Amikor 1914-ben kitört a háború, az Itáliai Szocialista Pártban nézeteltérések adódtak arról, hogy milyen politikát kövessenek.

Az egyik csoport ragaszkodott a marxizmus szigorú elveihez. Ez a háború – mondták – a tőkések háborúja. Helytelen a proletároknak bármelyik hadakozó fél oldalára állni. A proletároknak várniuk kell a nagy forradalomra, az egyesült szocialisták polgárháborújára egyesült kizsákmányolóik ellen. Az Itáliai semlegesség oldalára kell állniuk.

 A második csoportot mélységesen befolyásolta az Ausztria iránt érzett tradicionális gyűlölet. A véleményük szerint az olaszok első feladata felszabadítani az elcsatolt testvéreiket. Csak azután fog elérkezni a szocialista forradalom napja.

Ebben a konfliktusban Benito Mussolini, az itáliai szocializmus kiemelkedő képviselője először az ortodox marxista álláspontot képviselte. Senki sem tudta felülmúlni Mussolinit a marxi buzgóságban. Ő volt a tiszta hitvallás rendíthetetlen bajnoka, a kizsákmányolt proletárok jogainak rendíthetetlen védelmezője, az eljövendő szocialista paradicsom ékesszóló prófétája. Hajthatatlanul ellenezte a patriotizmust, a nacionalizmust, az imperializmust, a monarchikus uralmat és minden vallást. Amikor Itália 1911-ben megindította a háborúk nagy sorát a Törökország elleni aljas támadással, Mussolini erőszakos demonstrációkat szervezett a katonák Líbiába indulása ellen. Most, 1914-ben imperialista háborúnak bélyegezte a Németország és Ausztria elleni háborút. Ekkor még mindig Angelica Balabanoff, egy gazdag orosz földtulajdonos lányának domináns hatása alatt állt. Balabanoff asszony bevezette őt a marxizmus misztériumába. Számára jobban számított a Romanov-ház legyőzése, mint a Habsburg-házé. Semmi szimpátiát nem táplált a Risorgimento eszméje – Itália egyesítése – iránt.

Az itáliai értelmiségiek azonban mindenekelőtt nacionalisták voltak. Mint az összes európai országban, a legtöbb marxista háborúra és hódításra vágyott. Mussolini nem állt készen arra, hogy elveszítse a népszerűségét. A leginkább azt gyűlölte, ha nem a győzedelmes csoport oldalán áll. Meggondolta magát és az Ausztria ellen indított olasz támadás legfanatikusabb támogatója lett. Francia pénzügyi támogatással megalapított egy újságot, hogy a háború pártján küzdjön.

Az antifasiszták átkozzák Mussolinit, amiért eltávolodott a szigorú marxizmus tanításaitól. Azt mondják, megvesztegették a franciák. Nos, még ezeknek az embereknek is tudniuk kell, hogy pénz kell egy újság kiadásához. Nem beszélnek megvesztegetésről, ha egy gazdag amerikai biztosítja valakinek a szükséges pénzt egy ideológiai útitárs újságjának kiadásához, vagy ha a pénzek rejtélyesen a kommunista nyomdákhoz folynak. Tény, hogy Mussolini a demokráciák szövetségeseként lépett a világpolitikai színpadra, míg Lenin gyakorlatilag a császári Németország szövetségeseként tette azt.

Mussolini tett mindenki másnál többet azért, hogy Itália belépjen az Első Világháborúba. Az újságírói propagandája lehetővé tette, hogy a kormány háborúba menjen Ausztria ellen. Csak annak a néhány embernek áll jogában hibásnak találni az 1914-es és 1918-as évek között tanúsított hozzáállását, akik megértik, hogy az Osztrák-Magyar Birodalom felbomlása Európa végét jelentette. Csak azok az olaszok hibáztathatják szabadon Mussolinit, akik kezdik érteni, hogy az olasz-nyelvű kissebségek védelmezésének egyetlen módja Ausztria tengerparti körzeteiben a szláv többségek általi megsemmisítés ellen, az Osztrák állam integritásának megőrzése volt, melynek alkotmánya egyenlő jogokat biztosított minden nyelvcsoportnak. Mussolini a történelem egyik legnyomorultabb alakja. De igaz marad a tény, hogy az első nagy politikai tettét még mindig támogatják honfitársai és külföldi becsmérlőinek elsöprő többsége.

Amikor véget ért a háború, Mussolini népszerűsége megfogyatkozott. A kommunisták, akiket népszerűségre emeltek az orosz események, tovább meneteltek. De a nagy kommunista kezdeményezés, a gyárak megszállása 1920-ban, teljes kudarcba fulladt, a csalódott tömegek pedig emlékezni kezdtek a szocialista párt egykori vezetőjére. Mussolini új pártjához, a Fasisztákhoz sereglettek. A fiatalság féktelen lelkesedéssel fogadta a Caesarok önjelölt örököseit. Mussolini azzal dicsekedett a későbbi években, hogy megmentette Itáliát a kommunizmus veszélyétől. Ellenségei lázasan vitatják az állítását. A kommunizmus – mondják – nem volt többé jelentős tényező Itáliában, amikor Mussolini megszerezte a hatalmat. Az igazság az, hogy a kommunizmus kudarca folytán megsokasodtak a Fasiszták támogatói, és ezzel lehetőségük nyílt elpusztítani az összes többi pártot. A Fasiszták elsöprő győzelme nem a kommunista fiaskó oka, hanem annak következménye volt.

A Fasiszták programja – ahogy azt megfogalmazták 1919-ben – vehemensen antikapitalista volt. A New Deal legradikálisabb támogatói és még a kommunisták is egyetértenének vele. Amikor a Fasiszták hatalomra kerültek, elfeledkeztek a programjuk összes pontjáról, amelyek a véleményszabadságra, a sajtószabadságra és a gyülekezései szabadságra hivatkoztak. Ebben a tekintetben Buharin és Lenin lelkiismeretes tanítványai voltak. Továbbá nem nyomták el – ahogy azt ígérték – az ipari és pénzügyi vállalatokat. Itáliának rettentő szüksége volt a külföldi tőkére ipara fejlesztéséhez. A Fasizmus fő problémája uralma első évében a külföldi bankárok bizalmának elnyerése volt. Öngyilkosság lett volna elpusztítani az itáliai vállalatokat.

A Fasiszta gazdaságpolitika a kezdetekkor lényegében nem különbözött az összes többi nyugati nemzet politikájától. Az intervencionizmus politikája volt. Ahogy teltek az évek, egyre közelített a náci mintájú szocializmushoz. Amikor Itália – Franciaország veresége után – belépett a Második Világháborúba, gazdasága javarészt a náci minta szerint működött. A fő különbség az volt, hogy a Fasiszták még a náciknál is hatékonytalanabbak és korruptabbak voltak.

De Mussolini nem tudott sokáig nyugton maradni egy saját gyártmányú gazdaságfilozófia nélkül. A fasizmus egy új filozófiaként tetszelgett, ami eddig ismeretlen volt minden nemzet előtt. Azt állította magáról, hogy ő az evangélium, amit az ókori Róma felélesztett szelleme hozott el a hanyatló demokratikus népeknek, kik barbári ősei egyszer elpusztították a Római Birodalmat. Egyszerre volt a Rinascimento és a Risorgimento beteljesedése, a latin zsenialitás felszabadítása az idegen ideológiák láncai alól. Ragyogó vezetője, a páratlan Duce arra volt hivatott, hogy meglelje a végső megoldást a társadalom gazdasági szerveződésének és a társadalmi igazságosság égető problémáira.

A Fasiszta gondolkodók előásták a céhszocializmus rendszerét az elvetett szocialista utópiák szemétdombjából. A céhszocializmus nagyon népszerű volt a brit szocialisták körében az Első világháború utolsó éveiben, és a Fegyverszünetet követő legelső években. Annyira megvalósíthatatlan volt, hogy egyhamar eltűnt a szocialista irodalomból. Soha egyetlen államférfi sem szentelt figyelmet a céhszocializmus ellentmondásos és zavaros terveinek. Szinte teljesen elfelejtették, amikor a Fasiszták új nevet adtak neki, és harsányan kijelentették, hogy a korporativizmus az új társadalmi gyógyír. Ez elragadtatta a nyilvánosságot Itálián kívül és belül. Megszámlálhatatlan könyvet, röpiratot és cikket írtak a stato corporatívo dicsőítésére. Ausztria és Portugália kormányai egyhamar kijelentették, hogy elkötelezték magukat a korporativizmus nemes elve mellett. A Quadragesimo Anno pápai enciklika (1931) tartalmazott néhány bekezdést, ami értelmezhető – de nem szükségszerűen értelmezendő – úgy, mint a korporativizmus támogatása. Franciaországban megannyi ékesszóló támogatásra lelt az eszme.

Mindez csupán üres beszéd volt. A Fasiszták sosem próbálták megvalósítani a korporativista programot, az ipari autonómiát. Korporatív tanácsokra változtatták a kereskedelmi kamarák neveit. Corporazione névvel illették a különböző iparágak kötelező tagságú szervezeteit, amelyek adminisztratív egységek voltak a német mintájú szocializmus megvalósításához, amit a gyakorlatba ültettek. De szóba se jöhetett a corporazione autonómiája. A fasiszta kabinet nem tűrte, hogy bárki beleszóljon a termelés feletti abszolút autoritárius irányításába. A korporatív rendszer bevezetéséről szóló összes terv halott betű maradt.

Itália fő problémája annak viszonylagos túlnépesedése. Korunkban, a kereskedelmi és bevándorlási korlátok korában az olaszok arra ítéltettek, hogy végérvényesen alacsonyabb életszínvonalon éljenek, mint azoknak az országoknak a lakosai, akik kedvezőbb természeti adottságokkal rendelkeznek. A fasiszták egyedül egy módszert láttak e balsorsú helyzet orvosolására: a hódítást. Túl szűklátókörűek voltak, hogy felfogják, hogy a javasolt orvosságuk hamis és a gonosznál is rosszabb. Továbbá annyira megvakította őket az önámítás és a hiú dicsőség, hogy képtelenek voltak megérteni, hogy a provokatív szavaik egyszerűen nevetségesek voltak. A külföldiek, akiket arcátlanul fenyegettek, nagyon jól tudták, hogy mennyire elhanyagolható Itália hadereje.

A fasizmus, ellentétben azzal, amivel támogatói dicsekedtek, nem az itáliai elme eredeti terméke volt. A kezdete egy szakadás volt a marxista szocializmus soraiban, ami kétségkívül egy importált tan. A gazdasági programját a német nem-marxista szocializmustól kölcsönözte, és agresszivitását is hasonlóképp a németektől, a nácik All-deutsche vagy pán-germán elődjeitől vette. Az államigazgatása Lenin diktatúrájának másolata volt. A korporativizmus – az annyit dicsért ideológiai ékköve – brit eredetű volt. A fasizmus egyedüli belföldi hozzávalója a felvonulásainak, műsorainak és fesztiváljainak teátrális stílusa volt.

A rövidéltű Fasiszta epizód vérrel, szenvedéssel és gyalázattal végződőt. De az erők, amik megteremtették a Fasizmust, korántsem halottak. A fanatikus nacionalizmus jellemző vonása napjaink minden olaszának. A kommunisták kétségtelenül nem készek felhagyni a minden ellenvélemény diktatórikus elnyomásának elvével. És a katolikus pártok sem támogatják a lelkiismereti szabadságot, a sajtószabadságot vagy a vallásszabadságot. Valójában Olaszországban csak nagyon kevesen értik meg, hogy a demokrácia és az emberek jogainak elengedhetetlen előfeltétele a gazdasági szabadság.

Megeshet, hogy egyszer felélesztik a Fasizmust egy új névvel, új szlogenekkel és szimbólumokkal. De ha ez megtörténik, az rettentő következményeket fog tartogatni. Hiszen a Fasizmus – ellentétben azzal, amit a Fasiszták hirdettek – nem egy „új életmód”, hanem a pusztítás és a halál régi útja.