Olvasási idő: 8 perc
Olvasási idő: ~ 8 perc

 

A piacgazdaság – a kapitalizmus – alapköve az anyagi termelési tényezők magántulajdonlása és a magánvállalkozás. A fogyasztók döntik el – vásárlásukkal vagy a vásárlástól való tartózkodásukkal – hogy végső soron mit termeljenek, milyen mennyiségben és minőségben. A fogyasztók teszik nyereségessé azoknak az üzletembereknek a tevékenységét, akik a legjobban engedelmeskednek a kívánságaiknak, és veszteségessé azokét, akik nem azt termelik, amit a legsürgetőbben követelnek. A profitok azoknak a kezére játsszák a termelési tényezőket, akik a lehető legügyesebben elégítik ki a fogyasztók legsürgetőbb szükségleteit, míg a veszteségek elsodorják őket a hatékonytalan üzletemberek birtokából. Az olyan piacgazdaságban, amit nem szabotált a kormány, a tulajdonosok úgyszólván a fogyasztók megbízottjai. A piacon egy napról napra ismétlődő népszavazás dönt arról, ki, miből, mennyit birtokoljon. A fogyasztók azok, akik egyeseket gazdaggá, másokat nincstelenné tesznek.

A vagyoni és a jövedelmi egyenlőtlenség alapvetően jellemző a piacgazdaságra. Ez az eszköz, amellyel a fogyasztók a kívánságaik szolgálatára kényszerítik a termelőket. A vagyoni és a jövedelmi egyenlőtlenség mindenkit, aki termelő tevékenységet végez, arra késztet, hogy a fogyasztókat a legjobb tudásával szolgálja. Versenyt teremt. Az tesz szert a legtöbb profitra és a legnagyobb vagyonra, aki a legjobban szolgálja a fogyasztókat.

Azokban a társadalmakban, amelyeket Adam Ferguson, Saint-Simon és Herbert Spencer militarisztikusnak, napjaink Amerikájában pedig feudálisnak neveznek, a földtulajdonok erőszakos elbitorlás során, vagy a hódító hadúrtól származó adományként keletkeztek. Néhányan több, mások kevesebb, megint mások pedig semmi tulajdonnal nem rendelkeztek, mivel a törzsfőnök így döntött. Egy ilyen társadalom esetében helyes a megállapítás, hogy a nagy földbirtokosok a nyomorgó földnélküliek árán élvezhetik a jólétet. A helyzet viszont egészen más a piacgazdaságban. A vállalatok nagysága nem károsítja, hanem javítja mások körülményeit. A milliomosok úgy tesznek szert a vagyonukra, hogy olyan árucikkekkel látják el a tömegeket, amelyek korábban elérhetetlenek voltak a számukra. Ha a törvények meggátolnák, hogy meggazdagodjanak, az átlagos háztartásnak le kellene mondania számtalan eszközről és kellékről, ami napjainkban átlagos felszerelésnek számít. Azért élvezi az Egyesült Államok a történelem legmagasabb életszínvonalát, mert számos nemzedéken át kerülték a „kiegyenlítést” és az „újraelosztást”. A vagyonok és a jövedelmek egyenlőtlensége a tömegek jólétét, nem pedig bárkinek a nélkülözését eredményezi. Ahol „kisebb az egyenlőtlenség”, ott a tömegek életszínvonala is szükségszerűen alacsonyabb.

Az „elosztás” iránti kereslet

A demagógok szerint annak az egyenlőtlensége, amit ők a vagyon és a jövedelmek „eloszlásának” neveznek, önmagában is minden rossz legrosszabbja. Az igazságosság elve megköveteli az egyenlő eloszlást. Ennélfogva mind fair, mind pedig célszerű elorozni a gazdagok többletét – vagy legalábbis annak jelentős részét – és azoknak adni, akik kevesebbet birtokolnak. Ez a filozófia hallgatólagosan előfeltételezi, hogy az efféle politika nem fogja károsan befolyásolni a termelést. De ha ez igaz is volna, az átlagember vásárlóerejéhez hozzáadott összeg sokkal kisebb lenne, mint amit a népszerű illúziók feltételeznek. Ami azt illeti, a gazdagok luxuscikkei csupán egy apró részét képezik a nemzet teljes fogyasztásának. A gazdagok jövedelmük legnagyobb részét nem fogyasztásra költik, hanem megtakarítják és befektetik. Pontosan ennek köszönhető a nagy vagyonuk. Ha a pénzt, amit a sikeres üzletemberek produktív használatra fogtak volna, az állam használja fel jelen kiadásaira, vagy az embereknek adják – akik fogyasztásra költik azt – lelassul vagy teljesen megtorpan a tőke további felhalmozódása. Akkor pedig többé nem is reménykedhetünk a gazdasági növekedésben, technológiai fejlődésben és az átlagéletszínvonal emelkedésében.

Amikor a Kommunista kiáltványban Marx és Engels az „erős progresszív jövedelemadót”, illetve „minden örökösödési jog eltörlését” javasolták annak érdekében, hogy „a burzsoáziától fokról fokra elragadjanak minden tőkét,” a kitűzött céljuk – tehát a piacgazdaság szocializmussal történő helyettesítése – tekintetében következetesek voltak. Teljesen tudatában voltak ezeknek az intézkedéseknek az elkerülhetetlen következményeivel. Nyíltan kijelentették, hogy ezek a rendeletek „gazdasági szempontból elégtelenek és tarthatatlanok”, és csak azért támogatják őket, mert „szükségessé teszik a további beavatkozást” a kapitalista társadalmi rendbe, és „mint az egész termelési mód átalakításának eszközei” – azaz mint a szocializmus megvalósításának eszközei – „elkerülhetetlenek”.

De egészen más dolog, amikor a Marx és Engels által „gazdasági szempontból tarthatatlannak” nevezett intézkedéseket olyan emberek javasolják, akik azt színlelik, hogy szeretnék megőrizni a piacgazdaságot és a gazdasági szabadságot. Ezek a magukat középutasnak nevező politikusok vagy álszentek – akik úgy szeretnék megvalósítani a szocializmust, hogy megtévesztik az embereket a valódi szándékaikról – vagy ignorámuszok, akik nem tudják, miről beszélnek. Hiszen a jövedelemre és a vagyonra kivetett progresszív adók és a piacgazdaság megőrzése kölcsönösen kizárják egymást.

A középutas a következőképpen érvel: „Semmi okunk nincsen azt gondolni, hogy egy üzletember nem nyújtaná a legjobb teljesítményét, csak mert tudja, hogy a nyeresége nem őt fogja gazdagítani, hanem mindenkit. Ha nem is altruista – akit nem érdekel a haszon, és önzetlenül munkálkodik a közjó érdekében – akkor sem lesz semmi oka előnyben részesíteni a kevésbé hatékony munkavégzést a hatékony üzleti tevékenységgel szemben. Nem igaz, hogy a nyereségvágy az egyetlen dolog, ami hajtja az ipar nagy kapitányait. Éppen annyira fűti őket a vágy, hogy tökéletesítsék a terméküket.”

Ez az érvelés viszont teljesen elvéti a lényeget. Ami számít, az nem a vállalkozók viselkedése, hanem a fogyasztók felsőbbrendűsége. Feltételezhetjük, hogy az üzletemberek még akkor is a legjobb képességük szerint szolgálnák a fogyasztókat, ha buzgalmuk és iparkodásuk számukra semmi előnnyel nem járna. Ilyenkor azt fogják megvalósítani, ami szerintük a legjobban szolgálja a fogyasztókat. Ezesetben viszont többé nem a fogyasztók döntenek arról, mit kapnak. Be kell érniük azzal, ami a vállalkozó szerint a legjobb nekik. A vállalkozók lesznek felsőbbrendűek, nem pedig a fogyasztók. Ugyanis így a fogyasztóknak többé nem áll módjában azokra az üzletemberekre bízni a termelést, akiknek a leginkább szeretik a termékeit, illetve nem tudják többé szerényebb pozícióba száműzni azokat, akiknek a termékeit kevésbé értékelik.

Ha körülbelül hatvan évvel ezelőtt vezették volna be a vállalati profitokra, az egyéni jövedelmekre és az örökösödésre vonatkozó jelenlegi adószinteket, akkor vagy egyáltalán nem, vagy csupán egy kisebbség számára, kis mennyiségben állították volna elő azokat az új termékeket, amelyek megemelték az „átlagember” életszínvonalát. A Ford vállalatok nem léteznének, ha azonnal eladóztatták volna Henry Ford nyereségét, amint szert tett rá. 1895 vállalati rendszere maradt volna fenn. Megszűnt volna – vagy legalábbis jelentősen lelassult volna – az új tőke felgyülemlése. A termelés növekedése a népességnövekedés mögött kullogna. Szükségtelen részletezni egy ilyen állapot következményeit.

A nyereség és a veszteség mutatja meg a vállalkozónak, mit kívánnak a legsürgősebben a fogyasztók. És egyedül az a profit teszi lehetővé, hogy a vállalkozó a fogyasztók követeléseihez igazítsa a tevékenységét, amit hazavihet. Ha elkobozzák ezt a profitot, megakadályozzák, hogy engedelmeskedjen a fogyasztók utasításainak. Ekkor a piacgazdaságot megfosztják a kormánykerekétől, és értelmetlen zűrzavarrá változik.

Az emberek csak azt fogyaszthatják el, amit előtte megtermeltek. Korunk nagy problémája pontosan ez: ki döntsön arról, mit termeljenek és fogyasszanak: az emberek vagy az állam? Maguk a fogyasztók, vagy az atyáskodó kormány? Ha az ember a fogyasztók mellett dönt, a piacgazdaságot választja. Ha a kormány mellett dönt, a szocializmust választja. Nincs harmadik megoldás. Nem lehet részekre osztani annak a meghatározását, hogy milyen célokra használják a különböző termelési tényezők egyes egységeit.

A kiegyenlítés követelése

A fogyasztók felsőbbrendűsége abban a tényben rejlik, hogy hatalmukban áll azok irányítása alá helyezni az anyagi termelési tényezőket – tehát azokat megbízni a termelési tevékenységekkel – akik a leghatékonyabban szolgálják őket. Ez magával vonja a vagyon és a jövedelmek egyenlőtlenségét. Ha az ember el szeretné törölni a vagyon és a jövedelmek egyenlőtlenségét, el kell utasítania a kapitalizmust és a szocializmus oldalára kell állnia. (Arra a kérdésre a szocializmus elemzésekor kerülhet sor, hogy tényleg megvalósítaná-e a jövedelmi egyenlőséget egy szocialista rendszer.)

Ámde – mondják a középutasok – mi nem szeretnék teljesen eltörölni az egyenlőtlenséget. Csupán csökkenteni szeretnénk a mértékét.

Ugyanekkor ezek az emberek úgy tekintenek az egyenlőtlenségre, mintha valami gonoszra néznének. Nem azt jelentik ki, hogy jó és feltétlenül megőrzendő egy bizonyos fokú egyenlőtlenség, amit pontosan, bármiféle önkényes mércétől vagy személyes ítélettől mentesen meg lehet állapítani. Épp ellenkezőleg, kijelentik, hogy az egyenlőtlenség önmagában véve rossz, és csupán azt állítják, hogy a kisebb egyenlőtlenség kisebb rossz, mint a nagyobb egyenlőtlenség, mint ahogyan a kevesebb méreg az ember szervezetében is kisebb rossz, mint egy nagyobb dózis. De ha ez így van, akkor a tanukban logikusan nincsen olyan pont, ahol meg kellene torpannia az egyenlőségre törekvésüknek. Azt, hogy elérték-e azt a fokú egyenlőtlenséget, amit elég alacsonynak tartanak – amin már nem szükséges tovább egyenlősíteni – pusztán a személyes, önkényes, emberről emberre, és az idő előrehaladtával változó értékítélet mondja meg. Mivel az egyenlősítés bajnokai azzal dicsőítik a vagyonelkobzást és az „újraelosztást,” hogy az csak egy kisebbséget károsít – csak azokat, akiket „túl” gazdagnak tartanak – míg a többség előnyére válik, semmilyen érvet nem tudnak felhozni azok ellen, akik többet és többet követelnek az egyenlősítés politikájából. Amíg marad bármennyi egyenlőtlenség, addig lesznek olyanok, akiket az irigység arra késztet, hogy az egyenlősítés politikájáért harcoljanak. Semmit nem lehet felhozni a következtetésük ellen: ha a vagyon és a jövedelmek egyenlőtlensége szörnyűség, semmi okuk belenyugodni bármekkora egyenlőtlenségbe, legyen az bármilyen kicsi: az egyenlősítés nem állhat meg mindaddig, amíg tökéletesen ki nem egyenlítette mindenki vagyonát és jövedelmét.

A profitokra, a jövedelmekre és a vagyonokra kiszabott adóterhek történelme minden országban világosan mutatja, hogy amint elfogadják az egyenlősítés elvét, nincsen olyan pont, ahol megállítható az egyenlősítés politikájának menetelése. Ha akkoriban, amikor törvénybe iktatták az amerikai alkotmány tizenhatodik módosítását, valaki megjósolta volna, hogy néhány évvel később a jövedelemadó azokba a magasságokba fog törni, amit napjainkban tapasztalhatunk, a módosítás támogatói őrültnek nevezték volna. Kétségtelen, hogy a Kongresszusban csupán egy apró kisebbség fogja komolyan ellenezni az adók progresszív elemének súlyosbítását, ha az adminisztráció vagy egy, az újraválasztási esélyeit növelni kívánó képviselő annak fokozását javasolja. Hiszen a napjaink álközgazdászai által tanított doktrínák befolyása alatt néhány józan gondolkodót leszámítva mindenki azt hiszi, hogy annak a puszta ténye károsulttá teszi őt, hogy a jövedelme alacsonyabb, mint másoknak, illetve hogy nem rossz politika elkobozni a különbséget.

Hasztalan becsapni magunkat. A jelenlegi adópolitika a vagyon és a jövedelmek teljes egyenlősítésére, így a szocializmusra törekedik. Ez a trend csak akkor fordítható vissza, ha az emberek megértik a szerepet, amit a nyereség és a veszteség, illetve a belőlük fakadó egyenlőtlenség játszik a piacgazdaság működésében. Az embereknek meg kell tanulniuk, hogy a sikeres vállalkozásnak köszönhető vagyongyarapodás és a saját életszínvonaluk növekedése összefügg. Meg kell érteniük, hogy a nagyvállalatok nem gonoszak, hanem mind az okai, mind a következményei annak a ténynek, hogy élvezhetik azokat a javakat, amik az „amerikai életstílust” jellemzik.