Az amerikai kultúrában az állami iskolákat nyilvánosan magasztalják, négyszemközt kritizálják – ami nagyjából az ellenkezője annak, ahogyan az olyan kiterjedt üzletláncokkal bánnak, mint a Walmart. A nyilvánosság előtt mindenki váltig állítja, hogy a Walmart szörnyű, teli selejtes külföldi termékkel meg kizsákmányolt alkalmazottal. Magunkban viszont megvesszük a jó árban lévő, minőségi árut, és rengetegen reménykednek abban, hogy náluk dolgozhatnak.

Miért van ez így? Ennek ahhoz a tényhez lehet köze, hogy az állami iskolák polgári vallásunk részét képezik: az emberek bizonyítékként használják őket és rájuk hivatkoznak, amikor alá akarják támasztani, hogy az állam bizony minket szolgál. Ráadásul egy pszichológiai tényező is hozzájárul a jelenséghez: a többség az állami iskolák kezébe adja a gyermekeit – hogyne viselnék tehát szívükön a sorsunkat?

De vajon tényleg ott viselik? Murray N. Rothbard Oktatás: Szabad és Kötelező című kötetében kifejti, hogy a közoktatás valódi eredete és célja nem annyira a gyermekeink oktatása – ahogy feltételeznénk – hanem a polgári vallás beléjük sulykolása. Ez megmagyarázza, miért tekint olyannyira gyanakvóan a polgári elit az otthontanításra és a magánoktatásra: ezt nem az alacsony pontszámoktól való félelem hajtja, hanem az attól való aggodalom, hogy ezek a gyermekek nem tanulják meg az értékeket, amiket az állam fontosnak tart.

De ennek a cikknek nem az állami iskolák elmarasztalása a célja. Vannak tisztességes állami iskolák és vannak pokoliak, tehát semmire nem megyünk az általánosítással. Adatok citálására sincsen szükség teszteredményekről. Engedjék meg, hogy csak a közgazdasággal foglalkozzak. Minden tanulmány kimutatja, hogy az egy diákra jutó átlagos kiadás az állami iskolákban kétszer annyi, mint a magániskolákban. (Itt egy tanulmány példának okán.)

Ez ellenkezik a megérzéseinkkel, hiszen az emberek úgy gondolnak az állami iskolára, mint ami ingyenes, és a magánra, mint ami drága. De ha megvizsgáljuk az intézmények finanszírozásának a forrásait (adók vs. piaci tandíj vagy adomány) a magán alternatíva lényegesen olcsóbb. Valójában az állami iskolák annyiba kerülnek, mint az ország legdrágább és legelitebb magániskolái. A különbség mindössze az, hogy az állami oktatás költségeit megosztják a teljes populáció között, míg a magániskolák költsége csak azokat a családokat érinti, akiknek oda járnak a gyermekei.

Röviden, ha el tudnánk törölni az állami iskolákat és a tankötelezettségi törvényeket, és felválthatnánk őket piac-kínálta oktatással, jobb iskoláink volnának feleannyiért, és még a szabadságunk is növekedne. Igazságosabb társadalommá is válnánk, mivel kizárólag az oktatás vásárlóit terhelné annak az ára.

Ez mind szép és jó, nem? Nos, leszámítva az átállás problémáját, aminek nyilvánvaló és súlyos politikai nehézségei vannak. Mondhatnánk azt is, hogy a hálózati hatásnak köszönhetően az állami iskolák politikai előnyt élveznek. Nagyon sokan az „ügyfelei” ezeknek az iskoláknak, és ezt nagyon nehéz megváltoztatni.

De azért képzeljük el. Tegyük fel, hogy egyetlen város kinyilvánítja, hogy az állami oktatás költségei túl magasak a magániskolákéhoz képest, ezért a városi tanács úgy határozott, nyíltan felszámolja azokat. Az első észrevétel, hogy ez illegális volna, mivel minden állam megköveteli, hogy a települések közösségi szintű oktatást biztosítsanak. Nem tudom, mi történne a városi tanáccsal. Börtönbe kerülnének? Ki tudja? Biztosan beperelnék őket.

De mondjuk azt, hogy valahogy túljutunk ezen a problémán, például egy speciális alkotmánymódosításnak köszönhetően, ami a városi tanács jóváhagyása esetén felment bizonyos településeket. Aztán ott vannak a szövetségi kormány szabályozásai és előírásai. Tisztán spekulálok, mivel nem ismerem a releváns törvényeket, de feltételezhetjük, hogy nem kerülnék el a történések az Oktatási Minisztérium figyelmét, amit valamiféle országos hisztéria követne. De mondjuk, hogy csodával határos módon ezen a problémán is túljutunk, és a szövetségi kormány hagyja a maga útján menni ezt a települést.

Az átállás két szakaszban zajlana. Az elsőben sok, látszólag rossz dolog történne. Hogyan kezelnék például a fizikai épületeket? Eladnák őket a legtöbbet ajánlónak, legyenek azok új iskolatulajdonosok, üzletek vagy lakásfejlesztők. És a tanárok, meg az adminisztrátorok? Mindnek felmondanának. El tudjuk képzelni a felháborodást.

A közoktatásért fizetett ingatlanadók eltörlésével az emberek, akiknek a gyermekük állami iskolába jár, esetleg elköltöznének.1 Többé nem lennének drágábbak a jónak számító iskolák körzetében található házak. Emiatt haragudni fognak. A szülőknek, akik maradnak, jelentős problémává válik, mit csináljanak a gyermekkel napközben.

Ha eltörlik a közoktatásért fizetett ingatlanadókat, az embereknek lesz pénzük kifizetni az iskolákat, az ingatlanok viszont veszítenek piaci értékükből (még a központi bank nélkül is), ami komoly probléma, amikor a  tandíj kitermelése jön szóba. Természetesen fellángol majd a hisztéria a szegények miatt is, akik iskoláztatási lehetőségek nélkül találják magukat, az otthontanulást leszámítva.

slider 5

Na most, ez mind elég katasztrofálisan hangzik, nemde? Hogyne. De ez csupán az első fázis. Ha valahogyan képesek vagyunk eljutni a második fázisig, valami egészen más fog kibontakozni. A meglévő magániskolák zsúfolásig telnek és égbekiáltó szükség lesz újakra. Vállalkozók fognak a területre áramlani, hogy versenyalapon iskolákat biztosítsanak. Az egyházak és más polgári szervek pénzgyűjtésbe kezdenek az oktatás biztosítására.

Az új iskolákat először az állami rendszer mintájára modellezik. A gyerekek ott lesznek reggel nyolctól délután négyig, és minden tantárgyat megtartanak. De rövidesen új alternatívák fognak megjelenni. Lesznek iskolák fél napos tanítással. Lesznek nagy, közepes, és kicsi iskolák. Némelyikben 40 gyerek alkot egy osztályt, máshol négy, vagy épp egyetlenegy. Felvirágzik a magánoktatás. Mindenféle vallásos iskolák tűnnek fel. Mikro-iskolák nyílnának, amik olyan, ritkább érdeklődési köröket elégítenének ki, mint a tudomány, az ókori klasszikusok, a zene, a színház, a számítástechnika, a mezőgazdaság, stb. Egynemű iskolák is lesznek. Teljesen a piac dönti el, hogy a sport része lesz-e az iskolának, vagy teljesen független tőle.

És többé nem az “alsó tagozat, felső tagozat, középiskola” lesz az egyetlen létező modell. Az osztályokat nem szükségszerűen csak kor alapján osztják be. Némelyik képességen vagy tudásszinten alapul majd. A tandíj ingyenestől szuperdrágáig terjedne. A kulcs az, hogy a vásárló kezében a döntés.

Utasszállító szolgáltatások lépnének színre, hogy helyettesítsék az iskolabusz-rendszert. Az emberek pénzt tudnának keresni kisteherautók megvásárlásával, amelyekkel szállítást biztosíthatnak. Minden oktatáshoz kapcsolódó terület dúskálna a profitszerzési lehetőségekben.

Röviden, az oktatás piaca épp úgy működne, ahogyan minden más piac, mint például az élelmiszerek piaca. Ahol kereslet van – és az emberek nyilván kívánnak oktatást a gyermekeiknek – ott kínálat van. Vannak nagy élelmiszerboltok, kicsik, vannak kedvezményesek, prémiumok, és van élelmiszer-házhozszállítás. Ilyen ez minden termék esetén, és nem lenne másképp az oktatással sem.  Ismét, a vásárló hozná a döntéseket. Hogy milyen kép rajzolódna ki a végén, nem teljesen megjósolható – a piac sosem az – de bármi is alakuljon ki, az összhangban állna a közösség kívánságaival.

A második fázis után ez a város az ország egyik legkívánatosabb helyévé válna. Végtelen különböző módon folyna az oktatás. Hatalmas fejlődés forrása volna; példát mutatna a nemzetnek. Az egész országot arra késztethetné, hogy újragondolja az oktatást. S végül azok, akik elköltöztek, visszajönnének, hogy az állami iskolák költségének feléért élvezzék az ország legjobb iskoláit; azoknak pedig, akiknek egyetlen gyermekük sincs, egy fillért sem kellene taníttatásra költenie. Találj ki szebbet!

Szóval, melyik város próbálja ki először, és mutatja az utat a többieknek?

Lew Rockwell, 2008


Lábjegyzetek

  1. [Az Egyesült Államokban az ingatlanadóból származó bevételekből finanszírozzák a közoktatást; a szerk.]