Sokakat a legkevésbé sem érdekel a politika. Egy bizonyos szempontból, aligha hibáztathatjuk őket. A politika - a politizálás - a kívülálló szemében gyakran nem tűnik másnak, mint a bulvár és a pletykálás leggusztustalanabb formájának. Úgy tűnhet, a politika iránt érdeklődni nem több, mint a politikusok őszintén visszataszító mindennapi tettein és életén csámcsogni. Mintha a politizálás számos tulajdonságában hasonlítana a sporthoz, ahol minden ember egy-egy oldalt választ, majd annak szurkol, csak épp sokkal gyomorforgatóbb és ocsmányabb, mert ebben a sportban végül minden félről kiderül, hogy gátlástalanul csal. Az emberek mintha megpróbálnák kiválasztani a legkevésbé becstelenek, legkevésbé hazugok és legkevésbé tolvajok - de még mindig becstelen hazug tolvajok - csoportját, majd szidalmaznák a többi párt és politikus támogatóit, mert az általuk pártolt embereken kétszer annyi a fekália, mint azokon, akik mellet ők állnak.
Ami azt illeti, valóban ez a politika, és egy pillanatig sem próbálkoznék azzal, hogy ezt próbáljam kedvező fényben feltüntetni a kedves olvasó előtt.
Viszont adhatunk a "politika" kifejezésnek egy egészen más értelmet. Vizsgálhatjuk társadalmunk e szegletét filozófiai szemmel. A mindennapok visszataszító politikai civakodásai felé emelkedhetünk, és helyettük megvizsgálhatjuk az alapvető kérdéseket, amelyek társadalmunkat formálják: Mi a szabadság? Mik a jogok? Mi az igazságosság? Mi a törvény? Mi az Állam? Mi az adóztatás? Röviden, vizsgálhatjuk a társadalmunkat és a politikai erőket politikafilozófiai szempontból. Hogy ez milyen értéket ad a politika iránt közönyös ember életéhez? Hadd vázoljam fel.
Az Alvilág
Az életem során összesen nem szembesültem annyi gyűlölettel és szóbeli méreggel, mint amennyit az elmúlt egy év során tapasztaltam, miközben ezt az oldalt építettem. Hogy a filozófiailag nem épp kifinomult emberek büntetőtáborba kívántak, vagy a lincselésemre buzdítottak, esetleg köztörvényes bűnözőnek neveztek, az csupán annak a jéghegynek a csúcsa, amellyel szembetalálom magam.
Szeretném röviden leírni, miben látom e felettébb kellemetlen jelenség gyökerét, mivel úgy gondolom, úgy találjuk meg leginkább a filozófia értéket, ha megvizsgáljuk, miért reagáltak ilyen irtózatos módon sokan azok közül, akik megpillantották ezt az értéket.
Az emberiség által elmondott mitológiákban a legelső írott feljegyzésektől napjaink filmművészetéig feltűnik a Hős mítosza. A Hős mítosza szimbolikus jelentésű. Nem csupán a képernyőn vagy az ősi történetben szereplő főhős történetét meséli el, hanem ezzel a történettel az emberi lény személyes pszichológiai fejlődését szimbolizálja a tudattalan állapottól a hős küzdelmein át a győzelem jelenetéig, amikor az egyén személyisége teljesen kiforrottá válik, és az énjébe forrasztott minden benne rejlő lehetőséget, képességet, minden lappangó tudást, kigyomlálta minden gonosz hajlamát.
A Hős mítosza tehát az emberiség kezdete óta arra tanítja az embert, hogy küzdelmen, szenvedésen és áldozaton át vezet az út egyénisége teljes kiteljesedéséhez.
Ez a Hős számos esetben fenyegeti a fennálló uralmi rendet. Jézus történetében Heródes király annyira féltette uralmát, hogy lemészároltatott minden újszülött fiúgyermeket. Kamsa uralkodó úgyszintén gyermekmészárlásba kezdett, hogy megakadályozza Krisna születését. Az iráni Zarathustra idején uralkodó király megpróbálja leszúrni az újszülött prófétát. Hóruszt elrejtik a vérére szomjazó nagybátyja elől...
Ezek a mitológiák minden embernek szólnak. Születésekor minden emberben benne rejlik a hős, aki a fejlődést képviseli, aki küzdelmein keresztül kibontakoztathatja személyisége legteljesebb formáját, és ezzel előrelendítheti az emberi világot. Amikor filmeket nézünk, a hőssel azonosulunk, és vele együtt éljük át a szenvedéseket és a számtalan kalandot, és ebből nyerünk erőt saját életünk harcához.
Legalábbis ezt hisszük.
Hiszen mindenki szeretne saját életének hőse lenni. Mindenki szeretné magát Harry Potter, Bilbó vagy megannyi más karakter szerepébe képzelni, aki bátran felveszi a harcot a gonosszal, és erényei folytán győzedelmeskedik. Szeretnénk ezt hinni, de a valóságban ez közel sem így van.
A hősi mitológiáknak két további szerves része a hívás illetve az alvilágba történő leereszkedés motívuma. A hívás motívumát jól ismerjük: a Megyében megjelenik Gandalf, mágikus bagoly levelet hoz az ifjú Potternek, egy béka a királylányhoz szól, esetleg egy profetikus álmot lát a hős.
A hívás után a hős leereszkedik az alvilágba, illetve szembeszáll a birodalmat fenyegető lényekkel. Ez az alvilágba való leereszkedés számtalan formát ölthet: Jónást vagy Pinokkiót elnyeli egy szörnyeteg, Szimba az apja birodalmán kívül eső területre téved, mások önként a Hadészbe, a holtak birodalmába, a Pokolba, vagy mély barlangokba, óceánba, erdőbe utaznak.
A leereszkedés végén a hős új emberként emelkedik vissza az életbe.
Ez ugyanazt a történetet meséli el, mint ami az elmében történik, amikor az ember radikálisan új és eddigi hitrendszerének ellentmondó ismeretekre - főleg erkölcsi ismeretekre - lel. Az új tények teljesen felbontják a világról alkotott eddigi képét: "ami lent volt, az felkerül, ami fenn volt, az elmerül," ami eddig helyesnek látszott, az most a gonosz képében tetszeleg, az eddig járt út pedig tévútnak látszik. Az új tények ismeretében az ember a káosz örvényében találja magát - az alvilágban - ahol időtlen időket eltölthet. Végül pedig, miután "leküzdötte a szörnyeket," azokat a tudattartalmakat és tudattalan erőket, amik konfliktusba kerültek az új ismerettel, egy sokkal teljesebb személyiség emelkedik ki, aki magába olvasztotta az eddig elkerült ismereteket - az ismereteket a társadalmi világáról, közeli ismerőseiről és családtagjairól, és főképp önmagáról.
Hősiesség a való világban
A politikafilozófiával kapcsolatban csupán egy fontos kérdés erejéig kellett mindezt megismernünk: mit tesz az az ember, akinek a hívás hallatán nincs mersze leereszkedni az alvilágba? Mit tesz az az ember, akit felkeres egy olyasvalaki, mint azok, akiknek az írásai olvashatóak ezen az oldalon, és egy igen egyszerű, igen rövid és igen letisztult érvelés során bemutatja neki, hogy az adószedés rablás, hogy az állam semmi több, mint annak az agresszív erőszaknak az intézményesített elkövetője, amit mindannyian megvetünk a magánéletünkben, ő pedig nem hajlandó leereszkedni abba a káoszba, amelyet ez a felismerés eredményez - amiből teljesebb emberként emelkedne fel? Nos, őszinte természetesen nem lehet, hiszen ha nyíltan bevallaná magának, hogy "nem vagyok képes végigmenni ezen az úton," és ráébredne arra, hogy nem képes azonosulni a mitológiai hős, "a fény gyermeke" szerepével, annak épp ugyanez lenne a lelki következménye: a megdöbbentő, új ismeretek örvénylő káosza.
Ha nem tetszik a hír, természetesen le kell mészárolni a hírhozót.
Persze egyre jelentősebb azoknak a száma, akik képesek átküzdeni magukat saját lelkük káoszán, és akik saját hősi küzdelmükből teljesebb emberként tértek vissza az élők birodalmába.
És itt rejlik a válasz eredeti kérdésünkre, hogy miért érdekelje a politika az embert. Nem pusztán azért, mert egész életedben a politikai uralom elnyomása alatt éltél és fogsz élni; nem azért, mert az uralkodói kaszt egész ifjúkorodban tétlenségre kényszerített közoktatási rendszerén át; nem azért, mert miután kijössz onnan, kirabolnak és egyre nagyobb mértékben megszabják, mit és hogyan csinálj. Nem azért, mert bölcsőtől a sírig alá vagy rendelve a politikai hatalom akaratának és az életed egyre nagyobb része fölött veszi át az uralmat. Nem azért, mert napról napra egyre fogyatkozik a szabadságod. Valóban, ezek mind fontos érvek amellett, hogy miért érdekeljen a politika; hiszen attól, hogy te figyelmen kívül hagyod az uralkodóidat, attól ugyanúgy az alattvalójuk maradsz.
De számunkra nem ez a fontos.
Egészen köznapian fogalmazva, azért érdemes foglalkozni a politikával, mert azon keresztül lehetőséged nyílik arra, hogy jobb emberré válj. Nem olyan értelemben, hogy jobb szakács leszel, jobb leszel a csajoknál, vagy kellemesebb beszélgetőpartner leszel (kivéve, ha a kellemesebb alatt azt érted, hogy olyasvalaki, aki folyamatosan a bizonytalan ismeretek káoszába taszítja az ismerőseit és minden családtagját). Jobb ember leszel, olyan értelemben, mint ahogy az abolicionisták jobb emberek voltak azoknál, akik helyesnek tartották a rabszolgatartást. Ahogyan a keresztények jobb emberek voltak azoknál, akik a Colosseum lelátójáról ujjongtak a lemészárlásuk látványára. Ahogyan jobb emberek voltak azok, akik a nácizmus és a kommunizmus ellen küzdöttek, mint azok, akik éltették, támogatták, és fenntartották azt - akár csak passzív semmittevésükkel.
A hősiesség az emberi társadalomban a gonosz elleni szembenállás. A gonosz pedig, ha amatőr, igaz, piti bűnözővé válik, azonban ha igazán mesteri - ha nem egyszerű zsebtolvaj, hanem valódi szörnyeteg - akkor az állam hatalmát fogja felhasználni céljai megvalósításához. De az embernek tanulnia kell, edzenie és képeznie kell az elméjét a filozófia segítségével ahhoz, hogy meglássa a valódi szörnyetegeket. A szörnyetegek mindig arra törekednek, hogy a jóság és az erény köntösébe bújtassák a gonoszt. Melyik állami intézkedések gonoszak? Ahhoz, hogy ezt megtudjuk, a helyes erkölcsfilozófia talaján álló politikafilozófiai elméletre van szükségünk. Röviden tehát az erkölcsi hősiesség a való világban a politika birodalmában valósul meg, mivel az államhatalom az, ami mágnesként vonzza a gonosz embereket. És mint ahogyan a politikai gonoszság pusztíthatja és pusztította el a civilizációkat, a politikai hősiesség építi és emeli fel őket.
Miért érdemes tehát politikával foglalkozni? Ennek válaszát egy másik kérdésben leljük: Miért érdemes Bilbónak Gandalffal tartani? Miért érdemes a mitológiai Hősnek felelni a hívásra? Nyilván nem azért, mert alig várja, hogy a pokolba jusson, és Gorgókkal, Kerberoszokkal, sárkányokkal, démonokkal és a rémálmok teremtményeivel küzdjön. Valami mégis igazolja ezt a szenvedést, a küzdelmet és áldozatot. Van valami az Út végén, amiért érdemes mindent kockára tenni. Ez a valami az, ami Szókratész szerint a boldogság kulcsa: az erkölcsi kiválóság, maga az Erény.
