Olvasási idő: 12 perc
Olvasási idő: ~ 12 perc

A német, olasz és japán nacionalisták azzal igazolták az agresszív politikájukat, hogy a Lebensraum hiányára hivatkoztak. Az országaik viszonylagosan túlnépesedettek. Szűkösen jutott nekik a természeti kincsekből, így az ételek és nyersanyagok behozatalától függenek. Árucikkeket kell exportálniuk, hogy fizethessenek ezekért a roppant fontos importcikkekért. De az ételtöbbletet és nyersanyagtöbbletet gyártó országok protekcionista politikája lezárta a határokat az árucikkeik előtt. A világ szemmel láthatólag a minden nemzet teljes gazdasági önellátása felé menetel. Mégis mit tartogat egy ilyen világ azoknak a nemzeteknek, akik nem képesek sem etetni, sem ruháztatni a saját polgáraikat a belföldi erőforrásokból?

Az önjelölt „nincstelen” népek Lebensraum tana kihangsúlyozza, hogy Amerikában és Ausztráliában millió és millió hektár használatlan földterület pihen, ami sokkal termékenyebb, mint a sivár föld, amivel a nincstelen nemzetek gazdái küszködnek. A bányászathoz és a manufaktúrához szükséges természeti adottságok úgyszintén sokkal kedvezőbbek, mint a nincstelenek országaiban. De a német, olasz és japán parasztok és munkások előtt elzárták a hozzáférést ezektől a természet által megáldott területektől. A viszonylag alulnépesedett országok migrációs törvénye meggátolja a bevándorlásokat. Ezek a törvények felemelik a munkaerő marginális termelékenységét, és így emelik a béreket az alulnépesedett országokban, míg csökkentik a túlnépesedett országokban. Az Egyesült Államok és a Brit Domíniumok magas életszínvonaláért Európa és Ázsia zsúfolt országainak alacsonyabb életszínvonalával fizetnek.

Az igazi agresszorok – mondják ezek a német, olasz és japán nacionalisták – azok a nemzetek, akik a kereskedelmi és migrációs korlátokkal magukhoz ragadták a föld természetes javainak oroszlánrészét. Talán nem maga a pápa jelentette ki, hogy a világháborúk oka „az a hideg és számító egoizmus, ami hajlamos oly’ mértékben felhalmozni a mindenki általi használatra szánt gazdasági erőforrásokat és anyagokat, hogy a természeti szempontból kedvezőtlenebb országok ne férhessenek hozzájuk?” A háború, amit Hitler, Mussolini és Hirohito lobbantott lángra, ebből a nézőpontból jogos háború volt, hiszen egyetlen célja az volt, hogy megadja a nincsteleneknek azt, ami a természeti és isteni törvények szerint őket illeti.

Az oroszok nem próbálkozhatnak ilyen érvekkel igazolni az agresszív politikájukat. Oroszország egy viszonylag alulnépesedett ország. Földjét sokkal kedvezőbben látta el a természet, mint bármely más nemzetét. A legelőnyösebb környezet jutott nekik mindenféle gabona, gyümölcs, mag és növény termesztéséhez. Oroszországnak hatalmas legelői és szinte kimeríthetetlen erdői vannak. A leggazdagabb erőforrásokkal rendelkezik az arany, ezüst, platina, vas, réz, nikkel, mangán és minden más fém és olaj előállításához. A cárok despotizmusa és a kommunista rendszer sajnálatos alkalmatlansága nélkül a népessége régóta a legmagasabb életszínvonalat élvezhetné. Kétségtelenül nem a természeti erőforrások hiánya az, amiért Oroszország a hódítás útjára lépett.

Lenin agresszivitása abból a meggyőződéséből fakadt, hogy ő a végső világforradalom vezetője. Az Első Internacionálé jogos utódjának gondolta magát, kinek sorsa bevégezni a feladatot, amiben Marx és Engels elbukott. Megszólalt a kapitalizmus halálharangja, és semmilyen tőkés cselszövés nem hátráltathatja többé a kizsákmányolók kizsákmányolását. Csak az új társadalmi rend diktátorára volt szükség, Lenin pedig kész volt magára vállalni ezt a terhet.

Az emberiségnek a mongol hódítások óta nem kellett szembenéznie ilyen rendíthetetlen és megfontolt világuralmi törekvéssel. Az orosz követek és a kommunista ötödik hadoszlopok minden országban megszállottan az Oroszországhoz való „Anschlusson” dolgoztak. Azonban hiányzott Lenin első négy hadoszlopa. Oroszország hadereje akkoriban silány volt. Amikor átlépték az orosz határokat, megállították őket a lengyelek. Nem masírozhattak tovább nyugatra. Megbukott a nagy világhódító hadjárat.

Csupán üres beszéd volt azon tanakodni, hogy lehetséges vagy kívánatos-e a kommunizmus csupán egyetlen országban. A kommunisták teljesen kudarcot vallottak az orosz határokon túl. Arra kényszerültek, hogy otthon maradjanak.

Sztálin annak szentelte minden erejét, hogy megalkosson egy olyan hatalmas állóhadsereget, amekkorát a világ még sosem látott. De nem járt nagyobb sikerrel, mint Lenin és Trockij. A nácik könnyűszerrel legyőzték ezt a sereget, és megszállták Oroszország területének legfontosabb részét. Oroszországot a brit, és mindenekfelett az amerikai erők mentették meg. Az amerikai kölcsönbérleti törvény lehetővé tette az oroszoknak, hogy üldözőbe vegyék a németeket, amikor a felszereléshiány és az amerikai megszállás fenyegetése arra kényszerítette őket, hogy kivonuljanak Oroszországból. Időről időre még a visszavonuló nácik utódhadát is képesek voltak legyőzni. Meg tudták hódítani Berlint és Bécset, amikor az amerikai repülők megsemmisítették a német védelmet. Amikor az Amerikaiak eltiporták a Japánokat, az oroszok csendben hátba tudták szúrni őket.

Természetesen az Oroszországon belüli és kívüli kommunisták, illetve az útitársaik szenvedélyesen bizonygatták, hogy Oroszország volt az, aki legyőzte a nácikat és felszabadította Európát. Némán figyelmen kívül hagyták a tényt, hogy az egyetlen oka annak, hogy a nácik nem tudták elfoglalni Moszkvát, Leningrádot és Sztálingrádot, a muníció, a repülők és a gázolaj hiánya volt. A blokád volt az, ami ellehetetlenítette, hogy a nácik ellássák a hadseregüket a szükséges felszereléssel, és hogy felépítsenek a megszállt orosz területeken egy olyan transzportrendszert, amivel eljuttatható a felszerelés a távoli frontvonalra. A háború döntő csatája az Atlanti csata volt. A Németország elleni háború nagy stratégiai eseményei Afrika és Szicília meghódítása, illetve a normandiai győzelem voltak. Amikor a háború hatalmas méreteihez viszonyítjuk, Sztálingrád aligha volt több egy taktikai sikernél. Az olaszok és a japánok elleni küzdelemhez az oroszok semmivel sem járultak hozzá.

Mégis egyedül Oroszország kapja a győzelmi zsákmányt. Míg az Egyesült Nemzetek Szervezete nem törekszik a területi terjeszkedésre, az oroszok az elemükben vannak. Bekebelezték a három Balti köztársaságot, Besszarábiát, Csehszlovákia kárpátorosz területét, Finnország egy részét, Lengyelország egy jelentős részét és a Közel-Kelet hatalmas területeit. És követelik, hogy kizárólagos befolyásuk alá kerüljön Lengyelország megmaradt része, Magyarország, Jugoszlávia, Bulgária, Korea és Kína. Alig várják, hogy „oroszbarát” kormányokat, azaz bábkormányokat állíthassanak fel ezekben az országokban. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia ellenállása nélkül mostanra ők uralnák egész kontinentális Európát, kontinentális Ázsiát és Észak-Afrikát. Egyedül a Németországban szállásoló amerikai és brit helyőrségek állnak az oroszok és az Atlanti-óceán partja között.

Napjainkban – épp úgy, mint az Első világháború után – a nyugatra leselkedő valódi veszély nem Oroszország katonai erejében keresendő. Nagy-Britannia könnyedén vissza tudna verni egy orosz támadást, és színtiszta őrültség volna az oroszoknak háborút indítani az Egyesült Államok ellen. Nem az orosz hadsereg, hanem a kommunista ideológia fenyegeti a nyugatot. Ezt az oroszok nagyon jól tudják, és nem saját hadseregükbe helyezik bizalmukat, hanem külföldi partizánjaikba. Belülről, nem pedig kívülről szeretnék megbuktatni a demokráciákat. Fő fegyverük az Ötödik Hadoszlopaik oroszpárti cselszövései. Ezek a bolsevizmus elitalakulatai.

A kommunista írók és politikusok Oroszországon belül és kívül úgy állítják be az agresszív orosz politikát, hogy az pusztán önvédelem. Nem Oroszország az, ami agressziót tervez – mondják – hanem épp ellenkezőleg, a hanyatló kapitalista demokráciák. Oroszország csupán saját függetlenségét szeretné megőrizni. Ez az agresszió igazolásának egy ősrégi és jól bevált módja. XIV. Lajos és I. Napóleon, II. Vilmos és Hitler minden ember közül a legbékeszeretőbbek voltak. Amikor megszálltak más országokat, azt csupán önvédelemből tették. Oroszországot épp annyira fenyegette Észtország vagy Lettország, mint Németországot Luxemburg vagy Dánia.

Az önvédelem meséjének egyik vadhajtása a cordon sanitaire legendája. Azt állítják, hogy az Oroszországgal szomszédos kis országok függetlensége csupán egy kapitalista cselszövés, aminek célja megakadályozni, hogy az Európai demokráciákat megfertőzze a kommunizmus vírusa. Így – vonják le a következtetést – ezek a kis nemzetek lemondtak a függetlenséghez való jogukról. Hiszen Oroszországnak elidegeníthetetlen jogában áll követelni, hogy szomszédjait – és szomszédjainak szomszédjait – kizárólag „barátságos” azaz szigorúan kommunista kormányok uralják. Mi történne a világgal, ha minden nagyhatalom ugyanúgy igényt tartana erre?

Az igazság az, hogy nem a demokratikus nemzetek kormányai azok, amik arra törekednek, hogy megbuktassák a jelenlegi orosz rendszert. Ők nem támogatnak demokráciapárti ötödik hadosztályokat Oroszországban, és nem hergelik uralkodóik ellen az orosz tömegeket. Az oroszok azonban éjt nappallá téve ügyködnek azon, hogy zavart szítsanak minden országban.

Az antanthatalmak roppant gyenge és tétova beavatkozása az Orosz Polgárháborúba nem egy kapitalizmuspárti és antikommunista tett volt. Az antanthatalmak számára – mialatt élet-halál harcot vívtak a németekkel – Lenin akkoriban csupán halálos ellenségük egy eszköze volt. Ludendorff azért küldte Lenint Oroszországba, hogy megbuktassa a Kerenszkij rezsimet és elintézze Oroszország elpártolását. A bolsevisták fegyverrel küzdöttek azok ellen az oroszok ellen, akik fenn szerették volna tartani a szövetséget Franciaországgal, Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal. Katonai nézőpontból lehetetlen volt, hogy a nyugati nemzetek semlegesek maradjanak, míg az orosz szövetségeseik kétségbeesetten védik magukat a bolsevikok ellen. Az antanthatalmak szemében a keleti front sorsa forgott kockán. A „fehér” tábornokok harca a saját harcuk is volt.

 Amint véget ért a háború Németország ellen 1918-ban, az antanthatalmak elveszítették minden érdeklődésüket az orosz ügyek iránt. Többé nem volt szükség a keleti frontra. A legkevésbé sem érdekelték őket az orosz belügyek. Békére vágytak, és szerettek volna visszavonulni a küzdelemből. Természetesen szégyellték magukat, mert nem tudták, hogyan vonuljanak vissza illemmel. A tábornokok szégyenkeztek, amiért cserbenhagyják a bajtársaikat, akik minden erejükkel küzdöttek a közös céljaikért. Cserbenhagyni őket a véleményük szerint színtiszta gyávaság és dezertálás volt. A katonai becsületből fakadó ellenvetések egy ideig késleltették az antanthatalmak csendes visszavonulását és a Fehéreknek küldött szállítmányaik megszüntetését. Amikor ez végül megtörtént, az antani államférfiak megkönnyebbülve érezték magukat.  Onnantól szigorúan semlegesen viszonyultak az orosz ügyekhez.

Bizony nagyon sajnálatos volt, hogy az antanthatalmak akarva-akaratlanul belekeveredtek az Orosz Polgárháborúba. Sokkal jobb lett volna, ha az 1917-es és 1918-as hadiállapot nem kényszeríti őket a beavatkozásra. De az embernek nem szabad figyelmen kívül hagynia a tényt, hogy az orosz beavatkozással való felhagyás egyenértékű volt Wilson elnök politikájának végső kudarcával. Az Egyesült Államok azért lépett a háborúba, hogy „békéssé tegye a világot a demokrácia számára.” A győzelem elsöpörte a császárt és Németországban köztársasági kormányzattal helyettesítette a viszonylag enyhe és korlátozott császári autokráciát. Másrészről azonban elhozta a diktatúrát Oroszország számára, amihez képest a cárok despotizmusa is liberálisnak nevezhető. De az antanthatalmak nem akarták Oroszországot épp úgy békéssé tenni a demokrácia számára, mint ahogy azt megpróbálták Németországgal. Végtére is a császár Németországában volt parlament, voltak a parlamentnek felelős miniszterek, volt esküdtszéki bíróság, volt a nyugatinál nem korlátozottabb véleményszabadság, vallásszabadság és szólásszabadság, illetve számos demokratikus intézmény. De a Szovjet Oroszország egy korlátlan despotizmus volt.

Az amerikaiak, a franciák és a britek képtelenek voltak ebből a szemszögből vizsgálni a dolgokat. De az antidemokratikus erők Németországban, Olaszországban, Lengyelországban, Magyarországon és a Balkánon máshogy gondolták. Ahogy ezeknek az országoknak a nacionalistái látták, az antanthatalmak Oroszország iránt tanúsított semlegessége azt a tényt bizonyította, hogy a demokrácia iránti aggodalmuk csupán ámítás. Az antanthatalmak – mondták – azért harcoltak Németország ellen, mert irigyelték Németország gazdasági sikereit, és azért kímélték meg az új orosz autokráciát, mert nem féltek az orosz gazdasági hatalomtól. A demokrácia – vonták le a következtetést ezek a nacionalisták – semmi több egy kényelmes álcánál, amivel megvezethetik a hiszékeny nyilvánosságot. És megrémültek, hogy a szlogen érzelmi töltetét egyszer majd arra is használhatják, hogy leplezzék a saját függetlenségük ellen indított aljas támadást.

A beavatkozással való felhagyás után Oroszországnak kétségtelenül nem volt többé miért tartania a nagy nyugati hatalmaktól. És a Szovjetek sem tartottak a náci agressziótól. Az ezzel ellentétes állítások – amik nagy népszerűségnek örvendtek Nyugat-Európában és Amerikában – teljes tudatlanságot eredményeztek a német ügyekkel kapcsolatban. De az oroszok ismerték Németországot és a nácikat. Ők olvasták a Mein Kampf-ot. Nem csak azt tudták meg ebből a könyvből, hogy Hitler Ukrajnára vágyik, hanem azt is, hogy Hitler alapvető stratégiai elképzelése az volt, hogy csak azután vág bele Oroszország elfoglalásába, miután végérvényesen és örökre megsemmisítette Franciaországot. Az oroszok teljesen meg voltak győződve arról, hogy Hitler számítása, ahogy azt kifejtette a Mein Kampf-ban, miszerint Nagy-Britannia és az Egyesült Államok kimaradna ebből a háborúból, és hagyná csöndben elpusztulni Franciaországot, hamis ábránd volt. Biztosak voltak abban, hogy egy ilyen új világháború – amiben ők semlegesek terveztek maradni – egy új német vereségben végződne. És ez a vereség – érveltek – békéssé tenné Németországot – vagy akár teljes Európát – a bolsevizmus számára. Ezen meggyőződéstől vezérelve Sztálin már a Weimari köztársaság idején segédkezett az akkor titkos német újrafegyverkezésben. A német kommunisták amennyire csak tudták, segítették a nácikat a Weimar rezsim megbuktatásában. Végül Sztálin nyílt szövetségre lépett Hitlerrel 1939-ben, hogy szabad kezet adjon neki a nyugat ellen.

Amire Sztálin és senki más nem számított, az a német erők 1940-es elsöprő sikere volt. Hitler megtámadta Oroszországot 1941-ben, mert teljesen meg volt győződve arról, hogy nem csak Franciaországnak, hanem Nagy-Britanniának is vége, és hogy az Egyesült Államok, amit hátulról Japán fenyeget, nem volna elég erős ahhoz, hogy sikeresen beavatkozzon az európai ügyekbe.

A Habsburg-Birodalom 1918-as felbomlása, és a nácik 1945-ös veresége megnyitotta Európa kapuit Oroszország számára. Ma Oroszország az egyetlen katonai hatalom az európai kontinensen. De miért törekednek annyira az oroszok a hódításra és a bekebelezésre? Kétségtelenül nincs szükségük ezeknek az országoknak az erőforrásaira. És Sztálint sem gondolja, hogy ezek a hódítások növelnék a népszerűségét az orosz tömegek szemében. Az alattvalói közönnyel szemlélik a katonai dicsőséget.

Nem a tömegek azok, akiket Sztálin le akar nyűgözni az agresszív politikájával, hanem az értelmiségiek. Hiszen az ő marxista ortodoxiájuk forog kockán, ami magának a szovjet hatalomnak az alapja.

Az orosz értelmiségiek elég szűklátókörűek voltak ahhoz, hogy elfogadják a marxista hitvallás módosításait, amelyek valójában a dialektikus materializmus alapvető tanításainak elvetései voltak, amennyiben ezek a módosítások hízelegnek az orosz sovinizmusuknak. Lenyelték a tant, miszerint a szent Oroszországuk át tudja ugrani a Marx által leírt gazdasági evolúció egyik elkerülhetetlen stádiumát. Büszkén hitték, hogy ők a proletárok és a világforradalom élcsapata, akik azzal, hogy elsőként valósították meg a szocializmust egyetlen országban, dicsőséges példát állítottak az összes többi nemzet számára. De lehetetlen volt elmagyarázni nekik, hogy a többi nemzet miért nem csatlakozik végre Oroszországhoz. Marx és Engels írásaiban – amit képtelenség távol tartani tőlük – felfedezték, hogy a marxizmus atyái Nagy-Britanniát, Franciaországot és még Németországot is a legfejlettebb országoknak tartották a civilizáció és a kapitalizmus evolúciója tekintetében. A marxista egyetemek e diákjai talán túl ostobák, hogy megértsék a marxista evangélium filozófiai és gazdasági tanait. Azonban nem túl ostobák, hogy lássák, hogy Marx sokkal fejlettebbnek találta azokat a nyugati országokat, mint Oroszországot.

Ezután a gazdaságpolitikák és a statisztikák néhány tanulmányozója gyanítani kezdte, hogy a tömegek életszínvonala sokkal magasabb a kapitalista országokban, mint sajátjában. Hogyan lehetséges ez? Miért sokkal jobb a helyzet az Egyesült Államokban, amely bár a kapitalista termelés legfőbb bástyája, a legutolsók között szerepel a proletárok ébredő osztálytudata tekintetében?

A következtetés ezekből a tényekből kikerülhetetlennek látszik. Ha a legfejlettebb országok nem vezetik be a kommunizmust és igen jól boldogulnak a kapitalista berendezkedésben, ha a kommunizmus csak olyan országokra korlátozódik, amiket Marx elmaradottnak gondolt, és nem hozza el a bőséget mindenki számára, akkor nem az volna a helyes interpretáció, hogy a kommunizmus az elmaradott országok vonása, és általános szegénységet eredményez? Akkor nem szégyellnie kellene magát az orosz patriótának, amiért az országa elkötelezte magát emellett a rendszer mellett?

Az ilyen gondolatok nagyon veszélyesek egy zsarnoki rendszerben. Aki hangoztatni meri őket, azt kegyetlenül likvidálja a GPU. De ha nem is mondják ki őket, ott kavarognak minden intelligens ember fejében. Kísértik a legfőbb hivatalnokok, és talán még a nagy diktátor álmát is. Neki kétségtelenül hatalmában áll megsemmisíteni minden ellenséget. De nem célszerű kiirtani minden viszonylag értelmes embert, és ostoba fajankókkal irányítani az országot.

Ez az orosz marxizmus valódi válsága. És egyre súlyosbítja minden eltelt nap, ami nem hozza el a világforradalmat. A szovjeteknek meg kell hódítaniuk a világot, máskülönben saját határaikon belül fenyegeti őket az értelmiség elpártolása. A legélesebb orosz elmék ideológiai állapota iránti aggodalom az, ami rendíthetetlen agresszióra készteti Sztálin Oroszországát.