Olvasási idő: ~ 3 perc

Az ember hajlamos hibákat véteni, néha pedig egyenesen ostobaságokra jutni, így a gazdaságtudomány történelmének áttekintése sem korlátozhatja magát a közgazdaságtani igazságok kidolgozására és terebélyesedésére. A befolyásos hibákkal is foglalkoznia kell, tehát a hibákkal, amik sajnos befolyásolták a tudományág későbbi útját. Az egyik ilyen gondolkodó a görög filozófus, a szamoszi Püthagorasz, (kb. i.e. 582 – i.e. 507), aki Hésziodosz után két évszázaddal megalakított egy bölcseleti iskolát, ami azt tartotta, hogy az egyetlen jelentős valóság, a számok. Számára nem maga a világ is szám volt, hanem minden szám erkölcsi jellemvonások és más elvont fogalmak megtestesítője volt. Ennélfogva az igazságosság, Püthagorasz és követői számára, a négyes szám volt, más számok pedig különböző erkölcsi tulajdonságokat takartak. Míg Püthagorasz kétségtelenül hozzájárult a görög matematika kifejlődéséhez, a szám-miszticizmusát úgy is jellemezhette volna a huszadik századi Harvard szociológus Pitirim A. Sorokin, mint a ’kvantofrénia’ és a ’metrománia’ kitűnő példája. Aligha túlzás meglátni Püthagoraszban napjaink elburjánzott és gőgösen arrogáns matematikai közgazdaságtanának és ökonometriájának embrióját.

Püthagorasz tehát egy meddő zsákutcával járult hozzá a filozófiához és a gazdaságtudományhoz, ami később befolyásolta Arisztotelész humoros és hibás törekvéseit arra, hogy kidolgozza az igazságosság és a gazdasági csere matematikáját. A következő fontos pozitív hozzájárulás a preszókratikus (bár valójában a Szókratésszel kortárs) Démokritosztól származik (kb. i.e. 460 – i.e. 370).

Ez az abdérai befolyásos tudós volt a kozmológiai ’atomizmus’ megalapítója, azaz a nézeté, miszerint a valóság alapját képező szerkezet egymással kölcsönhatásba lépő atomokból áll. Démokritosz két fontos gondolatággal járult hozzá a közgazdaságtan fejlődéséhez. Egy, ő volt a szubjektív értékelmélet megalapítója. Az erkölcsi értékek, az etika abszolút volt – tanította Démokritosz – a gazdasági értékek azonban szükségszerűen szubjektívek. ’Egyazon dolog’, írja Démokritosz, lehet „jó és igaz minden ember számára, de hogy mi az élvezetes, az emberről emberre más és más.” Nem csupán az értékelés volt szubjektív, hanem Démokritosz azt is látta, hogy egy jószág hasznossága a semmivel lesz egyenlő és negatívvá válik, ha a kínálata végtelen bőségben áll a rendelkezésre.

Démokritosz arra is rámutatott, hogy ha az emberek korlátoznák a követeléseiket és csillapítanák a vágyaikat, akkor amit jelenleg birtokolnak, viszonylag gazdaggá, nem pedig szegénnyé tenné őket. Itt ismét azt látjuk, hogy felismerte a vagyon szubjektív hasznosságának relatív természetét. Továbbá Démokritosz volt a legelső, aki kidolgozta az időpreferencia kezdetleges fogalmát: az osztrák iskola meglátását, miszerint az emberek előnyben részesítenek egy jószágot a jelenben, mint annak a kilátását, hogy a jövőben megkapják azt. Ahogyan Démokritosz elmagyarázza, „nem biztos, hogy a fiatalember meg fogja élni az öregkort; így a kézhez kapott jószág felsőbbrendű annál, amihez a jövőben fog hozzájutni.”

A szubjektív hasznosság elméletének megsejtése mellett Démokritosz másik nagy közgazdaságtani hozzájárulása a magántulajdon rendszerének úttörő védelme volt. Az orientális despotizmusokhoz viszonyítva, ahol minden tulajdont a császár és alárendelt bürokráciája birtokolt vagy irányított, az ókori görög civilizáció a magántulajdonra alapuló társadalomra és gazdaságra épült. Démokritosz, látva a különbséget Athén magántulajdonosi gazdasága és Spárta oligarchikus kollektivizmusa között, levonta a következtetést, hogy a magántulajdon a gazdasági szerveződés felsőbbrendű formája. A közösségi tulajdonnal ellentétben a magántulajdon ösztönzi az erőfeszítést és az igyekezetet, hiszen „a közösségi tulajdonból fakadó jövedelem kevesebb örömet hoz, az elköltése pedig kevesebb fájdalommal jár”. „A munka”, vonta le a következtetést a filozófus, „édesebb, mint a semmittevés, amikor az ember megkapja, amiért dolgozik, vagy tudja, hogy hasznát fogja venni.”