereskedelmi szakszervezetek növekedése – az országos szintű munkanélküliségi segéllyel aládúcolva – lefelé merevvé tette a béreket; a defláció érdekében pedig az angol kormánynak vissza kellett volna fordítania jóléti államának növekedését. Igazság szerint az angolok a pénz és az árak további inflációját kívánták. Az infláció és a túlértékelt árfolyam kombinációjának eredményeként az angol export válságba került az 1920-as években, a munkanélküliség pedig tombolt akkor, amikor a világ nagyrésze gazdasági fellendülést tapasztalt.

Hogyan lettek volna képesek az angolok egyszerre megenni és megtartani a tortájukat? Egy új, nemzetközi pénzügyi rendszer bevezetésével, ami más kormányokat biztat vagy kényszerít arra, hogy inflációs politikát folytassanak vagy felértékelt árfolyamon térjenek vissza az aranyhoz – azaz nyomorítsák meg saját exportjukat, ezzel segélyezve Anglia importját. Pontosan ezt tette Anglia, amikor az 1922-es Genovai Konferencián egy új nemzetközi pénzügyi rendszer útjára vezette a nemzeteket, és létrehozta az aranydeviza-rendszert.

Az aranydeviza-rendszer a következőképpen működött: az Egyesült Államok megmaradt a klasszikus aranystandardon, dollárt aranyra váltva. Anglia és a többi Nyugati ország azonban egy pszeudo-aranystandardra tértek vissza. Anglia 1926-ban, és a többi ország is akkortájt. Aranyérmékre nem, hanem csak nagyméretű, kizárólag nemzetközi kereskedelemre alkalmas rudakra voltak beválthatók az angol frankok és más valuták. Ez meggátolta, hogy az átlagos angol állampolgár aranyat használjon a mindennapok során, s ezáltal lehetővé tette a széleskörűbb papír és banki inflációt. Emellett az angolok nem csak aranyra, hanem dollárra is beváltották a fontot; míg más országok nem csak aranyra, hanem fontra is átváltották saját valutájukat. És az angolok arra biztatták a legtöbb országot, hogy túlértékelt paritáson térjenek vissza az aranyhoz. Az eredmény egy piramis volt: az Egyesült Államok az aranyon, az angol font a dolláron, más országok pedig az angol fonton álltak – íme, az „aranydeviza-rendszer,” amelynek az amerikai dollár és az angol font volt a két „kulcsvalutája”.

Mostantól amikor Anglia hígította a fontot, és hiányt tapasztalt a fizetési mérlegében, nem lépett életbe az aranystandard mechanizmusa, hogy gyorsan korlátozza az angol inflációt. Mivel ahelyett, hogy más országok aranyra váltották volna fontjaikat, most megtartották őket, és azt tartalékalapként használva maguk is inflációba kezdtek. Így Anglia és Európa felhatalmazást nyert a szabad és korlátlan inflációra, és az arany piaci fegyelmező mechanizmusa nélkül felhalmozódhatott az angol fizetési mérleg hiány. Ami pedig az Egyesült Államokat illeti, Anglia képes volt meggyőzni, hogy inflálja a dollárt, hogy ne érje nagy veszteség az angolok dollár- és aranytartalékát.

Az aranydeviza-rendszer viszont nem állhat fenn örökké; előbb-utóbb szembe kell nézni a következményekkel, de csak az elnyújtott inflációs fellendülésből következő végzetes reakció alkalmával. Ahogy Franciaországban, az Egyesült Államokban és máshol növekedtek a font tartalékok, szükségképpen általános összeomláshoz vezetett, amint a legkisebb mértékben megrendült az egyre ingatagabb és dülöngélőbb inflációs szerkezetbe vetett bizalom. Pontosan ez következett be 1931-ben. Európa-szerte bedőltek az expanziós bankok, Franciaország pedig megkísérelte aranyra átváltani font-tartalékát, amely arra kényszerítette Angliát, hogy teljesen letérjen az aranyalapról. Angliát hamarosan Európa többi országa is követte.