Legnépszerűbb és legbefolyásosabb művében, az Államban lelhető Platón hierarchikus, kollektivista utópiájának klasszikus kifejtése. Abban, és a későbbi Törvényekben Platón felvázolja az eszményi városállamát: egy városállam, amiben filozófuskirályok és filozofikus kollégáik tartják fenn a helyes oligarchikus uralmat, ezzel állítólag biztosítva, hogy a közösség legjobbjai és legbölcsebbjei uralkodjanak. A kikényszerített hierarchiában a filozófusok alatt volnának az „őrzők” – a katonák, akiknek a feladata, hogy agressziót kezdeményezzenek más városok és földek ellen, illetve hogy védelmezzék a poliszt a külső agressziótól. És az őrzők alatt volna a nép, a megvetett termelők: a munkások, a parasztok és a kereskedők, akik előállítják az anyagi javakat, amit az úri filozófusok és őrzők fogyasztanak. Ha nevezhető valami fél lábon álló és ártalmas feltételezésnek a filozófia területén, akkor az az, hogy ez a három társadalmi osztály az emberi lélek fölötti helyes uralmat jelképezi. Platón szemében minden ember három részből áll: „egy, ami vágyakozik, egy, ami harcol és egy, ami gondolkodik.” És a helyes uralmi hierarchia minden lelken belül Platón szerint: először az értelem, majd a küzdelem, végül pedig a legalantasabb, a szennyes vágyakozás.

Azokat, akik igazán számítanak, a két uralkodó osztályt – a gondolkodókat és az őrzőket – arra kényszerítik Platón eszményi államában, hogy teljes kommunizmusban éljenek. Semmilyen magántulajdon nem megengedett az elit köreiben; minden dolgot közösen tulajdonolnak, beleértve a nőket és a gyermekeket. Az elitet arra kényszerítenék, hogy együtt éljenek és közösen étkezzenek. Mivel a pénz és a magántárgyak – az arisztokrata Platón szerint – csupán megrontják az erényt, meg kell tiltani azokat a felső osztályoknak. A házastársakat kizárólag az állam választja ki az elit tagjai számára, aminek az állattenyésztésből már jól ismert tudományos tenyésztés szerint kell döntenie. Ha valamelyik filozófus vagy őrző nem elégedett ezzel, akkor bizony meg kell tanulnia, hogy a személyes boldogsága semmit sem számít a teljes polisz boldogságához képest – ami finoman fogalmazva egy ködös fogalom. Ami azt illeti, akiket nem csábított el Platón elmélete az ideák igaz valósságáról, azok nem fogják elhinni, hogy létezik egyáltalán egy olyan valódi, élő entitás, hogy polisz. A városállamot vagy a közösséget valójában csupán élő, létező egyének alkotják.

Hogy az elit és az alattvalók tömege készséges maradjon, Platón azt tanítja a filozófus-uralkodóknak, hogy terjesszék a „nemes” hazugságot, miszerint ők maguk az istenek leszármazottjai, míg a többi osztály vérvonala alsóbbrendű. A szólásszabadság vagy a vizsgálódás szabadsága – ahogy az várható – gyűlöletes fogalmak voltak Platón számára. A művészetekre rossz szemmel nézett, a polgárok élete fölött pedig szigorúan őrködni kell – vallotta – hogy el lehessen fojtani minden veszélyes gondolatot vagy eszmét, ami a felszínre jöhet.

Meglepő módon, mialatt megalkotta a totalitarizmus klasszikus védőbeszédét, Platón hozzájárult az igaz gazdaságtudományhoz azzal, hogy elsőként ő fogalmazta meg és elemezte a munkamegosztás fontosságát a társadalomban. Mivel a társadalomfilozófiája az osztályok elengedhetetlen elkülönítésén alapult, Platón demonstrálta, hogy az ilyesfajta szakosodás az alapvető emberi természetben gyökerezik, nevezetesen annak változatosságában és egyenlőtlenségében. Platón azt mondatja Szókratésszel az Államban, hogy azért jelenik meg a szakosodás, mert „nem vagyunk mind egyformák; megannyi változatos természet él közöttünk, akik más-más foglalkozásokhoz illenek.”

Mivel az emberek különböző dolgokat termelnek, ezeket a javakat természetes módon elcserélik egymással, így a szakosodás szükségszerűen tered ad a cserének. Platón úgyszintén rámutat arra, hogy a munkamegosztás megnöveli a termelékenységet minden jószág esetén. Platón azonban semmi problémát nem látott abban, hogy erkölcsi sorrendet állítson fel a különböző foglalkozások között, amelyben természetesen a filozófia foglalta el a legelőkelőbb helyet, a munka vagy a kereskedelem pedig alantas és becstelen.

Az aranypénz és az ezüstpénz használata jelentős mértékben felgyorsult a lüdiai érmeverés feltalálásával az időszámításunk előtti hetedik század elején, és a vert pénzérmék egyhamar elterjedtek a görög világban. Hűen a pénzcsinálás, a kereskedelem és a magántulajdon iránti ellenszenvéhez, Platón volt talán a legelső gondolkodó, aki megvetette az arany és az ezüst pénzként való használatát. Az arany és az ezüst iránti gyűlöletének egy másik forrása éppen az volt, hogy mindenki által elfogadott nemzetközi pénznemként szolgáltak. Mivel ezeket a nemesfémeket egyetemesen elfogadják és az állami engedélytől függetlenül léteznek, az arany és az ezüst potenciális fenyegetést jelent a polisz gazdasági és erkölcsi szabályozására. Platón sürgette egy állami rendeleti pénz bevezetését, a városállamon kívülről importált arany súlyos megbírságolását, illetve az állampolgárságtól való megfosztását mindazoknak a kereskedőknek és munkásoknak, akik pénzt használtak.

A Platón által megálmodott rendreutasított utópia egyik fémjele, hogy a rend és a kontroll fenntartása céljából viszonylag statikusnak kell maradnia. Ez pedig azt jelenti, hogy szinte semmi változásnak, innovációnak vagy gazdasági növekedésnek nincs helye. Platón az előfutára volt napjaink néhány értelmiségének, amikor rosszallta a gazdasági növekedést, méghozzá egyazon okból: attól félve, hogy szerte fog foszlani az uralkodó elit államhatalma. Ami kiváltképp problémát jelent azoknak, akik sztázisba akarnak fagyasztani egy társadalmat, az a népesség növekedése. Így Platón – igen következetes módon – a városállam népességének befagyasztását javasolta, hogy a polgárok száma 5000 mezőgazdasági földbirtokos család maradjon.