A Felvilágosodás korában, azokban az években, amikor az Észak-Amerikaiak megalapozták a függetlenségüket és néhány évvel később, amikor a spanyol és a portugál gyarmatokat független nemzetekké alakították, a nyugati civilizáció uralkodó hangulata optimista volt. Abban az időben minden filozófus és államférfi teljesen meg volt győződve arról, hogy a bőség, a haladás és a szabadság korának kezdetét élik át. Azokban a napokban az emberek arra számítottak, hogy az új politikai intézmények – az Európa és Amerika szabad nemzeteiben felállított alkotmányos reprezentatív kormányzatok – igen előnyös módon fognak működni, és hogy a gazdasági szabadság folyamatosan javítani fogja az emberiség anyagi körülményeit.
Nagyon jól tudjuk, hogy ezek közül a várakozások közül némely túlságosan optimista volt. Kétségtelenül igaz, hogy a tizenkilencedik és a huszadik században megtapasztaltuk a gazdasági körülmények példátlan javulását, ami lehetővé tette, hogy sokkal nagyobb népesség élvezhessen sokkal magasabb életszínvonalat. De immár azt is tudjuk, hogy a tizennyolcadik századi filozófusok számos reménye rettentően szertefoszlott – annak reménye, hogy többé nem lesznek háborúk, és hogy szükségtelenné válnak a forradalmak. Ezek a várakozások nem váltak valóra.
A tizenkilencedik század során volt egy periódus, amikor lecsökkent mind a háborúk száma, mind azok súlyossága. De a huszadik század elhozta a háborús szellem visszatérését, és bizton mondhatjuk, hogy még nem értünk a próbatételek végére, amiken át kell esnie az emberiségnek.
A tizennyolcadik század végén és a tizenkilencedik század elején kezdődő alkotmányos rendszer csalódást okozott az emberiségnek. A legtöbben – és a legtöbb szerző – akik ezzel a problémával foglalkoztak, úgy tűnik, azt gondolják, hogy semmi kapcsolat nincsen a probléma gazdasági és politikai oldala között. Tehát hajlamosak hosszasan foglalkozni a parlamentarizmus – a nép képviselői általi kormányzat – hanyatlásával, mintha ez a jelenség teljesen független volna a gazdasági helyzettől és a gazdasági eszméktől, amelyek meghatározzák az emberek tevékenységeit.
De ez a függetlenség nem létezik. Az ember nem olyan lény, akinek egyrészt van egy gazdasági oldala, és másrészt van egy politikai oldala, amelyek semmilyen módon nem állnak kapcsolatban egymással. Ami azt illeti, amit a szabadság, az alkotmányos kormányzat és a képviseleti intézmények hanyatlásának neveznek, az a gazdasági és politikai eszmék radikális megváltozásának következménye. A politikai események a gazdaságpolitika változásának elkerülhetetlen következményei.
Az eszmék, amelyek vezették az államférfiakat, a filozófusokat és a jogászokat, akik a tizennyolcadik században és a korai tizenkilencedik században kidolgozták az új politikai rendszer alapjait, abból a feltételezésből indultak ki, miszerint egy nemzeten belül minden becsületes polgárnak ugyanaz a végső célja. A végső cél, amelynek minden tisztességes embernek el kellene köteleződnie, a teljes nemzet jóléte, és emellett más nemzetek jóléte is – mivel ezek az erkölcsi és politikai vezetők teljesen meg voltak győződve arról, hogy egy szabad nemzet nem törekszik a hódításra. Teljesen természetes dolognak tartották a pártok közötti viaskodást; tökéletesen normális volt a szemükben, hogy nézeteltérések uralkodnak az államügyek legjobb intézése kapcsán.
Azok az emberek, akik hasonló nézeteket vallottak egy problémáról, együttműködtek, ezt az együttműködést pedig pártnak nevezték. De egy pártrendszer nem volt permanens. Nem függött a teljes társadalmi szerkezetet alkotó egyének pozíciójától. Megváltozhatott, ha az emberek ráeszméltek arra, hogy az eredeti álláspontjuk hibás előfeltevésekre, hibás eszmékre alapult. Ebből a nézőpontból sokan fontos politikai tényezőnek tekintették a választási kampányokban, és később az országgyűlésekben zajló vitákat. A törvényhozói testület tagjainak beszédeit nem úgy tekintették, hogy azok pusztán kihirdetik a világnak, mit akar egy politikai párt. Úgy tekintettek rájuk, mint amik arra törekvő próbálkozások voltak, hogy meggyőzzék a szembenálló csoportokat arról, hogy a felszólaló saját nézetei helyesebbek, előnyösebbek a közjó számára, mint azok, amiket előzőleg hallottak.
A politikai beszédeket, újságcikkeket, röpiratokat és könyveket azért írták, hogy meggyőzzenek. Nem volt ok azt hinni, hogy az ember nem győzheti meg saját álláspontja abszolút helyességéről a többséget, ha a nézetei valóban igazak voltak. Ebből a nézőpontból írták meg az alkotmányos szabályokat a kora tizenkilencedik század törvényhozó testületei.
Azonban ez hallgatólagosan magába foglalta azt, hogy a kormány nem avatkozik bele a piac gazdasági állapotába. Valamint azt, hogy minden polgárnak egyetlen politikai célja van: a teljes ország és a teljes nemzet jóléte. Pontosan ez a társadalmi és gazdasági filozófia az, amit leváltott az intervencionizmus. Az intervencionizmus egy egészen más filozófiának adott életet.
Az intervencionista eszme alapján a kormány feladata támogatást, segélyeket, kiváltságokat biztosítani bizonyos csoportoknak. A tizennyolcadik században az államférfiak úgy vélték, hogy a törvényhozóknak különleges elképzeléseik vannak a közjóról. De amit ma tapasztalunk, amit ma a politikai élet valóságában gyakorlatilag kivétel nélkül megfigyelhetünk a világ összes olyan országában, ahol nem egyszerűen kommunista diktatúra uralkodik, az egy olyan helyzet, amelyben nincsenek többé a szó régi, klasszikus értelmében vett politikai pártok, csak érdekcsoportok.
Egy érdekcsoport az egyének olyan csoportja, amely a nemzet többi részének kárára szeretne különleges kiváltságokhoz jutni. Ez a kiváltság lehet a versengő importcikkekre kivetett vám, lehet állami támogatás, lehet egy törvény, amely megakadályozza, hogy mások versenyre keljenek az érdekcsoport tagjaival. Akárhogy is, különleges helyzetbe hozza az érdekcsoport tagjait. Valami olyasmit ad nekik, amit megtagadnak, vagy amit – az érdekcsoport nézetei szerint – meg kell tagadni más csoportoktól.
Az Egyesült Államokban látszólag fennmaradt a régi idők kétpártrendszere. Ám ez csupán a valóság álcája. Valójában a politikai életet az Egyesült Államokban – és az összes többi országban – az érdekcsoportok küzdelmei és törekvései határozzák meg. Az Egyesült Államokban még mindig van egy Republikánus párt és egy Demokrata párt, de mindkét pártban érdekcsoportok képviselői ülnek. Az érdekcsoportok képviselői pedig jobban érdekeltek együttműködni azokkal, akik a másik pártból ugyanazt az érdekcsoportot képviselik, mint a saját pártjuk tagjaival.
Például ha az ember az Egyesült Államokban olyasvalakivel beszélget, aki valóban ismeri a Kongresszus ügyleteit, azt fogja hallani: „Ez az ember, ez a Kongresszusi képviselő az ezüstcsoportok érdekeit képviseli.” Egy másik pedig a búzatermesztők érdekeit képviseli.
Természetesen az érdekcsoportok mindegyike szükségszerűen egy kisebbség. A munkamegosztáson alapuló rendszerben minden olyan csoportnak kisebbségnek kell lennie, ami kiváltságokra vágyik. És a kisebbségeknek soha nincs esélyük sikerrel járni, hacsak nem működnek együtt más, hasonló kisebbségekkel, hasonló érdekcsoportokkal. Az országgyűlésekben a különböző érdekcsoportok próbálnak koalíciót alkotni, hogy ők lehessenek a többség. De ez a koalíció idővel felbomolhat, mivel vannak olyan problémák, amelyekről lehetetlen egyetértésre jutni más érdekcsoportokkal, és új érdekcsoport-koalíciók alakulnak.
Ez történt Franciaországban 1871-ben – az előállt helyzetet a történészek „a Harmadik Köztársaság hanyatlásának” nevezték. Valójában nem a Harmadik Köztársaság hanyatlása volt; csupán annak a ténynek a szemléltetése, hogy az érdekcsoport-rendszer nem olyasvalami, ami sikerrel alkalmazható egy nagy nemzet kormányzatára.
A törvényhozó testületben ott vannak a búzaipar, a húsipar, az ezüstipar, az olajipar és mindenekelőtt a különböző szakszervezetek képviselői. Egyetlenegy dolgot nem képviselnek a törvényhozásban: a teljes nemzetet. Csak néhányan vannak, akik a teljes nemzet oldalára állnak. És az összes kérdést, még a külpolitikai kérdéseket is a különböző érdekcsoportok szemszögéből vizsgálják.
Az Egyesült Államokban néhány kevésbé népes tagállam érdekelt az ezüst árában. De ezekből a tagállamokból sem mindenki érdekelt benne. Ettől függetlenül az Egyesült Államok évtizedeken át jelentős pénzmennyiséget költött az adófizetők kárára, hogy felvásárolja az ezüstöt a piaci ára fölött. Vagy egy másik példa: az Egyesült Államokban csupán a népesség egy kicsiny része dolgozik a mezőgazdaságban; a népesség nagy részét a mezőgazdasági termékek fogyasztói – de nem a termelői – alkotják. Az Egyesült Államok ettől függetlenül milliárdokat és milliárdokat költ, hogy a potenciális piaci ár fölött tartsa a mezőgazdasági termékek árát.
Az ember nem mondhatja, hogy ez egy apró kisebbségnek kedvező politika, mivel a mezőgazdasági érdekek nem azonosak. A tejtermelő nem szeretné a gabonatermékek magas árát; épp ellenkezőleg, alacsonyabb árra vágyik. Egy csirketenyésztő a takarmány alacsonyabb árát szeretné. Számos összeférhetetlen érdek tevődik össze ezekben a csoportokban. A kongresszusi politika találékony diplomáciája mégis képes lehetővé tenni, hogy a kisebbségi csoportok kiváltságokat kapjanak a többség kárára.
Az egyik helyzet, ami kiváltképp érdekes az Egyesült Államokban, a cukorral kapcsolatos. Talán 500 amerikaiból csak egynek az érdeke a magasabb cukorár. Az 500-ból 499 valószínűleg alacsonyabb cukorárat szeretne. Ettől függetlenül az Egyesült Államok politikája – vámokkal és egyéb különleges intézkedésekkel – elköteleződött a magasabb cukorár mellett. Ez a politika nem csupán azt 499-et károsítja, akik a cukor fogyasztói, hanem egy igen súlyos külpolitikai problémát is teremt az Egyesült Államoknak. A külpolitika célja az együttműködés az összes többi amerikai köztársasággal, akik közül néhány cukrot szeretne eladni az Egyesült Államoknak. Szeretnének többet eladni belőle. Ez illusztrálja, hogyan határozzák meg az érdekcsoportok akár egy nemzet külpolitikáját is.
Az emberek világszerte éveken át írtak a demokráciáról – a népi, reprezentatív kormányzatról. Panaszkodtak a hibái miatt, de a demokrácia, amit kritizálnak, az kizárólag az a demokrácia, amelyben az intervencionizmus az ország politikája.
Ma azt mondják az emberek: „A korai tizenkilencedik században, Franciaország, Anglia, az Egyesült Államok és más nemzetek törvényhozó testületeiben az emberiség nagy problémáiról lehetett beszédeket hallani. A zsarnokság ellen, a szabadságért, az összes többi nemzettel való együttműködésért harcoltak. De manapság gyakorlatiasabbá vált a törvényhozás!”
Persze hogy gyakorlatiasabbak vagyunk; az emberek ma nem beszélnek a szabadságról; a magasabb mogyoróárról beszélnek. Ha ez a gyakorlatiasság, akkor a törvényhozás természetesen jelentősen megváltozott, de nem fejlődött.
Az intervencionizmus által előidézett politikai változások jelentősen meggyengítették a nemzetek és a képviselők erejét ahhoz, hogy ellenálljanak a diktátorok és a zsarnokok törekvéseinek. A törvényhozó képviselők, akiknek az egyetlen feladatuk kielégíteni a szavazókat, akik például a cukor, a tej és a vaj magasabb árát, illetve a gabona (államilag támogatott) alacsonyabb árát szeretnék, csak egy nagyon halvány értelemben képviselhetik a népet; sosem képviselhetik az összes választópolgárt.
A kiváltságokat pártoló szavazók nem eszmélnek arra, hogy vannak ellenfelek is, akik az ellenkezőjét akarják, és akik megakadályozzák az ő képviselőiket, hogy teljesen sikerrel járjanak.
Ez a rendszer továbbá egyrészről az állami kiadások folyamatos növekedésével jár, másrészről pedig sokkal nehezebbé teszi az adók kivetését. Az érdekcsoportok képviselői számos különleges kiváltságot szeretnének az érdekcsoportjaiknak, de nem szeretnék túl nagy adókkal sújtani a támogatóikat.
Nem az volt az elképzelése a modern alkotmányos kormányzat tizennyolcadik századi alapítóinak, hogy egy törvényhozó nem a teljes nemzetet, hanem csak annak a körzetnek egy érdekcsoportját képviseli, amelyben megszavazták; ez az intervencionizmus egyik következménye. Az eredeti elképzelés az volt, hogy a törvényhozói testület minden tagjának a teljes nemzetet kellene képviselnie. Csak azért szavazták meg őket egy bizonyos körzetben, mert ott ismerték őket, és olyan emberek szavazták meg, akik bíztak bennük.
De nem az volt a szándék, hogy azért lépjen a kormányzatba, hogy megszerezzen valami különleges dolgot a választópolgárainak, hogy egy új iskolát, egy új kórházat vagy egy új elmegyógyintézetet kérjen – ezzel jelentősen megnövelve a körzete közkiadásait. A politikai érdekcsoportok magyarázatot adnak arra, hogy miért szinte lehetetlen minden kormánynak megállítani az inflációt. Amint a választott hivatalnokok megpróbálják korlátozni a kiadásokat, limitálni a költekezést, az érdekcsoportok támogatói, akik haszonra tesznek szert az állami költségvetés bizonyos tételeiből, megjelennek és kijelentik, hogy ezt a bizonyos projektet nem lehet elvállalni, vagy azt el kell végezni.
A diktatúra természetesen nem oldja meg a gazdasági problémákat, mint ahogy a szabadság problémáit sem. Egy diktátor talán azzal kezdi, hogy mindenféle ígéreteket tesz, de – mivel diktátor – nem fogja betartani őket. Ehelyett azonnal el fogja fojtani a szólásszabadságot, hogy az újságok és a politikai beszédírók ne mutathassanak rá – napokkal, hónapokkal vagy évekkel később – hogy valami mást mondott a diktatúrájának első napján, mint később.
Ahogyan a szabadság hanyatlására tekintünk napjaink számos országában, eszünkbe juthat a rettenetes diktatúra, amit egy olyan nagy országnak kellett átélnie a közelmúltban, mint Németország. Ennek eredményeként az emberek a szabadság pusztulásáról és a civilizációnk bukásáról beszélnek.
Az emberek azt mondják, hogy végül az összeomlás és a pusztulás vár minden civilizációra. Kimagasló gondolkodók támogatják ezt az elképzelést. Az egyik közülük egy német tanár, Spengler volt, egy másik pedig – aki sokkal népszerűbb – az angol történész, Toynbee. Azt mondják nekünk, hogy öreg a civilizációnk. Spengler a növényekhez hasonlította a civilizációkat, amik egyre csak nőnek és nőnek, de idővel véget ér az életük. Azt mondja, ugyanez igaz a civilizációkra is. Viszont egy civilizáció és egy növény metaforikus összehasonlítása teljesen önkényes.
Mindenekelőtt az emberiség történelmében nagyon nehéz megkülönböztetni az önálló, független civilizációkat. A civilizációk nem függetlenek, hanem egymástól függnek, folyamatosan befolyásolják egymást. Tehát nem beszélhetünk egy bizonyos civilizáció hanyatlásáról úgy, mint ahogyan egy bizonyos növény haláláról szólhatunk.
De ha cáfoljuk is Spengler és Toynbee tanait, még mindig megmarad egy igen népszerű összehasonlítás: a hanyatló civilizációk összehasonlítása. Kétségtelenül igaz, hogy a Római Birodalom időszámításunk szerint a második évszázadban egy tündöklő civilizációt gondozott, hogy Európa, Ázsia és Afrika azon részein, ahol a Római Birodalom uralkodott, a civilizáció magas foka uralkodott. Úgyszintén magas volt a gazdasági civilizáció foka, ami a munkamegosztás egy bizonyos fokára alapult. Bár napjaink állapotához viszonyítva igen primitívnek tűnik, kétségtelenül jelentős volt. Elérte a munkamegosztás legmagasabb fokát a modern kapitalizmus előtt. Nem kevésbé igaz, hogy ez a civilizáció összeomlott, kiváltképp a harmadik évszázadban. A Római Birodalom széthullása ellehetetlenítette, hogy a rómaiak ellenálljanak a külső agressziónak. Bár az agresszió nem volt súlyosabb, mint amit a rómaiak újra és újra visszavertek az előző évszázadok során, nem tudtak többé ellenállni azután, ami a Római Birodalmon belül történt.
Mi történt? Mi volt a probléma? Mi okozta egy birodalom összeomlását, ami minden tekintetben elérte a civilizáció legmagasabb fokát, amit a tizennyolcadik század előtt valaha elértek? Az igazság az, hogy ami elpusztította ezt az ősi civilizációt, az valami hasonló – majdnem azonos – volt azzal, ami napjainkban fenyegeti a civilizációnkat: egyrészt az intervencionizmus, másrészt az infláció. A Római Birodalom intervencionizmusa abból a tényből állt, hogy a Római Birodalom – az azt megelőző görög politikát követve – nem tartózkodott az árszabályozástól. Ez az árszabályozás sokáig enyhe volt, gyakorlatilag valódi következmények nélkül, mivel évszázadokig nem próbálta az árakat a piaci szint alá csökkenteni.
De amikor kezdetét vette az infláció a harmadik évszázadban, a szegény rómaiak még nem rendelkeztek az infláció modern technikai eszközeivel. Nem tudtak pénzt nyomtatni; devalválniuk kellett az érméket, és ez az inflációnak egy sokkal alsóbbrendű rendszere volt a mai rendszerhez képest, ami – a nyomda használatával – könnyedén el tudja pusztítani a pénz értékét. De a célnak megfelelő volt, és ugyanazt eredményezte, mint az árkontroll – mivel a hatalom által elrendelt árak immár alacsonyabbak voltak azoknál a potenciális áraknál, amelyekre az infláció emelte a különböző árucikkeket.
Eredményképpen természetesen csökkent a városokban az étel kínálata. A városban élő emberek arra kényszerültek, hogy visszamenjenek vidékre, és visszatérjenek a mezőgazdasági élethez. A rómaiak nem eszméltek rá, hogy mi történik. Nem értették. Nem fejlesztették ki a mentális eszközöket, amelyekkel értelmezhetnék a munkamegosztás problémáit, illetve az infláció piaci árakra gyakorolt hatásának következményeit. Azt természetesen nagyon jól tudták, hogy ez az infláció, ez a devalválás rossz volt.
Következményképp a császárok törvényeket hoztak a költözés ellen. Megtiltották a városlakóknak, hogy vidékre vándoroljanak, de ezek a törvények hatástalanok voltak. Amint az embereknek nem volt mit enniük a városban, amint éheztek, semmilyen törvény nem tarthatta őket vissza attól, hogy elhagyják a városokat és visszatérjenek a mezőgazdasághoz. A városlakók többé nem tudtak kézművesként dolgozni a városok feldolgozóiparaiban. És ahogyan a városok elveszítették a piacaikat, többé senki nem tudott semmit vásárolni bennük.
Tehát azt látjuk, hogy a Római Birodalom városai a harmadik évszázadtól fogva hanyatlásnak indultak, a munkamegosztás intenzitása pedig alacsonyabbra csökkent, mint ami előtte volt. Végül megjelent az önellátó háztatás, a „villa” – ahogy azt a későbbi törvényekben hívták – középkori rendszere.
Tehát ha az emberek hozzávetik a mi helyzetünket a Római Birodalom állapotával és azt mondják: „Ugyanúgy fogunk járni,” van okuk ezt mondani. Találhatnak néhány hasonló tényt. De hatalmas különbségek is vannak. Ezek a különbségek nem azzal a politikai rendszerrel kapcsolatosak, amely a harmadik évszázad második felében volt érvényben. Akkoriban átlagosan minden harmadik évben meggyilkoltak egy császárt, és a gyilkosa vagy a halálának okozója lett az örököse. Három év múlva – átlagosan – ugyanez történt az új császárral. Amikor Diocletianus 284-ben császár lett, egy ideig próbálta megfékezni a hanyatlást, de mindhiába.
Olyan tekintetben hatalmasok a különbségek napjaink körülményei és Róma körülményei között, hogy a Római Birodalom összeomlását okozó intézkedések nem előre megfontolt lépések voltak. Azt mondanám, nem megvetésre méltó, formalizált doktrínák eredményei voltak.
Ezzel ellentétben viszont napjaink intervencionista eszméit, szocialista eszméit, inflációs eszméit írók és professzorok találták ki és formalizálták. És főiskolákon és egyetemeken tanítják őket. Ha azt mondják: „Napjaink helyzete sokkal rosszabb” én azt válaszolom: „Nem, nem rosszabb.” Jobb, a véleményem szerint, mivel az eszméket legyőzhetik más eszmék. Senki sem kételkedett abban a Római császárok korában, hogy a kormánynak jogában állt és helyes politika volt maximumárakat meghatározni. Ezt senki nem vitatta.
De most, hogy vannak iskolák és professzorok és könyvek, amik ezt javasolják, nagyon jól tudjuk, hogy ez egy megvitatandó probléma. Akadémiai teoretikusok dolgozták ki az összes rossz eszmét, amitől ma szenvedünk, ami olyannyira károssá tette a politikát.
Egy híres spanyol szerző [José Ortega y Gasset] a „tömegek lázadásáról” beszélt. Nagyon óvatosnak kell lennünk, amikor ezt a kifejezést használjuk, mert ezt a lázadást nem a tömegek intézték: az értelmiségiek szervezték. És nem a tömegek soraiból jöttek azok az értelmiségiek, akik megalkották ezeket a tanokat. A marxista tan azt színleli, hogy egyedül a proletárok vallják a helyes eszméket, és egyedül a proletár elme teremtette a szocializmust, de az összes szocialista szerző kivétel nélkül burzsoá volt olyan értelemben, ahogyan a szocialisták használták ezt a kifejezést.
Karl Marx nem a proletariátus tagja volt. Egy ügyvéd fia volt. Nem kellett dolgoznia, vagy egyetemre mennie. Úgy tanult az egyetemen, ahogyan a jól menő emberek gyermekei teszik napjainkban. Később és élete hátralevő részében barátja, Friedrich Engels támogatta, aki – gyárosként – a „burzsoázia” legrosszabb fajtája volt a szocialista tanok szerint. A marxizmus nyelvével élve kizsákmányoló volt.
Az eszmék eredménye minden, ami napjainkban történik a társadalmi életben. Jó dolgok és rossz dolgok egyaránt. Ami szükséges, az megküzdeni a rossz eszmékkel. Küzdenünk kell minden ellen, amit rosszallunk a közéletben. A rossz eszméket jobb eszmékkel kell helyettesítenünk. Meg kell cáfolnunk a tanokat, amelyek szakszervezeti erőszakot támogatnak. Elleneznünk kell a tulajdonelkobzást, az árkontrollt, az inflációt és mindazon csapást, amitől szenvedünk.
Az eszmék, és egyedül az eszmék boríthatják fénybe a sötétséget. Ezeket az eszméket úgy kell a nyilvánosság elé tárni, hogy meggyőzzék az embereket. Meg kell győznünk őket arról, hogy ezek az eszmék a helyes eszmék, nem pedig a rosszak. A tizenkilencedik század nagy korszaka, a kapitalizmus nagy vívmányai a klasszikus közgazdászok eszméinek, Adam Smith és David Ricardo, Bastiat és mások eszméinek eredményei voltak.
Csupán arra van szükségünk, hogy jobb eszmékkel helyettesítsük a rossz eszméket. Remélem és biztos vagyok abban, hogy ezt el fogja végezni a feltörekvő nemzedék. A civilizációnk nem ítéltetett halálra, ahogyan azt Spengler és Toynbee mondja. A civilizációnkat nem fogja meghódítani Moszkva szelleme. A civilizációnknak élnie kell és élni is fog. És jobb eszmék segítségével fog túlélni, mint amelyek most kormányozzák a világ nagy részét, és ezeket a jobb eszméket a feltörekvő nemzedéknek kell megalkotnia.
Nagyon jó jelnek tartom, hogy míg ötven évvel ezelőtt tulajdonképpen a világon senkinek nem lett volna bátorsága ahhoz, hogy bármit is mondjon a szabad gazdaság mellett, most vannak – legalábbis a világ némely fejlett országában – intézmények, amelyek a szabad gazdaság elterjesztésének a központjai, mint például a „Centro” az Önök országában, amely meghívott engem, hogy Buenos Airesbe jöjjek és mondják néhány szót ebben a csodás városban.
Nem mondhattam sokat ezekről a fontos kérdésekről. Hat előadás talán sok egy közönségnek, de nem elegendő egy szabad gazdasági rendszer teljes filozófiájának kifejtéséhez, és kétségtelenül nem elég az összes ostobaság megcáfolásához, amit az elmúlt ötven évben írtak az általunk érintett gazdasági kérdésekről.
Nagyon hálás vagyok ennek a központnak, hogy biztosította számomra annak lehetőségét, hogy beszédet mondhassak egy ilyen kitűnő közönség számára, és remélem, hogy pár éven belül jelentősen megnövekedik a száma azoknak, akik a szabadság eszméjét támogatják ebben az országban és más országokban. Én magam teljesen biztos vagyok a szabadság – mind a politikai, mind a gazdasági szabadság – jövőjében.
